Unam sanctam

Unam sanctam
Pápa neve:	VIII. Bonifác pápa
Kibocsátás dátuma:	1302. november 18.
Témakör	Pápai felsőbbrendűség

Unam sanctam vagy teljes incipitje szerint Unam sanctam ecclesiam catholicam et ipsam apostolicam VIII. Bonifác pápa 1302. november 18-án kiadott bullája. A dokumentum a középkori katolikus egyháztan egyik fontos megnyilatkozása az Egyház egységéről, a pápai primátusról, az Egyház üdvösséghez szükséges voltáról, valamint a lelki és világi hatalom viszonyáról a respublica christiana, vagyis a középkori latin keresztény társadalomrend keretein belül.

A bulla IV. Fülöp francia király és VIII. Bonifác konfliktusának idején keletkezett. A vita közvetlen hátterében az egyházi jövedelmek királyi megadóztatása, a francia királyi hatalom növekedése, az egyházi joghatóság védelme és a keresztény uralkodó lelki felelősségének kérdése állt. A dokumentum politikai-teológiai állításai nem a modern értelemben vett egyház–állam szétválasztás keretében értelmezendők, hanem olyan korban, amikor a nyugati kereszténységben a világi és az egyházi hatalmat ugyanazon keresztény rend különböző, de egymással kapcsolatban álló hatalmi formáinak tekintették.

Az Unam sanctam legismertebb mondata a záró definíció: „Porro subesse Romano Pontifici omni humanae creaturae declaramus, dicimus, definimus et pronuntiamus omnino esse de necessitate salutis”, vagyis: „kijelentjük, kimondjuk, meghatározzuk és kihirdetjük, hogy minden emberi teremtmény számára az üdvösséghez feltétlenül szükséges, hogy alá legyen vetve a római pápának.” A katolikus értelmezés szerint ez nem közvetlen politikai engedelmességi kötelezettséget jelent minden ember számára, hanem azt, hogy az üdvösség rendjében az Egyház látható egysége, tanítása és szentségi rendje Péter utódának primátusával áll kapcsolatban.

Történeti háttér

A bulla a 11–14. század közötti pápai–királyi hatásköri viták hosszabb folyamatába illeszkedik. A korábbi vitákhoz hasonlóan itt is az volt a kérdés, hogy a keresztény társadalomban milyen viszony áll fenn a lelki és a világi hatalom között, különösen akkor, ha világi uralkodók egyházi személyek, javadalmak vagy intézmények fölött kívántak rendelkezni.

VIII. Bonifác politikájának egyik célja a pápaság univerzális lelki tekintélyének és az Egyház jogi függetlenségének megőrzése volt egy olyan korszakban, amikor a nyugat-európai királyságok, különösen Franciaország, egyre erőteljesebben érvényesítették saját szuverenitásukat. Bonifác szemszögéből a francia király lépései nem pusztán világi kormányzati intézkedések voltak, hanem az Egyház belső jogi és lelki rendjébe való beavatkozásként is értelmezhetők voltak.

A közvetlen konfliktus egyik fő oka az volt, hogy IV. Fülöp a háborús kiadások fedezésére az egyházi jövedelmeket is meg akarta adóztatni. Bonifác erre 1296-ban kiadta a Clericis laicos bullát, amely megtiltotta, hogy a klérus pápai engedély nélkül világi uralkodóknak adót fizessen. A pápa később bizonyos körülmények között enyhített ezen az állásponton, de a vita nem szűnt meg.

A feszültség tovább nőtt Bernard Saisset pamiers-i püspök ügye után. A francia királyi udvar hűtlenséggel vádolta a püspököt, Bonifác viszont úgy tekintett az ügyre, hogy a királyi hatalom egy püspök fölött olyan módon kíván ítélkezni, amely az egyházi joghatóságot sérti. Az Ausculta fili kezdetű pápai irat és annak francia fogadtatása tovább élezte a helyzetet. Fülöp 1302-ben saját gyűlést hívott össze, amelyen a pápa igényeit a francia királyi hatalom elleni támadásként mutatták be.

Ebben az összefüggésben az Unam sanctam nem elszigetelt dogmatikai nyilatkozat volt, hanem a pápai univerzalizmus és a kibontakozó királyi, illetve proto-nemzeti államhatalmak közötti feszültség egyik csúcspontja. A dokumentum egyszerre védte az Egyház egységét, a pápai primátust és azt az elvet, hogy a keresztény uralkodók világi hatalma nem független az erkölcsi és üdvösségi rendtől.

Keletkezése és szöveghagyománya

A bullát az 1302 októberében Rómában tartott egyházi gyűléshez kapcsolódóan hirdették ki. Valószínű, hogy a dokumentum szövegét ezen a gyűlésen is tárgyalták. Nem zárható ki, hogy VIII. Bonifác maga is részt vett a végső megfogalmazásban; a szakirodalom szerint a szövegre hatással lehettek olyan korabeli teológusok és kánonjogászok is, akik a pápai hatalom elsőbbségét korábban elméletileg is megfogalmazták.

A bulla eredeti példánya nem maradt fenn. Legrégibb ismert szövege VIII. Bonifác vatikáni regisztereiben található, a Registra Vaticana L. kötetének 387. fólióján. A dokumentum később bekerült a középkori kánonjogi gyűjteményekbe is, az Extravagantes communes anyagába.

A bulla hitelességét a pápai regiszterekben való fennmaradása és a kánonjogi hagyományba való beépülése támasztja alá. Bár egyes 19. századi szerzők kétségbe vonták hitelességét, a későbbi kutatás ezeket a kifogásokat nem tekintette megalapozottnak.

Tartalma

Az Egyház egysége

A bulla első része az Egyház egységét és egyetlenségét fejti ki. A szöveg a hitvallási kifejezéseket használva az „egy, szent, katolikus és apostoli Egyházról” beszél, és kijelenti, hogy rajta kívül nincs üdvösség és nincs bűnbocsánat. Ezzel az extra Ecclesiam nulla salus tanítás középkori pápai megfogalmazását adja.

Az érvelés bibliai képekre épül. A bulla az Egyház előképeként értelmezi Noé bárkáját, amelyen kívül a vízözön idején minden elpusztult; hivatkozik továbbá Krisztus varratlan köntösére, amelyet nem szakítottak szét. Ezek a képek azt fejezik ki, hogy az Egyház nem egymástól független vallási közösségek laza együttese, hanem egyetlen misztikus test.

Krisztus, Péter és a római pápa

A bulla szerint az Egyháznak egy teste és egy feje van. Ez a fej elsősorban Jézus, a pápai primátus pedig Péter apostol és Péter utódai szerepéből következik. A szöveg Krisztus János evangéliumában Péterhez intézett szavára hivatkozik: „Legeltesd juhaimat” (Jn 21,17). Ebből azt a következtetést vonja le, hogy Krisztus juhai Péterre és utódaira vannak bízva.

A dokumentum tehát nem úgy beszél a pápáról, mintha Krisztus helyébe lépne, hanem mint Krisztus helytartójáról és Péter utódáról, aki a középkori katolikus egyháztan szerint az Egyház látható egységének szolgálatában gyakorolja primátusát.

A két kard tanítása

A bulla másik fő témája a „két kard” középkori tanítása. A szöveg Lukács evangéliuma 22,38-ra hivatkozik, ahol az apostolok azt mondják: „Uram, íme, van itt két kard.” A középkori értelmezésben a két kard a lelki és a világi hatalmat jelképezte.

A bulla szerint mindkét kard végső soron az Egyház rendjében áll, mert az Egyház Krisztus misztikus teste. A lelki kardot az Egyház közvetlenül, vagyis a klérus útján gyakorolja; a világi kardot viszont nem a klérus forgatja közvetlenül, hanem a világi hatalom. A bulla állítása szerint azonban a világi hatalomnak a lelki hatalom által meghatározott erkölcsi és üdvtani keretek között kell működnie.

A szöveg ezért nem egyszerűen közvetlen pápai világi kormányzást fogalmaz meg, hanem a lelki hatalom felügyeleti és korrekciós jogát hangsúlyozza a világi hatalom fölött, különösen akkor, ha a világi hatalom keresztény erkölcsi szempontból helytelenül jár el. Ezt a középkori teológiai és jogi nyelv gyakran ratione peccati, vagyis „a bűn szempontjából” történő ítélkezésként írta le.

Bonifác érvelésében a lelki hatalom elsőbbsége nem pusztán elvont hatalmi tétel volt, hanem válasz is arra a veszélyre, amelyet a pápa a világi uralkodók egyházi ügyekbe történő beavatkozásában látott. A pápai érvelés önértelmezése szerint a pápa feladata a keresztény rend egészének lelki irányítása és az Egyház függetlenségének védelme volt.

A záró definíció

A dokumentum legismertebb mondata a záró definíció:

Porro subesse Romano Pontifici omni humanae creaturae declaramus, dicimus, definimus et pronuntiamus omnino esse de necessitate salutis.

Magyar fordításban:

„Kijelentjük, kimondjuk, meghatározzuk és kihirdetjük, hogy minden emberi teremtmény számára az üdvösséghez feltétlenül szükséges, hogy alá legyen vetve a római pápának.”

A vatikáni regiszterek margóján ezt a záró mondatot jelölték meg a bulla tulajdonképpeni meghatározásaként: Declaratio quod subesse Romano Pontifici est omni humanae creaturae de necessitate salutis, vagyis: „Kijelentés arról, hogy minden emberi teremtmény számára az üdvösséghez szükséges, hogy alá legyen vetve a római pápának.”

A katolikus tanítóhivatali értelmezés szerint ez a kijelentés nem azt jelenti, hogy minden ember közvetlen politikai engedelmességgel tartozik a pápának. A mondat az üdvösség rendjére vonatkozik: arra, hogy az Egyház látható egysége, tanító és szentségi rendje Péter utódának primátusával áll kapcsolatban. Ezért a bulla záró tétele elsősorban egyháztani és üdvtani állításként értelmezendő.

Dogmatikai és történeti értelmezés

Az Unam sanctam egyszerre egyháztani, üdvtani, kánonjogi és politikai-teológiai dokumentum. Egyháztani szempontból az Egyház egységét és látható rendjét hangsúlyozza. Üdvtani szempontból azt állítja, hogy az üdvösség és a bűnök bocsánata az Egyház rendjéhez kapcsolódik. Politikai-teológiai szempontból pedig a középkori keresztény társadalomban a lelki és világi hatalom viszonyát értelmezi.

Bár a bulla a lelki hatalom elsőbbségét hirdető középkori pápai gondolkodás egyik legerősebb megfogalmazása, a későbbi katolikus tanítóhivatali értelmezés elsősorban az Egyház egysége, az üdvösség rendje és a pápai primátus összefüggésében olvassa. A világi hatalommal kapcsolatos megállapításokat ugyanakkor a korabeli nyugati keresztény társadalomrend sajátos körülményei között kell értelmezni.

V. Kelemen pápa 1306. február 1-jén kiadott Meruit kezdetű brévéjében IV. Fülöp számára úgy magyarázta a helyzetet, hogy Franciaország és a francia király az Unam sanctam miatt nem került más módon a Római Egyház alá, mint ahogyan korábban is alá tartozott. Ez a magyarázat enyhítette a bulla egyházpolitikai következményeit, miközben nem vonta vissza a pápai primátusra és az Egyház üdvösséghez szükséges voltára vonatkozó dogmatikai állítást.

A bulla záró tételét az ötödik lateráni zsinat 1516-ban hasonló értelemben ismételte meg: De necessitate esse salutis omnes Christi fideles Romano Pontifici subesse, vagyis hogy az üdvösség szükségességéhez tartozik, hogy minden Krisztus-hívő alá legyen vetve a római pápának.

Összességében az Unam sanctam Bonifác azon törekvését tükrözi, hogy a pápai vezetésű, univerzális keresztény rend lelki kereteit megőrizze egy olyan időszakban, amikor a királyi hatalmak növekvő szuverenitásigénye ezt az egységet és az Egyház autonómiáját veszélyeztette. A bulla egyes megfogalmazásai a modern olvasó számára radikálisnak tűnhetnek, de történetileg a középkori katolikus egyháztan, kánonjog és keresztény társadalomfelfogás összefüggésében értelmezhetők.

Fogadtatása és utóélete

A bulla a francia udvar részéről éles ellenállást váltott ki. IV. Fülöp környezete Bonifác állításait a francia királyi hatalom elleni támadásként értelmezte. A konfliktus 1303-ban az anagni incidenshez vezetett, amikor Guillaume de Nogaret és Sciarra Colonna fegyveresei elfogták a pápát. Bonifácot rövid idő után kiszabadították, de nem sokkal később meghalt.

Az Unam sanctam a későbbi évszázadokban is viták tárgya maradt. A gallikán irányzat képviselői és több nem katolikus szerző a pápai hatalom túlzott igényének bizonyítékaként hivatkoztak rá. Katolikus értelmezők ezzel szemben arra hívták fel a figyelmet, hogy a dokumentum dogmatikai magva az Egyház egységére, az üdvösség rendjére és a pápai primátusra vonatkozik, míg a világi hatalommal kapcsolatos kijelentések a középkori nyugati kereszténység politikai-jogi környezetéhez kötődnek.

A dokumentummal szemben Dante Alighieri is állást foglalt. De Monarchia című művében azt védte, hogy a császári és a pápai hatalom különböző célokra rendelt hatalom: a pápa az örök üdvösség, a világi uralkodó pedig a földi béke és igazságosság rendjének szolgálatában áll. Dante kritikája nem egyszerűen a pápai lelki vezetőszerep tagadása volt, hanem a pápai és a világi hatalom viszonyának másfajta, dualisztikusabb értelmezése.

A bulla magyar fordítása

Az alábbi magyar fordítás Marx Ignác és Bilkei Ferenc A katolikus Egyház története című, 1932-ben megjelent munkája nyomán közli a bulla szövegét.

„Hitünk sürgető szava arra késztet bennünket, hogy az egy, szent, katolikus, egyben apostoli egyházban higgyünk, s e hitet tartsuk is meg; és mi szilárdan hiszünk is benne, s csak ezt valljuk; kívüle nincs üdvösség, nincs bűnbocsánat, éppen úgy, ahogyan a jegyes kiált fel az Énekek énekében: „Egyetlen az én galambom, s ő a legtökéletesebb lény. Egyetlen szülöttje ő édesanyjának, egyetlen választottja az ő szülőjének!” – s ezzel azt az egyetlen misztikus testet jelképezi, melynek feje Krisztus, Krisztusé pedig maga az Isten. Ebben az egyházban egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. A vízözön idején egyetlen bárka volt csak: Noé bárkája, s előképe volt e bárka az egyetlen egyháznak, hiszen egyetlen hajóterének egyetlen kormányosa volt s egyetlen vezérlője: Noé, és – mint olvassuk – minden, e bárkán kívüli lény elpusztult. Egyetlenként tiszteljük ezt az egyházat, aminthogy az Úr is azt mondja a próféta szavával: „Ragadd el a kard elől, Uram, az én lelkemet, a kutya mancsaiból mentsd ki az én egyetlenemet!” – Midőn a lelkéért imádkozott, akkor egész önmagáért mondott imát; egyszerre imádkozott fejéért is, testéért is; s ez az egyetlen test az egyetlen egyházat jelenti, amely egyházban egyetlen a jegyes, egyetlen a hit, a szentségek és egyetlen a szeretet. Ez az egyház az Úrnak ama varratlan köntöse, melyet meg nem szaggattak, hanem sorsvetéssel döntötték el, kié legyen. Tehát az egy és egyetlen egyháznak egy a teste, egy a feje, nincs két feje, mint valami szörnyszülöttnek. Krisztus ti. ez a fej és Krisztus helytartója: Péter, és Péter apostol utóda; aminthogy az Úr is egyedül Péternek mondotta: „Legeltesd juhaimat.” Az „enyémek”-et említette és általánosságban értette, s nem külön-külön egyiket vagy másikat; és úgy kell érteni, hogy valamennyit reá bízta. Ha tehát a görög (keleti) hitűek, avagy mások azt mondják, hogy ők nincsenek sem Péterre, sem az ő utódaira bízva, ezzel szükségképpen azt is megvallják, hogy ők nem tartoznak Krisztus juhai közé, hiszen az Úr azt mondja János evangéliumában, hogy egy az akol és egy a pásztor. De az evangélium szavai tanítják nekünk azt is, hogy ezen az egyházon belül s annak birtokában két kard van: a lelki hatalom és a világi hatalom kardja. Mert amikor az apostolok azt mondják: „Íme, a két kard” – ti. az egyházban –, az apostolok e szavaira az Úr nem azt mondja, hogy sok, hanem azt: elég. Minden bizonnyal az, aki tagadja, hogy Péter hatalmában világi kard is van, rosszul értelmezi az Úr ama szavait: „Tedd vissza hüvelyébe kardodat!” Tehát mindkét kard, a lelki is, az anyagi is az egyház hatalmában van. Ámde az utóbbit az egyházért kell forgatni, az előbbit pedig maga az egyház forgatja; azaz: a lelkit a papok forgatják, az anyagit a királyok s a katonák ugyan, de csak akkor, ha a papok azt helyeslik vagy megengedik. Mert egyik kardnak a másik alatt kell lennie, s a világi hatalmat alá kell rendelni a lelki hatalomnak. Mert midőn az Apostol azt mondja: „Nincs hatalom, csakis az Istentől, mert minden hatalmat az Isten rendezett el.” Ámde: nem jól lenne elrendezve, ha az egyik kard nem lenne a másik alá rendelve, s az alantabb állót nem a másik emelné fel a magasba. Mert, mint Szent Dénes mondja: az istenség törvénye az, hogy ami legalul van, azt a középen álló útján emeli fel a legmagasabbhoz. A rend tehát nem az, hogy minden egyszerre és közvetlenül rendeződjék el, hanem az, hogy a legalsók a közbülsők útján, illetve az alsóbbak a felsőbbek által rendeződjenek. És annyival világosabban kell azt vallanunk, hogy a lelki hatalom mind méltóságban, mind nemességben minden földi hatalomnál előbb való, amennyivel a lelki dolgok megelőzik az evilágiakat. És ezt világosan és szembeötlően szemlélhetjük a tizedek szolgáltatásának kötelezettségében, az áldásosztásban, a megszentelés gyakorlásában, magának a hatalomnak eredetében is, a lelki ügyek kormányzásában is. Mert az igazság arról tesz tanúbizonyságot, hogy a lelki hatalomnak van joga arra, hogy a földi hatalom rendjét vigyázza, s ha az nem bizonyulnék jónak, ítélkezzék is felette. Így igazolódik az egyházról s az egyházi hatalomról szóló jeremiási jövendölés: „Íme, én ma a nemzetek és országok fölé helyeztelek téged!” stb. ahogyan következik. Ha tehát a földi hatalom tévútra kerül, ítélkezni a lelki hatalom fog felette; ha az alacsonyabb fokon álló lelki hatalom, akkor saját felettese ítéli majd meg; de ha a legfelső lelki hatalom vétene, felette már csakis az Isten ítélhet, ember ne, mert az Apostol is ilyen bizonyságot tesz. „A lelki ember minden felett ítélkezik, felette azonban senki ne ítélkezzék.” Ez a hatalom ugyanis, bár ember kapta, s ember is gyakorolja, nem emberi, hanem bizonnyal isteni, melyet isteni szózat adott át Péternek, személyesen neki, valamint benne az ő utódainak is, amikor erős kősziklának nevezte őt, illetve, midőn az Úr így szólt magához Péterhez: „Mindaz, amit megkötsz…” stb. – Mindaz tehát, aki az Istentől így rendelt hatalomnak ellenáll, az Isten rendelésének áll ellen, hacsak azt nem képzeli – mint Manicheus, hogy kettős princípium van, ezt azonban hamisnak és eretneknek ítéljük, mert Mózes tanúsítja, hogy Isten az eget és a földet nem a kezdetekben, hanem kezdetben teremtette meg. Végezetül kijelentjük, állítjuk és kihirdetjük: mindenképpen szükséges az üdvösséghez minden emberi teremtmény számára, hogy alárendeltje legyen a római pápának.”

Lásd még

• VIII. Bonifác pápa
• IV. Fülöp francia király
• Extra Ecclesiam nulla salus
• Egyháztan
• Invesztitúraharc
• Gallikanizmus
• Ötödik lateráni zsinat
• Dante Alighieri

Források

• Kirsch, Johann Peter (1912). "Unam Sanctam". The Catholic Encyclopedia. Vol. 15. New York: Robert Appleton Company.
• Smyth, E. J. (2003). "Unam Sanctam". New Catholic Encyclopedia. Vol. 14 (2nd ed.). Gale. 286–287. o.
• Hünermann, Peter, ed. (2010). Heinrich Denzinger: Enchiridion symbolorum definitionum et declarationum de rebus fidei et morum (43. ed.). Freiburg im Breisgau: Herder. DH 870–875.
• Fenton, Joseph Clifford (1958). The Catholic Church and Salvation: In the Light of Recent Pronouncements by the Holy See. Westminster, Maryland: The Newman Press. 13–30. o.
• Tierney, Brian (1988) [1964]. The Crisis of Church and State, 1050–1300: With Selected Documents. Medieval Academy Reprints for Teaching. Vol. 23. Toronto: University of Toronto Press. ISBN 9780802067012.
• Canning, Joseph (1996). A History of Medieval Political Thought, 300–1450. London–New York: Routledge. ISBN 9780415013499.
• Sisson, Keith (2016). "Popes over Princes: Hierocratic Theory". In Sisson, Keith; Larson, Atria A. (eds.). A Companion to the Medieval Papacy: Growth of an Ideology and Institution. Leiden: Brill. 121–132. o. ISBN 9789004299856.
• Paravicini Bagliani, Agostino (2003). Bonifacio VIII. Torino: Einaudi. ISBN 8806160052.
• Chenu, Marie-Dominique (1952). "Dogme et théologie dans la bulle Unam sanctam". Recherches de Science Religieuse. 40: 307–316.
• Ullmann, Walter (1976). "Boniface VIII and His Contemporary Scholarship". Journal of Theological Studies. 27: 58–87.
• Luscombe, David E. (1976). "Lex divinitatis in the Bull Unam sanctam of Pope Boniface VIII". In Brooke, C. N. L. (ed.). Church and Government in the Middle Ages. Cambridge: Cambridge University Press. 205–221. o.
• Gergely, Jenő (1982). A pápaság története. Budapest: Kossuth.
• Marx, Ignác; Bilkei, Ferenc (1932). A katolikus Egyház története.

Külső hivatkozások

• Az Unam sanctam latin szövege a Wikiforráson
• Angol fordítás a Papal Encyclicals Online oldalán
• Unam Sanctam a Catholic Encyclopedia oldalán
• Unam sanctam az APOSCRIPTA adatbázisban