ASM–135 ASAT

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
ASM–135 ASAT
Funkcióműholdromboló rakéta
GyártóLing-Temco-Vought Aerospace
Rendszeresítőkamerikai Amerikai Egyesült Államok
Szolgálatba állításnem állt szolgálatba
Ár353 millió USD (fejlesztési költségekkel)
Hordozó repülőgépekAz Amerikai Egyesült Államok Légiereje F–15
Irányításinfravörös önirányítás
Robbanótöltet13,6 kg tömegű harmadik fokozat mozgási energiával rombol
KormányzásTolóerővektor-eltérítés
Méret- és tömegadatok
Hossz5,48 m
Törzsátmérő0,508 m
Szerkezeti tömeg1180 kg
Repülési jellemzők
Max. sebesség24 000 km/h felett
Oldási sebesség0,9 - 1 Mach
Hatótávolság648 km
Legnagyobb repülési magasság563 km
Oldási magasság12,7 km
Fokozatok
Első fokozat
TípusaLockheed LPC–415 rakétamotorral felszerelt AGM–69 SRAM
Második fokozat
TípusaLTV Aerospace Altair 3
Tolóereje27 400 kN[1]
Égésideje27 s[1]
Harmadik fokozat
TípusaLTV Aerospace Miniature Homing Vehicle (MHV)
Háromnézeti rajz
Az ASM–135 egy póttartályokkal felszerelt F–15A-n
Az ASM–135 egy póttartályokkal felszerelt F–15A-n
A Wikimédia Commons tartalmaz ASM–135 ASAT témájú médiaállományokat.

Az ASM–135 ASAT egy légi indítású, többfokozatú műholdromboló rakéta, amelyet a Ling-Temco-Vought Aerospace (LTV) fejlesztett az amerikai légierő F–15 Eagle vadászgépei számára.

Előzményei[szerkesztés]

A P78–1 Solwind műhold még ép állapotban
A P78–1 Solwind műholdat megsemmisítő ASM–135 rakéta indítása a hordozó F–15 Eagle-ről.
Pearson tábornok (balra) a Celestial Eagle előtt az USA egyetlen légi indítású műholdromboló rakéta kilövésének 22. évfordulóján, 1997-ben.

Amerikai rendszerek[szerkesztés]

Az 1950-es évek vége felé az USA elkezdte a műholdromboló fegyverek kifejlesztését. Az első ilyen fegyverrendszer a WS 119B Bold Orion volt, amely az ASM–135-höz hasonlóan szintén légi indítású volt, egy B–47 Stratojetről indították. A Bold Orionnal 1959. október 19-én próbálták meg lelőni az Explorer–6 műholdat.[2] A kétfokozatú Bold Orion rakétakísérletet sikeresnek tekintették, mivel a céltól 6,4 km-re haladt el. Ekkora távolságból azonban csak egy nagy hatóerejű atomfegyver semmisítené meg a célt.[3]

1960-ban az amerikai védelmi minisztérium egy SPIN (SPace INtercept, a.m. "űrbéli elfogás") nevű programot kezdeményezett.[2] 1962-ben a haditengerészet a Project Hi-Hoe részeként, műholdromboló rakéták fejlesztése céljából F–4D vadászgépekről indított rakétákat.[4][5]

1963-ban az amerikai hadsereg nukleáris robbanófejjel felszerelt MIM–3 Nike Zeus földi indítású légelhárító rakétája sikerrel megsemmisített egy föld körüli pályán keringő műholdat.[6] Egy ilyen rendszerű rakéta, amelyet korábban Project MUDFLAP-nek, később Project 505-nek neveztek, 1964. és 1967. között állt készenlétben.[6] 1967-ben egy a légierő Program 437 keretén belül kifejlesztett, nukleáris robbanófejjel felszerelt PGM–17 Thor rakéta váltotta le a Project 505-ös Nike Zeus rendszert. Ezt a Program 437 Thor rendszert 1975-ig tartották korlátozott bevethetőségi állapotban.[7] A nukleáris robbanófejjel felszerelt műholdromboló rakéták egyik jelentős hátránya az volt, hogy a robbanáskor keletkező elektromágneses impulzus amerikai műholdakra is veszélyt jelenthetett, ezért a műholdromboló fegyverrendszerek fejlesztési irányát olyan irányba terelték, amelyeknél nincsen szükség atomfegyverekre.[6] Az 1963-as részleges atomcsendegyezmény emellett időkorlátozás nélkül betiltotta a nukleáris fegyverek űrbéli használatát.

Szovjet rendszerek[szerkesztés]

A Szovjetunió 1968-tól kezdve sikeresen hatott végre számos műholdromboló fegyverkísérletet, amelyeknél a rombolást nem atomrobbanás okozta. A koorbitális pályára juttatott rakétát hagyományos robbanófejjel szerelték fel, és akkor indították, amikor az indítóállás közelében elhaladó célműhold a horizont fölé emelkedett. A közel azonos föld körüli pályára állított, 1400 kg tömegű rakéta egy vagy két peridódus alatt (magasságtól függően 90-200 perc), radar segítségével a cél közelébe manőverezett, majd a fej robbanásából származó repeszekkel megsemmisítette az akár egy kilométerre található célt. Az 1963. és 1972. közötti első kísérleti fázisban 20 kilövés során indítottak elfogórakétákat és célműholdakat. A kísérletsorozat eredmény hét sikeres elfogás és öt robbantás volt. A kezdeti kísérletek alapján a rendszer 230 és 1000 km-es magasságok között volt használható. Az 1972-es ABM-szerződés aláírása után a Szovjetunió átmenetileg felfüggesztette a műholdromboló rendszerének kísérleteit, mivel a szerződés nemcsak a ballisztikus rakéta-elhárító rendszerek fejlesztését és használatát tiltotta meg, de a szerződés betartását ellenőrző rendszerek zavarását is. Virágnyelven ez a felderítő műholdakat jelentette.[8]

A koorbitális rendszerrel folytatott kísérleteket 1976-ban folytatták. A korabeli nyugati szaksajtóban eltúlzott hírek jelentek meg a szovjetek lézer- és részecskesugaras műhold- és ICBM-elhárító rendszereiről, amelyek nagy részben az amerikai rendszerfejlesztések iránti érdeklődés újbóli fellángolásához vezettek. A szovjet kísérletek folytatásában szerepet játszhatott a jellegénél fogva műhold-elhárításra is képessé tehető űrsikló előrehaladott fejlesztése. A beszámolók szerint a szovjet koorbitális rendszer korlátait leszorították 160 km-es magasságra illetve megnövelték 1600 km-re, valamint az elfogáshoz szükséges időt egyetlenegy periódusra csökkentették.[8]

1978. és 1982. között nagyjából évi egy elfogással tovább folyt a rendszer tesztelése.[8] 1978-ban ezért Jimmy Carter elnök egy új, kinetikus energiát hasznosító műholdromboló rendszer fejlesztésére utasította a légierőt.[9] A Prototype Miniature Air-Launched Segment (PMALS, légi indítású miniatűr prototípus) program célja egy alacsony föld körüli pályán keringő műhold ellen használható, légi indítású rakéta kifejlesztése volt.

Tervezése[szerkesztés]

1979-ben a légierő rakétafejlesztési tenderét az LTV nyerte el egy többlépcsős, infravörös célravezérlésű, kinetikus energiás rombolófejjel ellátott tervezetével.[10] Egy légi indítású rendszer előnyét a földi indítással szemben az adta, hogy a hordozó repülőgépet pontosan a célműhold pályája alá lehetett küldeni, így az elfogó rakétának kevesebbett kellett manőverezni, az irányító rendszernek nem kell annyira összetettnek lennie.

A rakéta első fokozatát egy Lockheed gyártású LPC–415 rakétamotorral felszerelt, a célnak megfelelően módosított Boeing AGM–69 SRAM levegő-föld rakétája adta.[11] A második fokozat az LTV Altair 3 rakétája volt,[1] amelyet a Scout rakéta negyedik fokozataként,[1] valamint a Bold Orion és a Hi Hoe műholdromboló rendszereknél is használtak.[4] Az Altair 3-at hidrazin meghajtású kormányrakétákkal is felszerelték, amelyek segítségével a rakétát az célműhold felé lehetett irányítani.

A harmadik fokozatot szintén az LTV készítette, ez a fokozat volt maga a rombolófej. A Miniature Homing Vehicle (MHV, miniatűr céltartó jármű) második fokozatról való leválását megelőzően stabilizálási célból a hossztengelye körül nagyjából percenkénti 30-as fordulatra pörgött fel.[12]

A pörgési sebesség és a tehetetlenségi referenciák pontos megállapítására egy Honeywell ringlézeres giroszkópot használtak.[12] Az MHV infravörös érzékelőjét a Hughes Aircraft fejlesztette. Az érzékelőben négy indium–bizmut csíkot keresztben, négyet pedig logaritmikus spirálban helyeztek el. A rombolófej pörgésével és az csíkokon érzékelhető hőforrás segítségével a cél irányát meg lehetett határozni. Az infravörös érzékelőt folyékony héliummal hűtötték. Az egyik folyékony héliumos termoszt az F–15 gépfegyver lövedéktartójának valamint a hátsó ülés helyére, a másik, kisebb termoszt pedig a második fokozatba építették be. Az MHV felpörgetése előtt a hűtőcsöveket visszacsévélték a második fokozatba.[12]

Az MHV irányítórendszere kizárólag az infravörös érzékelő számára látható célt volt képes követni, nem számolt a haladási iránnyal, a magassággal vagy a célig hátralevő távolsággal. A célt mindig az érzékelő középpontján tartotta, minden egyes eltérésnél korrigált. Az MHV-n körbe 56 teljes tolóerejű és 8 fél tolóerejű, szilárd hajtóanyagú manőverező rakéta volt található. A nyolc darab fél tolóerejű rakétát a cél eltalálása előtti pillanatokban, a röppálya finomabb módosítására használták. Az MHV hátsó peremén négy további manőverező rakéta korrigálta az MHV pörgését.[12]

Kísérleti kilövései[szerkesztés]

Az Edwards légitámaszpontról 1982. december 21-én hajtotta végre egy F–15A az ASM–135 első légiszállítási próbáját.[9]

1985. augusztus 20-án Ronald Reagan elnök engedélyezte a fegyverrendszer műhold elleni kipróbálását. A cél egy 1979. február 24-én fellőtt, a Nap röntgensugárzását megfigyelő, rossz műszaki állapotú műhold volt, a P78–1 Solwind.[9] Bár a tervek szerint kifejezetten a fegyverrendszer számára indítottak volna célműholdakat, a fegyverzetkorlátozási lépések miatt az amerikai kongresszus, Reagan elnök kívánsága ellenében, várhatólag betiltaná az ASM–135 műholdak elleni kipróbálását, ezért a védelmi minisztérium egy létező műholdat jelölt meg célként. A kongresszusi tiltás 1985 októberében be is következett.[13]

1985. szeptember 13-án Wilbert D. "Doug" Pearson hadnagy a 76–0084 sorozatszámú, "Celestial Eagle" becenevet kapott, ASM–135 kilövésre módosított F–15A feldélzetéről elindította a műholdromboló rakétát. A Vandenberg légitámaszponttól nagyjából 300 km-es távolságra az 1,22 Mach sebességgel repülő F–15 egy 3,8 g-s, 65 fokos emelkedésbe kezdett. A hordozógépről 12 700 méteres magasságnál, 0,934 Mach sebességnél automatikusan levált ASM–135 megközelítette az 555 km-es magasságon haladó P78–1 Solwindet.[9] A több mint 24 000 km/h relatív sebességgel becsapódó MHV darabokra zúzta a célt.[11]

A Solwindet érintő légierős rakétakísérletről a NASA 1985 júliusában szerzett tudomást. A kísérletről készített becsapódási modell szerint a műhold roncsainak egyes darabjai még az 1990-es években is föld körüli pályán maradnak, ezért az akkor még csak tervezett, későbbi Nemzetközi Űrállomás űrszemét elleni védelmét is meg kellett erősíteni.[13]

Az egyre táguló roncsmezőt a NASA és a védelmi minisztérium egy kifejezetten erre a célra Alaszkába telepített radarral és két földi roncsmegfigyelő távcsővel követte nyomon.[13] A NASA feltételezései szerint a fémroncsok jól látható, nyersfém színűek lesznek. A Solwind maradványai azonban annyira sötétek lettek, hogy a vizuális felderítésük sokkal nehezebbnek bizonyult. A NASA tudósai szerint a váratlan sötétedést a becsapódás során létrejött hő hatására a Solwind műanyag alkatrészeinek elpárolgása, majd a fémhulladékra szenes rétegként való kicsapódása okozta.[13]

A NASA a légierő infravörös távcsöveinek segítségével sikeresen megtalálta a Nap hőjét felszívó és ezért melegebb roncsdarabokat, ami tovább erősítette azt a feltételezést, hogy a roncsdarabok szenesedéstől sötétek, és nem nyersfémszerűen tükrözőek. A rendkívül ritka, de még létező légköri súrlódás miatt a roncsdarabok pályája gyorsan csökkent, ami arra engedett következtetni, hogy a darabok nagy felülettel, de alacsony tömeggel rendelkeznek. A NASA kimutatásai szerint 1998. januárjára a 285 nyomon kövehető roncsdarab közül már csupán 8 maradt továbbra is föld körüli pályán.

A Solwind kísérletnek három jelentős tanulsága volt:

  • Felmerült annak a lehetősége, hogy az optikai módon észlelt roncsdarabok nagy méretűek és sötétek voltak, nem pedig a korábban feltételezett apró és csillogó darabok. Ezek az eredmények az optikai és a radaros űrszemét-érzékelő rendszerek pontosabb kalibrálásához vezettek.
  • A rendkívül nagy sebességű űrbéli ütközések tanulmányozásához a tudósok megfigyelhető eseménnyel rendelkeztek.
  • Felhívta a figyelmet az űrszemét problematikájára

A Solwind kísérlet végül nem sok hatással volt a tervezett amerikai űrállomásra, mivel annak elkészültét az 1990-es évtized közepe utánra tolták ki. Az 1989-1991 közötti napfoltmaximum az 1985-ben elvártaknál nagyobb mértékben melegítette fel és tágította ki a légkört, és ezzel meggyorsította a Solwind roncsainak lassulását, légkörbe jutását.[13]

Az ASM–135 kísérleti kilövései
Kilövés száma Dátum Megjegyzés
1. 1984. január 21. MHV nélküli sikeres rakétakísérlet
2. 1984. november 13. Egy csillag felé irányított MHV-nál a kísérlet kudarccal zárult
3. 1985. szeptember 13. A rakéta sikeresen megsemmisítette a P78–1 Solwind műholdat
4. 1986. augusztus 22. Egy csillag felé irányított MHV-nál a kísérlet sikeres volt
5. 1986. szeptember 29. Egy csillag felé irányított MHV-nál a kísérlet sikeres volt

A Vought összesen 15 darab ASM–135 rakétát gyártott, ezek közül 5 darabbal végeztek rakétakísérletet.[11]

Operatív története[szerkesztés]

A kezdeti tervek szerint az amerikai légierő egy 112 darab ASM–135 rakétából álló flottát kívánt hadrendbe állítani[10] és a washingtoni McChord légitámaszponton állomásozó 318. elfogóvadász század (318th Fighter Intercepter Squadron), valamint a virginiai Langley légitámaszponton állomásozó 48. elfogóvadász század 10-10 darab F–15A vadászgépét kívánta módosítani műholdromboló feladatokra. Mindkét századnál már felkészítették a gépeket az ASM–135 befogadására, amikor 1988-ban a programot bezárták.[14]

Az ASM–135 hadrendbe állításának kérdése az USA védelempolitikájával foglalkozók körében központi szerephez jutott. A kérdés egy műholdromboló rendszer hadászati szükségessége, valamint a szovjet műholdromboló rendszerekkel együttes fegyverzetkorlátozási igény körül alakult ki. 1983-tól kezdve az amerikai Kongresszus számos korlátozást vezetett be az ASM–135 programmal kapcsolatban.[7] 1985 decemberében betiltották az ASM–135 űrbéli célok elleni kipróbálását. A döntés csupán egy nappal azután született meg, hogy a légierő két célműholdat állított föld körüli pályára az ASM–135 kísérletek következő fázisához. 1986-ban a légierő tovább folytatta az ASM–135 tesztelését, de a kongresszusi tiltás korlátain belül maradva nem indította a rakétát űrtelepítésű céltárgy ellen.[8]

1986-ban a program felülvizsgálata során megállapítást nyert, hogy az eredetileg tervezett 500 millió dolláros költség helyett az ASM–135 program közel 5,3 milliárd dollárba került. A költségek visszaszorítása érdekében a légierő a program kétharmadát megszüntette.[4] A légierő 1987-ben felajánlotta a program bezárását.[7] 1988-ban a Reagan-kormány az ASM-135 programot műszaki nehézségei, kísérleti csúszásai és jelentős költségtúllépései miatt bezáratta.[4]

Változatai[szerkesztés]

  • ASM–135 – 15 darab épült.
  • CASM–135 – rendszerintegrálási változat, szimulált rombolófejjel és működésképtelen hajtóművekkel.

Kiállított példányai[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ a b c d Mark Wade: Encyclopedia Astronautica. Altair 3'. (Hozzáférés: 2010. január 1.)
  2. ↑ a b szerk.: Bhupendra Jasani: Space Weapons and International Security. Oxford University Press (1987) 
  3. ↑ Andreas Parsch: Encyclopedia Astronautica, Bold Orion'. (Hozzáférés: 2010. január 1.)
  4. ↑ a b c d FAS Space Policy Project - Military Space Programs. (Hozzáférés: 2010. január 1.)
  5. ↑ Jeff Scott: NOTSNIK, Project Pilot & Project Caleb. (Hozzáférés: 2010. január 1.)
  6. ↑ a b c Stares, Paul B.. The Militarization of Space: U.S. Policy, 1945–1984. Cornell University Press (1985) 
  7. ↑ a b c Hays, Peter L.. Struggling Towards Space Doctrine: U.S. Military Plans, Programs, and Perspectives during the Cold War. Fletcher School of Law and Diplomacy, Tufts University (1994) 
  8. ↑ a b c d Laura Grego: Union of Concerned Scientists Web Site. A History of ASAT Programs'. [2009. december 31-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. január 1.)
  9. ↑ a b c d Dr. Raymond L. Puffer: The Death of a Satellite. [2003. december 18-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. január 1.)
  10. ↑ a b Andreas Parsch: Directory of U.S. Military Rockets and Missiles. Vought ASM-135 ASAT'. (Hozzáférés: 2010. január 1.).
  11. ↑ a b c Vought Heritage Website ASAT Overview'. [2007. január 31-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. január 1.)
  12. ↑ a b c d Gregory Karambelas (szerk: Sven Grahn): The F-15 ASAT Story. (Hozzáférés: 2010. január 1.)
  13. ↑ a b c d e Portree, David S. F., Joseph P. Loftus, Jr.. Orbital Debris: A Chronology [archivált változat]. NASA. NASA/TP-1999-208856 (1999). Hozzáférés ideje: 2008. november 21. [archiválás ideje: 2000. szeptember 1.]  Archivált másolat. [2000. szeptember 1-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. január 1.)
  14. ↑ McChord Air Museum Web Site. McDonnell-Douglas F-15A Eagle'. (Hozzáférés: 2010. január 1.)

Fordítás[szerkesztés]

Commons:Category:ASM-135 ASAT
A Wikimédia Commons tartalmaz ASM–135 ASAT témájú médiaállományokat.
  • Ez a szócikk részben vagy egészben az ASM-135 ASAT című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=ASM–135_ASAT&oldid=26891793”