Ursula von der Leyen

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ursula von der Leyen
Von der Leyen 2010.jpg
Született Ursula Gertrud Albrecht
1958. október 8. (59 éves)[1][2][3]
Ixelles
Állampolgársága német
Házastársa Heiko von der Leyen
Gyermekei hét gyermek:
  • David von der Leyen
  • Sophie von der Leyen
  • Maria Donata von der Leyen
  • Victoria von der Leyen
  • Johanna von der Leyen
  • Egmont von der Leyen
  • Gracia von der Leyen
Szülei Ernst Albrecht és Heidi Adele Stromeyer
Foglalkozása
Tisztség
  • Federal Minister of Defence (2013. december 17.–nincs)
  • Bundesminister (2009. október 28.–2009. november 30.)
  • Federal Minister of Labour and Social Affairs (2009. szeptember 30.–2013. december 17.)
  • Bundesminister (2005. november 22.–2009. október 28.)
  • A Bundestag tagja
  • Az alsó-szászországi tartományi parlament tagja
  • A Bundestag tagja (2017. október 24.–)
Iskolái Hannover Medical School
Kitüntetései
  • language adulterator award (2014)
  • Big Brother-díj (Németország, 2017)
  • Big Brother-díj (2009)

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Ursula von der Leyen témájú médiaállományokat.

Ursula Gertrud von der Leyen szül. Albrecht[4] (Ixelles, 1958. október 8. –) német kereszténydemokrata politikus, 2013. december 17. óta védelmi miniszter.

2003- 2005 között az alsó-szászországi tartományi szociális és egészségügyi minisztériumot vezette, 2005-2009 között német szövetségi családügyi, majd 2013-ig a szociális és munkaügyi minisztériumot vezette.

Szakmai pályafutása[szerkesztés]

Lehrtében ,[5] majd 1977-től közgazdaságot tanult a göttingeni Georg-August Egyetemen, de 1980-ban megszakította tanulmányait. 1978-ban a London School of Economics and Political Science (LSE) előadásait látogatta. 1987-ben orvosi diplomát szerzett a hannoveri orvosi főiskolán, ezt követően a főiskola nőgyógyászati klinikáján segédorvosként dolgozott. 1991-ben szerzett orvosdoktori címet „C-reaktives Protein als diagnostischer Parameter zur Erfassung eines Amnioninfektionssyndroms bei vorzeitigem Blasensprung und therapeutischem Entspannungsbad in der Geburtsvorbereitung“ című dolgozatával.[4] 1992-ben, harmadik gyermeke születése után záróvizsga nélkül befejezte a szakorvosi képzést. 1992-1996 között családjával az Amerikai Egyesült Államokban élt. Visszatérve Németországba 2002-ig Friedrich Wilhelm Schwartz munkatársa volt a hannoveri orvosi főiskolán. 2001-ben Master of Public Health (MPH) címet szerzett.

Családja[szerkesztés]

Apja, Ernst Albrecht (1930–2014) korábban Alsó-Szászország tartomány kormányfője , édesanyja, Heidi Adele Stromeyer (1928-2002), nyelvész volt. Öt testvére közül Hans-Holger Albrecht a Millicom International Cellular SA (MIC) elnök-vezérigazgatója, Donatus Albrecht , az Aurelius AG igazgatóságának tagja.[6][7] 1986-ban házasodtak össze Heiko von der Leyen orvos-vállalkozóval. Hét gyermekük van, két fiú és öt lány. 2007 óta Burgdorf-Beinhornban élnek.

Politikai pályafutása[szerkesztés]

Ursula von der Leyen 1990 óta a CDU tagja. 1996-1997-ben a CDU alsó-szászországi szociálpolitikai bizottságának, ezzel párhuzamosan a CDU tartományi orvosi munkacsoportjának tagjaként tevékenykedett. 2001- 2004 között Sehnde városában volt önkormányzati képviselő, illetve a városi CDU-frakció vezetője. Ugyanebben az időben a hannoveri régió önkormányzatának is tagja volt, ahol az egészség- és kórházügyi bizottság elnöki tisztét töltötte be.

2003. március 4-étől a Christian Wulff által vezetett alsó-szászországi tartományi kabinet szociális minisztere volt. 2003-2005 között alsó-szászországi képviselő volt. 2004 decemberében beválasztották a CDU elnökségébe. 2005 februárjától a CDU „Szülők, gyermek, hivatás“ bizottságát vezette.

2005. november 22-én lépett hivatalba mint Angela Merkel kormányának családügyi minisztere. 2009-ben a német szövetségi parlament alsóházába választották képviselőnek; október 28-ától Angela Merkel második kormányában családügyi miniszterként mindössze egy hónapig volt hivatalban, ugyanis november 30-án Franz Josef Jung utódjaként szociális és munkaügyi miniszternek jelölték.

2013 decemberében a CDU-CSU nagykoalíciós tárgyalások során honvédelmi miniszterré jelölték ki; ezzel ő lett az első nő Németországban ezen a poszton.[8]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. http://www.britannica.com/EBchecked/topic/2005334/Ursula-von-der-Leyen
  2. Encyclopædia Britannica Online. (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  3. basic data about the members of the Bundestag, 2018. április 13., 11004092
  4. ^ a b Adatlapja, Katalog der Deutschen Nationalbibliothek
  5. Welche Schule für mein Kind?, Verlagsbeilage der Hannoverschen Allgemeinen Zeitung vom 12. Januar 2011, S. 15
  6. millicom.com: Executive Committee
  7. aureliusinvest.de: Vorstand
  8. Ursula von der Leyen übernimmt das Verteidigungsministerium, 2013. december 15.

Források[szerkesztés]

Fordítás[szerkesztés]

Ez a szócikk részben vagy egészben az Ursula von Leyen című német Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

További információk[szerkesztés]

  • Ursula von der Leyen: C-reaktives Protein als diagnostischer Parameter zur Erfassung eines Amnioninfektionssyndroms bei vorzeitigem Blasensprung und therapeutischem Entspannungsbad in der Geburtsvorbereitung. Medizinische Hochschule Hannover, Hannover 1990. (Disszertáció)
  • Ursula von der Leyen (szerk.) : Füreinander da sein, miteinander handeln. Warum die Generationen sich gegenseitig brauchen. Herder, Freiburg im Breisgau [et al.] 2007, ISBN 978-3-451-05874-5.
  • Ursula von der Leyen és Maria von Welser: Wir müssen unser Land für die Frauen verändern. C. Bertelsmann, München 2007, ISBN 978-3-570-00959-8.
  • Ursula von der Leyen és Liz Mohn (szerk.): Familie gewinnt. Bertelsmann Stiftung, Gütersloh 2007, ISBN 978-3-89204-927-2.
  • Ursula von der Leyen és Vladimir Spidla (szerk.) : Voneinander lernen - miteinander handeln. Aufgaben und Perspektiven der Europäischen Allianz für Familien. Nomos, Baden-Baden 2009, ISBN 978-3-8329-3650-1.
  • Daniel Domscheidt-Berg: Inside Wikileaks. Meine Zeit bei der gefährlichsten Website der Welt. 1. Auflage. Ullstein Verlag, Berlin 2012, ISBN 978-3-548-37439-0, S. 101–104