Zsidóemancipáció

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A zsidók egyenjogúsításáról szóló törvényt 1867. november 25-én Andrássy Gyula miniszterelnök terjesztette be. A képviselőház minden vita nélkül, egyhangúlag, a főrendiház pedig 64 szavazattal 4 ellenében fogadta el a törvényjavaslatot.[1]A zsidók egyenjogúsításáról szóló törvény I. Ferenc József szentesítő aláírásával lépett érvénybe. Az 1867. évi XVII. törvénycikk a hazai zsidóság előtt a társadalmi felemelkedés korábban soha nem látott lehetőségeit nyitotta meg.

Előzményei[szerkesztés]

A 19. század elején, Magyarországon megnövekedett a zsidó lakosság száma. A hatóságok a nyugati zsidók elé nem gördítenek akadályokat, viszont a keleti területekről érkező zsidók főként Északkelet-Magyarországon telepednek le, ahol óriási szegénység uralkodik, és ahol még a nincstelen zsidóknál is szegényebb ruszin őslakosok élnek.

A zsidók a 19. század első negyedében nagymértékben kivették részüket kereskedelem megszervezéséből, kivált az agrárkereskedelem területén. Az ország megnövekedett lehetőségeket kínált azon zsidók számára, akik a nagybirtokok szolgálatában már bizonyos rutinra tettek szert a nagybani adás-vétel technikákat illetőleg. Tőkét gyűjtöttek, és módjukban állt hiteleket folyósítani. De nemcsak a monarchia többi országában való kivitelre szorítkoztak, hanem jócskán kivették részüket a keleti kereskedelemből is. A zsidók háborús hozzájárulása is jelentőssé vált. 1784-ben 80.000 forintot fizettek ki háborús célokra.

A monarchia többi részén is tevékenykedtek zsidó kereskedők. Az ottani csillogó karriert befutó zsidó családok voltak pl. a bécsi Arnsteinek, az Eskelesek vagy Salamon Herz. Viszont óriási ellentétek alakultak ki egyes zsidó családok közt. Gondolhatunk itt a nemesített később bárósított Rotschildok megbecsülésére, és ezzel ellentétben a szegény sorsú zsidókkal szemben alkalmazott minősíthetetlenül megalázó és megszorító hatósági intézkedésekre. A magyarországi liberális nemesség a hazai nyelvnek a hivatalokban való általános bevezetését tűzte ki célul. A polgárosodás szóban összegezték törekvéseiket, mely egyszerre tartalmazta, az általában vett haladás, a vállalkozó polgár, a civil lakosság és az ipari kereskedelmi modernizáció jelentésköreit. Ez a harc a zsidók életében is fontos szerepet játszott, és lendületet adott az emancipációs mozgalomnak is. A zsidók emancipációját az európai államok gazdaság és társadalmi modernizációjának szükségletei is elősegítették.

Az 1840-es törvénycikk[szerkesztés]

A bécsi udvar azon volt, hogy javítson az örökös tartományok jobbágyságának és zsidóságának helyzetén. Miután a reformokkal 15 évet késett, az 1839-40. évi országgyűlésen fontos lépést tett a jobbágyfelszabadítás felé, s ezzel egyidejűleg újra elővette a zsidó dossziét. A felsőtáblai vitában Eötvös József kortársai között az elsők között vetette fel a keresztény társadalom felelősségét ”a gyűlölt zsidó tulajdonságok” kialakulásában: "Vagy azt gondoljuk-e, hogy évezredes elnyomás egy népet moralisálni fog?"- szállt szembe e tulajdonságokat örök érvénnyel felruházókkal. A főrendiek közül Dessewffy Aurél is szorgalmazta a zsidók jogi egyenlőségének megvalósítását. A hosszas vita után megalkotott 1840. évi 29. törvénycikk az alábbiak szerint rendelkezett:

  1. nem törölte el a türelmi adót
  2. az egységes birodalom elve alapján nem korlátozta a zsidók bevándorlását
  3. megengedte, hogy a zsidók bármely vidéken letelepedhessenek az országban
  4. megengedte a zsidóknak a szabad kereskedelmet, gyáralapítást, bármely mesterség gyakorlását
  5. állandó vezeték és személynév használatára kötelezett

Legnagyobb vívmánya a szabad letelepedés volt, mert ettől kezdve a szabad királyi városok is megnyíltak előttük (bár a bányavárosok továbbra is zárva maradtak). Ennek hatására soha nem tapasztalt betelepedés kezdődött: becslések szerint 1840-1850 között 76 ezer zsidó érkezett Magyarországra, s a természetes belső szaporulattal együtt 10 év alatt 244 ezerről 368 ezerre nőtt a zsidóság létszáma, az összlakosságon belüli aránya elérte a 3,6%-ot.

A zsidók azonban még mindig nem részesedtek a polgári jogokból, nem csupán minden hivatali állás volt elérhetetlen számukra, de nem bérelhetnek és vásárolhatnak nemesi tulajdonú ingatlant. Az egyetlen számukra elérhető pálya a kereskedés, s a szabadfoglalkozások közötti orvoslás.

A magyar zsidóság így tovább folytatta az emancipációs mozgalmat. 1840-ben Bloch Móricz kiadta az első héber-magyar Bibliát. Egy híres zsidó rabbi Lőw Lipót 1840-ig Nagykanizsán, 1846-tòl Pápán, 1850-től Szegeden volt rabbi. Ő volt az első, aki zsinagógában magyarul prédikált. Lőw Lipót 1858-tól Szerkesztője volt a Ben Chananja című folyóiratnak, ami nagy szerepet játszott a zsidók egyenjogúsításában. Az emancipációt a magyar sajtó is napirenden tartotta. A Pesti Hírlap valamint a Jelenkor című folyóirat is foglalkozott a kérdéssel. A Budapesti Szemlében Eötvös József írt figyelemfelkeltő tanulmányokat a Zsidók emancipációja címen. A reformkor nagy politikusai Kossuth Lajos és Deák Ferenc is folyamatosan közbenjártak a zsidók egyenjogúsítása érdekében. A református Török Pál, Székás József evangélikus lelkész valamint Albach József ferences rendi hitszónok is a zsidó emancipációról prédikált. Az 1843-1847-es országgyűlésen szintén többen felszólaltak az egyenjogúsítás mellett, ám az országgyűlés még így sem iktatta törvénybe az emancipációt.

Zsidó részvétel az 1848-1849 (forradalom) és szabadságharcban[szerkesztés]

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban a zsidók jelentős anyagi segítséget nyújtottak, illetve sok zsidó vallású ember vett részt a harcokban. Már az első csaták kirobbanásakor sok fiatal zsidó vallású is fegyvert fogott és beállt honvédnek. Az 1849-es harcokban mintegy 20 ezren vettek részt közöttük többen hadnagyi, főhadnagyi vagy századosi rangra emelkedtek és a kutatások szerint összesen 153-an kaptak közülük honvédtiszti előléptetést. A császári parancsnokok beszámolóiban arról jelentettek, hogy a honvédség hírszerzéseben fontos szerepet játszottak zsidók, akik mint alkalmi ügynökök látták el feladataikat és tájékoztatták a magyar hadvezetést a császári haderő mozgásáról. A szabadságharcban 56 zsidó katonaorvos is szolgált, köztük Korányi Frigyes is.[2] A harcok idején Schwab Arszlán és Eichorn Ignác tábori rabbiként szolgált.

Mindezek nagyban hozzájárultak, hogy az 1849-es szegedi országgyűlés, néhány nappal a világosi fegyverletétel előtt – „szent elvi kijelentésként” - kimondta a zsidók egyenjogúsítását. A törvény a szabadságharc bukása miatt nem volt végrehajtható, sőt a zsidókat a világosi fegyverletétel után hatalmas hadisarc fizetésére kényszerítették. Ezt a pénzt azonban I. Ferenc József császár visszaadta és az összegből rabbiképzők, tanítóképzők épültek.

Az 1867-es emancipációs törvény[szerkesztés]

A szabadságharc utáni első években semmi esély sem volt arra, hogy a zsidóemancipációs törvény hatályba léphessen. 1865-ben azonban már több országgyűlési képviselő, többek közt Deák Ferenc, Eötvös József, Jókai Mór és Széchenyi Béla is szorgalmazta elfogadását.

Végül a kiegyezés teremtette meg a politikai feltételét a jogszabály elfogadásának. 1867. november 25-én Andrássy Gyula miniszterelnök beterjesztette a zsidók egyenjogúsításáról szóló törvényjavaslatot, amit a képviselőház és a főrendiház is többnyire egyhangúan elfogadott. A zsidóemancipációs törvény I. Ferenc József szentesítő aláírásával lépett érvénybe. A törvény mindössze két szakaszból állt:

  1. §. Az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt Jogosítottaknak nyilváníttatnak.
  2. §. Minden ezzel ellenkező törvény, szokás vagy rendelet ezennel megszüntettetik.

A törvény a hazai zsidóság előtt a társadalmi felemelkedés korábban soha nem látott lehetőségeit nyitotta meg.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Magyar Zsidó Lexikon - Emancipáció
  2. 1848/49 és a zsidóság. mult-kor.hu, 2012. április 20. (Hozzáférés: 2016. január 8.)

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

  • Lengyel László: A többi néma csend: A magyarországi antiszemitizmusról. Népszava, 126. sz. (1998) 131 [mell] I–II. o.