Udvarház

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az udvarház az Árpád-korban egy-egy királyi, királynéi vagy hercegi udvarbirtok, ill. világi vagy egyházi földesúri uradalom központja volt személyzettel, a király és kísérete számára szálláslehetőséggel. A korai Árpád-korban a király nem rendelkezett állandó székhellyel és egy helyen levő udvartartással. Állandó mozgásban volt, végigjárta udvarházait, valamennyi időt mindegyikben eltöltve, felélve az ott felhalmozott élelmet, közben intézve a kormányzati feladatokat, ítélkezve a helyi peres ügyekben. A királynak természetben vagy pénzben járó adókat országszerte a legközelebbi udvarházba szolgáltatták be.[1]

Az udvarházak 10. századi előzményei a törzsi-nemzetségi vezetők szállásai, udvarhelyei. 10. századi vezéri szállásokra utalhatnak az egyszerű vezéri személynév helynevek, mint Ond vezérOndavafő, LélAlsólelóc, Felsőlelóc.[2] De ilyen a fejedelmekre utaló Falicsi–Fajsz, Taksony fejedelemTaksony, Géza fejedelemDécse, az főurakra utaló Apor, Zombor, Pata is. Az udvarhely finnugor megfelelője a lak, ilyen pl. Ketellaka, Ketel vezér nyári szállása a Bakonyban.[3] A királyság udvari szervezetének kiépítése után az Udvar, Udvarhely, Udvard nevű vagy utótagú helyneveink utalnak ilyen udvarházak valamikori ottlétére. Szláv nyelvterületen ugyanezt jelentheti Dovardi, Davorán, Davorcsány, esetleg a latin curtis szóból eredeztethető Kortó.[2] Az Árpád-korban sok magánnagybirtok-központot neveztek Széplaknak.[3]

Az ótörök ordu („udvar”) szó közvetlen átvételének nincs nyoma, de a bolgár-törökben ez várd(u) lehetett, abból sejthetően, hogy ott az ótörök oghluk („vályú”) válughgá vált. Így a várd(u) ugyanolyan alakúvá válhatott a magyarban, mint a vár kicsinyítéképzős alakjai, a Várad és a Várda. Ezek mögött is sejthetünk udvarhelyeket.[2]

Az elöljáró[szerkesztés]

Az udvarház élén egy ugyancsak félszabad elöljáró, udvarnagy állt, akinek szavát azonban az ispánoké között rendelték elismerni. A tisztség neve valószínűleg a szláv udvari elöljáró jelentésű vladár, magyarosítva aladár volt.[2]

Az udvarnokok[szerkesztés]

Az udvarház személyzetét kezdetben félszabad állapotú udvarnokok és egyéb szolgálónépek alkották. Az udvarnok nem általában jelentette a személyzetet, hanem olyan növénytermesztőt, aki terményadóval látta el az udvarházat annak saját földjein dolgozva, emellett húst és sört is kellett beszolgáltatniuk.

A szolgálónépek[szerkesztés]

Szolgálónépeknek hívjuk az Árpád-kor udvarbirtokain és várbirtokain – utóbbi esetben várnépeknek – dolgozó, szolgaállapotú (servus), szakosodott szolgáltatótevékenységet végző csoportjait, akik a birtok központja, az udvarház mellett, vagy a hozzá tartozó falvakban végezték tevékenységüket. Ez a tevékenység lehetett földművelő, növénytermesztő, állattenyésztő, halász, vadász, vagy az ételt-italt elkészítő, edénykészítő, stb. Tevékenységüket általában nem a saját, hanem a munkájukhoz az udvarbirtoktól kapott eszközökkel végezték. Státuszuk alacsonyabb volt, mint az önálló tevékenységet végző félszabad udvarnokoké, akik összetett földművelő-állattenyésztő tevékenséget folytattak. Az Anjou-korban a szolgálónépek az akkor kialakuló egységes jobbágyságba tagozódtak be.[1][2]

Hivatkozások[szerkesztés]

  1. ^ a b Magyar történelmi fogalomtár, szerkesztette Bán Péter, Gondolat, Budapest, 194-195. o. ISBN 963 282 202 (1989) 
  2. ^ a b c d e Györffy György. 17 / Udvar és udvari szervezet., István király és műve. Gondolat Budapest 1983. ISBN 963-281-221-2 
  3. ^ a b Györffy György. 8 / Géza belső rendje., István király és műve. Gondolat Budapest 1983. ISBN 963-281-221-2 

Források[szerkesztés]