Neoklasszicista zene

A képzőművészeti stílusról lásd: Neoklasszicizmus

A neoklasszicista vagy újklasszicista zene a 20. század első felének egyik jelentős klasszikus zenei irányzata.

Története, jellemzői[szerkesztés]

Az 1920-as években jelent meg a neoklasszicista irányzat, amely nevével ellentétben nem annyira a XVIII. századi klasszicista zene, mint inkább az azt megelőző barokk zene formai elveinek és stílusának felújítására, és a modern zene elmeinek összeegyeztetésére tett kísérletet. Ez egyben a romantikus zene hagyományainak megtagadását jelentette. A neoklasszicizmus elméleti megalapozása Ferruccio Benvenuto Busoni (1866–1924) és Erik Satie (1866–1925), illetve a költő Jean Cocteau (1889–1963) nevéhez fűződik. Ismertebb képviselője volt: Paul Hindemith (1895–1963), Alfredo Casella (1883–1947), Arthur Honegger (1892–1955), Bohuslav Martinů (1890–1959), Carl Nielsen (1865–1931), de Igor Sztravinszkij (1882–1971) munkásságának egy része is ide sorolható.

Források[szerkesztés]

Darvas Gábor: Zenei minilexikon, Stílus '91 Kiadása, Budapest, é. n. [1990-es évek], 159. o.
Fábián Imre – Kókai Rezső: Századunk zenéje, Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1961
Eric Salzman: A 20. század zenéje, Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1980, ISBN 9633303559, 59–88. o.
Dobák Pál: A XIX. és a XX. század zenéje (Kézirat), Tankönyvkiadó Vállalat, Budapest, 1973, 115. o.
Harold C. Schonberg: A nagy zeneszerzők élete, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002, ISBN 963-07-7225-6, 559–569. o.

Egyéb hivatkozások[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikk[szerkesztés]

Zenetörténet