Wikipédia:Szócikkek a kezdőlapon/A spanyol nyelv története

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A spanyol nyelv története[szerkesztés]

A spanyol nyelv a világ legelterjedtebb újlatin nyelve, ma több mint 400 millió beszélővel. A többi újlatin nyelvhez viszonyítva hangtani és alaktani szempontból közepes mértékben távolodott el a latintól; az újítások az alapszókincsben sem nagyobb mérvűek az átlagosnál. Történelmének kezdete a Hispaniában beszélt latin nyelvjárásokra vezethető vissza (akárcsak a katalán és a portugál). A Római Birodalomnak ez volt az egyik legkorábban meghódított és romanizált tartománya, így a latin nyelv és kultúra viszonylag gyorsan elterjedt: a 3. századtól kezdődően a latin volt az anyanyelve a félsziget teljes lakosságának. Bár a romanizáció korántsem volt mindehol azonos mértékű, főleg a legészakibb elszigetelt területeken: az ott élő „barbár törzsek” (baszkok) így tudták megőrizni saját nyelvüket. Feltételezések szerint egészen a 6. századig – tehát még a germán (nyugati gót) uralom alatt is – egységes latin nyelvet beszéltek a félsziget lakosai, a ránk maradt feliratokból és dokumentumokból ugyanis nem lehet egyértelműen arra következtetni, hogy már megindult volna a nyelvjárási tagolódás. A 8. század elején bekövetkezett muzulmán invázió vetett véget a latin nyelvi egységnek, amely a keresztény kultúra központjainak megszűnésével elkezdett nyelvjárásokra bomlani, és felgyorsultak a nyelv lappangó belső tendenciái. Így született a félsziget déli részén az ún. mozarab nyelv vagy újabban andaluszi román (az arabok al-Andalúsznak nevezték el a meghódított területeket), amely tulajdonképpen arabbal kevert vulgáris latin volt; a Reconquista következtében azonban kihalt. A félsziget északi részén is kialakultak nyelvjárások, amelyeket három nagy csoportra lehet osztani: Nyugaton az asztúr–leóni és a galíciaiportugál, Keleten a navarrai, aragóniai és a katalán, majd végül a középső, elszigetelt nyelvjárások összességéből a kasztíliai.