Hua-jen
| Átírási segédlet | |
| Hua-jen cung | |
| Kínai átírás | |
| Hagyományos kínai | 華嚴宗 |
| Egyszerűsített kínai | 华严宗 |
| Mandarin pinjin | Huáyán zōng |
| Wade–Giles | Hua2-yen2 tsung1 |
| A sorozat témája Kínai buddhizmus 汉传佛教 / 漢傳佛教 Han-csuan Fo-csiao |
|---|
 |
|
Kultúra
|
A hua-jen () a 7. században Kínában keletkezett buddhista irányzat, amely Japánban és Koreában is elterjedt. Egyik jellemző tanítása, hogy minden mindennel összefüggésben áll, minden jelenség áthatja az összes többit, miközben e sokféleségben egyfajta egység van jelen, minden jelenség magában hordja a többit, anélkül, hogy saját identitását elvesztené. A hua-jen () irányzatot (akárcsak a tientaj ()t) a buddhizmus legteoretikusabb és filozofikusabb ágaként tartják számon, szembeállítva olyan alapvetően „praktikus” hagyományokkal, mint a csan () / zen vagy a Tiszta Föld szekta.
Története[szerkesztés]
A hua-jen () irányzat tanítása szerint Buddha legvégső tanítását az Avatamszaka-szútra tartalmazza. A szútra kínai neve: Hua-jen-csing () (《華嚴經》), vagyis „Virágfüzér szútra”, az iskola erről kapta az elnevezését. Ezt a meglehetősen hosszú szöveget különböző forrású iratokból állítottak össze Közép-Ázsiában, a 3–4. század során. Az Avatamszaka-szútra jellegzetes mahájána mű, melyben részletes leírás található a Buddháról, különleges képességeiről, a bódhiszattvák és más égi lények jellemzőiről, valamint a buddhista kozmológia megannyi világáról. A hosszú leírás egyetlen időpillanathoz kapcsolódik, mikor Buddha megvilágosodott, és egy kimondhatatlan meditatív élményben megtapasztalta és átlátta a világ szerkezetét és lényeit. A műben rendkívüli hangsúlyt kap a bódhiszattva út számos fokozata és spirituális eredményei, melyet általában a fény és a fényesség metaforáival érzékeltet a szöveg. Ez a mindent átható ragyogás Buddha belátásának határtalan és végtelen jellegére utal. Az Avatamszaka-szútra legkorábbi teljes verziója a Buddhabhadra által 418–420 között lefordított szöveg. A korai szerzetesek ez alapján hozták létre a hua-jen () hagyományt.
Jól lehet, az első Hua-jen-csing () fordítást követően rögtön megkezdődött a szöveg vizsgálata, a hua-jen () iskola azonban csak a Szuj ()-dinasztia végén, a 7. század elején kezdett kibontakozni. A korai korszakában a Csang’an ()tól délre található Csehsziang () kolostor három szerzetese játszott fontos szerepet az iskola kialakulásában:
- Tu-sun () (杜順; 557–640), „Az Igazság birodalmának kontemplációja” (Fa-csie kuan-men () 《法界觀門》) című mű szerzője, a hagyomány szerint ő volt az első pátriárka
- Cse-cseng () (智正; 559–639) tudós, szerzetes
- Cse-jen () (智儼; 602–668) az előző két tanító tanítványa, a hua-jen () 2. pátriárkája. Két jelentős tanítványa volt: Uisang (625–702), egy koreai szerzetes, aki Koreában terjesztette el a vallást és a szogd származású Fa-cang () (法藏; 643–712), a hagyomány szerinti 3. pátriárka, a hua-jen () nagy rendszerezője és egységesítője.
A hua-jen () iskola alapvető tanítását Fa-cang () „Értekezés az aranyoroszlánról” (Csin si-ce csang () 《金獅子章》) című műve tartalmazza. Ebben a szövegben Fa-cang () a tiszta és teljes numenális világot (li) és a fenomenális világot (si ()) egy aranyoroszlán szobor kapcsán magyarázta el Vu Cö-tien () császárnőnek, rámutatva, hogy az arany a tiszta és üresség-természetű, míg az oroszlán mint alak a formával rendelkező jelenség. Fa-cang () másik fontos műve a „Téves képzeteket megszüntető meditáció”.
A hua-jen () iskola 4. pátriárkája Cseng-kuan () (澄觀; 738–839), az 5., egyben utolsó pedig Kuj-feng Cung-mi () (圭峰宗密; 780–841) volt.
Fa-cang () halála után egy koreai szerzetes Shimsang (japánul Sindzso) révén jutott el az irányzat Japánba, ahol hamarosan a Nara-korszak (710–794) egyik legfontosabb buddhista iskolája lett.
A 9. század után az önálló hua-jen () ág háttérbe szorul és inkább a más országokban vagy más irányzatok kerülnek az érdeklődés középpontjába. Korea legnagyobb csan () (szon) mestere, Chinul (1158–1210) sokat merített a hua-jen ()ből, Japánban pedig az úgynevezett ezoterikus buddhizmus (mikkjó) használta fel a hua-jen () bizonyos elemeit.
Jegyzetek[szerkesztés]
Irodalom[szerkesztés]
- ↑ Hamar 1996a: Hamar Imre. "A kegon (hua-jen) hagyomány kialakulása Kínában és elterjedése Japánban". ELTE Japán-tanulmányok 1, Budapest, 1996, pp. 67–83.
- ↑ Hamar 1996b: Hamar Imre. "Az ősi kínai bölcselet bírálata és alkalmazása Cs'eng-kuan (738-839) munkáiban". Keletkutatás, Budapest, 1996 ősz – 2002 tavasz, pp. 23–35.
- ↑ Hamar 2004: Hamar Imre. A kínai buddhizmus története. ELTE Kelet-ázsiai Tanszék, 2004.
- ↑ Kósa: Kósa Gábor: Huayan buddhizmus. Terbess Ázsia Lexikon
- ↑ Skilton 1997: Andrew Skilton. A buddhizmus rövid története. Corvina, Budapest, 1997. ISBN 963 13 4329 4
