Szerkesztő:Kmiki87/Chacói háború

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Chacói háború
Paraguayi katonák Alihuatában, 1932
Paraguayi katonák Alihuatában, 1932
Dátum1932 szeptember 9. – 1935 június 12.
HelyszínChaco Boreal, Dél-Amerika
Eredményparaguayi győzelem[1]
Terület-
változások		A vitatott terület nagy része Paraguayhoz került
Harcoló felek
Bolívia
Támogatta:
Csehszlovákia[2]		 Paraguay
Támogatta:
Argentína[3][4][5]
Olaszország[6]
Parancsnokok
Bolívia Daniel Salamanca
Bolívia José Luis Tejada
Bolívia Hans Kundt
Bolívia Enrique Peñaranda		 Paraguay Eusebio Ayala
Paraguay José Estigarribia
Haderők
210,000[7]150,000[7]
Veszteségek
50,000–80,000 halott
40,000 sebesült
21,000 fogoly[8][9][10]		35,000–50,000 halott[11][12]
2,556 fogoly[10]


A chacói vagy gran chacói háború (spanyolul: Guerra del Chaco, guarani nyelven: Cháko Ñorairõ[13]) 1932-től 1935-ig tartó háború volt, melyet Bolívia és Paraguay a Gran Chaco régió északi részéért vívott. A területen gazdag olajlelőhelyeket sejtettek a korabeliek, és Bolívia számára a Paraguay folyón keresztül elérhetővé tette volna az Atlanti-óceánt.

A háborúra "La Guerra de la Sed", azaz "a szomjúság háborúja" néven is hivatkoznak irodalmi körökben[14] a Chaco félszáraz éghajlata miatt. A 20. század legvéresebb dél-amerikai háborúját a kontinens legszegényebbjei közé tartozó államok vívták, amelyek a 19. században már fontos területeket veszítettek a szomszédjaikkal vívott háborúkban.

Mindkét ország komoly nehézségekkel szembesült a háború során fegyverek és hadianyag beszerzése terén, amiben szerepet játszott, hogy egyik félnek sem volt saját tengeri kikötője.

Bár Bolívia jelentős bányászatból származó bevétellel rendelkezett, és hadserege is nagyobb és jobban felszerelt volt, a háború végén mégis Paraguay ellenőrizte a vitatott terület nagy részét, és a békeszerződésben annak kétharmadát meg is szerezte.

Előzmények[szerkesztés]

Paraguayi (1924, 1927 és 1932) és bolíviai (1928) bélyegek. Az 1924-es paraguayi bélyeg nem ábrázol határt Bolíviával. 1927-ben a határ a Gran Chaco északi részre lett berajzolva. 1932-ben még északabbra került, és a vitatott terület paraguayi Chaco feliratot visel, a mottó pedig azt hirdeti, hogy "[mienk] volt, most is az és az is marad". A bolíviai bélyeg az egész régiót bolíviai Chaconak nevezi.

A háború eredetét egy hosszan tartó területi vitára és az Andok keleti térségében felfedezett olajlelőhelyekre vezetik vissza. 1929-ben a limai egyezmény után a bolíviai kormány végleg eltemette a reményét egy az országot a Csendes-óceánhoz kapcsoló folyosóra, ami a kereskedelem további fejlődéséhez szükséges lett volna.[15][16]

A háborús vágyat fűtötte az kutatási jogokért vetélkedő olajtársaságok rivalizálása is. A brit-holland Royal Dutch Shell Paraguayt, az amerikai Standard Oil Bolíviát támogatta.[17] Az után, hogy olajat találtak az Andok előhegyeiben, spekuláció kezdődött, hogy a Chaco kőolajban gazdag terület lehet, és a külföldi társaságok részt vettek a készletek felkutatásában. Standard Oil már működtetett is fúrókutakat Bolívia keleti dombvidékén, Villa Montes környékén.[18] A társaságok vetélkedése mellett hozzájárult a háború kirobbantásához, hogy Argentína szeretett volna olajat importálni a térségből.[19] A „függőségi elmélettel” szemben Matthew Hughes brit történész vitatta, hogy a bolíviai és a paraguayi kormány a Standard Oil és a Royal Dutch Shell bábja lett volna: „Valójában kevés a konkrét bizonyíték a vállalati és kormányzati archívumokban arra, hogy az olajtársaságoknak bármi köze lett volna a háború kirobbantásához, vagy hogy az egyik vagy másik oldalt segítették volna a konfliktus során”.[20]

Sem Bolívia, sem Paraguay nem rendelkezett saját tengerparttal, Bolívia 1879-ben veszítette el csendes-óceáni partját Chilének a salétromháborúban.[21] Paraguay a területének majdnem felét elveszítette 1864 és 1870 között egy Brazília és Argentína ellen vívott háborúban, és nem volt hajlandó további területeket és ezzel gazdasági lehetőségeit feladni. Bár a 600,000 km2-es Chaco ritkán lakott terület volt, a rajta keresztül folyó haljózható Paraguay folyó Bolíviának hozzáférést biztosított volna az Atlanti-óceánhoz.[22]

A háborút megelőző békéltetési tárgyalásokon Bolívia azzal érvelt, hogy Gran Chaco a korábbi spanyol gyarmat Moxos és Chiquitos tartományaihoz tartoztak, amiknek Bolívia volt a jogutódja. Paraguay ezzel szemben a terület használatba vételével érvelt. A konfliktus kirobbanása előtt paraguayi és argentín telepesek már szarvasmarhát tenyésztettek és keményfát („quebracho”) termeltek ki a területen,[23] a terület őslakos guarani nyelvet beszélő nomád törzsei pedig a paraguayi guarani lakossággal állt rokonságban. 1919-ben argentin bankok 400 000 hektár földet tekintettek a saját tulajdonuknak, és a Casado család pedig, az argentin oligarchia befolyásos tényezője, 141 000-at.[24] Ezek mellett az 1920-as években a paraguayi parlament közreműködésével mennoniták telepedtek le a régióban, tovább erősítve Paraguay jogalapját.[25]

Határvillongások a háború előtt[szerkesztés]

Paraguay térképe (USA, 1935)

A két ország közötti első összecsapásra 1885-ben került sor, amikor a bolíviai vállalkozó, Miguel Araña Suárez, megalapította Puerto Pachecot, egy kikötőt a Pagaguay folyó felső szakaszán, Bahía Negrától délre. Azt hitte, a település Bolívia területén belül fekszik, de Bolívia implicit elismerte Paraguay fennhatóságát Bahía Negra fölött.[forrás?] A paraguayi kormány válaszul egy haditengerészeti különítményt küldött a Pirapó hadihajó fedélzetén, amely elűzte a bolíviaiakat a területről 1888-ban.[26][27] Ezt követően a két egyezmény született, az egyik 1894-ben, a másik 1907-ben, azonban ezeket egyik ország parlamentje sem ratifikálta.[28] Mindeközben 1905-ben Bolívia két új helyőrséget hozott létre a Chacoban, Balliviánt és Guachallát, ezúttal a Pilcomayo folyó mentén. A bolíviai vezetés figyelmen kívül hagyta a lagymatag paraguayi tiltakozást.[27]

1927-ig a bolíviai előretörés nem ütközött ellenállásba, amikor a konfliktus az első halálos áldozatot szedte. Február 27-én a bolíviaiak egy paraguayi gyalogos járőrt és bennszülött vezetőit foglyul ejtették a Pilcomayo folyó közelében, és Fortín Sorpresába vitték. Itt a járőr vezetőjét, Adolfo Rojas Silvát gyanús körülmények között lelőtték. A bolíviai kormány hivatalosan sajnálatát fejezte ki, de a paraguayi közvélemény az eseményt gyilkosságként kezelte.[24] Miután az ezt követő tárgyalások Buenos Airesben 1928 januárjára kudarcba fulladtak, a vita eldurvult. 1928 december 5-én egy paraguayi lovassági egység lerohanta Fortín Vanguardiát néhány kilóméterre északnyugatra Bahía Negrától, foglyul ejtettek 21 bolíviai katonát és felgyújtották a helyőrséget alkotó elszórt házakat.[29]

A bolíviaiak erre válaszul december 14-én elfoglalták Fortín Boquerónt, és december 15-én légitámadást mértek Bahía Negrára. Ez utóbbi kevés áldozatot követelt és kis kárt okozott. A két ország 1929 szeptember 12-én az Amerikai Államok Szervezete nyomására Washingtonban aláírta az összecsapást lezárni hivatott megegyezést, amelyben kimondták, hogy visszatérnek a korábbi állapotokhoz. A két ország azonban ekkor már javában fegyverkezett, és készült a háborúra.[30] Az 1920-as évek rendszeres határvillongásai valószínűleg már korábban is háborúhoz vezettek volna, ha akármelyik fél készen állt volna a hadviselésre.[31] Ezekben az években egyik ország sem rendelkezett hadiiparral, ezért a háborúra készülve nagy mennyiségben importáltak hadianyagot Európából és az USA-ból.[31] Ezért nem robbant ki a háború 1932-ig, amikor mindkét fél vezetése úgy érezte, készen áll, hogy fegyverekkel döntsék el a régóta tartó vitát.[31]

Hadseregek[szerkesztés]

Mindkét fél Ford teherautókat használt utánpótlásszállításra

Gyalogság[szerkesztés]

A bolíviai gyalogság a legmodernebb külföldi fegyverekkel volt felszerelve, többek között DWM Maxim M1904 és M1911 gépfegyverekkel, cseh ZB vz. 26 és brit Vickers-Berthier könnyű gépfegyverekkel, Mauser típusú cseh VZ-24 7,65 mm-es puskákkal (mosquetones), valamint Schmeisser MP-28 II 9 mm-es géppisztolyokkal.[32]

A konfliktus elején a paraguayi csapatok különböző kézifegyverek színes kavalkádját használták, például a német Maxim, a brit Vickers és Browning MG38 vízhűtéses gépfegyvert, valamint a dán Madsen géppisztolyt.[32] A fő fegyver az M1927 jelzésű 7,65 mm-es paraguayi hosszú puska, egy az M1909-es argentin hosszú puskára építő Mauser modell volt, amit a spanyolországi Oviedoban gyártottak.[32][33] Az M1927 nagyon népszerűtlen volt a katonák körében, mert gyors tüzelés hatására gyakran túlmelegedett.[32][33] Néhány M1927-esben katasztrofális hiba lépett fel, amit később hibás munícióra vezettek vissza.[32][33] Az ellenségeskedés kirobbanása után Paraguay viszonylag gyorsan elég VZ-24-es puskákat és MP 28 gépfegyvert zsákmányolt Bolíviától ahhoz, hogy az első vonalbeli gyalogságát ezekkel szerelje fel.[34][32]

Lovasság[szerkesztés]

Mindkét hadsereg nagy számban vetett be lovas hadosztályokat, de ezek a kezdeti időszak után gyalogságként harcoltak. Ennek az volt az oka, hogy a száraz Chaco nem biztosított elég vizet és táplálékot nagyobb lovas csapatoknak. A háború későbbi szakaszában kizárólag felderítő feladatokra vetettek be kisebb lovas kötelékeket.[35]

Páncélosok, tüzérség és gépesített hadosztályok[szerkesztés]

Bolívia Hans Kundt, a német származású hadügyminiszter unszolására beszerzett néhány harckocsit a gyalogság támogatására. Német kiképzők nyolc hetes felkészítésben részesítették a többségében bolíviai legénységet. A beszerzett tankok Vickers A és B típusú könnyű harckocsik voltak, és 1932 decemberében állították őket szolgálatba.

Paraguay a Stokes-Brandt 1931-es mozsárból vásárolt a háborút megelőzően, amik könnyen hordozhatók voltak, és kb. 3000 yardos hatótávolsággal rendelkeztek.[32] A konfliktus során Paraguay saját fejlesztésű kézigránát, a carumbe'i (Guaraní nyelven "kis teknős") gyártását is megkezdte.[36][37] Ezek közül az elsőket 1933 januárjában szállították le a paraguayi hadseregnek.[36] Gyártottak ezen kívül az országon belül utánfutókat, mozsárhoz ágyúcsövet, tüzérségi gránátokat és repülőről dobható bombákat. A paraguayi hadiipar erősen központosított volt, és az állami tulajdonú hajógyárak köré épült, amiket ebben az időben José Bozzano vezetett.[38][39]

A háborúban a kedvezőtlen terep, a vízhiány és az elégtelen logisztikai előkészítés következtében a bolíviaiak előnye a tankok, egyéb járművek és tüzérség terén nem bizonyult döntőnek. Járművek ezrei sínylették meg a Chaco porát, és a mindkét oldal által használt vízhűtéses gépfegyverek is rendszeresen besültek ebben a környezetben.[32]

Légierő[szerkesztés]

Az egyik legfontosabb paraguayi harci eszköz, a Humaitá, nem sokkal olaszországi vízrebocsátása után, a fő ágyúja nélkül.

A chacói háború azért is történelmi jelentősségű, mert ez volt az első háború az amerikai kontinensen, amiben fontos szerepet a légi hadviselés. Mindkét fél bevetett elavúlt kétfedelű repülőket vadászbombázóként. Ezen felül a paraguayi légierő 14 Potez 25-öst, a bolíviaiak pedig sokat használták legalább 20 CW-14 Osprey gépüket. A nemzetközi fegyverembargó ellenére Bolívia nagy erőfeszítést tett néhány Curtiss T-32 Condor II kétmotoros bombázó beszerzésére. A civil repülőnek kiadott gépeket Peruban foglalták le, mielőtt Bolíviába jutottak volna.[40]

Bár az erősebb bolíviai légierő értékes információt szerzett felderítőrepüléseivel, és előre figyelmeztette a vezetést a paraguayi bekerítő hadműveletekre - amit azonban Kundt és a többi tábornok jórészt figyelmen kívül hagyott, mert a figyelmeztetéseket túlzásoknak tartották.[41][42]

Bolívia ezen kívül négy Junkers Ju 52t is beszerzett, amiket főleg utánpótlásszállításra és sebesültek kimenekítésére használták. Ez a négy gép több mint 4400 tonna felszerelést szállított a frontra.[43]

A paraguayi haditengerészet két Macchi M.18-as hidroplánja is aktív szerepet kapott a bolíviai csapatok zaklatásában.[44] Ezek a gépek hajtották végre a Dél-Amerika első éjszakai légicsapását, amikor 1934 december 22-én rajtaütöttek a vitrionesi és san juani helyőrségeken.[45] Ezt a rajtaütést azóta minden évben megünnepli a paraguayi haditengerészet.[46]

Haditengerészet[szerkesztés]

A paraguayi haditengerészet kulcsszerepet játszott csapatok ezreinek és utánpótlás szállításában a Paraguay folyón, valamint a szállítóhajók és kikötők légvédelmében.[47]

A Humaitá és a Paraguay, két olasz építésű hadihajó, csapatokat szállított Puerto Casadóba. 1932. december 22-én három bolíviai Vickers Vespa megtámadta a paraguayi helyőrséget Bahía Negrában, és az egyik repülőt lelőtte a Tacuary hadihajó. A támadást túlélő és továbbrepülő két repülő a Humaitá útjába került. Paraguayi források szerint az összecsapásban az egyik repülő megsérült,[48][49], míg a bolíviai hadsereg jelentése szerint a Humaitá súlyos sérüléseket elszenvedve vonult vissza Asunciónba.[50] A paraguayi haditengerészet ugyan beismerte, hogy a Humaitát meglőtték a repülők gépfegyverével, de azt állították, hogy a hajót megvédte a páncélja.[51]

Kevéssel 1933. március 29-e előtt egy bolíviai Ospreyt lelőttek a Paraguay folyó felett,[52] április 27-én egy hat Ospreyből álló kötelék sikeres támadást hajtott végre a muñozi bázisról indulva a puerto casadoi logisztikai központ és a város ellen, de Argentina diplomáciai reakciója elejét vette további stratégiai bombázásoknak a folyó mentén.[53] 1934 november 26-án a brazil Paraguay gőzhajót tévedésből gépfegyverrel és bombákkal támadta a bolíviai légierő Puerto Mihanovich közelében. Válaszul a brazil kormány 11 tengerészeti repülőt telepített a térségbe, és innentől a haditengerészet konvolyban kísérte a folyón a hajókat.[54]

A bolíviai hadsereg legalább 10 helyben épített járőr- és szállítóhajót vetett be a harcok során[55] főleg hadianyag szállítása céljából a Mamoré és Madeira folyók rendszerében.[56] A Presidente Saavedra és a Presidente Siles teherhajók a Paraguay folyón közlekedett 1927-től a háború kirobbanásáig, amikor mindkettőt eladták magáncégeknek.[55] Az 50 tonnás Tahuamanu-t, amely a Mamoré-Madeira folyórendszerben közlekedett, átmenetileg átirányították Laguna Cáceresbe csapatok szállítására a Puerto Suáreztől lefelé, és nyolc hónapig szembeszállt a bahía negrai paraguayi hajókkal. Miután a bolíviai légi felderítés felmérte a paraguayi flotta tényleges erejét, a hajót visszavonták Észak-Bolíviába, a Guaporé folyóra.[55][57]

A haderő nagysága és összetétele[szerkesztés]

Paraguay ugyan csak Bolívia lakosságának kb. a harmadával rendelkezett (880 000 a 2 150 000-rel szemben) , mégis felülkerekedett innovatív, gyors menetelésre és bekerítésre épített harcmodorának köszönhetően.

1932 júniusában a paraguayi hadsereg létszáma 4026 fő volt (ebből 355 harci tiszt, 146 sebész és nem harci tiszt, 200 kadét, 690 altiszt és 2653 katona). A paraguayi hadsereg mind etnikailag, mind kulturális tekintetben gyakorlailag homogén volt. Majdnem minden katona európai-guarani félvér volt. Ezzel szemben a bolíviai hadsereg nagyrészt (a gyalogság 90 %-a) felvidéki indián (kecsua vagy aymara felmenőkkel rendelkezett, az alacsonyabb rangú tisztek spanyol vagy más európai bevándorlók leszármazottai voltak, míg a hadsereg élén a német Hans Kundt állt. Bár a bolíviai hadseregnek nagyobb emberállomány állt rendelkezésére, sohasem mobilizált ebből több mint 60 ezer főt, és ennek legfeljebb kétharmadát vetették be egyszerre a Chacoban. Paraguay ezzel szemben teljes mobilizálást rendelt el.[58]

Egy brit diplomata egy 1932-es tudósításában megjegyezte, hogy az átlagos bolíviai sohasem járt a Chaco közelében, és „a legkevésbé sem tervezte azt az élete során meglátogatni.”[59] A legtöbb bolíviai számára a Chaco nem volt olyan fontos, hogy azért hajlandó lett volna harcolni, különösen meghalni. Ezen felül az átlag besorozott kecsua vagy aymara paraszt a magashegyi élethez szokott hozzá, és nem viselte jól az alacsonyan fekvő, forró Chaco éghajlatát.[59]

Sok paraguayi tiszt szerzett tapasztalatot önkéntesként az első világháborúban a francia hadseregben.[60] A hadsereg parancsnoka, José Féliy Estigarribia ezredes (később tábornok, majd marsall), gyorsan felemelkedett a ranglétrán.[60] Előnyt kovácsolt a vadon ismeretéből és az élelmezés útközbeni megoldásának képességéből felderítő és harci küldetések során.[60] Előszeretettel kerülte meg a bolíviai helyőrségeket, és beosztottjai, mint például Rafael Franco, sikeresnek bizonyultak az ellenséges vonalakon való átjutásban, amivel sokszor sikerült bekeríteniük a bolíviai erődítményeket (mikor a háború véget ért, Paraguay 21 ezer hadifoglyot tartott fogva szemben a bolíviai 2500-zal).[60] Mindkét fél alkalmazott megerősített pozíciókat szöges dróttal, mozsárral, gépfegyverrel és aknákkal, egymást átfedő tűzvonallal.[60]

Általánosságban elmondható, hogy Paraguay teljes mértékben a háború szolgálatába állította társadalmát. Buszokat foglaltak le a csapatok mozgatására, házassági gyűrűket adományoztak fegyverek vásárlására, és 1935-re már a 17 éveseket és a rendőröket is besorozták.[59]

Logisztika, kommunikáció, hírszerzés[szerkesztés]

Paraguay egyik legfőbb előnyét a Chacoba vezető öt, összesen 428 km hosszú keskeny nyomtávú vasútvonal jelentette. Ezek három, a Paraguay folyó mellett fekvő kikötőből vezettek a Chaco belsejébe, és lehetővé tette, hogy a hadsereg sokkal hatékonyabban szállítsa az utánpótlást a frontra mint a bolíviaiak.[59] A bolíviai vasutak ugyanis nem értek el a Chacoba. A hadseregnek rossz minőségű földutakon kellett felvonulnia, amit az Andok fennsíkjának és a Chaco szintjének nagy különbsége tovább nehezített. Egy 1928-as brit diplomáciai jelentés szerint a bolíviai hadseregnek két hétbe került csapatokat és felszerelést juttatni a Chacoba.[59] Ennek ellenére a bolíviai elit úgy gondolta, hogy mégis ők kerekednek majd felül. Az optimizmusukat részben arra alapozták, hogy csapataikat német tisztek készítették fel (míg Paraguayban egy francia katonai misszió dolgozott), részben az indián sorkatonák "keménységébe" bíztak, részben pedig az ország "győzni akarásában".[59]

Ezen kívül Paraguay könnyedén szállított csapatokat és hadianyagokat az azonos nevű folyón is, míg Bolívia nem rendelkezett hasonló logisztikai előnnyel.[58] A bolíviai hadsereg viszonylag nehéz felszerelése és a terület száraz jellege tovább nehezítette a csapataik mozgását.

A paraguayi erők számára előnyt jelentett a kommunikációban, hogy ők egymás között a bolíviaiak számára általában érthetetlen guarani nyelven beszélhettek rádión, míg a bolíviai csapatok közös nyelve a paraguayiak számára is érthető spanyol volt.

Harci események[szerkesztés]

Pitiantuta-tavi incidens[szerkesztés]

A paraguayi ellentámadás vázlata a Pitiantutá tavon

A Pitiantutá tavat 1931 márciusában térképezték fel paraguayi felfedezők, de erről a bolíviai katonai vezetés nem szerzett tudomást, mielőtt 1932 áprilisában egy repülőjük rábukkant. 1932. június 15-én egy bolíviai egység elfoglalta és porig égette a Carlos Antonio López helyőrséget a tó partján. A csapat a bolíviai elnök, Daniel Salamanca, a provokáció elkerülését célzó kifejezett utasítását figyelmen kívül hagyva cselekedett. Egy hónappal később, Július 16-án, egy paraguayi egység elűzte a bolíviaiakat a területről.

Az incidens hatására Salamanca változtatott az eddigi status quora törekvő politikáján, és a corralesi, toledoi és fortín boqueróni őrhelyek elfoglalására adott utasítást. Hamarosan mindhármat el is foglalták, amire Paraguay a bolíviai erők visszavonását követelte, Salamanca viszont vitatottnak nyilvánította a területet. Augusztus 30-án Filiberto Osorio bolíviai tábornok memorandumot küldött Salamancának, amiben kifejezte aggodalmát, hogy a hadseregnek nincsenek hadműveleti tervei, és mellékelt egy tervet ami egy észak felől induló támadásra koncentrált. Quintanilla egyben engedélyt kért két további helyőrség, Nanawa és Rojas Silva, elfoglalására is. Augusztus folyamán bolívia további 6000 fővel megerősítette a már a térségben állomásozó, 4000 fős, Első Bolíviai Hadsereget.

A vitatott területen kialakult status quo ilyen felborítása meggyőzte a paraguayi vezetést arról, hogy a konfliktus számukra elfogadható diplomáciai rendezése kilátástalan volt. Következésképpen parancsot adtak a három erőd visszafoglalására. Augusztus során több mint 100000 főt mozgósított Paraguay, és az újonnan hadrendbe állított csapatokat a Chaco térségébe küldte. A paraguayi José Félix Estigarribia alezredes egy nagy támadást készített elő, mielőtt Bolívia teljes hadseregét felvonultathatta volna.

Az első paraguayi offenzíva[szerkesztés]

Fontos erődítmények, helyőrségek, városok és a paraguayi előretörés nyugatra

A boqueróni erőd volt a paraguayi támadás első célpontja. A helyőrséget 619 bolíviai katona alkotta, akik 22 napig ellenálltak az 5000 fős paraguayi haderő ostromának. További 2500 bolíviai katona megpróbálta felmenteni őket, de a délnyugat felől indított támadásukat visszaverte az ostromzárat fenntartó 2200 paraguayi. Az erődbe bejutott néhány a felmentésre érkező egységek közül, akik hadianyag-utánpótlást is be tudtak juttatni, emellett a bolíviai légierő is szállított élelmiszert és lőszert a körbezárt csapatoknak. A szeptember 9-én kezdődő ostrom után végül 29-én esett el az erőd.

Ez után a siker után a paraguayi offenzíva egy bekerítő hadművelettel folytatódott, amivel néhány bolíviai katonát sikerült fogságba ejteni. A paraguayiak a térségbeli fő bolíviai erőd, Arce ostromára készültek, de mire odaértek, az már romokban hevert. A védelmére kirendelt 4000 bolíviai visszavonult délkelet felé az Alihuatá és a Saveedra erődökbe.

Bolíviai ellentámadás[szerkesztés]

1932 decemberében lezárult a bolíviai mozgósítás. Mind felszerelésben, mind létszámban felülmúlta a paraguayi hadsereget, és készen állt annak legyőzésére. Hans Kundt német tábornokot, az első világháború keleti frontjának veteránját nevezte ki Salamanca a csapatok élére. Kundt korábban már szolgált tanácsadóként a bolíviai hadsereg mellett, és jó viszonyt ápolt mind a tisztekkel, mind az ország politikai elitjével.

A paraguayi Nanawa erődöt választották a támadás fő célpontjának, és annak bevétele után az Isla Poíban felállított parancsnoki központ felszámolása lett volna a következő hadicél. Ez lehetővé tette volna, hogy elérjék a Paraguay folyót, és ezzel veszélyeztessék Concepción városát. A Corrales, Toledo és Fernández bevételét is tartalmazta Kundt terve, ez a második hadtest feladata lett volna.

Vickers 6-Ton tank, hasonló a bolíviaiak által használtakhoz

1933 januárjában az első hadtest megkezdte támadását Nanawa erődje ellen. Ezt az erősséget a védelmi vonaluk fő elemének tartották a paraguayiak. Cik-cakkos árkokkal, sok kilométernyi lefektetett szöges dróttal és sok géppuskafészekkel erősítették meg, utóbbiak közül néhányat fatörzsekbe ágyaztak. A bolíviai csapatok megrohanták a közeli López marsall helyőrséget, amivel dél felől elszigetelték Nanawát. Január 20-án Kundt támadási parancsot adott 6000 lóról leszállított lovasának, akiket 6-9 repülő és 12 Vickers gépfegyver támogatott a rohamban. Bár az erődöt nem sikerült elfoglalniuk, jól védhető állásokat sikerült felvenniük előtte. Eközben a második hadtest elfoglalta a Corrales és Platanillos erődöket, de kudarcot vallottak a Fernández és a Toledo fortín-nál. A Toledo erőd február 26-án kezdődött ostromától március 11-én vonult vissza a második hadtest, amely Corrales-től 15 km-re alakított ki védelmi vonalat.

Paraguayi csapatok Alihuatá erődjénél, 1932

A Nanawa ellen idított támadás visszaverése és a Fernández és Toledo erődök ostromának kudarca után Kundt az Alihuatá erőd megrohanását rendelte el. A támadás sikerrel járt az erősség kevés védőjével szemben, és ezzel sikerült elvágniuk az paraguayi első hadosztály utánpótlását. Ezután a bolíviaiak támadást indítottak ez ellen a hadosztály ellen, azt visszavonulásra késztetve egészen Gondráig.

1933 Júliusában Kundt, aki továbbra is Nanawa elfoglalására koncentrált, frontális támadást rendelt el az erőd ellen, ami a második nanawai csatához vezetett. A második támadást részletesen megtervezte Kundt, tüzérség, repülők, tankok és lángszórók bevetésével. A paraguayiak azonban az első támadás óta megerősítették állásaikat és újakat is építettek. A bolíviaiak két irányból támadtak, és sikerült az erődítmény egyes részeit elfoglalniuk, de a paraguayi tartalék ellentámadása gyorsan kiszorította őket onnan. Bolívia több mint 2000 katonát veszített (halott és sebesült), míg Paraguay csupán 559-et. A súlyos áldozat miatt Salamanca bolíviai elnök kritizálta a hadvezetést és arra utasította azt, hogy kíméljék a saját katonák életét.

A vereség súlyos csorbát ejtett Kundt tekintélyén, Szeptemberben benyújtotta lemondását a hadsereg éléről, amit azonban Salamanca nem fogadott el. A Nanawa előtt elszenvedett bolíviai vereség visszaadta a kezdeményezés lehetőségét Paraguaynak, ami 1933 eleje óta védekezésre kényszerült.[61]

Második paraguayi offenzíva[szerkesztés]

Maxim-géppuska paraguayi katonákkal

Szeptemberben Paraguay ismét támadásba lendült, három különálló bekerítő hadművelettel az Alihuatá körüli területen. A támadás helyszíne azért ide esett, mert az itteni bolíviai csapatokat meggyengítették a Gondra erőd elleni támadáshoz végrehajtott csapatösszevonással. A hadművelet eredményeként összesen 509 bolíviai megadta magát.

Csapatai sikerén felbuzdulva Eusebio Ayala paraguayi elnök a Chacoba utazott, hogy tábornokká léptesse elő José Félix Estigarribiát. Kettejük találkozásakor Ayala elfogadta Estigarribia támadási terveit. A bolíviaiak ezzel egyidőben feladták az év eleji tervüket, hogy elérék a paraguayi fővárost, és védekezésre rendezkedtek be.

Ezt követően a paraguayi hadsereg két irányból támadta meg Alihuatá erődjét, és az előző sikereket folytatva visszafoglalták azt, 7000 bolíviait visszavonulásra kényszerítve. December 10-ére Paraguay Campo Vía közelében bekerítette a 4. és 9. bolíviai hadosztály bekerítését. Miután több kitörési kísérlet kudarcot vallott és 2600 katonát veszítettek a bolíviaiak, végül 7500-an megadták magukat. Mindössze 900 katonának sikerült Germán Busch őrnagy vezetésével kijutnia a bekerítésből. A paraguayi hadsereg mintegy 8000 puskát, 536 gépfegyvert, 25 mozsárt, két harckocsit és 20 tüzérségi ágyút zsákmányolt. Eddigre már a paraguayi erők annyi páncélost zsákmányoltak, hogy Bolívia Steyr Solothurn tankelhárító fegyverek beszerzésére kényszerültek a saját egykori járműveik ellen.[32] A bolíviai hadsereg maradéka visszavonult muñozi főhadiszállására, majd december 18-án azt is felgyújtva tovább hátrált. Kundt ekkor lemondott főparancsnoki posztjáról.

Tűzszünet[szerkesztés]

A Campo Vía melletti súlyos vereség a Nanawa előtt állomásozó bolíviai csapatokat is visszavonulásra kényszerítette, ezek északkelet felé hátráltak és itt építettek ki új védelmi vonalat. Rafael Franco paraguayi ezredes új támadás indítását szorgalmazta Balliván és Villa Montes irányába, de nem kapott rá engedélyt, mert Ayala úgy ítélte meg, hogy Paraguay már megnyerte a háborút. 1933 december 19-én 20 napos tűzszünetet kötöttek a felek, de mire az 1934 január 6-án lejárt, Bolívia újjászervezte és feltöltötte csapatait, amik így már nagyobb haderőt jelentettek, mint ami az 1933 elején megindított támadásban részt vett.

Harmadik paraguayi offenzíva[szerkesztés]

1934 elején Estigarribia a Bahía Negrától 145 km-re a folyón felfelé fekvő Puerto Suárez elleni támadást tervezett. A Pantanal mocsaras viszonyai és a rendelkezésre álló kenuk csekély száma miatt azonban ezt a tervet elvetette, és ehelyett a fő frontra koncentrált.[62] Miután a tűzszünet véget ért, a paraguayi hadsereg folytatta előrenyomulását Platanillos, Loa, Esteros és Jayucubás elfoglalásával. A decemberi Campo de Vía melletti ütközet után a bolíviai sereg megerősített védvonalat épített ki Magriños-La China mellett. Ez a védvonal a háború egyik legjobban kiépített védelmi rendszere volt, azonban február 11-én egy kis paraguayi támadás, a paraguayi vezetést is meglepve, sikeresen áttörte. Ennek hatására a bolíviaiak az egész vonalon visszavonultak.

Március 27-én egy Cañada Tarija felé irányuló paraguayi támadás 1000 bolíviait kerített be.


Lezárása[szerkesztés]

Az 1938-as békeszerződés aláírói Buenos Airesben

Mielőtt 1935. június 10-én délben tűzszünetet hirdettek ki, utolsó fél órában a két hadsereg még egy értelmetlen utolsó lövöldözésre ragadtatta magát. Ekkor Paraguay ellenőrizte a terület többségét, és ezt a Buenos Airesben aláírt 1938-as békeszerződés is elismerte, nekik ítélve Chaco Boreal háromnegyedét. Bolívia kapta a maradék területet Puerto Busch közelében. A szerződés ezen felül biztosította Bolívia hajózási jogát a Paraguay és a Paraná folyókon, bár ez nem jelentett változást a háború előtti helyzethez képest.[63] Az egyezmény alapján 2009-ben, szintén Buenos Airesben jelölték ki a pontos határt.[64]

A háborúért mindkét fél súlyos áldozatokat hozott. Bolívia nagyjából 56 000-65 000 főt veszített, népességének mintegy 2 százalékát. Paraguay körülbelül 36 000 főt, népességének 3 százalékát veszítette el.[65] Paraguay fogjul ejtett kb. 21 000 bolíviai katonát és 10 000 civilt is, utóbbiak közül többen önszántukból Paraguayban maradtak a konfliktus lezárása után.[66] Ezen felül mintegy 10 000 bolíviai katona, többségük rosszul képzett és felszerelt, dezertált Argentínába vagy megsebesítette illetve megcsonkította magát, hogy a harcot elkerülje.[66] A háború végére Paraguay mintegy 42 000 puskát, 5000 gépfegyvert és 25 millió töltényt zsákmányolt a bolíviaia hadseregtől.[32]

Bolívia látványos katonai kudarca életre hívta a a hagyományos társadalmi rend elleni Generación del Chaco tömegmozgalmat,[67] amely az 1952-es forradalomba torkollott.

A fegyvernyugvást követő 77 évben nem találtak jelentős mennyiségű kőolajat vagy földgázt a Chaco paraguayi részén. 2012. november 26-án azonban Frederico Franco paraguayi elnök bejelentette, hogy olajat találtak a Pirity folyó közelében.[68] Beszédében „a háborúban elhunyt 30 000 paraguayi nevében” azt ígérte, hogy ez lesz Dél-Amerika leggazdagabb olajlelőhelye.[69] 2014-ben derítették fel az első nagyobb potenciállal rendelkező mezőt, amikor könnyű olajat találtak a Lapacho X-1 kútban.[70]

A határ bolíviai oldalán, Villa Montes térségében is találhatók szénhidrogénmezők. Ma itt található Venezuela után a második legnagyobb földgázlelőhely Dél-Amerikában.[71]

External links[szerkesztés]

Commons:Category:Chaco War
A Wikimédia Commons tartalmaz Kmiki87/Chacói háború témájú médiaállományokat.


Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ Hughes, Matthew. „Logistics and the Chaco War Bolivia versus Paraguay, 1932-1935”. The Journal of Military History 69(2) - April 2005.  
  2. ↑ Baďura, Bohumil (2006) Československé zbraně a diplomacie ve válce o Gran Chaco, p. 35.
  3. ↑ Abente, Diego. 1988. Constraints and Opportunities: Prospects for Democratization in Paraguay. Journal of Interamerican Studies and World Affairs.
  4. ↑ La ayuda argentina al Paraguay en la guerra del Chaco, Todo es Historia magazine, n° 206. julio de 1984, pág. 84
  5. ↑ Atkins, G. Pope (1997) Encyclopedia of the Inter-American System. Greenwood Publishing Group, p. 71. ISBN 0313286000
  6. ↑ The Gran Chaco War: Fighting for Mirages in the Foothills of the Andes, article from Chandelle Magazine availeable at The World at War site.
  7. ↑ a b Victimario Histórico Militar DE RE MILITARI
  8. ↑ Bruce Farcau, The Chaco War (1991)
  9. ↑ Singer, Joel David, The Wages of War. 1816-1965 (1972)
  10. ↑ a b Sienra Zabala, Roberto (2010). Síntesis de la Guerra del Cjhaco. Francisco Aquino Zavala, Concepción
  11. ↑ Marley, David, Wars of the Americas (1998)
  12. ↑ Dictionary of Twentieth Century World History, by Jan Palmowski (Oxford, 1997)
  13. ↑ Mombe’uhára Paraguái ha Boliviaygua Jotopa III, Cháko Ñorairõ rehegua. Secretaría Nacional de Cultura de Paraguay
  14. ↑ Például Roger José Centeno Sanchez. La Guerra de la Sed. Hozzáférés ideje: 2022. január 2. 
  15. ↑ Hunefeldt, Christine, A Brief History of Peru, New York, NY: Facts on File, Inc., (2004) p. 149
  16. ↑ Morales Q., Waltraud, Brief History of Bolivia. New York, NY: Facts on File, Inc., (2003)p. 83
  17. ↑ "Para la mayoría de las voces, el conflicto entre Bolivia y Paraguay (1932-1935) tuvo su origen en el control del supuesto petróleo que pronto iría a fluír desde el desierto chaqueño en beneficio de la nación victoriosa."Archondo, Rafael, "La Guerra del Chaco: ¿hubo algún titiritero?", Población y Desarrollo 34: 29
  18. ↑ Mazzei, Umberto: Fragmentos de vieja historia petrolera (es-LA nyelven). (Hozzáférés: 2016. július 7.)
  19. ↑ Archondo, Rafael, "La Guerra del Chaco: ¿hubo algún titiritero?", Población y Desarrollo 34: 29–39
  20. ↑ Hughes, Matthew "Logistics and the Chaco War: Bolivia versus Paraguay, 1932-1935" pages 411-437 from The Journal of Military History, Volume 69, Issue # 2 April 2005 page 415
  21. ↑ Guerra entre Bolivia y Paraguay: 1928-1935 Archiválva 2014. március 26-i dátummal a Wayback Machine-ben. by Ana Maria Musico Aschiero
  22. ↑ Hughes, Matthew "Logistics and the Chaco War: Bolivia versus Paraguay, 1932-1935" pages 411-437 from The Journal of Military History, Volume 69, Issue # 2 April 2005 page 412
  23. ↑ Farcau, Bruce W. (1996). The Chaco War: Bolivia and Paraguay, 1932–1935. Greenwood Publishing Group, pp. 7–8. ISBN 978-0-275-95218-1
  24. ↑ a b Farcau, p. 11
  25. ↑ Hughes, Matthew (2005). Logistic and Chaco War: Bolivia vs. Paraguay, 1932–1935 The Journal of Military History, Volume 69, pp. 411–437
  26. ↑ Farcau, p. 8
  27. ↑ a b La Armada Paraguaya: La Segunda Armada
  28. ↑ Farcau, p. 9
  29. ↑ Farcau, pp. 12–13
  30. ↑ Farcau, p. 14
  31. ↑ a b c Hughes, Matthew "Logistics and the Chaco War: Bolivia versus Paraguay, 1932-1935" pages 411-437 from The Journal of Military History, Volume 69, Issue # 2 April 2005 page 416.
  32. ↑ a b c d e f g h i j Severin, Kurt, Guns In the 'Green Hell' Of The Chaco, Guns Magazine, Nov. 1960, Vol. VI, No. 11-71, pp. 20-22,40-43
  33. ↑ a b c Mowbray, Stuart C. and Puleo, Joe, Bolt Action Military Rifles of the World, Andrew Mowbray Publishers, Inc. 1st Ed. ISBN 9781931464390 (2009), p. 285: After the war, an enterprising arms dealer purchased the remaining M1927 rifles and re-exported them back to Spain, where they were hastily refurbished and reissued to Republican forces during the Spanish Civil War.
  34. ↑ „Algunas armas utilizadas en la guerra del Chaco 1932-1935”, Aquellas armas de guerra, 2013. szeptember 20. (Hozzáférés: 2018. július 30.) (európai spanyol nyelvű) 
  35. ↑ Farcau, p. 185
  36. ↑ a b González, Antonio E. (1960). Yasíh Rendíh[halott link]. Editorial el Gráfico, p.61
  37. ↑ Bodies of Paraguayan carumbe'i grenades Archiválva 2014. február 27-i dátummal a Wayback Machine-ben. Museum "Villar Cáceres"
  38. ↑ Astillero Carmelo de MDF SA
  39. ↑ Cardozo, Efraím (1964). Hoy en Nuestra Historia. Ed. Nizza, p. 15
  40. ↑ Dan Hagedorn and Antonio L. Sapienza, Aircraft of the Chaco War 1928–1935, Schiffer Publishing Ltd, Atglen PA, 1997, ISBN 978-0-7643-0146-9
  41. ↑ Thompson, R. W., An Echo of Trumpets, London: George Allen and Unwin (1964), pp. 27-64
  42. ↑ Zook, David H., The Conduct of the Chaco War, New Haven, CT: Bookman Publishing (1960)
  43. ↑ Hagedorn, Dan & Antonio Luis Sapienza. (1996) "Aircraft of the Chaco War, 1928–1935." Schiffer Publishing Co. Atglen, pp. 96–100. ISBN 0764301462.
  44. ↑ Hagedorn & Sapienza, pp. 61–64
  45. ↑ Scheina, page 102
  46. ↑ Los Ecos del primer Bombardeo Nocturno en la Guerra del Chaco, Chaco-Re, No. 28 (julio/septiembre 1989), 12–13.
  47. ↑ Landlocked navies. [2007. november 9-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2018. december 11.)
  48. ↑ Richard, Nicolás (2008). Mala guerra: los indígenas en la Guerra del Chaco, 1932–1935. CoLibris, pp. 286–288.ISBN 978-99953-869-3-1
  49. ↑ Dávalos, Rodolfo (1974). Actuación de la marina en la Guerra del Chaco: puntos de vista de un ex-combatiente. El Gráfico, page 69
  50. ↑ Villa de la Tapia, Amalia (1974). Alas de Bolivia: La Aviación Boliviana durante la Campaña del Chaco. N/A, p. 181
  51. ↑ Farina, Bernardo Neri (2011).José Bozzano y la Guerra del Material. Colección Protagonistas de la Historia, Editorial El Lector, Online edition, Chapter El Viaje Inolvidable.
  52. ↑ Hagedorn and Sapienza, 21. o.
  53. ↑ Hagedorn and Sapienza, 23. o.
  54. ↑ Brazil gets apology for Bolivian attack. The New York Times, 1934. november 29.
  55. ↑ a b c Fuerza Naval Boliviana: Reseña Histórica. OSINT-Bolivia, 2011. július 11. [2016. április 4-i dátummal az eredetiből archiválva].
  56. ↑ Robert L. Scheina. Latin America: a naval history, 1810–1987. Naval Institute Press, 124. o. (1987). ISBN 978-0-87021-295-6 
  57. ↑ Historial de combate de la patrullera V-01 Tahuamanu. Fuerza Naval Boliviana, Comando Naval, La Paz
  58. ↑ a b Robert L. Scheina. Latin America's Wars Volume II: The Age of the Professional Soldier, 1900–2001. Washington D.C.: Brasseys (2003). ISBN 978-1-57488-452-4 
  59. ↑ a b c d e f Matthew Hughes (2005. április). „Logistics and the Chaco War: Bolivia versus Paraguay, 1932-1935”. The Journal of Military History 69 (2), 411-437. o.  
  60. ↑ a b c d e Carlos José Fernandez ezredes. La Guerra del Chaco Vols I-IV. La Paz: Impresora Oeste (1956) 
  61. ↑ Farcau, 132. o
  62. ↑ Farcau, 168. o
  63. ↑ Glassner, M.I., The Transit Problems Of Landlocked States: the Cases of Bolivia and Paraguay, Ocean Yearbook 4, E.M. Borghese and M. Ginsburg (eds)., Chicago IL: University of Chicago Press, pp. 366-389
  64. ↑ Bolivia, Paraguay Settle Border Conflict from Chaco War
  65. ↑ Hughes, Matthew "Logistics and the Chaco War: Bolivia versus Paraguay, 1932-1935" pages 411-437 from The Journal of Military History, Volume 69, Issue # 2 April 2005 page 412.
  66. ↑ a b de Quesada, Alejandro, The Chaco War 1932–35: South America’s Greatest Modern Conflict, Oxford UK: Osprey Publishing Ltd, ISBN 9781849084161 (2011), p. 22
  67. ↑ Gómez, José Luis (1988). Bolivia, un pueblo en busca de su identidad Editorial Los Amigos del Libro, p. 117. ISBN 978-84-8370-141-6
  68. ↑ "Paraguay encontró petróleo cerca de la frontera con la Argentina" La Nación, 26 November 2012
  69. ↑ "Paraguay asegura que tendrá la región petrolera más rica de Sudamérica" La Nación, 4 December 2012
  70. ↑ President Energy Finds Oil In Paraguay’s Chaco Basin, Bloomberg News, 20 October 2014, retrieved 30 July 2018
  71. ↑ Archived copy. [2012. május 1-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. szeptember 1.)

Források[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Chaco War című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
  • The Chaco War 1932–1935: South America's Greatest Modern Conflict. Osprey Publishing (2011) 
  • de Ronde, Philip (1935). Paraguay: A Gallant Little Nation, The Story of Paraguay's War with Bolivia. G. P. Putnam's Sons.
  • The Chaco Peace Conference: Report of the Delegation of the United States of America to the Peace Conference Held at Buenos Aires July 1, 1935–January 23, 1939 (1940). Department of State Publication 1466, Conference Series 46.
  • English, Adrian. The Green Hell: A Concise History of the Chaco War between Bolivia and Paraguay, 1932–1935. Spellman (2007) 
  • Farcau, Bruce. The Chaco War: Bolivia and Paraguay, 1932–1935. Praeger (1996) 
  • Finot, Enrique. The Chaco War and the United States. L&S Print Co. (1934) 
  • Garner, William. The Chaco Dispute; A Study in Prestige Diplomacy. Public Affairs Press (1966) 
  • Rout, Leslie B., Jr. (1970). Politics of the Chaco Peace Conference, 1935–1939. University of Texas.
  • Sapienza, Antonio Luis (2018). The Chaco Air War 1932-35: The First Modern Air War in Latin America. Helion & Co.
  • Sapienza, Antonio Luis & Pelaez, Jose Luis Martinez (2020). The Chaco War 1932–1935: Fighting in the Green Hell. Helion & Co.
  • (2024. május 21.) „The Green Hell Air War”. Air Enthusiast Quarterly (2), 207–213. o. ISSN 0143-5450.  
  • Zook, David. The Conduct of the Chaco War. Bookman (1960) 

[[Kategória:Újkori háborúk]] [[Kategória:1930-as évek]] [[Kategória:Bolívia történelme]] [[Kategória:Paraguay]]

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Szerkesztő:Kmiki87/Chacói_háború&oldid=26690195”