A Villa Borghese egy tájkert Rómában, számos épülettel, múzeummal (lásd Galleria Borghese) és látnivalóval. Ez az olasz főváros harmadik legnagyobb közparkja (80 hektáros) a Villa Doria Pamphili és a Villa Ada után. A kerteket a Villa Borghese Pinciana („Borghese-villa a Pincio-dombon") számára fejlesztették ki, amelyet Flaminio Ponzio építész épített Scipione Borghese vázlatai alapján. Borghese a Róma szélén található kertet művészeti gyűjteményének elhelyezésére használta, valamint nagyszabású rendezvényeket szervezett itt. A kerteket jelenlegi formájukra a 19. század végén alakították át.
1605-ben Scipione Borghese bíboros, V. Pál pápa unokaöccse és Bernini pártfogója elkezdte átalakítani ezt az egykori szőlőskertet az ókori Róma óta épített legnagyobb kertté. A szőlőbirtok helyét Lucullus kertjével azonosítják, amely a késő római köztársaság leghíresebb kertje volt. A kertek elrendezéséért Domenico Savino da Montepulciano volt felelős.
Kőpadok, Borghese-korlát
A Borghese-korlátot G. di Gincome és P. Massoni készítették 1618-ban a Casino Nobile déli előudvarában. A középső nyílásnál két kőszobor, alatta pedig kagyló alakú medencékkel ellátott szökőkutak álltak. A szobrokat később, 1715-ben Claude-Augustin Cayot készíttette. 1882-ben Chester A. Arthur elnök William Waldorf Astort nevezte ki olaszországinagykövetnek, aki ezt a tisztséget 1885-ig töltötte be. Rómában Astornak életre szóló szenvedélye fejlődött ki a művészet és a szobrászat iránt. 1896-ban megvásárolta a korlátot, és angol birtokán, Clivedenben újra felepíttette. II. kategóriájú műemlékvédelem alatt áll. 2004-ben egy Papillifera bidens fajba tartozó apró mediterrán szárazföldi csigákból álló kolóniát fedeztek fel a Borghese-korláton. Feltehetően ez a faj, amely új volt az angol faunában, véletlenül került be a korláttal együtt a 19. század végén, és a közbeeső teleket egészen napjainkig túlélte.[1]
Aszklépiosz temploma (19. század)
A 18. században Marcantonio Borghese, Sulmona 5. hercege a villa kertjét formális kertépítészeti stílusúból angolkertté alakította. Antonio Asprucci építész és fia, Mario 1782-től több mint húsz éven át dolgoztak a villa kertjének tereprendezésén. Szobrokat helyeztek el a parkban, és elkezdték a Tókert és a Piazza di Siena építését. 1785 és 1792 között építették fel Aszklépioszión stílusútemplomát a tó közepén.[2]
A csikóhal alakú szökőkutat Vincenzo Pacetti alkotta meg 1791-ben Christopher Unterberger tervei alapján. A Venus-szökőkutat valószínűleg Giovanni Vasanzio tervezte.
Marcantonio fiai, Camillo és Francesco Borghese tovább bővítették a parkot. A Villa Borghese kertjei sokáig zárva voltak, de Róma városa megvásárolta és 1903-ban a nyilvánosság számára átadta őket. 1904 óta a villa sugárútjai mentén híres külföldi személyiségeket és írókat, például Victor Hugót ábrázoló emlékműveket helyeztek el. Például Goethe szobrát II. Vilmos német császár ajándékozta Róma városának.
A nagy, angol stílusú tájpark számos villát foglal magában. A Spanyol lépcső vezet fel ide, a másik bejárat pedig a Piazza del Popolo melletti Porte del Popolónál található. A park déli részén található Pincio (az ókori Róma Pincia-dombja) Róma egyik legszebb panorámáját kínálja.
Camillo Borghese grandiózus bemutatókat és népszerű fesztiválokat szervezett, például hőlégballonozást a Piazza di Sienán. Az első lovasbemutatót szintén a téren tartották 1922-ben. A tér adott otthont a díjlovaglásnak, az egyéni díjugratásnak és az 1960-as nyári olimpialovastusa versenye díjugrató részének.
Ma a Galleria Borghese magában a Villa Borghesében található. A Villa fölé emelkedő, Giovanni Vasanzio építész által épített Casino Borghese kertet Camillo Borghese abból a célból hozta létre, hogy Bernini Borghese-gyűjteményből származó szobrait, köztük a Dávidot és a Daphnét, valamint Tiziano, Raffaello és Caravaggio festményeit itt mutassa be.
A Villa Borghese kertjéhez kapcsolódó Villa Giulia 1551 és 1555 között épült III. Gyula pápa nyári rezidenciájaként; ma az Etruszk Múzeumnak (Museo Etrusco) ad otthont.
A Villa Mediciben a római Francia Akadémia, a Fortezzuola pedig egy gótikus kerti építmény, amely Pietro Canonica modern szobrászművész emlékét őrzi. Az 1650-es években Diego Velázquez számos ábrázolást festett a villa kerti házikójáról, amelyet éjszaka ünnepi kivilágításban láttak. Az elektromosság megjelenése előtt az ilyen fáklyás kivilágítás olyan izgalmat keltett, amelyet ma már nehéz elképzelni.
A Villa Borghese kertjében szétszórt többi villa az 1911-es római világkiállítás maradványai.
A Galleria Nazionale d'Arte Moderna A birtokon található múzeum 19. és 20. századi festményekből álló gyűjteménynek ad otthont, különös tekintettel az olasz művészek alkotásaira.
Építészetileg az 1911-es kiállítási pavilonok közül a legjelentősebb az angol pavilon, amelyet Sir Edwin Lutyens (aki később Újdelhit is) tervezett, és amelyben ma a római Brit Iskola működik.
A kertbe a Via Madama Letizia és a Via Pietro Canonica felől lehet bejutni. Ez egy angolkert, amelyet Marcantonio IV. Borghese Piano dei Magyaltölgy című műve alakított át a 18. század végén divatos kertté. Az Asprucci családdal együtt, akik a munkálatok irányítói voltak, olyan emberek, mint Jacob More, felváltva hol kertészek, hol művészek voltak. Jellemző a tó, amelyben Aszklépiosz temploma tükröződik.[3]
Az első történelmi források, amelyek a Piano dei Licini munkálatairól tanúskodnak, 1784-ből származnak, a munkálatok 1790-ben fejeződtek be Mario Asprucci igazgatósága alatt. A fent említett Aszklépiosz-templom mellett Antoninus és Faustina, valamint Diana templomát is beépítették, mindezt neoklasszicista stílusban, angolkert stílusú kertbe ágyazva, bár az egyenes ösvények megléte és a klasszikus berendezés meglehetősen távol állt a kor divatos francia és angol kertjeitől. Ezekből a berendezési tárgyakból nagyon kevés maradt fenn: a három templom mellett Phaethonszarkofágja, egy oszlop, néhány állás (oliva?) és egy szobor. A korabeli hivatkozások azonban arra utalnak, hogy a területet szobrok tarkították. A legújabb szoborcsoport az 1929-ből származó bronzszobor, amelyen szatírok játszanak a kicsinyükkel.[4]
Eredetileg itt állt a Narcissus-szökőkút, amelyet ókori szobrok, bútorok és négy herma vett körül, talán Pietro Bernini és Gian Lorenzo Bernini alkotásai. A kert, ahogyan ma látjuk, a huszadik század fejleménye, a korábbi szökőkút helyébe a Venus-szökőkút állt, amelyet klasszikus kert vesz körül.[5]
A Viale dell'Uccellierában találhatók,[6] az első és a második bekerített terület határán.[7]
Eredetileg a Casino Nobile két oldalán helyezkedtek el.[6] Az elsőt Melangolinak, míg a másodikat Virágoknak hívták. Scipione bíboros idejéből származnak.[6][7] Van még két másik, 1680 körülről származó kert, az Uccelliera és a Meridiana pavilonok között. Ritka és egzotikus virágok, főként hagymások ültetvényeire használták őket.[6][7] Az egyik kertben citrusfák sorakoztak a hosszú környező falak közelében, és virágok a központi sugárutakon. Az 1610-es főkönyvekben hagymás növényekre vonatkozó fizetési utalványok találhatók.[7] A negyedik, vagy szaporítókertet, faiskolaként használják a másik három titkos kertben felhasznált növények számára.[6]
Ezek a kertek a középkor, a reneszánsz és a barokk kor hortus conclusus-ából származnak. Ezekben az időszakokban a titkos kerteket mindig falak vették körül.[7]
A legrégibb kertek után márvány szökőkutakat helyeztek el.[7]
A 19. században a titkos kerteket francia ágyúzás pusztította el.[7]
A 20. század elején, a nagyközönség számára történő megnyitással újabb átrendezés történt, amelynek során eltávolították az akkoriban nem megfelelőnek tartott növényeket. Az átrendezés egyszerűbb és lineárisabb volt, és négy virágágyásra osztották a központi szökőkutak körül. Az első világháború kezdete felé már egy új beavatkozást terveztek az első három titkos kertbe, két vendégpavilon kialakításával, de a háború után ezek a pavilonok már nem voltak meg, ahogy a Narcissus-szökőkút sem, így a tér üres és csupasz maradt. Ezután új virágágyásokat építettek be, amelyek a második világháború alatt elpusztultak, s az évszázadok során végrehajtott különféle átalakítások után amúgy is kevés maradt meg a titkos kertek eredeti elrendezéséből.[7]
A Piazzale Ferdowsi téren találhatók. Az 1911-es Olasz Nemzeti Kiállításra (Torino, Róma, Firenze) készültek, hogy díszítsék a Cesare Bazzani által tervezett lépcsőt, amely a Valle Giulia és a Villa közötti összeköttetést biztosította. A kert ballusztrádja két neoklasszicista nimfaeumból áll.[5]
A Via P. Raimondi utcában található. A kert a herceg rezervátuma volt, és Pietro és Gian Lorenzo Bernini hermái vették körül. A határfalhoz csatlakozott a „Színház perspektívája” 1615-ből, domborműves díszítésekkel. A név onnan ered, hogy a parkban a 19. század végéig dámszarvasok és gazellák éltek.[5]
A Parco dei Daini szélén, a Via Pinciana és a Via Pietro Raimondi sarkán található a „Villa Umberto-laktanya", az Állami Rendőrség lovas osztagának főhadiszállása.
Valle dei Platani a Villa Borghesében egy decemberi reggelen
A Largo P. Picasso téren található. A 17. század óta többé-kevésbé változatlan maradt, és „Valle dei cani” („Kutyák völgye”) néven is ismert, mivel kutyák játszótereként használják. Többek között Scipione bíboros által ültetett platánfákból áll.[5]
A kertben található Shakespeare-féle Globe Színház a 2003-ban épült másolata.
Az 1911-es világkiállítás villái mellett található az állatkert, amelyet nemrégiben alakítottak át minimális ketrechasználattal, Bioparco néven, valamint az Állattani Múzeum (Museo di Zoologia). A közelben található a Casina di Raffaello játszószoba, ahol kézműves foglalkozások és olvasótermek, valamint egy tér található, ahol a gyerekek királyi ruhákba öltözhetnek.
1873-ban Gian Battista Embriaco dominikánus szerzetes[8] feltaláló és a Szent Tamás Római Kollégium professzora 1867-es tervei alapján hidrokronométert építettek a kertben, a Kollégiumban található modell mintájára. Egy másik változat a Pincio-domb kertjében áll. Embriaco találmányának két prototípusát mutatta be az 1867-es párizsi világkiállításon, ahol díjakat nyert és nagy elismerést aratott.
↑"Archived copy". 2013. december 16. dátummal az eredeti címről archiválva. Hozzáférés: 2013. március 20.{{cite web}}: CS1 karbantartás: title értéke archived copy (link) Accessed 20 March 2013: "È infatti del 1867 l'invenzione dell'idrocronometro, dovuta al padre domenicano Giovanni Battista Embriaco, che attese ai suoi studi di meccanica applicata all'orologeria nella solitudine del convento della Minerva."
12Table data from: Rosaria Alducci, La flora arborea
12Table data from: Pietro Lippolis, The bushy flora, Villa Borghese 1, 30–31.o
Ez a szócikk részben vagy egészben a Villa Borghese gardens című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
é. sz. 41° 54′ 49″, k. h. 12° 29′ 06″41.913647°N 12.485104°EKoordináták: é. sz. 41° 54′ 49″, k. h. 12° 29′ 06″41.913647°N 12.485104°E
.jpg)
_-_Laghetto,_tempio_di_Asclepio.jpg)
.jpg)
Alpini-emlékmű
Galleria Nazionale d'Arte Moderna
A Gigi Proietti Globe Színház, Silvano Toti
Goethe-emlékmű
Kilátás a parkra
Ősz a Parco dei Daini teraszán
A Villa Borghese télen
Diana temploma
A Padiglione dell'Uccelliera 1984-ben
Róma látképe a Villából
.jpg)
A Wikivoyage tartalmaz See Borghese Gardens témájú leírást.
A Wikimédia Commons tartalmaz Villa Borghese témájú médiaállományokat.
