Tengerirózsák

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Tengeri rózsák
Macrodactyla doreensis
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Alország: ParaHoxozoa
Alországág: Valódi szövetes állatok (Eumetazoa)
Csoport: Sugaras szimmetriájú állatok (Radiata)
Törzs: Csalánozók (Cnidaria)
Osztály: Virágállatok (Anthozoa)
Alosztály: Hatosztatú virágállatok (Hexacorallia)
Haeckel, 1896
Rend: Actiniaria
Alrendek
Hivatkozások
Wikifajok
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Tengeri rózsák témájú rendszertani információt.

Commons
Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Tengeri rózsák témájú kategóriát.

Tengerirózsák (Ernst Haeckel: Kunstformen der Natur, 1904)

A tengeri rózsák (tengeri anemónák, illetve aktíniák) (Actiniaria) a virágállatok (Anthozoa) osztályában a Hexacorallia alosztály egyik rendje több mint ezer leírt fajjal. Nevüket a szellőrózsa virágról (Anemone spp.) kapták.

Származásuk, elterjedésük[szerkesztés]

A két sarkkör között a világ minden tengerében előfordulnak, a legnagyobb számban a trópusi vizekben. A tengerek elszennyeződése több fajukat veszélyeztetheti.

A legtöbb faj viszonylag sekély vízben él, de vannak képviselőik 10 000 m mélyen is.

Megjelenésük, felépítésük[szerkesztés]

A kisebbek alig néhány centiméteresek, a legnagyobbak egy méternél is hosszabbak. A tövüknél kialakult talpkorong — amely a legtöbb faj tövénél helyezkedik el — egy cementszerű anyagot választ ki; ez tapasztja őket az aljzatra akkor is, ha a felület egyenetlen. A talpkorong nélküli fajok alja vagy hólyagszerűen megduzzad, vagy éppen ellenkezőleg, olyan csúcsban végződik, amellyel az állat be tudja fúrni magát a laza mederüledékbe. A laza üledéken élő, de talpkorongos fajok rendszerint iszapcsomókkal, kövekkel és növényi részekkel veszik körül ez a testrészüket, hogy el ne süllyedjenek.

Sok faj élénk színű; lehet sárga, zöld, vörös vagy kék, sőt még tarka is. Többé-kevésbé henger alakú testük lehet nyúlt vagy zömök. Rendszerint sok tapogatójuk van, és ezek egy vagy több gyűrűben veszik körül a szájnyílást. A víz nyomáshullámainak érzékelésére képes tapogatók üregesek, és ez az üreg a gasztrális üregbe torkollik (Urania).

Nincs szilárd vázuk, ezért védtelenebbek a vázképző taxonoknál. Központi idegrendszerük a többi csalánozóhoz hasonlóan nincs, az idegsejtek szövevénye az érzéksejteket közvetlenül a hámizomsejtekkel köti össze.

Életmódjuk, élőhelyük[szerkesztés]

A legtöbb faj a tengerfenékre vagy más felületre (a leggyakrabban sziklákra, illetve korallszirtekre) tapadva él. Helyváltoztatásra csak kevés faj képes, és azok is csak a szélsőségesen kedvezőtlenre forduló körülmények hatására teszik, igen változatos megoldásokkal. Egyes fajok talpkorongjuk hullámzó mozgatásával haladnak valamelyest, mások a hidrákhoz hasonlóan „cigánykerekezve” haladnak, tehát felváltva hol talpkorongjukkal, hol tapogatókoszorújukkal érintik a tenger fenekét. Egyes, általában helytülő fajok képesek az aljzatról felemelkedve úszni; ilyenkor tapogatóikkal ritmikusan csapkodva akár kilométereket is haladhatnak. Más fajok meglehetősen rendszeresen felfúvódnak, és a vízben lebegve sodortatják magukat az áramlatokkal (Urania).

Több fajuk meglehetősen tűrőképes: nemcsak a sótartalom jelentős változásait viselik el, de élőhelyük átmeneti kiszáradását is.

Nem csak ők maguk lehetnek ragadozók, de rájuk is vadásznak más ragadozók, különösen egyes halak, tüskésbőrűek és tengeri csigák. A ragadozók és a kiszáradás ellen passzívan védekezve összehúzódnak. Ilyenkor gasztrális üregükből kipréselik a vizet, szájkorongjukat és érzékeny tapogatóikat pedig begyűrik a gasztrális üregbe. A homokon élő fajok megpróbálják beásni magukat a homokba. Az aktív védelem eszközeiként sok fajnak csalántokjai vannak — nemcsak külső hámrétegükben, de a gasztrális üreg válaszfalaiban is. Amikor az állat összehúzza magát ezek a csalántokok kilövellnek a test pórusain, likacsain. A csalánsejtek mérge bénító hatású, az ember kezén pedig égési sebeket okoz (Urania).

Táplálékuk a faj méreteitől függően a planktonikus élőlények és a középnagy halak között változik. Áldozataikat a tapogatókarokon lévő csalánozó sejtekkel megbénítják, majd a szájnyílásukba gyömöszölik. A zsákmány fogva tartását a tapogatókban kiválasztott váladék segíti. A szájukat borító mikroszkopikus csillók szüntelenül vizet áramoltatnak az állat teste körül.

Szaporodásuk[szerkesztés]

Ivarosan és ivartalanul is szaporodhatnak — utóbbi osztódással vagy bimbózással[1] történik. Az ivaros szaporodás belső megtermékenyítéssel vagy a vízbe bocsátott női és hím ivarsejtekkel, melyek találkozásából szabadon úszó lárva jön létre.

Szimbiózisok[szerkesztés]

A bohóchalak a tengeri rózsák csalánsejtjei között találnak védelmet üldözőik elől. Eleinte nem tudták megmagyarázni, hogy miért nem pusztulnak el a halak a csípésektől. A biokémiai és etológiai vizsgálatok azonban kimutatták, hogy a halak testét fehérje alapanyagú nyálkaréteg borítja. Ez a nyálkaréteg egyrészt védi őket, másrészt a közegellenállást is csökkenti. A virágállatok csalánsejtjei a nyálkaréteggel érintkezve nem lépnek működésbe, mert saját tapogatóikat is ilyen réteg borítja, hogy ne támadjanak önmagukra.[2]

Akváriumi körülmények közt bebizonyították, hogy az anemonák a bohóchalak együttműködése nélkül nem nyílnak ki, és a rózsa elpusztul. A halak sem maradnak életben virágállat nélkül.[3]

Más tengeri rózsák remeterákokkal élnek együtt — ilyenkor a rózsa megkapja a rák zsákmányának maradékait, és közben csalánsejtjeivel védi a rákot (Urania).

Rendszerezésük[szerkesztés]

A rendbe az alábbi 4 alrend tartozik:

Képek[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Az ivartalan szaporodás folyamata. (Hozzáférés: 2009. január 24.)
  2. Sulinet - Csalánsejtek árnyékában. [2009. április 15-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. január 24.)
  3. Bohóchalak és anemonák. [2009. január 27-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. január 24.)

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]