Zenei antropológia

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

A zenei antropológia legfőképpen a kulturális antropológiai tudomány egyik ágához sorolható. A zene az egyik legősibb eszköz, ami érzést-akaratot-mondandót fejezhet ki. A hangok formálása és az eszközök használata idővel kommunikációvá formálódtak át, így ezáltal egy ritmusos dallammal-üzenettel jeleztek a külvilág felé.

Kulturális antropológia[szerkesztés]

A kulturális antropológia a társadalomtudományi képzési területen belül a társadalomismereti képzési ághoz tartozó alapszak, amely a kultúrával és művelődéstörténettel foglalkozik, ötvözve a régészet, a néprajz, a szociológia és a nyelvészet elemeit.

Magyarországon többek között a Pécsi Tudományegyetem Néprajz - Kulturális Antropológia Tanszékén, az ELTE Kulturális Antropológia Szakcsoportjában, illetve a Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológiai Intézetében lehet tanulni kulturális antropológiát. Emellett számos felsőoktatási intézményben végezhetők kulturális antropológiai kurzusok - előadások, szemináriumok. Jelen pillanatig a kulturális antropológia mind nappali, mind levelező képzésben csak a Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológiai Intézetében végezhető önálló alapképzési (BA) és önálló mesterképzési (MA) szakként.

Kultúra[szerkesztés]

Az emberi kultúra mindennapi jelenségeinek kérdésére a vizsgálatok és válaszok a kultúrával egyidősek. Legfőképpen a hang és a hangkeltő eszközökkel kezdődtek, melyeket az ember a legkorábban elkezdett tudatosan használni. A hanghasználat antropológiai-kulturális jelértéke mellett hamar felismerte fizikai meghatározottságát és kulturális-esztétikai rendszerképző képességét: a hangrendszerek mint eszközhasználat képessége és a zenélés mint „performance” szervezett jelrendszer. A zene és a világrend azonos törvényeknek engedelmeskedik, sokszor változtatta ugyan formáját, de mély szimbolikus tartalmát megőrizte az ókori Kínától Platónon át Hermann Hesséig.

A hang és a zenetörténet a kultúra történetének az a része, amelyik a múlt zenei eseményeinek és szereplőinek a műveikkel és műfajainak időrendbe történő rendezésével foglalkozik. Az emberiség fejlődését a tudomány nagy korszakokra osztja. A fejlődés gyökerei mindig a múltba nyúlnak vissza, megismerésének következménye hogy a jelenünket és jövőnket is formálja.

A korai primitív népeknél - Darwin szerint - az ének avagy a hangok használata az állathangok utánzásával kezdődött. Mások, a munkaritmust tartották a zene forrásának. Az ősközösségi viszonyok felbomlására tehető az ókor kezdete, határköve pedig a római birodalom bukása (476). Az ókori kultúrák művészetében nagy szerepe volt a zenének. Ezt a különféle képzőművészeti alkotások és a fennmaradt írásos emlékek is igazolják. Az ókorban a zene és a költészet szorosan összefonódott, együvé tartozott.

A zene eredete-forrásai[szerkesztés]

A kínai zenei kultúra a világon a legrégebbi. Már a korai időkben igen fejlett volt a zenei módszereik ellentétben az India zenekultúrával melyekről nincsenek információk/ források a kezdeteiről. Viszont az bizonyított, hogy hétfokú hangsoruk volt, és sajátos csúszkáló kromatikájuk (7 hang negyedhangokra oszlott az oktáv keretein belül). A perzsa-arab zenevilágra erős hatással volt az asszír-babiloni zene. Az i. sz. 7. századi arab hódítás a két nép kölcsönös kulturális érintkezését hozta magával. Az arabok honosították meg Európában a lantot. Az asszír-babiloni zene első emléke egy agyagtábla, amely az ó babiloni himnusz töredékeit őrzi. A zsidók zenéje főként templomi énekeket, himnuszokat, zsoltárokat, győzelmi dalokat, köszöntőket és siratókat foglalt magába. Fekete-Afrikában a földrajzi és a helyi társadalmi viszonyok eredményeképp alakultak ki az úgynevezett beszélő dobok. A beszélő dobok az emberi beszéd intonációját, hangmagasságát és ritmusát utánozzák, amelyet láncban alkalmazva nagy távolság áthidalását tették lehetővé az üzenetek továbbítására. A dob hangmagassága többféleképp változtatható és ritmikája tág lehetőségeket biztosít.

A zene legnagyobb szerepe a görög világban volt az összes többi ókori világ közül, mert itt válik először az általános műveltség részévé. A zene itt alkotóeleme a vallási szertartásoknak, a görög drámák előadásainak és az olimpiai játékoknak. A görög zeneelmélet alapvető fontosságú a későbbi korok szempontjából, ezenkívül foglalkozik a zenének a társadalomban betöltött szerepével és hatásával is. A görögök szerint a zene isteni eredetű (a zene istene: Orfeusz), és nagy erkölcsi hatása van, mely kiterjed az emberi jellemre és viselkedésre is. Az egyik legrégebbi emlék i. sz. előtti 5. századból való.

A Nílus-parti Egyiptom virágzó zenei életét bizonyítják a meglévő leletek. A lanthoz hasonló hangszer neve - replica, régen lyrának hívták. Az Újbirodalomban közkedveltek voltak a hárfák is. 10-12 húros álló-, a vállhárfa, a sarló alakú, kis méretű kézi hárfa, de alkottak óriás hárfát is papok számára. A vallásos szertartások, ünnepélyek, különböző társadalmi események sok lehetőséget és alkalmat adtak a zenélésre.

Az ókori Róma életében jelentős volt a zene, nem szégyelltek tanulni a görögöktől. A rómaiak átvették a görögök zeneelméletét, hangszereiket, zenetanítóik rendszerint görög rabszolgákból kerültek ki. Nagyon kedvelték a hidraulisz, azaz víziorgona hangját, világi zene előadására használták. Tiltották a vallási szertartások alatt a hangszeres zenét. A zene a római társadalmi életben fontos volt, lakomákon, szórakozás közben, népünnepélyeken, például császári diadalmenetek alkalmával. Magyarországon található az ókori római zene egyik világhírű régészeti lelete. A mai Óbuda területéről került elő, ami régen az Aquincum nevet viselte, és egy víziorgonáról van szó, (neve azt jelenti, hogy a víz nyomása juttatta a levegőt a sípokba). A lelet a római kori tűzoltólaktanya pincéjéből került elő, ahová a tűzvészkor szakadt be. Az oldalán tábla is volt, innen tudjuk, hogy Kr. u. 228-ban ajándékozta a tűzoltóegyleti tagoknak a parancsnokuk. Sok alkatrésze elégett, vagy megolvadt a tűzben, mégis sikerült újraalkotni és egy megszólaltatható másolat is készült. 1931-ben találták meg, talán a legteljesebben fennmaradt víziorgona a világon.[1]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. A MAGYAR NÉPZENE ÉS ANNAK EREDETE. www.kiszely.hu. [2013. december 17-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. június 21.)
  • zene Zeneportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap