Vakuemlékezet

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Kennedy.jpg

A vakuemlékezet (villanófény emlékezet) fogalma Roger Brown és James Kulik szerint "olyan körülményekre vonatkozó emlékezet, amelyben rögzítjük a nagyon meglepő, fontos vagy érzelmileg megrázó eseményeket". Kutatásaik alapján (Kennedy-gyilkosság, Reagan elleni merénylet, Challenger-katasztrófa) arra a következtetésre jutottak, hogy a vakuemlékek kapcsán „nem is a kiváltó hír részleteit őrizzük meg fotografikus hűséggel, hanem olyan személyes részleteket, mint hogy hol voltunk, mit csináltunk stb., amikor meghallottuk a hírt.” Hipotézisük sok későbbi kutatást indukált, ami a villanófény-emlékek pontosságát, hitelességét és hosszú élettartamát vizsgálta. Neisser szerint ezek az emlékképek sem állnak ellen azoknak az emlékezeti torzításoknak, amelyek minden más jellegű emléket módosítanak.

A vakuszerű élénk emlék, legyen akár személyes, akár publikus, nem egy jól kidolgozott esemény, hanem valamiféle "önkéntelen emlékezeti momentum", ami beindítja az érzelmi és hangulati elemekkel átszőtt, történetté formált (narratív) szándékos visszaemlékezést.

A jelenség születése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az élénk emlékek sajátosságainak feltárása a publikus emlékekkel kezdődött el; pontosabban a publikus események hírbefogadásának emlékeivel. A jelenség névadói, Brown és Kulik 1977-ben írt tanulmányukban provokatív módon azt állították, hogy „az erős, meglepődést okozó és következménnyel járó publikus eseményekből lenyomatszerű emlékek maradnak vissza.” A szerzők az állítást arra a vizsgálati eredményükre alapozták, hogy az amerikai emberek évek múltán is pontosan emlékeztek a helyzetre, amiből John F. Kennedy merényletéről értesültek. A Brown–Kulik vizsgálat nagy port felvert eredménye nem önmagában a hírre való emlékezés volt, hanem az, hogy „az emberek a tény mellett a hétköznapi személyes történésekre is igen jól emlékeznek” – azokra a körülményekre, amelyek között a hírt hallották. A kiemelkedő esemény nélkül a mindennapi életnek ezek a finoman kidolgozott részletei nyilvánvalóan feledésbe merültek volna.

„A jelenségnek a tanulmány nyomán elterjedt analógiás neve (a vaku) az élményből visszamaradó fényképszerű lenyomatot sugallja, amelybe minden részlet belesűrűsödik, és amelyből a részleteket a felidézés során előhívjuk.”

Magyarázatok a jelenségre[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Flashbulb memory.jpg

A vaku-vizsgálat a kor laboratóriumi eljárásait feledve, a személyes emlékre irányult, olyan múltbeli helyzetre, amelyben a mindennapi tevékenységet félbeszakítja az érzelmet kiváltó hír, és ennek hatására kiemelkedően eleven emlék képződik. Az érzelmi vaku-emlék magyarázatára törekedtek az általánosabb elméletek. A jelenség feldolgozásbeli magyarázatot kapott: e szerint, a hír figyelemkeltő és személyes érzelmeket kiváltó ereje beszűkíti a figyelmet – a figyelem fókuszpontjába eső dolgokat pedig mélyebben feldolgozzuk, s ennek következményeként jegyezzük meg hosszú távon az eseményt. A másik általános tétel, amely a laboratóriumi elméletek felől alkalmazható volt, a kontextuális keresés magyarázata: e szerint, az élményteli eseményben a perceptuális eredetű tartalmak mellett, a mentális eredetű gondolat és hangulat is benne foglaltak. Az emlékezet így definiált epizodikus egysége nem több, mint a pszichológiai pillanat – a tudat közvetlen élménytartalma, amely az emlékben hajlik újra összeállni. Mindezt a vakura vetítve: gazdagon kidolgozott epizód áll előttünk, amelynek elemei az esemény felidézésének, újraélésének hatékony támpontjai. A feldolgozási és a kontextus magyarázat is megfelelőnek látszik, de hiányzik mellőlük az érzelemnek az élmény majd az emlék formálódását magyarázó ereje. A figyelmi fókusz vagy akár az emlék hangulati tartalma nem ad elég specifikus magyarázatot az élénk emlék formálódását tekintve.

A komputációról a neuropszichológiára tevődött át a hangsúly, és a váltás eredményeként olyan sokszoros emlékezeti kép rajzolódott ki, amely emlékezeti rendszerekből áll, és amelyben az érzelmi emlék a rendszer egyik, emocionális tapasztalatot őrző formája. Legvilágosabb a tapasztalati helyzethez kötni a sokszoros emlékezeti szemléletet; ha így tekintjük, joggal indulunk ki abból, hogy az érzelmi emlék olyan biológiai emlék, amely a váratlan, céljainkat és terveinket felborító helyzetekből képződik. A vakuszerű élénk emlék tekintetében a fentiek azt jelentik, hogy formálódását meghatározott érzelmekhez köthetjük. A publikus vaku-emléket kísérő érzelmi szótár olyasmi, mint például megrendültség, elérzékenyülés, meglepődés, megdöbbenés, csodálkozás, bizonytalanság, aggodalom; ahol ilyesmi nem fejeződik ki, ott az emlék sem őrzi élő minőségét. A kevésbé élénk emlékek esetén a rekonstrukció általános magyarázat, ám az, hogy a perceptuális részleteiben eleven emlék valódi-e, ugyanolyan provokatívan hat, mint legelső gyermekkori emlékeink valódisága. A vaku által feltett kérdés: Van-e valamely sajátos emlékezeti forma, amely ezt a valódinak (sőt hitelesnek) tetsző emléket magyarázza?

Pillanatfelvétel vagy rekonstrukció: az emlékezés pontosságának, hitelességének kérdése a vaku kapcsán[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Neisser kísérletei azt mutatják, hogy az emlék bár részletező, ám mindemellett a személyes emlékek tekintetében hamis. Ezekben az esetekben, valamely ellentmondás hívta fel a figyelmet az emlék megkonstruált természetére. Olyankor, mikor az élénk pillanatot fenntartó környezet helyett újat találunk, a felidézésben nehéz elkülöníteni azt, ami valóban megtörtént a képzelt szcenáriótól, és valamilyen lebuktató részletre van szükség ahhoz, hogy a történetet elvessük, és annak felépítését újrakezdjük. Az ismételt felidézésben gyakran módosul az események sorrendje, és gyakori, hogy a hír fogadásának pillanata más időpontba kerül. Olyankor, ha jobb, képileg élénkebb forgatókönyv adódik (hírek esetén leggyakrabban ez a tévézés vagy a megszokott társasági élet), a hír kicseréli eredeti, váratlan, forgatókönyvbe kevésbé illeszthető kontextusát. Ezt a konstrukciós hibát a kontextusnak a céleseményről való leválásával értelmezhetjük, saját nevén forrás-amnéziaként.

A vaku-emlék kanonikusnak feltételezett perceptuális kategóriái: a hely (ahol az eseménynek részei voltunk), a forrás (például az informáló személy), a folyamatban lévő cselekvés (amit az esemény félbeszakított), az affektus (saját magunkra és a környezetünkben lévő személyekre gyakorolt hatás), valamint a közvetlen következmény mind átfordíthatóak az elbeszélés hagyományos módjába; az esemény pontos időzítésére való törekvés pedig egyértelműen kilóg az észlelés kategóriáiból, hiszen az idői adatokra csak gondolatilag lehet következtetni. A szigetszerűen fennmaradó, élénk, kópiaszerű emlékek a séma-elméletekbe csak kerülő úton – a történetek által – illeszthetőek; avagy oly módon, hogy a sémák megsértéséről, a megfelelő sémák hiányáról beszélünk, melyek az érzelmek fellépését magyarázzák. Más megközelítésbe helyezve, tudatosuló emlékeink a kognitív folyamatok együttes termékei, a fenomenálisan újraélt eseményekre úgy kell tekintenünk, mint amelyek töredékekből szerveződnek egybe. Empirikus helyzetekben a mentális képről való introspektív beszámoló az "emlékszem" típusú válaszokat elkíséri, míg a "tudom"' típusúakat nem – ami arra mutat, hogy az élmény és nem pedig a tudás (szemantikus ismeret) áll az élénk emlékezés hátterében. Másként fogalmazva, a személyes színezetű élénk emlékek egyedisége a mentális képek fenomenális minőségéből ered, ami a megélt majd megidézett élmény természetével egyaránt magyarázható. Az élénk személyes emlékeknek a vaku ebben a szélesebb rálátásban az esete, hisz a gyakran hír formájában érkező esemény befogadásának pillanata személyes történések pillanata is egyben: az élénkséget nem a hír ténye, hanem annak megélése adja.

Pszichológia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A pszichológia szerint az élénk emlékezés hátterében az élmények állnak, nem a szemantikus ismeret. Nem a hír ténye, hanem egy fényképhez hasonlóan annak a megélése vésődik bele az emlékezetünkbe. Kutatásai során Ulrich Neisser ennek az emléknek a pontosságát és a hitelességét egyaránt megkérdőjelezte. Megfigyelése szerint az eseményekre nem mint epizódra, hanem mint fragmentumokra emlékezünk vissza, melyeknek sokszor módosul a sorrendje. Gyakran más időpontra tevődik át a hír fogadásának a pillanata is. A vakuemlékezet fogalma ezért Neisser óta nem annyira a világos és megbízható, éles kép megőrzésére irányul, hanem inkább egy felvillanó érzelmi behatás által okozott élénk figyelemre.[1]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Kerekes Anna: Vakít-e a vakuemlékezet?. exindex.hu. (Hozzáférés: 2012. május 19.)

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Baddeley, A.: Az emberi emlékezet, Osiris, Budapest, 2003.
  • Kónya Anikó: Egy erőteljes emlékezeti jelenség: Publikus események hírbefogadására való élénk emlékezés

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]