Neolatin

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Nem tévesztendő össze a következővel: újlatin nyelvek.
Neolatin
lingua Latina
Carl von Linné latin nyelvű műve a taxonómiáról
Carl von Linné latin nyelvű műve a taxonómiáról
Beszélikeurópai közvetítő nyelv 16.-18. század (tetőpont); 18.-19. század (hanyatlás)
TerületNyugat-Európa, Közép-Európa, Skandinávia, Baltikum, Finnország
Beszélők száma0 fő
NyelvcsaládIndoeurópai nyelvcsalád
   italikus nyelvek
    latin-faliszkuszi csoport
     latin nyelv
      irodalmi latin
       középkori latin
        neolatin
ÍrásrendszerLatin ábécé
Hivatalos állapot
HivatalosPápai Állam, Német-római Birodalom, Lengyel-Litván Unió, Magyar Királyság
Nyelvkódok
ISO 639-1la
ISO 639-2lat

Neolatinnak[1] vagy modern latinnak[2] hívjuk az irodalmi latin nyelv újjáéledését, amit az akadémiai és tudományos művekben használtak nagyjából 1500 óta. A modern tudományos és műszaki nevezéktan, mint pl. a zoológiai és botanikai rendszertan és a nemzetközi tudományos szókincs, széles körben merít a neolatin szókincsből, gyakran klasszikus vagy neoklasszikus összetett szavak formájában. A neolatin magában foglalja a széles körű neologizmusok alkotását. Általában jelentőségét tekintve megkülönböztetik a 20. század második felétől számított kortárs latintól.

A fogalom[szerkesztés]

A tudomány a neolatin jelzőt használja arra, hogy leírják a latin nyelvnek azt az állapotát, amely a reneszánsz Olaszországban fejlődött ki a klasszikus civilizáció iránti, 14. és 15. századi érdeklődés eredményeképpen.[3]

A neolatin leírja továbbá a latin nyelv bármilyen célú használatát, legyen az tudományos vagy irodalmi vonatkozású, függetlenül attól, hogy a reneszánsz alatt vagy után keletkezett-e. Az időszakot nem lehet pontosan beazonosítani; ennek ellenére, a világi oktatás terjedése, a humanista irodalmi normák elfogadása, és a latin szövegeknek a nyomtatás feltalálásával széles körben történő elterjedése a tudományos élet új korszakába történő átmenet határát jelezte a 15. században. A korszak végét pontosan nem lehet meghatározni, de a latint a gondolatok közvetítésének általános eszközeként egyre kevésbé használták. A Német-római Birodalom megszűnésével és a Bécsi Kongresszus összehívásával a francia átvette a latin helyét a diplomácia nyelveként. 1900-ig a latin főleg a nemzetközi tudományos szókincsben és rendszertanban maradt releváns. A fogalom 1890-es években válik elterjedtté a nyelvészek és tudósok között.

A neolatin, használatának hajnalán legalábbis, egy nemzetközi nyelv volt a katolikus és protestáns Európában, és a főbb európai nagyhatalmak gyarmatain. Ez magába foglalta Európa java részét, beleértve Közép-Európát és Skandináviát. A Földközi-tenger volt a déli határa, keleti határai Finnország, a balti államok, Lengyelország, és a Habsburg-monarchia voltak.

Oroszország a 17. században bevezette a latin oktatását. Ennek ellenére nem érintette a latin az ortodox Kelet-Európát lényegesen amiatt, mert kulturálisan inkább az ószláv és a görög nyelvhez kötődtek. Ettől eltekintve, Mihail Vasziljevics Lomonoszov néhány művét latinul írta, Leonhard Euler a Szentpétervári Tudományos Akadémia tagjaként műveinek nagy részét latinul publikálta.

Bár a latin és a neolatin nyelv holtnak minősül, szókincsének jelentékeny része bekerült az angolba és számos germán nyelvbe. Az angol nyelv esetében egészen konkrétan a szókincs 60̥%-a visszavezethető a latinra, emiatt sok angol anyanyelvű beszélő a neolatin fogalmakat könnyedén felismeri, mert a rokon szavak igen gyakran előfordulnak.

Történelem[szerkesztés]

Kezdetek[szerkesztés]

Az ősnyomtatványok eloszlása nyelv szerint

A neolatin periódust a reneszánsz latin fémjelezte kezdetben, ami a latin nyelv oktatásának humanista reformját jelentette, támogatói között voltak olyan írók, mint Erasmus, Morus Tamás, Coletus. A középkori latin egy praktikus munkanyelve volt a Római Katolikus Egyháznak, amelyet Európa-szerte tanítottak a klerikusoknak és fejlesztettek a középkori egyetemeken. Rugalmas, neologizmusokkal teli nyelv volt, és gyakran figyelmen kívül hagyta a kereszténység előtti írók nyelvének nyelvtani szabályait és stílusát. A humanista reformerek igyekeztek megtisztítani a latin nyelvtant és stílust, a latint ezáltal alkalmassá téve arra, hogy használható legyen az egyházon kívül is, létrehozva egy latin nyelvű világi irodalmat. Hellyel-közzel történtek kísérletek a latin reformjára az időszak folyamán.

Tetőpont[szerkesztés]

Európa 1648-ban

A reformáció alatt, bár a latint Észak-Európa egyházainak liturgiájából eltávolították, a latint nemzetközi nyelvként továbbra is használták. A reformáció alatti és utáni periódusban, ami egybeesik a nyomtatott irodalom fejlődésével, hatalmas növekedésnek indult a neolatin nyelvű, mindenféle világi és vallási vonatkozású irodalom.

A neolatin virágkora az első két századára tehető (1500-1700), amikor a középkori latin hagyományt folytatva, a tudomány és az oktatás közvetítőnyelveként szolgált, ill. bizonyos mértékben az európai diplomáciában is hasonló szerepe volt. Olyan klasszikus művek, mint Morus Tamás Utópiája és Newton Principiája ezen a nyelven íródott. A korban a latin egy egyetemesen oktatott, és valójában különösen kiemelkedő tantárgy volt az elemi oktatásban Európa nagy részén és más olyan helyeken, amely ezen a kultúrán osztozott. Minden egyetem megkövetelte a latin nyelv ismeretét, hogy ezáltal a hallgatók bebocsátást nyerjenek oda. A latin volt Lengyelország elismert és széles körben használt[4][5][6][7] – nyelve a 9. és a 18. század között, emiatt a nemzetközi kapcsolatokban és a nemesség második nyelveként volt használatos.

Oliver Cromwell, Anglia lordprotektorának levele a francia királynak
Münszteri szerződés (vesztfáliai béke)

A 17. század alatt a latin volt a diplomácia nemzetközi nyelve is, amelyet a nemzetek a tárgyalásokon és a szerződések megfogalmazásánál használtak, mint pl. a vesztfáliai békénél. A helyi nyelvek segédnyelveként, a neolatin felbukkan számos dokumentumban, legyen az egyházi, jogi, diplomáciai, egyetemi vagy tudományos vonatkozású.

Hanyatlás[szerkesztés]

Leonhard Euler egy matematikai értekezése a 18. századból

1700 körül, a nemzeti nyelv használatát előmozdító mozgalom elérte a felsőoktatást, ami pl. abban nyilvánult meg, hogy Newton, aki kezdetben latinul írt, végül angolul folytatta további műveinek írását (Opticks, 1704). Egy korábbi példa Galileo Galilei, aki már korábban egyes írásait latinul, másokat olaszul írta. Ezzel szemben, Christian Wolff (1679-1754), míg népszerűsítette a német nyelvet, továbbra is a nemzetközi hallgatóság számára latinul írta műveit. Leonhard Euler fizikus, matematikus műveinek túlnyomó részét szintén latinul írta. Carl von Linnéhez kötődik a latin nyelvű rendszertan megalkotása. A 18. században a francia átvette a latin helyét a diplomáciában XIV. Lajos erőteljes jelenléte miatt Európában. Az utolsó nemzetközi, latinul megfogalmazott szerződés az 1738-as bécsi békeszerződés volt. Az osztrák örökösödési háborúban túlnyomórészt franciául folyt a nemzetközi diplomácia.

A 19. századra a latin nyelven tudók száma jelentősen lecsökkent, és emiatt sokan nem látták értelmét egy nehéz segédnyelvnek. Érdekes ezt szembehelyezni a magyarországi helyzettel, ahol néhányan (pl. Berzeviczy Gergely) a Magyar Királyság többnyelvű volta miatt érveltek a latin további használata mellett.

Továbbélés[szerkesztés]

A Magyar Királyság rendi országgyűlésének egyik törvénycikke

A latin nyelv legtovább a Magyar Királyságban volt hivatalos nyelv, a latin ilyen jellegű státusza 1844-ben megszűnt. A magyarországi tudományos irodalom egy része még a 19. század első felében is latinul íródott. Az európai tudományban elvétve még ekkor is használták a nyelvet (pl. a finn nyelvész, Matthias Castrén). A doktori disszertációk nagy része továbbra is latinul íródott a 19. század első felében [8].

Juan José Urráburu, jezsuita filozófus által írt kézikönyv

A neolatin egyházi nyelv használata azonban a II. vatikáni zsinatig töretlen maradt. Egyes katolikus egyetemeken, a jezsuiták és egyéb szerzetesrendek egyes tagjai által írt filozófiai, teológiai vonatkozású művek egészen a 20. század első feléig latinul íródtak. Philipp Roelli (2021) elveszett kontinensnek nevezi a neoskolasztikus kézikönyvek latin nyelvű irodalmát.

Irodalom[szerkesztés]

Tudományos munkák[szerkesztés]

Matematika[szerkesztés]

  • 1545. Ars Magna, Hieronymus Cardanus
  • 1727. Methodus inveniendi traiectorias reciprocas algebraicas, Leonhard Euler
  • ̈1732. Elementa matheseos universae, Christian Wolff
  • 1732. Nova methodus innumerabiles aequationes differentiales secundi gradus reducendi ad aequationes differentiales primi gradus, Leonhard Euler
  • 1733. Constructio aequationum quarundam differentialium, quae indeterminatarum separationem non admittunt, Leonhard Euler
  • 1736. Solutio problematis ad geometriam situs pertinentis, Leonhard Euler
  • 1738. De progressionibus transcendentibus seu quarum termini generales algebraice dari nequeunt, Leonhard Euler
  • 1738. De curvis rectificabilibus algebraicis atque traiectoriis reciprocis algebraicis
  • 1740. Solutio problematis arithmetici de inveniendo numero, qui per datos numeros divisus relinquat data residua. Leonhard Euler
  • 1741. Methodus universalis serierum convergentium summas quam proxime inveniendi, Leonhard Euler
  • 1748. Introductio in analysin infinitorum, Leonhard Euler.
  • 1799. Demonstratio nova theorematis omnem functionem algebraicam rationalem integram unius variabilis in factores reales primi vel secundi gradus resolvi posse, Carl Friedrich Gauss
  • 1801. Disquisitiones Arithmeticae, Carl Friedrich Gauss.
  • 1808. "Theorematis arithmetici demonstratio nova, Carl Friedrich Gauss
  • 1811. Summatio quarundam serierum singularium, Carl Friedrich Gauss
  • 1815. "Methodus nova integralium valores per approximationem inveniendi, Carl Friedrich Gauss
  • 1816. "Demonstratio nova altera theorematis omnem functionem algebraicam rationalem integram unius variabilis in factores reales primi vel secundi gradus resolvi posse", Carl Friedrich Gauss
  • 1828. "Theoria residuorum biquadraticorum, Commentatio prima", Carl Friedrich Gauss
  • 1830. Fundamenta nova theoriae functionum ellipticarum, Carl Gustav Jacob Jacobi.
  • 1831. Appendix, Bolyai János
  • 1832. Tentamen, Bolyai Farkas
  • 1889. Arithmetices principia, nova methodo exposita, Giuseppe Peano

Fizika, csillagászat[szerkesztés]

  • 1543. De Revolutionibus Orbium Cœlestium, Nicolaus Copernicus
  • 1600. De Magnete, Magneticisque Corporibus et de Magno Magnete Tellure, William Gilbert.
  • 1609. Astronomia nova, Johannes Kepler.
  • 1610. Sidereus Nuncius, Galileo Galilei.
  • 1611. Naturae tabulae Frisicae lunae-solares quadruplices, quibus accessere solis, Nicolaus Mulerius
  • 1616. Institutionum astronomicarum libri duo, Nicolaus Mulerius
  • 1620. Novum Organum, Francis Bacon.[3]
  • 1656. De Saturni Luna Observatio Nova – Christiaan Huygens
  • 1659. Systema Saturnium Christiaan Huygens.
  • 1683. Dissertatio de gravitate aetheris, Jakob Bernoulli
  • 1687. Philosophiæ Naturalis Principia Mathematica, Isaac Newton. [4]
  • 1698. Cosmotheoros, sive De Terris Coelestibus, earumque ornatu coniecturae, Christian Huygens
  • 1727. Dissertatio physica de sono, Leonhard Euler
  • 1729. Tentamen explicationis phaenomenorum aeris, Leonhard Euler
  • 1735. Solutio problematis astronomici ex datis tribus stellae fixae altitudinibus et temporum differentiis invenire elevationem poli et declinationem stellae., Leonhard Euler
  • 1737. Mechanica sive motus scientia analytice exposita, Leonhard Euler.
  • 1738. De Indorum anno solari astronomico, Leonhard Euler
  • 1738. De communicatione motus in collisione corporum, Leonhard Euler
  • 1740. Orbitae solaris determinatio, Leonhard Euler
  • 1740. De motu planetarum et orbitarum determinatione, Leonhard Euler
  • 1753. Problema physicum de tubo nyctoptico, Mihail Vasziljevics Lomonoszov
  • 1753. Oratio de meteoris vi electrica ortis, Mihail Vasziljevics Lomonoszov
  • 1755. De existentia et motu aetheris seu de theoria electricitatis ignis et luci dissertatio, Paulus Frisius
  • 1757. Oratio de generatione metallorum a terrae motu, Mihail Vasziljevics Lomonoszov
  • 1774. Commentarii de rebus in scientia naturali et medicina gestis, Lipcse
  • 1781. Dissertatio physica de iride et halone, Martinovics Ignác.
  • 1791. De viribus electricitatis in motu musculari, Aloysius Galvani.
  • 1809. Theoria motus corporum coelestium in sectionibus conicis solem ambientium, Carl Friedrich Gauss
  • 1820. Experimenta circa effectum conflictus electrici in acum magneticam, Hans Christian Ørsted

Biológia, botanika[szerkesztés]

  • 1529. P. Dioscoridae pharmacorum simplicium reiq[ue] medicae libri VIII, Ioannes Ruellius (ford.)
  • 1530. Herbarum vivae eiconeb [sic] ad naturȩ imitationem,summa cum diligentia et artificio effigiatȩ, Otho Brunfel
  • 1546. Hippocratis coi medicorum omnium longe principis, opera quae ad nos extant omnia, Ianus Cornarius
  • 1549. Plantarum effigies, Leonhart Fuchs
  • 1551–58 és 1587. Historia animalium, Conrad Gessner.
  • 1552. De frugum historia, Rembert Dodoens
  • 1565. Commentarius de balneis, & aquis medicatis in tres dialogos distinctus, Johann Günther von Andernach
  • 1567. Aromatum, et simplicium aliquot medicamentorum apud Indos nascentium historia, Nicolaus Clusius
  • 1571. De venenis libri duo, Jacque Grevin
  • 1576. De curandis vulneribus, Joseph du Chesne
  • 1582. Aromatum & medicamentorum in Orientali India nascentium liber, Cristóbal Acosta
  • 1583. Rariorum stirpium per Pannoniam, Austriam et vicinas quasdam provincias observatorum historia, Nicolaus Clusius
  • 1597. Assertio de murrhinis, Nicolas Guibert
  • 1601. Fungorum in Pannonia observatorum historia, Nicolaus Clusius
  • 1605. Exoticorum libri decem, Nicolaus Clusius
  • 1622. Catalogus plantarum circa Basileam, Caspar Bauhin
  • 1629. De plantis exoticis libri duo, Prosper Albini
  • 1640. Hortus Eystettensis, Basilius Besler
  • 1648. Historia naturalis Brasiliae, Willem Piso
  • 1658. De Indiae utriusque re naturali et medica libri quatuordecim, Willem Piso
  • 1674. Opera quae extant omnia, Pietro Andrea Matthioli
  • 1697-1701. Horti medici amstelodamensis rariorum tam Orientalis :quàm Occidentalis Indiæ, Johannes Commelin
  • 1703. Hortus Malabaricus, Hendrik van Rheede.[5] [6]
  • 1735. Systema Naturae, Carl Linnaeus. [7] [8]
  • 1753. Species Plantarum, Carl von Linné.
  • 1810. Prodromus Florae Novae Hollandiae et Insulae Van Diemen, Robert Brown.[9]
  • 1840. Flora Brasiliensis, Carl Friedrich Philipp von Martius.[10]
  • 1864. Philosophia zoologica, Jan van der Hoeven.

Orvoslás, anatómia[szerkesztés]

  • 1543. De humani corporis fabrica libri septem, Andreas Vesulius
  • 1559. De re anatomica libri XV, Matthias Realdus Columbus
  • 1628. Exercitatio Anatomica de Motu Cordis et Sanguinis in Animalibus William Harvey.[11]
  • 1646. Physiologia, sive Cognitio sanitatis, Henricus Regius
  • 1650. Anthropologia corporis humani contentorum, Albert Kyper
  • 1653. Medicina physiologica, J. A. van der Linden
  • 1660. Oeconomia animalis in quinque partes distributa, Antonius Densing
  • 1707. Opuscula anatomica, Bartolomeo Eustachi
  • 1726. Observationes medicae circa morborum acutorum historiam et curationem, Thomas Sydenham
  • 1732. Disp. med. inaug. de epilepsia, Johannes Porcinus
  • 1733. Diss. med. inaug. de circulatione sanguinis, Johannes Fridericus Borbstaedt
  • 1733. De musculis diaphragmatis dissertatio anatomica, Albrecht von Haller
  • 1745. Dissertatio anatomico-physiologica de fabrica et actione villorum, Johann Nathanael Lieberkühn
  • 1757. Almagestum medicum cónscriptum, Johann Friedrich Schreiber
  • 1758. Specimen physico-medicum inaugurale, de saporibus et gustu, Pieter Luchtmans
  • 1772. Tentamen physico-medicum de morte, Etienne Thibault
  • 1775. Dissertatio physiologica de perspiratione insensibili, Carl von Linné
  • 1779. Dissertatio medica inauguralis de febre puerperali, Edward Johnstone
  • 1810. Relatio officiosa generalis de nosocomiis pro nobili insurgente militia hungarica anno 1809 erectis et administratis, Eckstein Ferenc
  • 1816. Physiologia medicinalis, Lenhossék Mihály Ignác
  • 1839. De functionibus nervorum cerebralium et nervi sympathici libri quattuor, G. Valentin
  • 1843. Physiologia generalis corporis humani, Augustus Arnold Sebastian

Kémia[szerkesztés]

  • 1789. Synthesis oxygenii experimentis confirmata, Fridericus Ludovicus Schurer Argentoratensis
  • 1793. Dissertatio chymica inauguralis de calorico et de evolutione ejus in animalibus, Charles Alexander
  • 1798. Meletemate inauguralia physiologici, chemici et therapeutici argumenti, Hendrik Jan Assink
  • 1800. Nova analysis aquarum Medeviensium, Jöns Jakob Berzelius
  • 1802. De electricitatis galvanicæ apparatu cel. Volta excitæ in corpora organica effectu, Jöns Jakob Berzelius
  • 1816. Tractatus physico-medicus de atmosphaera et aere atmosphaerico: nec non de variis gazis, vaporibus, effluviisque in eis contentis, respectu eorum in corpus humanum effectuum, Hermann Joseph Jäger
  • 1824. Institutiones Physicae: Pars II. Complectens Physicam Particularem., Tomtsányi Ádám
  • 1844. De inhalationum aetheris sulphurici usu in arte obstetricia, Franz Orlowski
  • 1846. De oxygeno, Clemens Rinaldi
  • 1857. De corporum quæ Halogenia appellantur actione in aquam, Werner Schmid
  • 1861. De atomis quas philosophia et de rerum natura disciplinae statuunt: Dissertatio inauguralis philosophica., Wilhelm Bauer
  • 1866. De nonnullis recentioribus typi ammoniaci coniunctionibus, Carolus Engler
  • 1867. De vi quam natrium in materias organicas, Carolus Casimirus Pannes
  • 1967. Nova Methodus Adhibendi Approximationem Molecularium Orbitalium ad Plures Iuxtapositas Unitates, Michele Suard & Gaston Berther,[9]

Technika[szerkesztés]

Nyelvészet[szerkesztés]

  • 1682. Grammatica linguae ungaricae, Pereszlényi Pál
  • 1688. Grammatica linguae Anglicanae, John Wallis
  • 1764. Grammatica linguæ Bohemicæ, Johann Wentzl Pohl
  • 1770. Demonstratio, idioma Ungarorum et Lapponum idem esse, Sajnovics János
  • 1799. Affinitas linguae hungaricae cum linguis Fennicae originis, Gyarmathi Sámuel
  • 1844. Elementa grammatices Syrjaenae, Matthias Castrén
  • 1845. Elementa grammatices Tscheremissae, Matthias Castrén
  • 1850. De affixis personalibus linguarum altaicarum dissertatio, Matthias Alexander Castrén
  • 1850. Grammatica linguae Thai, Jean Baptiste Pallegoix

Közgazdaságtan[szerkesztés]

  • 1792. Statistica Europae, Adalbert Adam Barić
  • 1811. Dissertatio oeconomico-politica de laboris divisione, Jan Ackersdijck
  • 1831. Introductio in oeconomiam politicam alias nationalem, Henfner János
  • 1829. De ratione qua mercatura divitiis gignendis et augendis inserviat, Elbert Waller
  • 1838. De valoris natura, JJ Gorlof

Pszichológia[szerkesztés]

  • 1734. Psychologia rationalis, Christian Wolff
  • 1736. Psychologia empirica, Christian Wolff
  • 1750. Dissertatio psychologica, de memoria sensuali et intellectuali, Nicolaus Walerius
  • 1827. Psychologia empirica, Verner József
  • 1948. Compendium psychologiae experimentalis, Joseph Fröbes

Diplomácia[szerkesztés]

Egyéb művek[szerkesztés]

Megjegyzések[szerkesztés]

  1. ↑ Gaudio, Andrew: Neo-Latin Texts Written Outside of Europe: A Resource Guide. Library of Congress , 2019. november 14. [2020. szeptember 25-i dátummal az eredetiből archiválva].
  2. ↑ modern Latin. Lexico . [2021. február 5-i dátummal az eredetiből archiválva].
  3. ↑ What is Neo-Latin?. [2016. október 9-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. október 9.)
  4. ↑ Who only knows Latin can go across the whole Poland from one side to the other one just like he was at his own home, just like he was born there. So great happiness! I wish a traveler in England could travel without knowing any other language than Latin!, Daniel Defoe, 1728
  5. ↑ Anatol Lieven, The Baltic Revolution: Estonia, Latvia, Lithuania and the Path to Independence, Yale University Press, 1994, ISBN 0-300-06078-5, Google Print, 48. o
  6. ↑ Kevin O'Connor, Culture And Customs of the Baltic States, Greenwood Press, 2006, ISBN 0-313-33125-1, Google Print, 115. o.
  7. ↑ Karin Friedrich et al., The Other Prussia: Royal Prussia, Poland and Liberty, 1569–1772, Cambridge University Press, 2000, ISBN 0-521-58335-7, Google Print, 88. o.
  8. ↑ Roelli, Philippː Latin as the language of Science and Learning, De Gruyter, 2021
  9. ↑ Theoret. chim. Acta (Berl.) 7, 236-244 (1967)

Fordítás[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a New Latin című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

További irodalom[szerkesztés]

  • Black, Robert. 2007. Humanism and Education in Medieval and Renaissance Italy. Cambridge, UK: Cambridge Univ. Press.
  • Bloemendal, Jan, and Howard B. Norland, eds. 2013. Neo-Latin Drama and Theatre in Early Modern Europe. Leiden, The Netherlands: Brill.
  • Burnett, Charles, and Nicholas Mann, eds. 2005. Britannia Latina: Latin in the Culture of Great Britain from the Middle Ages to the Twentieth Century. Warburg Institute Colloquia 8. London: Warburg Institute.
  • Butterfield, David. 2011. "Neo-Latin". In A Blackwell Companion to the Latin Language. Edited by James Clackson, 303–18. Chichester, UK: Wiley-Blackwell.
  • Churchill, Laurie J., Phyllis R. Brown, and Jane E. Jeffrey, eds. 2002. Women Writing in Latin: From Roman Antiquity to Early Modern Europe. Vol. 3, Early Modern Women Writing Latin. New York: Routledge.
  • Coroleu, Alejandro. 2010. "Printing and Reading Italian Neo-Latin Bucolic Poetry in Early Modern Europe". Grazer Beitrage 27: 53–69.
  • de Beer, Susanna, K. A. E. Enenkel, and David Rijser. 2009. The Neo-Latin Epigram: A Learned and Witty Genre. Supplementa Lovaniensia 25. Leuven, Belgium: Leuven Univ. Press.
  • De Smet, Ingrid A. R. 1999. "Not for Classicists? The State of Neo-Latin Studies". Journal of Roman Studies 89: 205–9.
  • Ford, Philip. 2000. "Twenty-Five Years of Neo-Latin Studies". Neulateinisches Jahrbuch 2: 293–301.
  • Ford, Philip, Jan Bloemendal, and Charles Fantazzi, eds. 2014. Brill’s Encyclopaedia of the Neo-Latin World. Two vols. Leiden, The Netherlands: Brill.
  • Godman, Peter, and Oswyn Murray, eds. 1990. Latin Poetry and the Classical Tradition: Essays in Medieval and Renaissance Literature. Oxford: Clarendon.
  • Haskell, Yasmin, and Juanita Feros Ruys, eds. 2010. Latin and Alterity in the Early Modern Period. Arizona Studies in the Middle Ages and Renaissance 30. Tempe: Arizona Univ. Press
  • Helander, Hans. 2001. "Neo-Latin Studies: Significance and Prospects". Symbolae Osloenses 76.1: 5–102.
  • IJsewijn, Jozef with Dirk Sacré. Companion to Neo-Latin Studies. Two vols. Leuven University Press, 1990–1998.
  • Knight, Sarah, and Stefan Tilg, eds. 2015. The Oxford Handbook of Neo-Latin. New York: Oxford University Press.
  • Miller, John F. 2003. "Ovid's Fasti and the Neo-Latin Christian Calendar Poem". International Journal of Classical Tradition 10.2:173–186.
  • Moul, Victoria. 2017. A Guide to Neo-Latin Literature. New York: Cambridge University Press.
  • Tournoy, Gilbert, and Terence O. Tunberg. 1996. "On the Margins of Latinity? Neo-Latin and the Vernacular Languages". Humanistica Lovaniensia 45:134–175.
  • van Hal, Toon. 2007. "Towards Meta-neo-Latin Studies? Impetus to Debate on the Field of Neo-Latin Studies and its Methodology". Humanistica Lovaniensia 56:349–365.
  • Waquet, Françoise, Latin, or the Empire of a Sign: From the Sixteenth to the Twentieth Centuries (Verso, 2003) ISBN 1-85984-402-2; translated from the French by John Howe.
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Neolatin&oldid=27174669”