Szerkesztő:Drkazmer/Júda és Izrael
Izrael és Júda egymással kapcsolatban álló királyságok voltak a vaskori Palesztinában. A legkorábbi említése a történelmi feljegyzésekben a Merneptah-sztélében található, ami egy i.e. 1209-ből származó felirat (a sztélé vonatkozó felirata: "Izrael puszta, magva nincs többé"). Az i.e. 9. századra Izrael királysága fontos helyi erővé vált, mígnem az asszírok meghódították i.e. 722-ben. Izrael déli szomszédja, Júda királysága a térség különféle birodalmainak hűbéreseként virágzásnak indult, de a Babilon elleni lázadása i.e. 586-ban a pusztulásához, és a helyi vezető réteg elhurcolásához vezetett. Miután Nagy Kürosz leigázta Babilont, néhány júdeai visszatért Jeruzsálembe a fogságból a perzsa időszakban, ekkor kezdett el kialakulni a zsidó identitás Jehud perzsa tartományban. Jehud Nagy Sándor hódítása nyomán a létrejövő hellenisztikus királyságokba olvadt, de az i.e. 2. században a júdeaiak fellázadtak a Szeleukida Birodalom ellen, és létrehozták a Hasmóneus királyságot. Ez volt az utolsó független júdeai királyság, aminek a Római Köztársaság i.e. 63-ban bekövetkezett hódítása vetett véget.
Időszakok és kronológia[szerkesztés]
- Késő bronzkor: i.e. 1550–1200.
- Vaskor: i.e. 1200–566.
- Babilóniai kor: i.e. 586–539.
- Perzsa kor: i.e. 539–522.
- hellenisztikus kor: i.e. 332–53.
Források[szerkesztés]
Az ókori Izrael és Júda történetét feldolgozó források két csoportra oszthatók: a bibliai elbeszélésre (alapvetően a héber Biblia, de a deuterokanonikus könyvek is, továbbá az Ószövetség és az Újszövetség keletkezése között időszak nem biblikus művei) és a régészeti leletekre. Utóbbi tovább bontható a feliratokra (Izraelből és más területekről, például Mezopotámiából és Egyiptomból származó szövegek) és a tárgyi leletekre (minden egyéb).
Bibliai elbeszélés[szerkesztés]
Az 1920-as évekre világossá vált, hogy Kánaán izraelita meghódítását – Józsué könyvének elbeszélését – a régészeti eredmények nem támasztják alá. A kor válasza az volt, hogy a bibliai alapötlet továbbra is helyes, de az izraeliták Kánaán földjére békésen érkeztek a hódítás helyett. Később, amikor ezt a változatot elvetették, az izraelitákat benszülött kánaánitáknak vélték. A zsidók származásának felülvizsgálata jelentős hatással bír a zsidó vallásra: amíg a Biblia a kezdettől fogva egyistenhitűeknek állítja be őket, az új felfogás szerint politeisták voltak, akik között volt egy kisebb, de végül sikeres monoteista forradalmi csoport.
Az új elmélet, amely az izraelitákat származás alapján kánaánitáknak vélte, a hódítás utáni bibliai elbeszélést továbbra is valós történelemként kezelte. Végül azonban ez is bírálat tárgyává vált: ha 200 év régészeti kutatás után még mindig nincs közvetlen bizonyíték Dávid és Salamon létezésére, akkor vélhetően ők is kitaláltak, és a Perzsa Birodalom i.e. 6. és 5. századi zsidóságának a termékei. A legszélsőségesebb elmélet még ennél is továbbmegy, és úgy véli, hogy a zsidók a perzsák által Jeruzsálembe küldött vegyes származású telepesek leszármazottai, akik kitaláltak maguknak egy múltat. Bár ezt csak nagyon kevés tudós gondolja így, de jól példázza, hogyan változott a paradigma.
Régészeti leletek[szerkesztés]
A régészeti lelet nem magyarázza önmagát, értelmezésre szorul, és ez több veszélyt rejt magában. Néhány ilyen: a bibliai események időpontjának meghatározása nehéz, ugyanis kevés az időben beazonosítható esemény és a Biblia belső kronológiája megbízhatatlan; az értelmezést továbbra is befolyásolják vallási és nacionalista érvek, amint arra jó példa a felföldi települések korából származó sírok esete; és nincsenek tárgyi maradványok, amelyek alapján megbízhatóan szétválaszhatóak lennének a legkorábbi időszakból származó izraelita és nem izraelita (kánaánita) leletek.
Késő bronzkor[szerkesztés]
Földrajzi elhelyezkedés[szerkesztés]
A Földközi-tenger keleti partvidéke – Levante – 600 km hosszan terül el északon a Toros-hegység, délen Sínai-sivatag között, kelet-nyugati irányban pedig 100–150 km szélességben a tenger és az Arab-sivatag között. Levante parti síksága déltől észak felé keskenyedik, a déli végén egy dombság fekszik, a Shephelah, ami az alföldhöz hasonlóan keskenyedik, és végül a Kármel-hegyben ér véget. A síkság keleti felét és a Shephelah hátságát Júda dombságának szokás hívni, az északi részt Efrájim dombságának, míg ezt követi Galilea és a Libanoni-hegység. Ettől keletre található a Jordán folyó meredek völgye, a Holt-tenger, az Arabah-vádi, amely a Vörös-tenger keleti ágában folytatódik. A síkságtól keletre a Szír-sivatag helyezkedik el, amely elválasztja Levantét Mezopotámiától. Délnyugatra Egyiptom fekszik, északkeletre Mezopotámia. Levante így egy keskeny folyosót alkotott, amely földrajzi elhelyezkedése helyet adott az erősebb hatalmak folyamatos versengéseinek.
Kánaán[szerkesztés]
Kánaán a késő bronzkorban korábbi állapotának csak árnyéka volt: több város elhagyatottá vált, mások mérete csökkent, és a teljes népesség néhány százezer főnél nem lehetett több. A lakosság főleg a parti síkság és a fő kommunikációs útvonalak mentén összpontosult. A központi és az északi dombságot, amely később a bibliai Izrael királysága lett, csak gyéren lakták, habár egyiptomi iratok azt bizonyítják, hogy Jeruzsálem már akkoriban egy kánaáni városállam volt, amely elismerte Egyiptom fennhatóságát. Politikailag és kulturálisan is Egyiptom uralta a térséget, minden városnak külön uralkodója volt, amelyek folyamatosan hadban álltak a szomszédaikkal, és Egyiptomhoz fordultak, hogy a nézeteltéréseikben döntsön.
A kánaánita városállamrendszer a késő bronzkor végén összeomlott, és a kánaánita kultúra lassan beleolvadt a filiszteusokéba, a föníciaiakéba és az izraelitákéba. A folyamat inkább jellemezhető fokozatosnak, mint hirtelennek: az erős egyiptomi jelenlét folytatódott az i.e. 12. századig, és míg több kánaánita város megsemmisült, mások tovább léteztek a vaskor első szakaszában.
Vaskor I.[szerkesztés]
Izrael neve először az egyiptomi Merenptah fáraó sztéléjén szerepel először i.e. 1209-ben: Izrael puszta, magva nincs többé. William Dever ezt az Izraelt a középső felföldek kulturális és feltehetőleg politikai egységének véli, amely kellően szervezett volt ahhoz, hogy az egyiptomiak az egyeduralmukat veszélyeztető tényezőként tekintsenek rájuk, de inkább népcsoportként, mint szervezett államként. Paula McNutt régész szerint "feltehető, hogy a vaskor I. szakaszában a népesség elkezdte magát izraelitának tekinteni, és a környező népektől megkülönböztette magát a vegyes házasság tiltása, a családtörténet hangsúlyozása és a vallás által."
Beható régészeti feltárások alapján állítható, hogy a késői bronzkortól a vaskor I. időszakára a felföldön a falvak száma 25-ről 300-ra emelkedett, míg a letelepedett népesség az i.e. 12. és 11. század alatti időszakban megkétszereződött, 20 ezerről 40 ezerre emelkedett. A falvak, amelyek északon nagyobbak voltak, a térséget más közösségekkel osztották meg, például nomád pásztorokkal, amelyek után nem maradtak emlékek. A régészek és a történészek több hasonlóságot, mint különbözőséget vélnek felfedezni a vaskor népessége és a késő bronzkor kánaánitái között. A korábban kimondottan izraelitának tartott jellemzőket – különösképpen bizonyos tárolóedényeket és négyszobás házakat – a felföldön kívül más helyeken is megtalálták, így ezek nem alkalmasak az izraelita lelőhelyek megkülönböztetésére. Emellett annak ellenére, hogy a hegyvidék falvaiban fellelt késő 13. századi cserépedények kidolgozottsága jóval szerényebb, mint a síkság kánaánita lelőhelyeié, a korábbi kánaánita fazekasságból fejlődött ki. Israel Finkelstein azt vetette föl, hogy az ovális és a körkörös elrendezés, ami megkülönbözteti a felföld lelőhelyeit és a disznócsontok hiánya utalhat a nemzetiségre, de mások felhívták a figyelmet arra, hogy ez a hegyvidéki életformához való általános alkalmazkodás következménye is lehet, nem feltétlenül a származás jele.
A korai 20. században három elmélet fejlődött ki, hogy magyarázza ezen izraeliták származását: az első a hódítás-elmélet, amely alátámasztja a bibliai elbeszélés történetiségt, a békés beszivárgás-elmélet, amely úgy tekint az izraelitákra, mint nomádokra, akik a hegyvidéken hosszú idő alatt telepedtek le, és végül a parasztlázadás-elmélet, amely azt állította, hogy a korai izraeliták egy alsóbb kánaánita társadalmi osztályt alkottak, és fellázadtak az elnyomóik ellen. Mindhárom változatot erősen bírálták, de a modern tudósok úgy vélik, hogy Izrael békésen alakult ki a hegyvidék területén.