Gyékényszövés
A gyékényszövés hagyományos magyar – évszázadokra visszatekintő – kenyérkereső foglalkozás, melyet a 16. század közepétől űznek Magyarország szerte,[1] pl.: Sarród, Tápé, illetve külföldön: Amára (Irak), Harasztkerék (Székelyföld).
A gyékény levágása, hazaszállítása[szerkesztés]
A jobbágyidőket követően a gyékény szabad kitermelése megszűnt, és a módos parasztcsaládok, vagy másképpen a pézösebb emberök kezébe került. „Régebben 10–20 tehetősebb tápai parasztember is összetársult egy-egy nagyobb gyékényesrét megvételére. […] Vagy átajjában, vagyis kerekbérben egyeztek a tulajdonossal, vagy kéveszámra fizettek. Volt olyan egyezség is, hogy felibű vágták, és a termés másik felét pénzzel váltották ki a birtokostól.”[2]
„ […] ahol éppen szödték a gyékényt, mert a tápai embör a gyékényt nem aratja, hanem szödi vagy vágja.”[3]
A gyékény levágását ma is szödésnek hívják Tápé környékén.[4]
„[…] Az alkalmas hely kiszemelése úgy történik, hogy egyikük a gyékényes rét szélén felmászik egy fára, a másik belemegy a vízbe a gyékényt megtekinteni. Közben levág egy csomó gyékényt, azt botra vagy rúdra köti, és feltartja a feje fölé, hogy a másik lássa és kiáltással irányítani tudja. Ezt a csomót nevezik gyékényzászlónak. A levágott zöld gyékényből visznek haza mutatóba is.”[5]
„Az ëgy karra dolgozó szödők megválasztják a bandagazdát, aki rendesen idősebb, tapasztalt gyékényszödő. […] A vágást akkor lehet kezdeni, amikor bodorodik a farka: ilyenkor érett a gyékény. […] Szövésre a keskeny levelű gyékény (Typha angustifolia) alkalmas. A gyékényszár legalsó töverésze a böngyöle, ínséges időkben régen ebből kenyeret sütöttek. Ezen felül van a gyékény szára, amely barnásszínű, egymáshoz tapadó rétegekből áll — ez a gyékény nyíjja.”[6]
„[…] Hiába simogatott a nap, ahogy a parton állva figyeltem a gyékényaratókat, bizony vacogtam. Azt mondták, 14 fokos a víz. Ők meg vékony, vásott ruhában reggel hétkor bele ebbe a hideg vízbe. A gyékényszedők nem vízhatlan ruhában dolgoznak, ilyen nincs nekik. Az öltözékük mindenhol ugyanaz.”[7]
Korabeli gyékényszedők felszereléseinek megnevezése: darunyak, rángatós kasza vagy csöttögtető, kancabocskor.[8]
„A szödés úgy történik, hogy a gyékényszödő marokra fog több szál gyékényt – ha vastagabb a gyékény, 3–4 szálat, ha vékonyabb, 8–10 szálat –, löhajol, és a gyékényvágó kaszával elhúzza a szálakat. […] tövével a szödés irányába a vízre fekteti. A következő vágást erre rakja, amíg egy hónalra v. tutajra való össze nem gyűlik. […] Ha jó a gyékény, akkor tíz tutaj után rágyújtanak, ha rosszabb, több a munka vele, akkor már öt tutajnál pihenőt tartanak.”[9]
Előkészületek[szerkesztés]
Míg a gyékényszödés alapvetően férfimunka, a szűvést többségében asszonyok végzik.
Szövés[szerkesztés]
Általában a legrosszabb ruhában és festőkötőt kötve ülnek neki a szövésnek.
„…Az első szál beszövését mindig balról kezdi. A szövő a gyékény töve felé eső végét fogja a hüvelyk és a nagyujja között. A fintor alatt elhúzza, a következő szálnak pedig föléhúzza úgy, hogy közben a hüvelyk- és nagyujjával elengedi és mutatóujjával irányítja. Így az az egyik ijannak fölötte, a másiknak alatta húzza el a möghasított gyékényszálat. Mikor középre ér, átveszi a jobb kezébe és úgy húzza tovább. A fintorhoz, vagyis a legszélső ijanhoz érve a gyékényszálat e fölött visszahajtja, hozzáfogja a mellette levő ijant és a fintor alatt kidugja. […] A következő gyékényszál behúzását a szövő jobbról kezdi. Így fölváltva hol jobbról, hol balról szövi be a gyékényszálakat. Tíz-tizenöt szál leszövése után a gyékényszálakat a bordával erőteljesen az átalfához üti: dömböli. […] Ha az ijan letágul, a hátsó átalfánál egy botot dugnak alá, hogy feszesen álljon. Előfordul, hogy az ijan szöés közben elszakad — ha kócsalábas vagy kacimbás. Ha közvetlenül a szövés mellett szakad el, alákötik és beleszövik. Így a csomó felülről nem látszik. […] Ha a szövő már nem fér a gyékényben, akkor kihág: ezután az átalfán kívülről szövi a gyékényt. […] A hátsó átalfához érve megméri az elkészült gyékény hosszúságát. Az előírt méretnél 3–4 cm-rel mindig hosszabbat szőnek, mert amikor levágják, a gyékény kicsit összeugrik. Ezzel kész a szövés.”[10]
Régebbi készítmény volt az ún. sejömszatyor. Sűrű bordában szőtték (70 cm széles bordán 44 lyuk volt), s az ijanját igen erősre és vékonyra sodorták. Szövéshez a gyékény legjavát használták: főleg bélgyékényt és bélfölhéjját. Díszítésül színes szalagokat fontak a szatyorba. Nagy mennyiségben régebben sem készült, inkább csak magán megrendelésre szűtték. Fiatalabb asszonyok már a nevét sem ismerik.[11]
Szakkifejezések felsorolása: átalfa (hosszú, hengeres akácrudak: lényegében keret), mögparáholja (meghinteni vízzel), fintor (legszélső ijan), ijan (gyékénykötél sodrása), dömbölés (bordával megüti), lecsömbőz, lepíhöz (a kiálló részeket levagdalni).
Készítmények[szerkesztés]
Szövöttgyékények[12][szerkesztés]
- Keskönygyékény vagy háztartási gyékény: 60-100 cm szélességben,
- Haszura: 120 cm széles, 300 cm hosszú, melegágyi takaró volt,
- Tizenháromas: 160 cm széles, 200-210 cm hosszú,
- Bulgárgyékény: 160 cm széles, 220 cm hosszú, délvidéki bolgárkertészek melegágyi takarónak használták,
- Négyrőfös: 160 cm széles, 300 cm hosszú,
- Ötrőfös: 160 cm széles, 350 cm hosszú,
- Bolondos: 200 cm széles, 300 cm hosszú.
Szatyorfajták[13][szerkesztés]
- Dejákszatyor: 30-35 cm hosszú, iskolásoknak készült,
- Kismónár: három szatyor egymásba helyezve, hosszuk: 35-40-45 cm,
- Nagymónár: mint a „kismónár”, de 45-50-55 cm hosszúságban készítették,
- Mónár egyes: mint a „nagymónár” legnagyobb darabja, másképp „piacos szatyor”,
- Szalámiszatyor: csak megrendelésre készült a szegedi szalámigyárnak, 40 cm széles, 60 cm hosszú,
- Rőfösszatyor: hossza egy rőf (78 cm),
- Pozsonyiszatyor: három szatyor egyenlő egy csomó, 65-70-75 cm szélességben készült,
- Hentösszatyor: 80-100-120 cm hosszú, gyékényből szőtt béléssel ellátott szatyor,
- Sejömszatyor: megrendelés alapján a kívánt méretre szőtt szatyor, esetleg színes szalaggal szőve.
Egyéb készítmények[14][szerkesztés]
- Gyékényszék: hengeres (hordó) formájú ülő alkalmatosság,
- Gyékénykanalas: pitvar falára akasztott kisebb (~30x40 cm) szövöttgyékény, melyre füleket szőttek,
- Gyékénykaptár: gyékényből font méhkaptár, kívülről sárral tapasztva (néhány darab látható a szegedi Móra Ferenc Múzeumban),
- Gyékénypemzli: olajos kenyér kenésére, a puha és hajlékony javából készült pamacs,
- Gyékénypapucs: talpa körkörös fonással (madzaggal varrva), vajasgyékényből és kaptafa segítségével készített lábbeli,
- Gyékénycsizma: a papucshoz hasonló, de a szára elöl nyitott. A második világháborúban sokat szállítottak a katonaság részére,
- Lábtörlő: gyékénykötélből rámán készített, elsőként hosszában, majd keresztben feszített háztartási eszköz (a két világháború közt terjedt el).
Kereskedelem[szerkesztés]
1846-tól azonban Szeged városa megkezdte a Tápairét kisajátítását, majd a folyószabályozással lecsapolták a határbéli nád- és gyékénytermő réteket.[15]
1873-ban már említik Szél Antalt gyékénykereskedőként, aki módos parasztpolgár, valamint hosszabb ideig Tápé bírája is volt.[16]
Az 1879-es nagy árvízkor – amikor a Tisza elöntötte Tápét is – sokan nekifogtak a szövésnek a töltésen: „Élni köllött akkó is valamibül”.[15]
Az 1880-as években már kofák árusították a gyékényből szőtt használati tárgyakat. A tápai gyékénykufák mindig parasztasszonyok voltak.[16] Tápén az első világháború óta négy nagykofa volt: Ilia Károlyné Kozma Teca, Lele Mihályné Fodor (Cinó) Etel, Makai Pálné Tintok Vittus és Ördög Pálné.[17]
Érdekességek[szerkesztés]
- A gyékényszatyrok szövése Tápéról került a Győr-Moson-Sopron vármegyei Bősárkányra:[18] 1878-ban az onnan származó tanító a szegedi ipari kiállításon járt és „elleste” a szövés technikáját a tápéi lányoktól, és hazatérve megtanította néhány diákjának, majd innen az egész falu elsajátította azt.
- A szeged-tápéi Heller Ödön Művelődési Házban[19] – csoportos érdeklődés esetén - bemutatókat is tartanak, valamint komolyabb érdeklődés esetén tanfolyam is szervezhető.
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ Zsilinszky Mihály: Csongrád vármegye története, Bp. 1897. I. 261. o.
- ↑ Tápé története és néprajza, 1971. 298. o.
- ↑ Kollár Mária: Gyékényből szőtt falu. Natura, 1972. 10. o. (megjelent 1000 példányban)
- ↑ Tápé története és néprajza, 1971. 301. o.
- ↑ Ilia Mihály – Juhász Antal: A tápai gyékényszövés és szókincse. Néprajz és Nyelvtudomány III–IV., 1960. 149–182. o.
- ↑ Tápé története és néprajza, 1971. 302. o.
- ↑ Kollár Mária: Gyékényből szőtt falu. Natura, 1972. 11. o.
- ↑ Tápé története és néprajza, 1971. 303. o.
- ↑ Tápé története és néprajza, 1971. 304. o.
- ↑ Tápé története és néprajza, 1971. 312-314. o.
- ↑ Szűcs Sándor: A gyékény feldolgozása és eszközei a biharmegyei Sárréten. Debreceni Szemle, 1933. 393–404. o.
- ↑ Tápé története és néprajza, 1971. 318. o.
- ↑ Tápé története és néprajza, 1971. 319. o.
- ↑ Tápé története és néprajza, 1971. 319-321. o.
- ↑ a b Tápé története és néprajza, 1971. 297. o.
- ↑ a b Tápé története és néprajza, 1971. 322. o.
- ↑ Tápé története és néprajza, 1971. 324. o.
- ↑ Irmédi Molnár László: Tápé község háziipara. Népünk és Nyelvünk, 1933. V. 10-12. sz. 184. o.
- ↑ Heller Ödön Művelődési Ház, Szeged-Tápé honlapja
Források[szerkesztés]
- Tápé története és néprajza, 1971. Szerk.: Juhász Antal. Társszerkesztő: Ilia Mihály
- Kollár Mária: Gyékényből szőtt falu. Natura, 1972.
- A tápai gyékénymunka. Juhász Antallal. Szeged, 1984. 133 p. ill. ISBN 963-02-3357-6