Progresszív konzervativizmus
A progresszív konzervativizmus olyan szociális-politikai eszmerendszer, amely a konzervativizmus ideológiáját haladó gondolatokkal ötvözi. A progresszív konzervatívok továbbra is kiállnak a kapitalista alapokra épülő társadalom mellett, de már elfogadják az állampolgárok érdekeit szolgáló állami beavatkozást a piac és a gazdaság működésébe.[1] A progresszív konzervativizmus, mint politikai ideológia az Egyesült Királyságban Benjamin Disraeli miniszterelnöksége idején alakult ki.[1][2]
Az Egyesült Királyságban elsősorban Disraelit, illetve Stanley Baldwin, Neville Chamberlain, Winston Churchill, Harold Macmillan[3] és David Cameron Tory párti miniszterelnököket tartották progresszív konzervatívoknak.[4][5]
A katolikus egyház a Rerum Novarum (magyarul: "Az új dolgok") 1891-es pápai enciklikában vezetett be egy progresszív konzervatív ideológiát, amelyet szociális katolicizmusnak neveztek el.[6]
Az Egyesült Államok-ban elsősorban Theodore Roosevelt elnököt azonosították a progresszív konzervativizmus irányzatával. Roosevelt azt állította, hogy "mindig hittem abban, hogy a bölcs progresszivizmus és a bölcs konzervativizmus jól megfér egymással."[7] William Howard Taft elnököt és az általa kialakított adminisztrációt is progresszív konzervatívként könyvelték el és maga Taft elnök azt nyilatkozta, hogy "progresszív konzervativizmus híve".[8]
Dwight D. Eisenhower elnök szintén a progresszív konzervativizmus követőjének nyilvánította magát.[9]
Németországban Leo von Caprivi kancellár az általa "Új Irányvonal"-nak elnevezett progresszív konzervatív programot képviselte.[10]
Kanadában számos jobboldali kormány tartozott a progresszív konzervativizmus irányvonalához, illetve 1942 és 2003 között a legnagyobb jobboldali pártot hivatalosan is Kanadai Progresszív Konzervatív Pártnak hívták (Progressive Conservative Party of Canada).[11] Arthur Meighen, R.B. Bennett, John Diefenbaker, Joe Clark, Brian Mulroney és Kim Campbell miniszterelnökök vezettek progresszív konzervativista kormányokat.[11]
Története[szerkesztés]
A progresszív konzervativizmus ideológiáját Benjamin Disraeli tory párti politikus vezetése alatt dolgozták ki a 19. századi Egyesült Királyságban, hogy megalkossák a középutat a szélsőséges szabadpiaci laissez-faire és a brit radikalizmus között.[12]
Az 1940-es és az 1970-es évek között a progresszív konzervativizmus jelentős népszerűségnek örvendett a brit Konzervatív Párt politikusainak körében. Az irányzathoz tartozó politikusok elérték, hogy a Konzervatív Párt a korabeli Munkáspárthoz hasonló szociális programot dolgozzon ki és szembeszálltak azokkal a szélsőségesen konzervatív körökkel, akik nem értettek egyet a moderált szociálpolitikai irányvonallal.[13] Ebben az időben Rab Butler számított az irányzat egyik legtekintélyesebb képviselőjének.[13] Butler jelentős szerepet játszott az 1947-es "Ipari Charta" (The Industrial Charta) néven ismert politikai program megalkotásában, amely a hagyományos szabadpiaci elveket igyekezett összeférhetővé tenni a konzervatívok által még vállalható intervencionizmussal, amely a munkahelyek biztonságát, a teljes foglalkoztatottságot, a munkavállalók helyzetének javítását tűzte ki célként.[14] Az "Ipari Charta" egyik kritikusa Winston Churchill korábbi miniszterelnök volt, aki végül támogatta a dokumentumot, de a Tory párt egyes politikusai keményen bírálták, mivel szerintük ez egy lépés volt a szocializmus felé.[14]
David Cameront, aki 2010-ben került kormányra, szintén progresszív konzervatívként jellemezték. Cameron, aki 2005 óta volt a Konzervatív Párt vezetője, 2009-ben indította el a "Progresszív Konzervativizmus Projektet" (Progressive Conservatism Project) a párthoz közel álló Demos politikai kutatóintézetnél.[4] Beszédében kifejtette, hogy milyennek képzeli el a progresszív konzervativizmus alapján napjaink társadalmát:
„Először is, egy olyan méltányos társadalom, ahol segítünk az embereknek kikeveredni a szegénységből - egy életre. Másodszor, egy olyan társadalom, ahol a lehetőségek egyenlőek és ahol mindenki, Michael Gove briliáns megfogalmazásával, "saját maga írhatja meg élete történetét". Harmadszor, egy zöldebb társadalom, ahol a jövő generációkra egy fenntartható, tiszta és gyönyörű bolygót hagyunk. Negyedszer, egy biztonságos társadalom, ahol az embereket megvédik a fenyegetésektől és a félelemtől.”
– David Cameron
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ a b Patrick Dunleavy, Paul Joseph Kelly, Michael Moran. British Political Science: Fifty Years of Political Studies. Oxford, England, UK; Malden, Massachusetts, USA: Wiley-Blackwell, 2000. Pp. 107-108.
- ↑ Robert Blake. Disraeli. Second Edition. London, England, UK: Eyre & Spottiswoode (Publishers) Ltd, 1967. Pp. 524.
- ↑ Trevor Russel. The Tory Party: its policies, divisions and future. Penguin, 1978. Pp. 167.
- ↑ a b David Marr. "Power Trip: The Political Journey of Kevin Rudd", Issue 38 of Quarterly Essay Series. Black Inc., 2010. Pp. 126.
- ↑ Ruth Lister. Understanding Theories and Concepts in Social Policy. Bristol, England, UK; Portland, Oregon, USA: The Policy Press, 2010. Pp. 53.
- ↑ Emile F. Sahliyeh. Religious resurgence and politics in the contemporary world. Albany, New York, USA: State University of New York Press, 1990. Pp. 185.
- ↑ Jonathan Lurie. William Howard Taft: The Travails of a Progressive Conservative. New York, New York, USA: Cambridge University Press, 2012. p. 196
- ↑ Jonathan Lurie. William Howard Taft: The Travails of a Progressive Conservative. New York, New York, USA: Cambridge University Press, 2012. Pp. ix.
- ↑ Günter Bischof. "Eisenhower, the Judiciary, and Desegregation" by Stanley I. Kutler, Eisenhower: a centenary assessment. Pp. 98.
- ↑ John Alden Nichols. Germany after Bismarck, the Caprivi era, 1890-1894: Issue 5. Harvard University Press, 1958. Pp. 260.
- ↑ a b Hugh Segal. The Right Balance. Victoria, British Columbia, Canada: Douglas & McIntyre, 2011. Pp. 113-148.
- ↑ Robert Eccleshall. English conservatism since the Restoration: an introduction and anthology. London, England, UK; Winchester, Massachusetts, USA; North Sydney, New South Wales, Australia: Unwin Hyman Ltd., 1990. Pp. 119.
- ↑ a b Peter Duignan, Lewis H. Gann. The rebirth of the West: the Americanization of the democratic world, 1945-1958. Paperback edition. Lanham, Maryland, USA; London, England, UK: Rowman & Littlefield Publishers, Inc., 1996. Pp. 239.
- ↑ a b Peter Dorey. British conservatism and trade unionism, 1945-1964. Surrey, England, UK; Burlington, Vermont, USA: Ashgate Publishing, 2009. Pp. 44-48.
Fordítás[szerkesztés]
- Ez a szócikk részben vagy egészben a Progressive conservatism című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.