Vihuela

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Vihuela
Orpheus in El Maestro by Luys Milan.jpg

Besorolás
húros
fogólapos, pengetős, vonós
Menzúra 540 – 600 mm
Hangolás Gg – cc' – ff – aa – d'd' – g'
Rokon hangszerek reneszánsz gitár, nyugati lant
Hangszerjátékos Gitáros, lantos
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Vihuela témájú médiaállományokat.
A vihuela szóhoz kapcsolódó másik szócikkért keresd fel a Mexikói vihuela szócikket

A vihuela húros hangszer, gitárszerű körvonala, lapos háta van. A 1516. századi Spanyolországban főúri, királyi udvarokban használták, pengetéssel és vonóval megszólaltatható változatai is voltak. Neve az olasz viola szóval azonos forrásra vezethető vissza.

Leírása[szerkesztés]

Hosszúkás, középen elvékonyodó formájú, lapos tetővel, háttal, hajlított kávával felépített hangszer. A fogólap a tetővel egy síkban van, bundozott. A nyak végén enyhén hátradöntött, lapos hangolófej található, benne fa hangolókulcsokkal. Nagyon hasonlít a korai gitárokra. A fennmaradt hangszerek egyikének háta a görög oszlopokhoz hasonlóan barázdált felületű, e típus neve vihuela acanalada, a sima vagy enyhén feszített hátú típus neve vihuela llana.

A vihuela húrozása, hangolása rendszerint követte a korabeli lantokét, leggyakrabban hat kórusos volt. Jellemző hangolása:

  • Gg-cc'-ff-aa-d'd'-g'.

A hangszernek egyaránt voltak pengetős és vonós változatai,

  • vihuela de mano az ujjakkal,
  • vihuela de péñola a pengetővel, plektrummal,
  • vihuela de arco a vonóval megszólaltatott hangszer, vagyis a viola da gamba.

Története[szerkesztés]

A vihuela említése elsőként a 15. században, az Aragóniai Királyságban fordul elő. A hangszer a 16. században érte el fejlődésének fénypontját, amikor a spanyol királyi udvarok ünnepelt, divatos hangszere lett. Ebben az időben Európa többi részén viszont a lant vált a „hangszerek királyává”, jutott népszerűsége csúcsára. Jellemző erre a kettősségre, hogy amíg Európában a vihuelát „spanyol lantnak” nevezték, a spanyolok a lantot a maguk részéről „vihuela de flandes”-nek, flandriai vihuelának hívták.

Az Ibériai-félsziget visszafoglalása a móroktól, a reconquista a 15. század végére vált teljessé. A nyugati lant feltehetőleg túlságosan szorosan kapcsolódott a mórokhoz, ezért lehetett szükség egy olyan hangszerre, amin a lant korabeli repertoárja játszható volt, ugyanakkor nem emlékeztetett az arab lantra. E célra volt alkalmas a vihuela.

16. századi tündöklése után fokozatosan átadta helyét az öthúros gitárnak, míg teljesen el nem tűnt a zenei köztudatból. A 20. században gyakorlatilag újra fel kellett fedezni ezt a hangszert, amit tudunk róla, azt a mindössze három fennmaradt példányból, korabeli ábrázolásokból, és különböző leltári jegyzékekből tudjuk. Mindezek ellenére ma már újra szólnak a régi zene híveinek kezében az összegyűjtött adatok alapján rekonstruált hangszerek.

A vihuela mesterei[szerkesztés]

Összesen hét vihuelára írott tabulatúráskönyv maradt fenn napjainkig, a következők:

  • Luis de Milán (1500 – 1561): Libro de música de vihuela de mano intitulado El maestro, Valencia, 1536
  • Luis de Narvaez (kb. 1490 – 1547): Los seys libros del delphin del musica en cifra para tañer vihuela, Valladolid, 1538
  • Alonso Mudarra (kb. 1510 – 1580): Tres libros de musica en cifra para vihuela, Sevilla, 1546
  • Enriquez de Valderrabano (cca. 1500 – 1557 után): Libro de musica de vihuela intitulado Silva de sirenas, 1547
  • Diego Pisador (1509 – 1557): Libro de musica para vihuela, Salamanca, 1552
  • Miguel de Fuenllana (kb. 1500 – 1579): Libro de musica para vihuela intitulado Orphenica lira, Valladolid, 1554
  • Esteban Daza (kb. 1537 – kb. 1594): Libro de musica en cifras para vihuela intitulado El parnaso, Valladolid, 1576

Külső hivatkozások[szerkesztés]

  • zene Zeneportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap