Botos Péter

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Botos Péter
Született 1913. június 6.
Poroszló
Elhunyt 1982. július 1. (69 évesen)
Tibolddaróc
Állampolgársága magyar
Foglalkozása műfordító

Botos Péter (Poroszló, 1913. június 6. – Poroszló, 1982. július 1.) református lelkész, helytörténész, műfordító.

Életrajza[szerkesztés]

A fordító és író Sárospatakon érettségizett, ott végezte a teológiát is. Több helyen volt segédlelkész, majd közben 1944-1945-ben tábori-kórházi lelkész is, 1950-től pedig Tibolddaróc lelkészének választották meg. Itt maradt lelkészként egészen haláláig. Lelkészi teendői mellett helytörténettel, fordítással is foglalkozott. Debreceni Ember Pál egyháztörténete mellett Bod Péter és Szirmay Antal műveit is lefordította latin nyelvről magyarra. Helytörténeti munkája, amelyben Tibolddaróc történetét dolgozta fel kéziratban maradt fenn. Poroszlón érte a halál 69 évesen, 1982. július 1-én.

Források[szerkesztés]

  • Karuczka Attila: Tibolddaróc [1]


Munkássága[szerkesztés]

Botos Péter református lelkész életéről munkásságáról

N e k r o l ó g   é d e s a p á m r ó l .

Édesapámat, Botos Pétert az interneten, a Wikipédián jegyzik, mint református lelkész, helytörténész és műfordítót. A Wikipédián lévő tartalom ugyan röviden tartalmaz életrajzi adatokat, forrásként említi Karuczka Attila: Tibolddaróc c. írását, a további információk közt említik Dr. Benke György: Akik előttünk jártak c. művét, de többről, így munkásságáról sincs  információ.

A Wikipédián lévő ilyen adattartalom késztet most arra, hogy én a leánya /Botos Mária Judit/ - ki azt hiszem a legilletékesebb vagyok arra, hogy - édesapám nekrológját megírjam, életét és  munkásságát teljesebb képben bemutassam. E nekrológot a következő szerkezetben állítottam össze:

I. Életrajz, majd életútjának szakaszai a XX. sz.-ban megélt korszakokban, Tibolddaróci lelkipásztori munkálkodás, halála.

II.  Történelmi-, levéltári kutatásai, fordításai.

III. Halála után megjelent u.n. posztumusz könyvek az ő munkáiból.

IV. Mai napig meg nem jelent írásai, fordításai.


I. Édesapám: Botos Péter élete

Született Poroszlón 1913. június 6.-án földműves családban, Botos Péter és Botos Margit első gyermekeként. Születési anyakönyv szerint neve: Péter Károly, apja akkor éppen tényleges katonai szolgálatban álló tengerész matróz Pólában.

Az elemi iskola 6 osztályát, majd a polgári iskola 4 osztályát is Poroszlón járja ki. Majd a jól tanuló fiút, tanárai unszolására a szülők elengedik a bodrogparti Athénba a Sárospataki Református Kollégiumba.

Sárospatakon elvégezve a Főgimnázium V-VIII. osztályát 1933-ban érettségizett, majd a Református Főiskola hittan hallgatói sorába került és 1937. IX. 8.-án a Sárospataki Református Theológiai Akadémia végbizonyítványát megkapja és ezután pár nappal, 13-án pedig az első lelkészképesítő vizsgálaton is jól megfelelt. A második lelkészképesítő vizsgát két év múlva 1939. IX. 15.-én tette le, melyen szintén jól megfelelvén, rendes lelkészi szolgálatra megválaszthatónak nyilvánították. Időközben pályázatot is nyert tanulmányainak Strassburgban való folytatására, de ehhez csak un. félstipendiumot kapott és mivel a másik fél ösztöndíjat nem tudta fedezni, így e lehetőség, vagyis a külföldi egyetemen való tanulás, kimaradt életéből.

Az első lelkészképesítő vizsgálat után pár nappal 1937. szeptember 20.-án megkezdi segédlelkészi szolgálatát Poroszlón. Majd segédlelkész még Szuhafőn, Mezőcsáton, Cserépfalun, Noszvajon, Tiszanánán.

A II.világháború idején 1944. szeptember 1-től tartalékos tábori lelkészi szolgálatot látott el a 117.sz. tábori kórházban. A háború végén 1945. április 1-vel e szolgálat véget ért és bár megtehette volna ő mégsem ment nyugatra a visszavonuló hadsereggel, hanem szíve visszaindította szülőhelye felé és helyettes lelkész lesz Emődön június 31-ig. És eközben 1945. június 3-án feleségül vette a szuhafői segédlelkészsége idején már 7 éve megismert és megszeretett Járdánházy Jolánkát, kivel Poroszlón kezdték meg házaséletüket, ahol újból segédlelkészi szolgálatba lép 1945. július 1.-én.

1950-ben a Tibolddaróci Református Gyülekezet, mivel már a több évszázados leányegyházi állapotból szeretne anyaegyházzá válni, megválasztja saját önálló lelkészének Botos Pétert, így e gyülekezet anyaegyház lesz és a lelkész családjával e helyre költözik és pásztorolja e gyülekezetet 32 éven át. 1982-ben már nyugdíjasként látja el ugyanitt lelkészi szolgálatát, mert még Poroszlón kell befejezni családi otthonát, ahová költözhet feleségével a tibolddaróci szolgálat után. És az egyik poroszlói tartózkodás alatt hirtelen fellépő agyvérzésben meghal 1982. július 1.-én. Temetése július 3.-án a poroszlói református templomból történt nagy részvéttel.


Ide hozok most részletet Nagytiszteletű Benke György búcsúztatójából, amint azt az  „Akik előttünk jártak” c. könyvében is leírja (Lásd a További információk közt):

„Koporsója fölött Szendrey Károly esperes hirdette az igét, az egyházmegye nevében Benke György főjegyző búcsúzott a

2 Kor.5. 1-9. igék alapján: „Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorházunk összeomlik, van Istentől készített  hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem ö r ö k k é való mennyei házunk. . .  Mindenkor bizakodunk, és tudjuk, hogy amíg e testben lakunk, távol lakunk az Úrtól . . . De bizakodunk, és inkább szeretnénk kiköltözni a testből, és hazaköltözni az Úrhoz. Ezért arra törekszünk, hogy akár hazaköltözünk, akár távol lakunk, kedvesek legyünk néki.”

Az egyházmegye sok gyülekezetéből vagyunk most együtt, sőt egyházmegyénk határain túlról is. A közös szomorúság gyűjtött össze: Botos Péter lelkésztestvérünk hirtelen halála. Családját érte legközvetlenebbül, ők érzik leginkább hiányát, ezért az ő szívük a legszomorúbb. De nemcsak családjáé volt ő, hanem a tibolddaróci gyülekezeté is, akinek hűséges pásztoruktól kell elválniuk. Az itt lévő, igét szerető imádkozó testvérek átérzik most, hogy mit jelent pásztor nélkül maradni. Egyházmegyénk is szomorú szívvel néz utána. Nyugdíjba menetele nem jelentette azt, hogy kiáll a szolgáló lelkészek sorából: tovább szolgált közöttünk mind halálig. Az egész magyarországi református egyházunké is volt ő. Olyan lelkipásztor típus volt, akit régebben így neveztek: tiszteletes és tudós.

De nem szomorkodni vagyunk együtt, hanem vigasztalást kérni és adni. Forduljunk azért Isten igéjéhez, aminek szolgája volt ő is.

1. Van Istentől készített hajlékunk . . . . . 2. Bizakodunk. . . .3. Kedvesek legyünk néki  . . . „ A többi olvasható az idézett könyvből.

Ez idézett rész pontosan fejezi ki, hogy Botos Péter református lelkész halála kinek- kiknek jelentett szomorúságot, veszteséget 1982-ben.

- Családja: felesége, ki hűséges segítő és szerető társa volt lelkipásztori szolgálatában is, 2 gyermeke: én Mária Judit /ki Poroszlón születtem 1948-ban/ és öcsém Péter Sándor /ki már Tibolddarócon született 1951-ben/.  És a rokonság,  elsősorban édesanyja, ki fél évvel élte túl Péter fia halálát.

- A Tibolddaróci református gyülekezet: A temetés után egyik tibolddaróci egyháztag, Csizmadia Sándor versben írja le a temetést, melyet így fejez be: „Pásztor nélkül maradt az ő kicsiny nyája, nem ragyog már rájuk szeretett orcája.”

-  Egyházmegye /Egervölgyi/ és az egész  Magyar Református Egyház is, hiszen olyan lelkipásztor volt ő, akit régen így neveztek: tiszteletes és tudós.


Lám! A tiszteletes és tudós lelkipásztortól mi maradt meg, és ki ismerte meg az ő munkáit, mikor 69 éves korában hirtelen az Úristen haza szólítja az ő országába. Miért nem tudta befejezni tervezett munkáit, a fordításokat kiadatni? Hiszen levéltári kutatási munkáit Tibolddaróc közösségének is át kívánta adni, halála utáni pár nap múlva lett volna az első megbeszélés  az akkori Tanácsnál. – Lehetséges? Talán 1982. évben még nem volt alkalmas a kor, a korszellem mindezek közzé tételére? Hiszen:

Édesapám: Botos Péter a XX. században élt, mind a két világháborút megélte és azok következményeit is. Az első világháború idején ugyan még kicsi gyerek volt, a két világháború közötti időben lett felnőtté. A földműves családtól örökölt tudását a Sárospataki Alma Materben tovább fejlesztve a lelkipásztori pályát választva fejezte be tanulmányait ugyanitt a Sárospataki Theológiai Akadémián. Majd már az első lelkészképesítő vizsgán megkapta a tiszteletes címet. Ezzel kiemelkedett ugyan a paraszti sorból, de a címmel gazdagságot nem kapott, hiszen a megnyert külföldi tanulmányi útra a fél ösztöndíjat, sem ő, sem a szülei nem tudták fedezni /nem egyedüli gyermeke volt szüleinek/. - Nem kap rögtön önálló paróchiát, így több helyen segédlelkész, ahol gyakorlati tapasztalatot is nyer az önálló lelkipásztori munkához. Majd a II.világháború idején a tábori lelkészi szolgálatot is megtapasztalja. A háború után megházasodva még mindig segédlelkész szülőfalujában Poroszlón, ahol feleségével kezdik a házaséletet és tapasztalják meg a háború utáni nagy változásokat az ország életében, így az egyházak jogfosztásait, iskoláik államosítását, saját családjaik meghurcolását stb. De ő megmarad a lelkipásztori pályán, nem keres más állást.

És 1950-ben megadatik a tibolddaróci gyülekezettel való találkozás és a gyülekezet megválasztja saját önálló lelkészének édesapámat.  A református gyülekezetnek temploma volt, az iskoláját addigra már államosították, és volt - egy régebben élt nemes református asszony jóvoltából - paróchia céljára szolgáló épülete egy majdani lelkész lakhatására. Bár költözésünk idején azt még a rendőrség bérelte, de nem sokára felszabadult az épület és odaköltözhettünk. 

A Bükkalján fekvő Tibolddaróc község lakosságának többségét - e községben is lezajló ellenreformáció óta - róm.katholikus felekezetűek alkotják, a református hitvallásúak az összlakosságnak mintegy negyede volt az 1950-es évek elején úgy 500 fő körül. Tehát az itteni református gyülekezet kicsiny volt ahhoz, hogy egy saját lelkész eltartását bírta volna, ezért is volt leányegyház eddig. De nagy örömöt jelentett az itteni reformátusoknak, hogy édesapám a lelkipásztoruk lett 1950-ben.

Magyarországon az 1945 év, a II. világháború befejezése utáni időkben a politikai változások következtében a kommunista hatalom uralta a magyar népet, melynek ideológiája az egyházakat a nép ámítóinak tartotta és úgy gondolták és hirdették, hogy a keresztyén hit az emberek átnevelésével majd el fog halni. Ezért az egyházi iskolákat államosították és az egyházi nevelés helyett a marxista-leninista szellemű nevelésre kényszerítették a tanítókat is, de a munkahelyeken sem nézték jó szemmel a hívő embereket.

Mindezek következménye, hogy a papok, lelkészek működését a templomokba és paróchiákra szorították. Átmenetileg ugyan a hittanórák megtartását a lelkészeknek még engedélyezték az iskolában, de később már különböző praktikákkal, erőszakkal igyekeztek a hittant tanulók számát csökkentetni a pedagógusokkal és így a hittan tanítást megszüntetni az iskolákban. Majd mikor már a hittanórákra nem íratták be a szülők a gyermekeket, édesapám vasárnaponként reggeli gyermek istentiszteleteket tartott a paróchián a gyermekeknek. Bár ezt sem nézték jó szemmel, de édesapám nem engedett az iskolaigazgatónak mikor ezt kifogásolta, hanem az egyházakra vonatkozó törvénykönyvből igazolta, hogy ez engedélyezett az egyház épületében.

Mindezeknek a változásoknak már én is tanúja vagyok: - Én még az állami iskolában részesültem édesapám hittanoktatásában 1954-1962-ig, konfirmálásomig, még az öcsém is ki 3 évvel volt fiatalabb tőlem. – Más: Volt egy olyan év /nem emlékszem melyik/ mikor a szomszéd falu, Sály ref. lelkészének nem engedélyezték a hittan tanítást, és akkor édesapám tanította az ottani gyermekeket hittanra. A két falu közötti utat egy  éven át édesapám gyalog tette meg a határban vezető úton, de szívesen ment tanítani és a szomszéd kollégával való találkozásra is alkalom volt és örömteliek voltak ezek az alkalmak.  

A szocializmusban ilyen nehéz viszonyok között is híven végezte édesapám lelkipásztori munkáját gyülekezetében, hiszen ha a 32 év alatt az egyház létszáma csökkent is az előbb leírtak miatt is, ha sokan el is költöztek a faluból, vagy elhagyták egyházukat, mégis voltak akik igényelték édesapám szolgálatait, vágytak igehirdetéseit hallgatni. Ha igen szerény volt is édesapám jövedelme, megmaradt e gyülekezet lelkipásztorának, hiszen más gyülekezetekben sem lett volna a már eddig említettek miatt jobb helyzetben.

Édesanyámnak minden ügyességét be kellett vetnie, - mivel őt, mint papnét munkahelyeken nem alkalmazták - hogy a 4 tagú család anyagi kiadásához édesapám fizetését kiegészítse, de ezt szeretettel tette. Édesapámat, miután híre ment, hogy jó latinos, néha megbízták latin szövegek fordításával, így pl. Mezőgazdasági Múzeumnak is nem egy fordítást végzett. Mi a gyermekek lassan felnőttünk, és az iskolák után már más-más helyen dolgoztunk, de ide jártunk haza.

Egy gyermekkori emlék elevenen él bennem, hogy édesapám egyszer vendégek társaságában azt mondta, „ő a lelkészi fizetéséből gyermekeire vagyont, házat nem tud hagyni, hanem – és akkor elővette a fordításait, kutatásait tartalmazó kézírásos füzeteit – ő ezeket hagyja gyermekeire, vagyis nem anyagi, hanem szellemi javakat.”


II. Történelmi-, levéltári kutatások, fordítások

Édesapám megmaradt munkáinak felsorolása előtt idézek tőle egy pár beszámolót, levelet, melyekben ő beszél, hogyan és mint kíván szolgálni tudásával egyházának, szolgálati helye közösségének és ez ügyben már milyen kutatást végzett el és mit szeretne még megcsinálni.

Nem egy beszámolót is leírt az egyháztörténeti szaktanfolyamokon való részvételről, melyekből idehozom a következőt:


Beszámoló egyháztörténeti kutatásról.

Egy jó esztendeje kezdtem egyháztörténeti dolgokkal behatóbban foglalkozni. Hogy mi adta az indíttatást és hogy a vizsgálódás előtt és közben milyen elméleti kérdések merülnek fel, az idő rövidségére tekintettel, most mellőzhetőnek tartom.

A lényeg az, egy falusi viszonyok közt élő lelkipásztor szolgálataival és a mindennapi élet gondjaival, sok időt igénybe véve, fizikai munkával is elfoglaltan, valamint tudományos segédeszközöktől és könyvtáraktól távol, elsősorban egyházközsége múltjának feltárásához foghat hozzá. Én is ezzel kezdtem. Menet közben azonban a probléma kiszélesedik, a történelem mezejére egyre nagyobb kilátás nyílik és ez úgy ösztönzi a múló időt a valóságos élet talaján megragadni akaró embert, - persze nem az élvezetért való carpe diem, hanem az olthatatlan amor intellectualis és a megközelíthető igazság jobb és hűségesebb felderítése tekintetében – mint ahogy mondani szokták, evés közben jön meg az étvágy.

Gyülekezetünk múltjára vonatkozó kutatgatás így bővült a község történetére vonatkozó adatokra is, hiszen egy helyre letelepedett gyülekezet élete elválaszthatatlan annak a községnek életétől is, amelyben és ahol szolgálatát betölti. Egy gyülekezet sem független azonban önmagában, hanem nagyobb közösségeknek, elsősorban az egyházmegyének, a traktusnak tagja: ebből nyilvánvaló, hogy a vizsgálgatást a traktusra is ki kell terjeszteni bizonyos tekintetben.

Azért először kezembe vettem a traktus történetét, Román Ernő 1926-ban megjelent (akkor alsózsolcai lelkipásztor volt): Az alsóborsodi és az ősrégi Borsod-Gömör-Kishont Egyházmegye történetét. Azt olvasgatva azonban hiányosnak találtam, különösen azután, hogy megszereztem Dr.Tóth Dezső: A Heves-Nagykunsági  Református Egyházmegye múltja c. művét, mely mintául szolgálhat egy egyházmegye történetének megírásához. Igaz, hogy mikor Román Ernő megírta fent idézett művét, még nem volt meg a: Protestáns lelkészek nyugtatványai régi tizedjegyzékek mellett c. 146 oldalas összeállítás Zoványi Jenőtől, mert az a Magyar Protestáns Egyháztörténeti Adattár Bp. 1929.XIII. évf.-ban jelent meg, de még Dr.Tóth Dezső se ismeri ezt 1941-ben sem, mert fent idézett művében az egyes egyházközségek történeténél, ismeretlen nevű kitétel helyett a pontos nevét közölhette volna annak a lelkipásztornak legtöbb esetben ezen összeállítás alapján. Ám, ha ez az összeállítás nem volt meg akkor és még ma is nehezen szerezhető meg, itt sincs meg Sárospatakon, én is a nyáron a debreceni nagykönyvtárban jutottam hozzá. De meg volt a miskolci állami levéltárban még az első világháború előtt elhunyt Borovszky hagyatékában egy összeállítás a Borsod vármegyei református egyházközségek keletkezésére és több, főleg első lelkészeire vonatkozólag a dézsmanyugták Miskolc város, Borsod vármegye jegyzőkönyvei, más levéltárak adatai alapján. Nyilván a legrégebbi dézsmanyugták sem tüntetik fel az egyes egyházak keletkezésének pontos idejét, hanem csak írásbeli (sokszor első írásbeli) bizonyítékul szolgálnak, hogy ekkor már megvolt azon a helyen a reformált egyház.

Mindezek következtében arra az elhatározásra jutottam, levéltári kutatások alapján próbálom összeállítani Borsod, Heves és amennyiben lehetséges Gömör vármegyék legrégebbi református lelkészeinek névsorát egyházközségek szerint, földrajzi tájegységenként csoportosítva, valamint egyéb egyházi vonatkozású adatokat a XVI. és XVII. századból. E célból az itteni levéltárban 4, a miskolci levéltárban 18, a debreceni könyvtárban 2, a budapesti Ráday levéltárban fél napot töltöttem kutatással. A jövő héten Isten segítségével a Heves Egyházmegye költségén Egerben szeretném a kutatgatást tovább folytatni. Mivel még adatgyűjtő munkában vagyok, kész munkával nem szolgálhatok. Hogy miképen képzelem el az egyházközségek szerinti összeállítást, erre vonatkozólag Mezőkövesd és környékére nézve 10 oldalon írógépelt írásom egy példányát levéltárunknak is átadtam.    

Mivel a levéltári kutatásban minduntalan latin szöveggel kerülünk szembe, a latin nyelvbe való jobb begyakorlás végett hozzáfogtam Debreceni Ember Pál Historia Ecclesiae Reformatae in Hungaria et Transylvania latin nyelvű egyháztörténeti művének lefordításához. Már 100 oldalt lefordítottam.

E hármas munkára  nézve, amennyiben az idő engedi, közölhetek részleteket is  . .. . . .”

Itt dátum nincs, valószínűleg az 1950-es évek vége felé írta le ezt édesapám, és valószínű, hogy ezt  szóban is előadta az egyik egyháztörténeti szaktanfolyamon Sárospatakon, mert a „10 oldalt levéltárunknak átadtam” írja v. mondja. És több levélváltás is megmaradt  Dr.Újszászy Kálmán professzor úrtól is, ki akkor már a Sárospataki Tud.Gyűjt. igazgatója volt, /régen pedig édesapám tanára és osztályfőnöke/ mivel édesapám sok fordítását, írását is megküldte Sárospatakra a Tud. Gyűjtemények részére.

Ez időtájt kezdhette el édesapám a történeti kutatásokat és a fordításokat. Ez a beszámoló is tartalmazza, milyen indíttatásból, milyen körülmények között és milyen reményekkel kezdett ő a történelem mezején munkálkodni.


Egy levélidézet 1968-ból:

„Főtiszteletű Zsinati Irodának Budapest

Főtiszteletű Zsinati Iroda!

A Főtiszteletű Zsinati Elnökségnek 61/1968.sz. a. hozzám küldött nagybecsű, megtisztelő levelére a válaszomat a következőkben adhatom.

1. Az újabb időkre vonatkozó egyháztörténeti adatgyűjtéssel eddig kimondottan nem foglalkoztam. Elsősorban D.Ember Pál és Bod Péter még ma is sok tekintetben forrásmunkának számító latin nyelvű egyháztörténetei érdekeltek. Lefordítottam és kézírással füzetekbe írtam: Lampe-Debreceni Ember: Historia Ecclesiae Reformatae In Hungaria Et Transylvania c.-ű, (745 lap) művét, továbbá Bod Péter: Historia Hungarorum Ecclesiastica c.-ű munkájának 1.kötetét (476 lap). A 2. kötet fordításához is hozzá kezdtem 44 lapot fordítottam eddig le belőle. Ezentúl levéltári kutatásokat folytattam a miskolci állami levéltárban, hogy Borsod vármegye területén, hol voltak ref.egyházközségek, melyik a legelső időpont, melyben a gyülekezet megléte már írott adattal bizonyított, kik voltak az első lelkipásztorok, stb. Mezőkövesd és környékén lévő községekre, valamint Heves vm. területén a Tiszáninneni Egyházkerülethez tartozó községekre vonatkozóan ez adatgyűjtést már összeállítottam és leírógépeltem. Ma már nem létező községek és ref. egyházközségek nevei és adatai is előjönnek ez összeállításban. Pl. Montaj, Sarud, Kisköre stb. A lelkipásztorok névsora is bővebb valamivel, mint a Zoványi féle ilyen összeállításban lévőé. Pl. Tibolddarócnál Zoványi nem említi 1594-ben Szőlőskei Lőrinc lelkész nevét, de a miskolci levéltárban szerepel a neve.

2. Tekintettel arra, hogy a „Studia et Acta. . . . . c. sorozat 5. kötetének összeállításához szükséges most az adatgyűjtés a gyülekezeti lelkipásztorok részéről is, így én is a jövő évben abba hagyva fent vázolt fordításomat és adat összeállításaimat, Tibolddaróc, Sály és Bükkábrány egyházközségek 1867-1967 közötti időkre vonatkozó adatait igyekszem összegyűjteni a címszavak alapján. Szeretném ennek keretében Édes Ábrahám volt sály-tibolddaróci lelkipásztor és Bottlik István tibolddaróci földbirtokos, volt alsóborsodi egyházmegyei gondnok életrajzát és működését megírni.

                                                                                                                  Kiváló tisztelettel:

Tibolddaróc, 1968. dec. 18.-án                                                                   Botos Péter lelkész sk.”

Van még nálam sok levélmásolat is, melyekben édesapám jelzi, hogy az egyháztörténeti kutatásokkal és fordításokkal hogyan áll, segítséget is kér azok legépeltetéséhez, kiadatásához, de ezekre válasz levelek vagy nincsenek, vagy elismerő, de más személyekhez való ajánlást tanácsoló válaszok vannak.

A néha tapasztalt közömbösség ellenére is: Egy papírlapra leírt gondolata édesapámnak:

Nékem egy tartozásom van a magyar református anyaszentegyházzal szemben, ma 1971-72-ben, ezt érzem, átadni magyar nyelven Debreceni Ember Pál és Bod Péter egyháztörténeti munkáit, melyek latin nyelven íródtak. A többit jobban csinálhatják mások .etc .etc . . . stb.

Édesapám életében utolsó próbálkozása: 1982. február 22-én a Református Sajtóosztály vezetőjének elküldte Kocsi Csergő Bálint: Narratio Brevis c. művének eddig még nem publikált X-XI. fejezetének lefordítását, hogy azt, - mivel ezen részek még magyar nyelven nem ismertek – valami módon jó lenne közzétenni.

– Első válasz: nagyon érdekes, mások tanácsát is kikéri.

– Végső válasz édesapám halála után 1982. okt. 22-én kelt: Nagy kár, hogy az emlékezetes gályarab ünnepségek idején ez nem vetődött fel, de ilyen apropó híján most az ökumenikus kapcsolatoknak nem használna ezen mű magyar nyelven való publikálása. (saját véleményem: a tények azok tények maradnak, még ha régen történtek is, de a régiek leírták az akkor írásban szokásos nyelven. - És talán jobb is, hogy nem édesapám kapta meg ezt a levelet.)


Édesapám halála után az alábbi fordításokat és levéltári kutatási anyagokat találtam meg és leltároztam fel:


A./ A latin nyelven megírt egyháztörténeti művek  fordításai a következők:

1.) Lampe Debreceni Ember Pál: Historia Ecclesiae Reformatae in Hungaria et Transylvania azaz: Magyarországi és Erdélyi Református Egyház története.

- A fordítás befejezve 1962. jún.30.-án, kézzel írott 15 db 80 lapos füzetben. 1982. júl. 1-ig ebből édesapám által leírógépelve 277 oldal, majd 475 oldalt a kézzel írott füzetekből én másoltam ki az írógépen. Ez összesen 752 oldal írógépelt lap.

2.) Kocsi Csergő Bálint: Narratio brevis de libertate Ecclesiurum Hungarium /Rövid elbeszélés a magyar egyházak elnyomott szabadságáról . . . ./ I-IX. fejezet.  Ez a kilenc fejezet latin nyelvű szövege a fenti Lampe-Debreceni E.P. egyháztörténetének V. része.

- Édesapám lefordította 1981. november 9.-ig és 3 db kézzel írott füzetében maradt meg ennek magyar szövege, amit én a füzetekből 248 gépelt oldalra másoltam le.

3.) Kocsi Csergő Bálint: Narratio brevis . etc. . . . . . . . .X-XI-XII. fejezetei:  

- Ez a fordítás 4 db kézzel írott füzetben volt, melyből az első három a X. és XI. fejezet  és a 4. füzetben van a XII. fejezet. A X. és XI. fejezetet még édesapám írógépelte le az 1979-80-as években 1-76 oldalig, majd én évekkel később a XII.részt írógépeltem le a 77-126 oldalig.

4.) Bod Péter: Historia Hungarorum Ecclesiastica, magyarul a Magyar Egyháztörténelem

- Édesapám ezt a fordítását 19 db kézzel írott füzetében rögzítette, melyből a könyv 119-124. lapok, valamint a 367-től a 390. oldaláig szólót  írta le írógépen. Én mind a 19 füzetben lévő szöveget 2015. áprilisáig 613 oldalon rögzítettem ekkor már laptopon írva a szöveget.

Majd később e fordításról még szólok a IV. fejezetben.


B./ Más, nem egyháztörténeti latin művek, írások forditásai:

1.) Ezek közül legjelentősebb a Szirmai Szirmay Albert: Hungaria in Parabolis, vagyis: Magyarországi Példabeszédek, azaz magyar népi mondások és élces kifejezések magyarázatai című fordítása édesapámnak halálakor 186 oldalon volt legépelve, mint ami már kiadásra előkészítve van.

Ezzel a fordításával édesapám a Néprajzi Múzeum és a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete által meghirdetett 1963-64. évi XII. Országos Néprajzi és Nyelvjárási Gyűjtőpályázatán a „Magyarországi Példabeszédek” /P. 187/1964/ c. pályamunkával az egyik II. díjat elnyerte.  A Néprajzi Múzeumnak erről szóló értesítése megvan nálam.

És megvan nálam dr. Szabó Lajos bácsi taktaszadai ref. lelkész - aki a fordítást lektorálta és Szirmai életrajzát megírta - levele is édesapámhoz, melyben közli, hogy Szirmai ezen műve első kiadásának 160. évfordulóján remélhetőleg közkinccsé tehetik e becses munkát. Ezért is két példányt beköttet Patakon és az egyiket a Magyar Könyvtár Kiadóhivatalának, a másik példányt pedig a Magyar Helikonnak küldi el és ajánlja fel, mert csak ez a két kiadó jöhet számításba. E levélnek kelte is 1964.év. Az így kiadásra elkészített fordítás 1 példányban volt meg édesapám halálakor, tehát 1982-ig nem került kiadásra ez a Szirmai mű magyarul.

De erről is később még beszélek a IV. fejezetben.

2.) Torna vármegye földrajzi leírása községenként, különös tekintettel Torna és Szádvára rövid történetére. c. kézirat. 35 oldalon. Úgy tudom ezt volt sárospataki iskolatársa, akkor szini lelkész kérésére készítette el édesapám.

3.) Zemplénbényei Magyar Dombi Sámuelnek a Tokaji Borról szóló orvosfizikai-kémiai felavató értekezése. Ez 60 oldal.   Tudomásom szerint a Tokajhegyaljai Áll. Gazd. Borkombinát megbízására fordította ezt édesapám.

4.) Erdélyi Ambrusvárosi magyar Bruz László felavató értekezése a manna pázsitról vagy folyópálcikáról. 35 oldal. Talán a Mezőgazdasági Múzeumnak készült a fordítás.

C./ Levéltári kutatások alapján legépelt szövegek az alábbi címeken szerepeltek:

1.) Szempontok és elgondolások Tibolddaróc község monográfiájának megírásához 10 oldal.

2.) Adalékok Tibolddaróc múltjához 24 oldal.

3.) Levéltári munkáról beszámoló 14 oldalig /nincs befejezve/

4.) Tibolddaróci református egyház egészen rövidre szabott története egy előadás keretében 4 oldal.

5.) Vizsgálódás a Tibolddaróci Református Gyülekezetben a régi puritán kegyesség maradványairól 19 oldalon.

6.) Tibolddaróci jelentés 1945-1970. Ez 21 oldal.

7.) Édes Ábrahám emlékezete és naplója 39 oldalon és

8.) Függelék a Sályi és Tibolddaróci lelkipásztorok névsora és néhány adattal kiegészítve saját kutatások alapján 12 oldalon.

9.) Adalékok az iskolák történetéhez. 34 oldalon

És még sok levéltári kutatási anyag is több más egyházközségről – füzetekben, némely leírógépelve -, és mindezek csupán a könyvszekrényben és íróasztalban.


III. Édesapám halála után megjelent u.n. posthumus könyvek.

Édesapám életében egyetlen írása jelent meg nyomtatásban, mégpedig a Reformátusok Lapjának  1970. november 8.-i számában a „Templomok, falvak, gyülekezetek” sorozatban Tibolddarócról, múltjáról szóló írása.

A mai napig édesapám munkáit tartalmazó könyvek száma 3 db. Ezek megjelentetése sem ment egyszerűen, több évtized telt el, míg a megjelentetéshez alkalom adódott, melyek történeteit is megírom.


1.) Az első könyv (lásd: II.fejezet A/1.) és 2.) p.)édesapám halála után 27 évvel, 2009-ben jelent meg. Hogy miért? a következőkben írom le:

Az egyháztörténeti latin nyelvű művek fordításainak nagy része édesapám kézírásos füzeteiben maradt meg halála után, - mivel egyéb teendők még fontosabbak voltak -  csak kevés oldalt tudott édesapám maga írógépen leírni. Meg aztán biztatást és segítséget sem kapott sehonnan.

Ezért én Dr.Szabó Lajos akkor taktaszadai lelkipásztor – aki édesapám tudós barátja volt – tanácsára a Lampe-Debreceni Ember Pál Egyháztörténetének fordítását kezdtem el írógéppel leírni édesapám kézírásos füzeteiből, hogy az általa legépelttel együtt teljes kézirat legyen. Az eredeti latin nyelven írt könyv V.fejezetében tartalmazza Kocsi Cserő Bálint: Narratio Brevisének /azaz a magyar gályarab prédikátorokról szóló elbeszélésének/ I-IX fejezetét is. Az így leírógépelt egész kézirat 1000 oldalt tett ki.

Édesapám halála után próbálkoztam a történettudományok terén közismert emberekkel megismertetni édesapám munkáit. Így volt levélváltásom Nemeskürti Istvánnal, Klaniczay Tiborral, kik különösen Debreceni Ember Pál könyvének magyar nyelven való megjelentetését tartották hiánypótlónak a történészek számára is.

Miután a könyv teljes kéziratát összeállítottam – az előbb említett emberek javaslata alapján is - a Ráday Gyűjtemény igazgatójának Benda Kálmán professzornak 1987. szeptemberében vittem fel azt. A Professzor Úr meglepődött, mert nem tudott arról, hogy ezt az egész művet valaki magyar nyelvre lefordította. Nagyon fontos mű, csak a nyomtatás költségének fedezetét meg kellene keresni. Utolsó telefonbeszélgetésem 1991.novemberében volt a professzor úrral. De nemsokára professzor úr hirtelen meghalt. Ezután, mivel nem foglalkozott a mű kiadatásával senki, a 2000-es év elején visszakaptam a kéziratot, amit addig a titkárnő őrzött.

Mindezekről egyházkerületünk püspöke is tudott és 2006. novemberében a Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményének Igazgatója azt közölte, hogy most pályázati úton lehetőség lenne e mű kinyomtatására és így megvette a fordítás kéziratát tőlünk.

- Végre eredmény 27 évvel édesapám halála után: 2009. évszámmal a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával a Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményei kiadásában megjelent Debreceni Ember Pál: A magyarországi és erdélyi református egyház története c. könyv magyar nyelven, melyet fordított +Botos Péter református lelkipásztor. 

A könyv az eredeti latin nyelvű kiadás hasonnyomása magyar nyelven 661 oldalon. Az Utószó a Mutatók és Tartalom 663-tól a 776. lapig vannak. 

A magyar nyelvű kiadásban közreműködtek: A fordítást az eredetivel egybevetette: Szabadi István és Szabó András. A verseket fordította Petrőczi Éva és Szabadi István. Sajtó alá rendezték: Dienes Dénes, Kovács Józsefné, Misák Marianna, Nagy Klára, Tanászi Árpád, Török István. A borítót készítette: Asztalos József. Készült a Kapitális Nyomdában Debrecenben.

A kiadó a Sárospataki Ref.Koll. Tudományos Gyűjteménye interneten keresztül jelezte, hogy megjelent magyarul Debreceni Ember Pál egyháztörténete. Ebben az ajánlásban ezt is írják: „Botos Péter nem szaktudós volt, hanem tudós lelkipásztor, aki a gyülekezeti élet mindennapos terhei között, egyháza iránti szeretetből végezte el a fordítás kiemelkedő, de nehéz és fáradságos feladatát. Debreceni Ember Pál mellett fordította Bod Péter és Szirmay Antal műveit is latin nyelvről magyarra. – Magyar nyelven ez a mű most jelent meg először. A kötet tartalmazza a magyar protestáns gályarabok szenvedése történetének első teljes fordítását is.”

Egy saját megjegyzésem:  Ritoók Zsigmondné: „Debreceni Ember Pál egyháztörténeteinek kéziratai” c. tanulmányában olvastam, hogy Debreceni Ember Pál gyűjtött kézíratai az ellenreformáció idején milyen nehéz körülmények között, és hány kézen keresztül került ki Hollandiába, míg végül Lampe azt átszerkesztve kinyomtatta saját neve alatt. A megjelenés éve 1728. A tanulmányban leírásra került, hogy Ember Pál, miután 1710-ben pestisben meghal, „hagyatékát fia nem lévén, még férjhez nem ment leánya, Judit örökölte.” És végül „Az Ember-családba beházasodott Szatmári Paksi Mihály . . .ugyanúgy kényszerült menteni a drága kincset, mint azt apósa tette.” Hasonlóságot mutat az,hogy Debreceni Ember Pál eredeti latin nyelven írt kéziratainak és az édesapám által annak magyar nyelvre való fordításának kinyomtatása milyen hosszú idő múlva, sőt készítőik halála után valósult meg. Édesapám 1962.-ben befejezte a fordítást, 1982-ben meghalt, és a mű 2009-ben került kiadásra magyar nyelven. Különbség, hogy a mi időnkben nem az ellenreformáció az ok, hanem a kor hatalmának marxista-leninista szelleme, mely az egyházakat, a lelkészeket és munkálkodásukat ki akarta iktatni a társadalomból. Az meg csak számomra érdekes, hogy én is Judit vagyok, ki édesapám munkáit őriztem, mint Debreceni Pál leányának is Judit volt a neve.


2.) A második könyvet édesapám 100-ik születésnapjának évében, 2013-ban a Tiszáninneni Református Egyházkerület költségén a Hernád Kiadója Sárospatakon nyomtatta és adta ki: Botos Péter: Adatok a Tibolddaróci reformátusok történetéhez c. könyvet,  /ISBN 978-963-89817-1-4/. A könyvet szerkesztette: Dienes Dénes, munkatársak Laczkó Gabriella és Misák Marianna, nyomdai előkészítés, borítótervet készítette Asztalos József, készült a Kapitális Nyomdában Debrecenben.  2013. augusztusában a Tibolddarócon a templomépítésének 175. évfordulóján rendezett hálaadó istentiszteleten résztvevők térítés nélkül vehették magukhoz e könyvet. Tudomásom szerint a több száz példány mind elfogyott.

E könyvben az Előszón és Függeléken kívül édesapámnak a következő dolgozatai olvashatók: Néhány adat Tibolddaróc múltjából és jelenéből (ez azonos az 1970.évben Ref.Lapban megjelent cikkel) , Tibolddaróci Református Egyházközség (II/C/4.sorsz.alatti), Tibolddaróci jelentés 1945-1970.(II/C/6.sorsz.), Vizsgálódás a tibolddaróci református gyülekezetben a régi puritán kegyesség maradványairól (II/C/5.sorsz.)


3.) A harmadik könyvet miután én már édesapám minden Tibolddarócra vonatkozó írását rögzítettem a laptopon 2015 év végére kiadtam a „Gyűjtemény Botos Péter (1913-1982) hajdani tibolddaróci református lelkipásztor szellemi hagyatékából” c. könyvemet a Koprinart Kft. nyomtatásában. (ISBN 978-963-12-4289-8., A nyomtatáshoz az Önkormányzattól és a Református Egyháztól is kaptam támogatást)

E könyv kiadásának másik indítéka az is volt, hogy Tibolddarócról többen is érdeklődtek, hogy  édesapámtól mi maradt meg a község történeti kutatásaiból. És a községből származó Karuczka Attila édesapám adatai után is nézve, feldolgozva 2014-ben összeállította „Tibolddaróc története” c. írását, mely e lapon is a források közt olvasható.

E könyv kiadásával célom volt, hogy édesapám teljes munkásságát, mint a lelkipásztort, a fordítót és a történetkutatót  bemutassam, és nem csak egyes rész dolgok, csak egyes résztörténetek maradjanak meg róla. Ezért is saját emlékeimmel, élményeimmel jegyzeteltem édesapám írásait.

A könyvet 4 fejezetben szerkesztettem: I. Személyes vonatkozások, II. Szemelvények a fordításokból, III. Történelmi adalékok, és IV. Prédikációk és előadások.

Az előszót így kezdem: „Ezen gyűjteményt, melyet édesapám nálam lévő írásaiból állítottam össze, elsősorban Tibolddaróc község lakóinak ajánlom elolvasásra, de úgy vélem bárki más is vehet belőle hasznos ismereteket a történelem mezejéről, gondolatokat és útmutatást a keresztyén tanításokból is.” Mert e könyv megszerkesztésével és közreadásával az is célom volt, hogy az adatokon túl édesapám gondolatai is napvilágra kerüljenek, és ha figyelmes az olvasó e gondolatokat, tanításokat ma is megértheti.

E könyv 100 példányban készült, én forgalmaztam és már nincs belőle. Amennyiben újra kellene nyomtatni, javítanék benne, pl. a sajtóhibákat, és a  tartalomjegyzéket, vagy akár szerkezeti kivitelben is.


IV. Mai napig meg nem jelent fordítások és írások.

1.) 2013. évtől már laptopot használok és másolom, írom le az édesapámtól megmaradt írásokat, fordításokat, hogy azokat mások által is olvasható formába hozzam. Így a laptopon írtam le BOD PÉTER által is latin nyelven írt HISTORIA HUNGARORUM ECCLESIASTICA, magyarul a MAGYAR EGYHÁZTÖRTÉNELEM c. fordítésát édesapámnak.  (II.fejezet A/4. p)Ebben a műben Bod Péter Debreceni ember Pál adatait is kiegészíti, főleg az Erdélyiekkel. 2015. áprilisáig a 19 db kézírásos füzetből a fordítást 613 oldalon írtam le.

Bár tudom, hogy ez a fordítás is nyers fordítás mint ahogy a Debreceni Ember Pál művének a fordítása is, de az biztos, hogy édesapám igyekezett a magyar szövegben a pontosságra, ezért egy-egy latin kifejezés leírásához akár több szótárt is használt, hogy fordítása hűen tükrözze az eredetit. Az általam lemásolt fordításban előfordulhat, hogy az nem igazán pontos, mert nem mindenhol tudtam elolvasni édesapám kézírását és ekkor hiába volt előttem és követtem a latin szöveget, én nem ismerem a latin nyelvet, meg a szövegszerkesztésben sem vagyok profi, így például a héber és görög betűket sem tudtam beírni, ha ilyen volt.

Tekintettel arra, hogy én ezen kívül, hogy édesapám kézírásából rögzítettem laptopon e fordítást is, mást tenni nem tudok, csak így átadni akár pen driven, akár arról kiíratva. Ezért 2016. áprilisában a Bod Péter ezen művének fordítását a pen drivről kiíratva megküldtem a Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményébe elhelyezésre, csatolva az eredeti latin nyelvű 3 kötetből álló könyvet, (melynek kb. a fele a lefordított rész) és édesapám kézírásos füzeteit is.

A fordítással együtt megküldtem még édesapámnak e fordítás közben keletkezett két írását is melyek:

- NÉHÁNY MEGJEGYZÉS BOD PÉTER: HISTORIA HUNGARORUM ECCLESIASTICA c. egyháztörténeti művének I-II. kötete alapján. Ebben értékeli édesapám Bod Péter munkásságát még 1967-ben.

- GYÜLEKEZETEINK SZÁMA A MÚLTBAN címmel összeszámolja édesapám Debreceni Ember Pál és Bod Péter egyháztörténetei alapján az egész Magyarországon és Erdélyben lévő reformált gyülekezetek számát.

- Egy félretett újságcikk másolat, mely a Magyar Nemzet 1969. márc. 2.-i számában jelent meg, Bod Péter ébresztése címen, írta Ruffy Péter, alcíme: Kétszáz éve halt meg irodalomtörténet-írásunk atyja.

Majd ugyanezen év végén, egy Bibliaszövetségi csendesnapon Miskolcon megismerve egy kedves új barátnőt, és szóba kerülve a Bod Péter fordítás, ő küldött egy pen drivet, melyre a Bod Péter fordítást és a fent részletezett írásokat is rátettem, és ő továbbította azt a Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Gyűjteményébe. Erről Berecz Ágnes gyűjteményigazgató köszönő levelét 2017. januárban kaptam meg.

2.) A KOCSI CSERGŐ BÁLINT: NARRATIO BREVIS . etc..X.-XI. és XII. fejezete (II.fejezet A/3.p.) édesapám által történt fordítása az ő füzeteiben kézírással, valamint a hagyományos írógépen leírva van meg nálam. Az egyes fejezetek tartalma:

X. fejezet a nápolyi bujdosásból megszabadultakról szól, kiknek neveit közli a Reyter kegyelmes /excellenciás/ úrtól kiadott menlevél.

XI. fejezet mely 14 református és 8 lutheránus lelkipásztornak Sárváron, Kapuváron, Triesztben, Istriában és a dalmáciai Buccariban lévő hallatlan fogságáról, minden barbárságot felülmúló zaklatásáról, valamint hat férfiúnak az előbb nevezett bajok miatt e helyen történő siettetett, dicsőséges haláláról szól. Hasonlóan hét református lelkipásztornak a hitben, jó lelkiismeretben való megmaradásáról, hat lutheránusnak pedig és ezekkel együtt három reformátusnak is, kiket a szörnyű nyomorúságok megtörtek és meg nem engedett dologra kényszerítettek, hogy sürgessék szabadulásuk minél hamarabbi óráját – óh jaj! fájdalom kimondani! – Buccariban történt hitehagyásáról.

Úgy gondolom ide másolom édesapámnak a fordítónak utószavát, amit e XI.fejezet végére írt le /bár elég nehezen olvasható példányban maradt meg, hiszen a jobban olvasható példányokat szétküldözgette édesapám/ : „E fejezetet Simonides Lajos már szöveghűen, szép magyarsággal lefordította és kiadta 1944-ben: Magyar vértanuk nyomában címmel, bizonyára nem célzat nélkül német- és fasizmuselleni érzelmeire. E fejezetet én is lefordítottam, nyers, első fordításban kézzel leírtam egy füzetbe, de mivel ez könyvben megtalálható, egyelőre szükségtelennek tartom leírógépelését. – Megjegyzésem: mégis legépelte és a még a következőket írja:

Még azt a megjegyzést fűzöm ehez, az evangélikus fordító nyilván nem vállalkozhatott a megelőző XI. fejezet lefordítására, mert abban rájuk nézve nem dicsekedni, hanem szégyenleni való dolgok vannak. Van nékünk reformátusoknak is restelkedni valónk a jánosi, a panyiti, a runyai lelkipásztorok hitehagyása miatt. Nem csoda, ha az emberfeletti szenvedések súlya alatt a végén, mikor Nápolyban is már régen szabadultak sorstársaik, hogy ők földre roskadtak, de nem menthető denuncians, csúnya magatartásuk azokkal szemben, akik halálukig készek voltak a kitartásra. Ám lemondva a szégyen takargatásáról, minden heroizálás és deheroizálás nélkül, a történelmi igazság és hűség kedvéért szükségünk volna arra, hogy a nápolyi gályarabok története mellett megismerje a református hívő a buccarai börtönben szenvedők borzalmas megpróbáltatásait is hitükért és hazájukért és csodálatos kiszabadulásukat. Ismereteink így válhatnak teljessé és egésszé a Pozsonyba idézett magyar református lelkészekről, ha Kocsi Csergő Bálint Narratio brevis etc. c. kézíratának X., és ez még mellőzhető is, de a XI. fejezetének teljes fordítása is napvilágot látna és olvasók kezébe kerülhetne.

Ezt sürgeti Dr.Katona Géza a Református Egyház 1977.évi aug. havi számában, bár ő Kocsi Csergő Bálin kéziratának /I.-XII.fej./ teljes újra lefordítását ajánlja.

Dr.Révész Imre az Igazság és Élet c. folyóirat 1936/?35./ évfolyamában, annak minden számában foglalkozik a gályarabok történetével, de csak igen kivonatosan. Ő hivatkozik már Lampe-Ember és Bod Péter művei mellett a M.Prot.Egyh.Tört.Adattár 1902.évf.-ra, melyben Balogh Elemér latinul közzétette a N.br. Lampe-Ember művéből hiányzó X-XII. fejezeteket is, melyből az első fejezetet Bod Péter már magyarra fordította.

Tibolddaróc, 1980. szept. 22.-én.                                                          Botos Péter lp.”

A XII.fejezet tizenkilenc vértanú kegyetlen és erőszakos haláláról szól, kik Magyarországon, Dalmáciában, Abruzik tartományában, Olaszországban, börtönökben, elhurcoltatásuk útvonalán, nem különben a nápolyi gályákon két év alatt a pápisták által megölettek, és pedig először Miskolci Mihály haláláról /emlékezünk meg/, ugyanis itt időben és a halál sorrendjében nem követhetjük bárkinek a halálát.

Ezt a XII.fejezet lefordítását már édesapám halála után az ő kézírásos füzeteiből én másoltam le írógépen 1986. jún.végéig. Az egész fejezet lefordítására édesapámnak már nem volt ideje, mert nincs befejezve: a 19 vértanúból csak 15 élete és halála van leírva.  

Amennyiben valakit ez érdekel, vagy a közzétételére jelentkezne, én az írógépelt szöveget  a laptopomra átmásolnám és az pen drivra átvehető lenne.


3.) A SZIRMAI SZIRMAY ALBERT: HUNGARIA IN PARABOLIS vagyis: MAGYARORSZÁGI PÉLDABESZÉDEK azaz MAGYAR NÉPI MONDÁSOK ÉS ÉKES KIFEJEZÉSEK MAGYARÁZATAI c. fordításának sorsa: (II.fejezet B/1.p.)

Édesapám fordításait, írásait Miskolcon a Megyei Levéltár igazgatójának is megmutattam, ki e Szirmay mű és majd később a Tokaji Borról szóló fordítását is kiadhatónak tartotta és ígérte, hogy ő ezt megcsinálja. És ígérte ezt évekig, ilyen-olyan fedezetbiztosítások, vagy megoldások útján. Feljegyzéseim szerint utolsó telefonbeszélgetésem ez ügyben 1991.novemberében volt. Majd később érdeklődésemre azt mondták elment a megyéből és nem tudják hová. Ezek után 2012-ben megtudtam, hogy Szirmaynak ez a műve magyarul  már megjelent Vietorisz József klasszika filológus fordításában a Kriterion Kiadónál 2008-ban Kolozsvárott, Magyarország szóképekben címmel. Magyar Könyvesboltban nem volt kapható, ezért a Kiadónál rendeltem meg.

Miután kézhez kaptam a Hungaria in Parabolis Vietorisz fordítását, melynek ő Magyaroszág szóképekben címet adta, meglepetve olvastam előszavában a következőket:

„Kőnig György a XX.század elején még kizártnak tartotta, hogy bárki le tudja fordítani Szirmay munkáját, hiszen akkor annak ízes latinsága, szójátékai és stílusbravúrjai mind rejtve maradnának. Arról viszont meg volt győződve, hogy a Hungaria kedvéért szívesen fognak latinul tanulni a diákok. . . . . . A század közepén mégis készült két, egymástól független magyar fordítás – a sors szeszélye folytán mindkettő kéziratban maradt. . . . . .Ezt a fordítást Vietorisz József (1868-1954) egykori klasszika filológus, később Nyiregyházán gimnáziumi latintanár készítette, . . . . . . . .

A másik fordítás hasonlóképpen igényes munka, amelyet Botos Péter (1913-1982) református lelkész, helytörténész készített. Erről Fehér József 1999-es tanulmányából értesülhettem, s arról is, hogy 1988-ban kísérletet tettek ennek jegyzetelt kiadására. Sajnos ez sem látott napvilágot, így azóta várakoztak az értékes adatok, hogy nyilvánosságra kerüljenek. Fehér József jóvoltából – melyért külön köszönettel tartozom – a Botos kiadás jegyzetanyagával kiegészíthettem a saját gyűjtésemet. Ugyancsak innen vettem át Kovacsics 1804-es előszavának fordítását.”  

Írta ezt Csörsz Rumen István, aki ezt a könyvet kiadta, és külön köszönetét fejezi ki Fehér Józsefnek, hogy az édesapám fordítását rendelkezésére bocsátotta. Sőt ez a Fehér József még tanulmányt is írt a nála lévő fordításra alapozva.

Ezután megtudva ki Fehér József /Sátoraljaujhely/, visszakértem a nála lévő édesapám fordítását, amit ő visszaküldött nekem. Levelében azt írta, hogy ő az előzményekről nem tudott, a megyei levéltár igazgató adta néki megőrzésre. Sajnálja, hogy vissza kell adnia, mert szívéhez nőtt, hálás, hogy olvashatta, áldott legyen a fordító neve. – Sőt azt is írja, jobbnak találja édesapám fordítását, mint a megjelentetettet, illetve, hogy valószínű a volt levéltár igazgató kiadási szándékát anyagiak akadályozhatták - .

Tehát itt van nálam a Hung. in Parabolis fordítása édesapámnak, bár ez nem az a példány, amit én átadtam, hanem már ahogy azt kiadásra Csorba Csaba megszerkesztette, és lektorálta még P. Szalay Emőke. Ez a kézirat készült a B-A-Z. Megyei Levéltár sokszorosító műhelyében az 1988. esztendőben. - - (Hogy hol keressem az édesapámtól maradt példányt, nem tudom. A Dr.Szabó Lajos példánya után érdeklődve a hagyatékát kezelő azt mondta, nem találják. ) Kérdés: a most már nálam lévő kézirat kiadatására lenne-e igény?

Én szeretném, ha Szirmainak ez a műve édesapám fordításában is megjelenne,  mivel emlékeimben fel-fel idéződik, amint édesapám egy-egy szólás eredetét idézi a Hung. in Parabolisból: így pl: a „gutaütés” szó Guta Jakabról kapta eredetét, aki . . ., vagy pl: a „mocskos” szó eredetileg nem azt jelentette amit ma, hogy koszos, hanem ez a fehér szín egyféle árnyalata volt.   - És nemcsak beszédben, hanem írásaiban, történeti kutatásaiban is sokszor hivatkozik édesapám Szirmai Szirmay Antal ezen művében szereplő adatokra. – És talán? Már a mű címe is édesapám fordításában nem jobban hangzik-e és többet is kifejez így, hogy „Magyarországi Példabeszédek, azaz: magyar népi mondások és ékes kifejezések”, minthogy csak annyi: „Magyarország szóképekben” ?  – Ennek eldöntéséhez mindkét fordítás magyar szövegét kellene megismerni. -  A kiadáshoz azonban segítségre és támogatásra lenne szükségem, nem utolsósorban pedig az édesapámtól megmaradt kézirat példány előkerülésére.

4.) A II.fejezet C. alatt felsorolt levéltári kutatások közül az 1.) pont kivételével valamennyi szerepel a III. fejezetben közölt második és harmadik könyvekben.

Ma már sajnálom, hogy az 1.) Szempontok és elgondolások Tibolddaróc község monográfiájának megírásához c. 10 oldalas írását édesapámnak nem tettem be a Gyűjtemény . ..c. könyvembe. Ezt az írását édesapám halála előtt az akkori Tanácshoz adta be azzal a szándékkal, hogy a falu értelmiségével közösen megírják Tibolddaróc község monográfiáját. Könyvem készítésekor úgy gondoltam ez úgyis megvan a mai Önkormányzatnál  irattárban, ezért nem tartottam fontosnak, hogy ez is benne legyen. Ha új kiadás jelenne meg, ezt is tartalmazná és az első kiadás hibáit is kijavíthatnám.

- . - . - . –

U T Ó S Z Ó

Édesapám ma már 37 éve, hogy elment a mindenélők útján. Édesanyám 28 évi özvegység után 2010-ben és az öcsém is 2015-ben követték őt a poroszlói temetőbe. Így már csak én vagyok még, aki édesapám életéről, munkáiról beszámolhatok itt a Wikipédián: a szabad enciklopédián. És teszem ezt, nem mint szakértő bíráló, hanem mint aki tanúsíthatom édesapám életét és munkásságát abban a korban, melyben ő és mi is éltünk. Remélem, hogy aki elolvassa az én emlékezetemet, megismer egy tudós lelkipásztort is a XX. századból és nem tartja hiába valónak az ő erőfeszítéseit, hogy a történettudományoknak is kívánt szolgálni.

Miskolc, 2019. november. 25.

Botos Judit



További információk[szerkesztés]

  • Akik előttünk jártak. Szerk. Benke György. Miskolc, Tiszáninneni Református Egyházkerület, 2001.