Vétó

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A vétó (latin veto, azaz "megtiltom") a hatalom arra (például egy állami hivatalnoké), hogy valaki egyoldalúan megakadályozzon egy hivatalos aktust, általában egy törvény hatályba léptetését. A vétó lehet abszolút, például az ENSZ Biztonsági Tanácsa állandó tagjai (Kína, Franciaország, Oroszország, az Egyesült Királyság, az Amerikai Egyesült Államok) minden határozatot megvétózhatnak. Lehet korlátozott, mint az a törvénykezési szabály az Egyesült Államokban, hogy az elnöki vétót felülírhatja a képviselőház és a szenátus kétharmados többségi szavazata.[1]

A vétó vagy csak arra jogosít fel valakit, hogy megakadályozzon egy változást és megőrizze a status quót, vagy ennél még szélesebb jogot ad (módosító vétó). India elnöke például konkrét változtatásokat javasolhat, amikor vétójogával élve visszaküld egy törvényt a parlamentnek újratárgyalásra.

A vétó koncepciója az ókori Róma consuli és tribunusi tisztségeihez kötődően született. A két egyszerre hivatalban lévő consul közül bármelyik megállíthatta a másik katonai vagy polgári döntéseit. A tribunus pedig egyoldalúan blokkolhatta a szenátus döntéseit.[2]

Római vétó[szerkesztés]

Az intercessiót, azaz a vétó intézményét a Kr. e. 6. században vezette be a római köztársaság, hogy a tribunusok ennek segítségével védhessék a plebs, azaz a köznép érdekeit a szenátust ellenőrző patríciusi osztály esetleges túlkapásaival szemben. A tribunusi vétó azt nem tudta megakadályozni, hogy a szenátus megszavazzon egy törvényt, de azt igen, hogy a jogszabály életbe is lépjen. A tribunusok arra is használhatták a vétójogot, hogy egy törvényjavaslat ne kerülhessen a plebeius gyűlés (Concilium Plebis) elé. A consuloknak szintén volt vétójoguk, és a döntésekhez általában mindkét consul hozzájárulására szükség volt. Az intercessio jogával bármelyikük élhetett, ha nem értettek egyet. A vétó alapvető része volt annak a római köztársasági felfogásnak, hogy a hatalomnak vinnie kell az államügyeket, ugyanakkor korlátozni kell a főhivatalnokok és intézmények hatalmát.[2]

A westminsteri rendszerekben[szerkesztés]

A westminsteri típusú rendszerekben és a legtöbb alkotmányos monarchiában a törvények megvétózása a királyi jóváhagyás megtagadásával a monarchák ritkán használt fenntartott joga. A gyakorlatban a Korona a konvenciót követve főtanácsosára, a miniszterelnökre hagyatkozva gyakorolja a jóváhagyás kiváltságát.

Ausztrália[szerkesztés]

Az 1931-es westminsteri statútum óta az Egyesült Királyság parlamentje nem vonhatja vissza az ausztrál parlament törvényeit arra hivatkozva hogy azok ellentétesek az Egyesült Királyság törvényeivel, vagy érdekeivel.[3] Ugyabez volt a hatás a Nemzetközösség más államaira, mint Kanaára, vagy Új-Zélandra. Az ausztrál alkotmány szerint azonban (59. szakasz), II. Erzsébet királynő még azokat a törvényeket is megvétózhatja egy éven belül, amelyekre pedig már a főkormányzó megadta a királyi jóváhagyást.[3] Ezzel a jogával sohasem élt. A főkormányzónak magának mint az uralkodó helyettesének is megvan a joga, hogy megvétózza akár az alsó-, akár a felsőház törvényeit, vagy pontosabban fogalmazva visszatartsa a hozzájárulást.[4]

Ezt akár anélkül is megteheti, hogy konzultálna az uralkodóval, az alkotmény 58. szakasza alapján:

Amikor egy törvény, amelyet a parlament mindkét háza elfogadott, a főkormányzó elé kerül, ki kell nyilvánitania szándéka szerint, de az alkotmánynak megfelelően, hogy egyetért-e a Királynő nevében, vagy visszatartja a hozzájárulást, vagy hogy a Királynőre bízza a törvényt. A főkormányzó bármely javasolt törvényt visszaküldhet a háznak, ahonnan az érkezett, és vele együtt az általa ajánlott változtatásokat, és a Házak megfontolhatják az ajánlást.[5]

Ez a fenntartott jog azonban alkotmányosan vitatható, és nehéz előrelátni, milyen helyzetben kerülhet sor az alkalmazására. Lehetséges értelmezés, hogy a főkormányzó abban az esetben lép közbe, ha a parlament meghozta törvény sérti az alkotmányt.[6] Ez ellen azt vetik, hogy a kormány valószínűleg nem terjeszt be olyan törvényt, amely ennyire ki lenne téve a visszautasításnak. Az alkirályi fenntartott jogok közül sok még nem volt használatban, mivel az ausztrál nemzetközösség alkotmányos története még rövid, és azon konvenció miatt, hogy az államfő szerepének betöltője a főminiszter tanácsai szerint cselekszik. A vétójogot esetleg akkor is használhatják, ha a törvényhozás - általában egy kisebbségi parlament a kormány hozzájárulása nélkül hoz meg egy törvényt. Ilyen esetben a végrehajtó hatalom javaslatára a főkormányzó visszatartja a hozzájárulását, és így a törvény nem léphet életbe,

Némileg más a helyzet az Ausztrál Nemzetközösség föderációját alkotó hat tagállam kormányzói esetében. Az 1986-os Ausztrália-törvényig minden tagállam alkotmányosan közvetlenül a Brit Koronával állt függő viszonyban. 1986 óta teljesen függetlenek, habár a kormányzójukat a korona nevezi ki az adott állam miniszterelnökének javaslatára. A Korona nem vétózhatja meg, és az Egyesült Királyság parlamentje sem, az állami kormányzó, vagy törvényhozás határozatait. Paradox módon a tagállamok függetlenebbek a Koronától, mint a szövetségi kormány és törvényhozás.[7] A kormányzó szerepét az egyes államok alkotmányai definiálják. Általában azokat a jogokat birtokolja, amelyek az uralodóé lennének, köztük a királyi hozzájárulás megadásának a megtagadása.

Kanada[szerkesztés]

Az 1867-ben alkotott kanadai alkotmány szerint Kanada főkormányzójának joga van megvétózni egy törvényt a királyi hozzájárulás megtagadásával. Ebben az esetben az uralkodó két éven belül megtilthatja a törvény kihirdetését. Ezzel a joggal azonban még sohasem éltek.

A tartományi alkirályok (hivatalos nevükön alkormányzók) szintén élhetnek a királyi hozzájárulás megtagadásának jogával a tartományi törvényekkel szemben, a főkormányzó nevében. Ilyen utoljára 1961-ben történt Saskatchewanban.[8]

India[szerkesztés]

Indiában az elnöknek háromféle vétójoga van: az abszolút vétó, a felfüggesztés és a "zsebvétó". Az abszolút vétő, ha megtagadja a hozzájárulást. Megteheti, hogy változtatásokat kérve visszaküld egy jogszabályt a parlamentnek. Ez a korlátozott vétó, amit a törvényhozás egyszerű többséggel felülírhat. HA ez történik, a törvény 14 nap múlva életbe lép, akár jóváhagyta az elnök, akár nem. Az elnök teheti azt is, hogy egyszerűen elfekteti a törvényt, semmit sem tesz vele. Ez a zsebvétó.[9][10]

Spanyolország[szerkesztés]

Spanyolországban az alkotmány 91. szakasza szerint a király 15 napon belül jóváhagyja a Cortes Generales (a kétkamarás spanyol parlament) hozta törvényt. A királyi hozzájárulás hiánya, bár az alkotmány ezt nem definiálja, azt jelentené, hogy a törvény nem lép életbe. A 90. szakasz szerint a szenátus, miután megkap egy törvényszöveget, két hónapon belül indoklással megvétózhatja, vagy módosíthatja. A vétóhoz elég az egyszerű többség.

Egyesült Királyság[szerkesztés]

Az Egyesült Királyságban a királyi vétót (azaz a királyi hozzájárulás megtagadását) utoljára 1708-ban Anna brit királynő gyakorolta. Az 1708-as skót milícia törvényt nem hagyta jóvá.

Eredetileg a Lordok Házának effektív vétójoga volt: megtagadhatta a közrendiház hozta törvények jóváhagyását. Az 1911-es és 1949-es parlamenti törvények azonban csökkentették a felsőház hatalmát. Azóta csak módosíthatják és legföljebb egy évig késleltethetik a törvényeket. Az 1911-es törvény szerint a pénzügyi témájú törvényeket nem késleltethetik. A Salisburyi konvenció alapján nem késleltethetik azokat a törvényeket sem, amelyeket a kormányzó párt választási manifesztuma alapján hoztak.

Egyesült Államok[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Article I, Section 7, Clause 2 of the United States Constitution
  2. ^ a b Spitzer, Robert J.. The presidential veto: touchstone of the American presidency. SUNY Press, 1–2. o. (1988). ISBN 978-0-88706-802-7 
  3. ^ a b Documenting Democracy. Foundingdocs.gov.au, 1942. október 9. (Hozzáférés: 2012. augusztus 13.)
  4. Hamer, David: Curiously ill-defined – the role of the head of state. Can Responsible Government Survive in Australia?. Australian Government – Department of the Senate, 2002. (Hozzáférés: 2015. november 1.)
  5. Chapter I. The Parliament. Part V – Powers of the Parliament, Section 58. Commonwealth of Australia Constitution Act. Parliament of Australia: Department of the Senate. [2011. október 14-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. október 13.)
  6. [1] Archived 14 June 2011 at the Wayback Machine.
  7. Mediation Communications, Level 3, 414 Bourke Street, Melbourne Vic 3000, Phone 9602 2992, www.mediacomms.com.au: Government House. Governor.vic.gov.au. [2012. július 14-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. augusztus 13.)
  8. Bastedo, Frank Lindsay, Encyclopedia of Saskatachewan
  9. Sharma, B.k.. Introduction to the Constitution of India. New Delhi: Prentice-Hall of India Learning Pvt. Ltd., 145. o. (2007). ISBN 978-81-203-3246-1 
  10. Gupta, V. P.. „The President's role”, Times of India, 2002. augusztus 26. (Hozzáférés ideje: 2012. január 4.) 

Fordítás[szerkesztés]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Veto című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.