Veszprém középkori városrészei

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
Középkori településmagok (Kiss Tamás, 1986)

Veszprém középkori városrészeinek elnevezésére az előkerült írásos dokumentumokból, elhelyezkedésükre ugyanezekből, valamint az elvégzett régészeti feltárások eredményeiből következtethetünk. Mivel a török háborúk idején a vár kivételével valamennyiük elpusztult, a középkori és újkori városrészek, illetve elnevezésük között folytonosságról nem beszélhetünk.

A vár[szerkesztés]

A Szentháromság tér déli és nyugati oldala. Nagyjából ott, ahol a Vár utca elkeskenyedik és a térbe torkollik, vagyis a sárga (Püspöki alkalmazottak háza) és a szürke épület (Dubniczay-palota) közötti szűkület vonalában húzódott a belső és a külső vár közötti árok és átjáró.
Óváros tér

Veszprém vára, amely feltehetőleg már a honfoglalás előtt is létezett (erről részletesebben lásd: Veszprém története#A vár eredete), a 11. századtól egyszerre szolgált a királyi (ispáni) és a püspöki igazgatás központjaként. 1313-tól a püspök vált a vármegye mindenkori főispánjává, így a két funkció egybemosódott. A vár kezdetben a mainál kisebb területre, csupán a Várhegy északi részére terjedt ki. A hegy – az északitól akkor még árokkal elválasztott – déli részét a középkor folyamán lépésről lépésre vették birtokba, egyfajta „elővár” alakult ki, amelynek feladata az északi erődítmény és a környező települések védelme volt. Később az északi részt belső, a délit pedig külső várként kezdték emlegetni, közéjük falat és kaput építettek. A két különálló erődítmény egybeépítése csak a török háborúk után történt meg.

A belső vár területén található jelenlegi épületek közül a Szent Mihály-székesegyház, a Gizella-kápolna és a csak romokban fennmaradt Szent György-kápolna középkori eredetű. Ezek elhelyezkedése, valamint feljegyzések arra engednek következtetni, hogy a belső vár északkeleti része, a ma Nagyszemináriumnak nevezett épülettől a székesegyházig terjedő terület lehetett az egyházi-püspöki, az ettől délre eső rész, a mai Érseki palota tágabb környezete pedig a királyi-vármegyei központ. Így az erődítmény nyugati felében maradt hely a katonaság és a várnép házai számára. A külső várban lakóházakon kívül a mai Megyei Bíróság helyén a Mindenszentek tiszteletére szentelt templom, mellette temető létesült.

A külső várból a mai Várkapu környékén a mai Óváros tér felé, míg a belső várból a székesegyház mögötti, a 18. század végén lebontott Kiskapun át a Várhegy és a Benedek-hegy közötti, akkoriban mélyebb árokba vezetett kijárat. Utóbbi árokból két irányba ágazott tovább az út, nagyjából a mai nyugati és keleti várfeljáró helyén. A nyugati ág a középkori Veszprém közlekedési és kereskedelmi központjába vezetett: itt, a Hosszú-völgyben (a mai Jókai utca vonalában) vezető távolsági főútvonal és a Séd találkozásánál vámszedő hely és piac jött létre.

A szegek[szerkesztés]

A rendelkezésünkre álló adatok azt sejtetik, hogy a vár körüli, kezdetben önálló települések, a szegek (latin angulus) folyamatosan, a középkor végére váltak Veszprém városrészeivé. A szegek a kereskedelmi útvonalak mentén, a Szentmiklósszeg[1] kivételével a Séd völgyében, illetve az oda vezető lejtőkön jöttek létre; templomaik és temetőik dombok tetején kaptak helyet. Nevüket – a templommal nem rendelkező Sárszeget leszámítva – egyházuk védőszentjéről kapták.

Szentmiklósszeg[szerkesztés]

Feltehetőleg a Szentmiklósszeg volt a legősibb a vár körüli települések közül. Ez a városrész a mai Egyetemváros északi, illetve kis részben a belváros déli területeire terjedt ki, a mai Komakút tértől egészen a Megyei Kórházig és az alsóvárosi temető északi feléig. A szeg az Itália felől érkező és Buda felé folytatódó, római eredetű Nagyút, valamint az ebből a hajdani piac felé induló Hosszú (mai Jókai-) utca és a Balatonhoz tartó alacsonyabb rendű utak csomópontjánál jött létre. Központját a Kálvária-domb képezte, amire plébániatemploma is épült (a templomot elsőként 1237-ben említik, feltárt alapfalai jelenleg megtekinthetők).

A területről előkerült 1011. századi vasolvasztó kemencék, nagyszámú magyar és külföldi pénz, továbbá a már említett stratégiai utak és magának Szent Miklósnak, a középkorban a kereskedők és iparosok védőszentjének tisztelete azt tanúsítják, hogy a települést elsősorban iparosok és kereskedők, továbbá kovácsok, aranyművesek lakták. Elképzelhető, hogy a népesség egy része külföldi (francia, illetve vallon) származású volt: Szent Miklós tiszteletét elsősorban ők terjesztették, a plébániatemplom arányai pedig a felső-rajnavidéki építészet hatásáról vallanak.

Szentmiklósszeget ugyanakkor püspöki mezőgazdasági területként is említik. A városrész birtokosai a püspök, a káptalan, a veszprémvölgyi apácakolostor és nemesek voltak.

Szentmargitszeg[szerkesztés]

Az Antiokheiai Szent Margit tiszteletére szentelt templom a Temetőhegyen, ugyanott állt, ahol a mai Szent László-templom, a róla elnevezett városrész pedig ettől délkeletre, a Sédre ereszkedő lejtőn és a patak túlpartján helyezkedett el; területe keletre egészen a piacig terjedt. Bár a szeget elsőként a 13. században említik, a templomdombról település régészeti nyomai már a 10. századból is ismertek. A káptalan által birtokolt Szentmargitszegen 20 kanonoki házról, fürdőről, több malomról és gyümölcsösről tanúskodnak az oklevelek. Itt haladt át a piactérről induló és Pápa felé haladó kereskedelmi útvonal.

Szentkatalinszeg[szerkesztés]

A Szent Katalin Domonkos Apácakolostor romjai (Margit-romok)

Ez a városrész a Szentmargitszegtől keletre, a Benedek-hegytől nyugatra és északra, szintén a Séd partján volt megtalálható. 1240-ben Bertalan veszprémi püspök Domonkos-rendi apácakolostort alapított itt, amely védőszentjének Szent Katalint választotta. A települést ettől fogva a szomszédos Szenttamásszeggel együtt a kolostor birtokolta. 1246 és 1252 között itt élt IV. Béla király szentté avatott lánya, Margit. 1552-ben, Veszprém első ostromakor az apácák elmenekültek, így a kolostor pusztulásnak indult; maradványai ma Margit-romokként ismertek.

Szenttamásszeg (Szenttamásfalva)[szerkesztés]

A Becket Tamás mártír nevét viselő városrészt, amelyről sajnos elég keveset tudunk, 1370-ben említik először. A Szentkatalinszegtől északra-északkeletre, a Temetőhegyen és annak Séd-völgyre húzódó lejtőjén helyezkedett el. Birtokosa, mint már említettük, a Szent Katalin Domonkos Apácakolostor volt. Szenttamásszeg híres volt országos vásárairól; ezek emlékét még ma is őrzi a Papvásár utca neve a Dózsaváros keleti részén.

Sárszeg[szerkesztés]

Ennek a káptalani tulajdonban lévő városrésznek a neve valószínűleg a rajta áthaladó Séd gyakori áradásaival kapcsolatos. Területe a Séd-völgy vártól keletre eső szakaszát, valamint az efölé magasodó domboldalt (a mai Pajtakert déli és nyugati részét) foglalta magába. Nem tudunk arról, hogy a Sárszegnek lett volna plébániája, ugyanakkor hét kanonoki házzal és számos vízimalommal büszkélkedhetett. Vetési Albert veszprémi püspök (14581486) fürdőt, ispotályt és utóbbihoz Szűz Máriának szentelt kápolnát is építtetett a városrész területén. Ezek az épületek azonban sajnos mind elpusztultak a török háborúk során.

Szentivánszeg[szerkesztés]

A püspök által birtokolt Szentivánszeg a mai Buhim-völgy és a Cserhát területén helyezkedett el, délre valószínűleg egészen a Fehérvár felé haladó országútig terjedt. Templomának helye nem ismeretes. Mivel ezt a városrészt a 15. században említik elsőként, korábbi történetére csak következtetni lehet. Fontos kiindulóalap például a templom védőszentjének a neve: Szent Ivánt, vagyis Keresztelő Szent Jánost a középkorban a vendéglősök és a bőrművesek védőszentjeként tartották számon, így feltételezhető, hogy a városrész lakói ezt a két foglalkozást űzhették.

Veszprémvölgy[szerkesztés]

Az eddig említett településmagoktól elkülönülten, a Séd-völgy nyugati részén (Veszprémvölgy, Betekints-völgy) kapott helyet az 1020 körül alapított Szűz Mária Apácakolostor. Az ortodox keresztény kolostort talán I. István király hozta létre, fia, Szent Imre herceg feleségének, egy bizánci hercegnőnek a kíséretében érkező apácák számára. Ránk maradt görög nyelvű alapítólevelének 1109-es átirata, amely a Magyar Országos Levéltár legkorábbi eredeti dokumentuma.[2]

Valószínűleg a veszprémvölgyi apácakolostorban készült az a miseruha, ami később a magyar királyok koronázási palástja lett. A – valóságtól minden bizonnyal távol álló – hagyomány szerint a palást készítésében maga Gizella királyné is részt vett.

A kolostorhoz keletelt templom tartozott, egyenes szentélyzáródással, nyugati végén négyzetes toronnyal. Később az északi falához kápolnát építettek, benne kriptával. Ezeket azonban nem sokra rá el is bontották, mert új templomot építettek a korábbitól északra, 25 méter hosszú hajóval és a nyolcszög három oldalával záródó szentéllyel.

1240 környékén, IV. Béla király kérésére az ortodox apácák helyét ciszterciek vették át. Az ő nevükhöz köthető a kolostor helyreállítása és kibővítése a 14. század végén. A zárda végül, hasonlóan a Szent Katalin Domonkos Apácakolostorhoz, 1552-ben, Veszprém török ostromakor néptelenedett el; ma már csak romjai állnak.

Irodalom[szerkesztés]

Településismereti alap-irodalom[szerkesztés]

  • Korompay György: Veszprém. - Műszaki Kiadó (több kiadásban, Városképek-Műemlékek sorozat), Budapest, 1957. - ETO 908_439.
  • Gutheil Jenő: A középkori Veszprém vármegye - Levéltár Kiadványai 1. Veszprém, 1979.
  • Dr Lukcsics P.- Dr Pfeifer J.: A veszprémi püspöki vár a katolikus restauráció korába - Egyházmegyei Könyvnyomda 1933. (Reprint 1997.: - ISBN 963 04 9513 99)
  • Hungler József: A török kori Veszprém - VM. Levéltár Kiadványai 4. Veszprém, 1986. - ISBN 963-01-7246-1
  • Kiss Tamás: Változások és aktualitások Veszprém városépítészetében - 1986/6. Településfejlesztés - (VÁTI Táskaszám:86 127
  • Lakó István: Veszprém város ipari fejlődése a felszabadulásig - Veszprém V. Tanács JÓTANÁCS c. közlönye - Veszprém, 1983/2.p.36-38.
  • Balassa László–Kralovánszky Alán: Veszprém - (többszöri kiadás) Panoráma Kiadó (Medicina) 2006. - ISBN 963-243-923-6.
  • Kiss Tamás: Az elmúlt negyven év városépítési gyakorlata (Veszprémi MUT-konferencia bev. előadása) - Városépítés 1986/6.p.14-18. - HU ISSN 0505_0294

További főbb településismereti irodalom[szerkesztés]

  • Dr Sziklay János: Veszprém Város az irodalomban és művészetben - Kiadja: DR Óvári Ferenc felsőházi tag, Veszprém Megyei Város Díszpolgára Veszprém, 1932.
  • Géczi János (szerk.): A Séd völgye Veszprémben - Kiadó: Bősze Ferenc, 2000, Veszprém - ISBN 963-440-019-1.
  • Kiss Tamás: Veszprém Nyugati Séd völgy – Vadaspark - Tájak-Korok-Múzeumok sorozat 324.kötete. Veszprém 1988. - ISBN 963-555-591-1
  • Kiss Tamás (szerk.): A veszprémi völgyhíd ötvenéves Az építési és történeti kutatások eredményei - Kiadó: Veszprémi Városi Tanács, 1988, Veszprém - ISBN 963-7199-16-0.
  • Kiss Tamás: Veszprém Megyeház-Színház-Múzeum. Tájak-Korok-Múzeumok sorozat 369. kötete - Veszprém 1990 - ISBN 963-555-680-2
  • Dr. Csiszár Miklósné (szerk.): Múltidéző - Kiadó: Eötvös Károly Megyei Könyvtár, 1999, Veszprém - ISBN 963-7199-691.
  • Dr. Csiszár Miklósné (szerk.): Pillanatképek a 19. századi Veszprémből - Kiadó: Eötvös Károly Megyei Könyvtár, 2005, Veszprém - ISBN 963-9510-05-X.
  • Szelényi Károly: Veszprém - Magyar Képek Kiadó, 2000, Veszprém–Budapest - ISBN 963-8210-75-3.

Lásd még[szerkesztés]

Lábjegyzetek[szerkesztés]

  1. A szegek elnevezését következetesen úgy írjuk, ahogy korunkban a falvak, illetve a városrészek nevét szokás, vagyis egybe: Szentmiklósszeg, Szentmargitszeg, és így tovább. Gyakran használatos még a következő írásmód is: Szent Miklós-szeg, Szent Margit-szeg stb.
  2. A veszprémvölgyi kiváltságlevélről bővebben ld. Rácz György tanulmányát az Országos Levéltár honlapján ("A hét dokumentuma" rovatban): [1]; az oklevelet magát pedig a Középkori Magyarországi Oklevelek Adatbázisában, a 11-es DL-DF jelzet alatt: [2].