Szerkesztő:Beduska/piszkozat
A szolitonok nagy amplitúdójú nemlineáris hullámok, melyek szemben a kis amplitúdójú lineáris hullámokkal, megtartják koherens alakjukat. Az elnevezése a latin „solitarius” szóból ered, amely egyedülit vagy magányost jelent. A szolitonok egyik külön érdekessége, hogy hullámcsomag jellegűek, és részecsketulajdonsággal is rendelkeznek (például ütközés után visszanyerik eredeti alakjukat). John Scott Russell (1808–1882) volt aki elsőként megfigyelte a szoliton hullámok érdekes viselkedését, amelyeket ő transzlációs hullámnak nevezett.
Magyarázat[szerkesztés]
A diszperzió és a nemlinearitás kölcsönhatása révén létrejöhetnek állandó alakú hullámok. Ha feltételezünk egy üvegben terjedő fényimpulzust, amit úgy tekintünk, mint több különböző frekvenciájú fény együttese. Ezekhez a különböző frekvenciákhoz más-más sebesség fog tartozni, így az üveg diszperziójából adódóan a fényimpulzus alakja bizonyos idő elteltével megváltozik (lelapul). Ugyanakkor a nemlineáris Kerr-effektusnak köszönhetően egy anyag törésmutatója egy bizonyos frekvencián függ a fény intenzitásától vagy amplitudójától. Ha a fényimpluzus alakja pont megfelelő, a Kerr-effektus képes ellensúlyozni a diszperzió hatását, így az hosszú ideig megőrzi az alakját: szoliton.
Története[szerkesztés]
1834 augusztusában John Scott Russell skót mérnöknek rendkívüli élményben volt része, amikor egy alkalommal kilovagolt az Edinburgh közelében lévő Union Canal (Edinburgh-Glasgow- összekötő csatorna) partjára. Emlékirataiban a következőképpen írt erről:
„ ...figyeltem egy hajót, ahogyan a szűk csatorna mentén egy lovas fogat meglehetősen sebesen vontatta, majd hirtelen megállt; de nem így azonban az általa mozgásban tartott víz, amely először vadul örvénylett a hajó orra körül, majd azt hirtelen elhagyva, nagy sebességgel hömpölygött tova, s közben felvette egy simára lekerekített, jól körülhatárolt hullám alakját, amely a csatornában látszólag változatlan formában és nem csökkenő sebességgel haladt tovább. Lóháton követtem hát ezt a hullámot, majd megelőztem, közben még mindig változatlan, 8-9 mérföldnyi sebességgel haladt, s eredeti alakját, kb. 30 láb1 hosszúság és másfél láb magasságú formáját megtartotta. Minekutána az egészet 1-2 mérföldnyi távon követtem, magassága kezdett lassan csökkeni, s a csatorna egyik kanyarjában szem elől tévesztettem.”[1]
Scott Russell sok időt töltött az általa megfigyelt hullámok úgy kísérleti, mint elméleti tanulmányozásával. A saját kertjében épített kísérleti medencéjében tetszés szerint tudott előállítani szolitonokat. A kísérletei során a következő fő tulajdonságokat figyelte meg a szolitonokra vonatkozóan:
- A hullámok stabilak és nagy távolságokra képesek eljutni (a normál hullámok belátható időn belül)
- A hullám sebessége függ a hullám méretétől, valamint a vízmélységétől.
- Ellentétben a normál hullámokkal sohasem adódnak össze – tehát egy kicsi hullám áthalad egy nagyobb hullámon anélkül, hogy összekapcsolódnának.
- Ha a hullám mérete túl nagy a víz mélységéhez képest, akkor az kettéoszlik, egy kicsi és egy nagyobb hullámra.
Russellt haláláig foglalkoztatta, az általa megfigyelt hullámok felettébb különös természete. Halála után, fia adta ki a „Transzlációs hullámok” c. könyvét (1882), melyhez kortársai nem nagyon tudtak hozzászólni. Jó pár évvel a halála után Diederik J. Korteweg és Gustav de Vries holland matematikusok a róluk elnevezett Korteweg–de Vries egyelnet (nemlineáris differenciálegyenlet) felírásával(1895)[2] és ennek megoldásával bizonyították, hogy a Russell által megfigyelt szolitáris (magányos) hullámok elméletileg valóban lehetségesek. Ezután hosszú szünet következett. Norman Zabusky és Martin Kruskal 1965-ben numerikusan is megoldották a KdV egyenleteket. A modellezés során arra az érdekes eredményre jutottak, hogy bár az egyenletek nemlineárisak és két, különböző sebességgel haladó szolitáris hullámok, találkozásukkor erős kölcsönhatásba lépnek egymással, ez a kölcsönhatás csak időleges és a hullámok gyorsan visszanyerik eredeti alakjukat és sebességüket. Ez a folyamat az elemi részecskék rugalmas ütközésére hasonlít, s erre való utalásként vezették be a szoliton elnevezést. Gardner és társai 1967-ben az inverz szórás módszereként ismert transzformációval előállították a KdV-egyenlet egzakt megoldását.
Néhány példa szolitonokra[szerkesztés]
Rétegzett folyadékokban a szolitonok kétfélék lehetnek.
- belső szolitonok
- felszíni szolitonok
A belsô szolitonok a közeg belsejében, a különböző sűrűségű rétegek határán terjednek. Ezeket a természetben keltheti például az árapály-hatás az óceánok felső, melegebb vízrétegét az alsótól elválasztó ún. termoklin zónában, vagy egy gyorsan mozgó hidegfront az előtte tolt meleg levegőben.
Felszíni szolitonok a szabad felszínen jönnek létre. Ezekre egy félelmetes példa a vizes közegben a földrengések által keltett "tsunamik", amelyek több ezer km-t is haladnak az óceánban, mielőtt a sekély partokon megtörve pusztító energiájuk felszabadul. Egy másik érdekes példa rá a torlóár, amikor a dagály által keltett hullám felhatol egy folyó medrébe. Ilyen például a Quiantang(Kína), az Amazonas(Brazília), vagy a Severn(Nagy-Britannia)
Hivatkozások[szerkesztés]
- ↑ Scott Russell, J.. Fourteenth meeting of the British Association for the Advancement of Science (1844)
- ↑ (1895) „On the Change of Form of Long Waves advancing in a Rectangular Canal and on a New Type of Long Stationary Waves”. Philosophical Magazine 39, 422–443. o.
- Solitons: an introduction, 2nd, Cambridge University Press (1989). ISBN 0521336554