Tastiki kultúra

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A jenyiszeji kirgizek időszámításunk kezdete körül a hsziungnuktól északra

A tastiki kultúra a Minuszinszki-medencében virágzott a Kr.e. V. századtól a Kr.u. II. századig a Jenyiszej mentén a szkíta-hun kultúrkörben.

A kultúra jellemzői[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tastiki kultúra temetkezési szokásait nagyon jól ismerjük. Eddig 14 lelőhelyet tártak fel, s ezekben összesen 300 sírt találtak, amikből 230 férfiak sírja volt. A sírokban egyaránt találtak csontvázas testeket (111 nő és 15 férfi csontváz), bebalzsamozott tetemeket (múmiákat) és hamvasztásos temetések nyomait (32 ilyet találtak), sőt 92 esetben vegyes rítusra is bukkantak. Egyaránt megtalálhatók az egyes, páros -és csoportos temetkezések nyomai.

A temetkezések mellékletei főleg fából készültek, közöttük sok a miniatűr tárgy (íj és kard), de valódi fegyvereket sohasem tettek a sírokba. A nyílvesszőkről a nyílhegyet leszedték, és csak a vesszőt tették a sírba. Ezeket a vesszőket gyakran aranyfüstlemezzel boríották be, máskor fekete és vörös festéssel és különböző mintákkal díszítették. Néha tegezeket is helyeztek az elhunyt mellé. Sisak, pajzs, lemezpáncél, nyereg -és zabla moddeleket vagy miniatűröket is tettek a sírba. Állatokat is temettek a sírba: juhok, kecsék tehenek és lovak maradványait találták meg a sírokban. A kopony alatti kölesmagvak szerepe még nem teljesen tisztázott. Általában hétköznapi viseletben temették el a holtakat.

A különböző rítusok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hamvasztásos temetkezést feltehetően a dél felől érkező bevándorlók terjesztették el. Mint minden temetkezési rítusnak, ennek is meg volt a maga rendje. Először is a halottat ruhában máglyára rakták, s elégették. A megmaradt 1-2 kg csontot és hamut egy bőrzacskóba tették. Ezután egy életnagyságú bábut, úgynevezett manökent készítettek, ami hasonlított az elhunytra. Ezt kitömték fűvel, a testrészeket bőrből, vagy nyírfakéregből készítették, az arcot festéssel és nyílások kialakításával tették élethűvé, majd a figurát felöltöztették. A bábunak saját nadrágja, kabátja, csizmája és bundája volt, sőt, egyszer még halotti maszkot is készítettek. Általában a férfiakat hamvasztották el.

A csontvázas temetkezési módot elsősorban a nők, a serdülők és a gyermekek esetében alkalmazták. Volt, hogy a koponyára maszkot tettek.

A mumifikálásos temetkezések esetében a legfontosabb a fej, illetve az arc megőrzése volt. Az agyvelőt a koponya meglékelésével távolították el, ellentétben az egyiptomiakkal, akik az orron keresztül tették meg ugyanezt. Ezután az arcra gipszmaszkot helyeztek, amit pirosra - egy esetben fehérre - festettek (néhány esetben előbb az arcot bekötözték zöld selyemmel, amiből a szemek és a száj helyét kivágták, s csak azután helyezték rá a gipszmaszkot). A maszk gyakran a füleket és a nyakat is lefedte.

Milyen nép rejtőzhet a tastiki kultúra mögött[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szkíták[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szkíták lakóhelye

A szkíták az i. e. 7. század és az i. e. 3. század között alkottak laza törzsszövetséget a Kárpátok, Fekete-tenger és kaukázus közötti területen. A kimmereket váltották fel a sztyeppén, alkonyuk után a szarmaták törzsszövetsége foglalta el helyüket. A szkíták művészete jelentette a sztyeppei fémművesség csúcsát, a szkíta állatstílus hamarosan elterjedt az egész eurázsiai szyeppevidéken más népek között is. Vigyázni kell, a szkíta stílus nem jelenti azt, hogy magának az illető népnek nyelvileg vagy vérségileg köze van a szkíták népéhez. [1]

A perzsák minden a sztyeppén élő nomád indoiráni népet szakáknak neveztek – hasonlóképpen a görögökhoz, akik ugyanazeket mind szkítáknak, ahogy azt már Hérodotosz leírta –, de megkülönböztettek négy népet vagy törzset: [2]

  1. sakā tayary paradraya „szakák, akik a tengeren túl élnek” – az európai szkíták
  2. sakā haumavargā „Hauma tisztelő szakák” (Közép-Ázsiában, a görög földrajzi irodalomban Αμύργιοι Σάκαι)
  3. sakā tigraxauda „hegyes süvegű szakák” (az Amu-darja és a Szir-darja között) – a dahák, másképpen masszagéták
  4. sakā tayaiy para Sugdam „szakák, akik Szogdianén, azaz a Szir-darján túl élnek” - a tulajdonképpeni szakák

Jenyiszeji kirgizek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hsziungnuk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tastiki kor embertani jellege[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A sírokból és az írott forrásokból következtetni tudunk a tastiki kor embertani jellegére.

A maradványok és az ábrázolások egyértelműen fehér bőrű, vörhenyes vagy szőke hajú europid népességre utalnak.

Megerősítik ezt az írott források. A tibeti források szerint Kinc'a lakói (a kirgizek) rőt hajúak és kék szeműek, tehát kifejezetten visszataszítóak és csúnyák (mert nem mongolidok, mint a tibetiek). A kínai források is hasonlóan vélekednek a tastiki kor emberéről.

Fontosabb lelőhelyek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tastiki kultúra a Minuszinszki-medencében virágzott, így a lelőhelyek is itt találhatók:

  • Az oglakti temető: itt figyelte meg Adrianov (1854-1920) a koponya meglékelését az agyvelő eltávolítása céljából.
  • A miszoki temető: itt a halott ráncai maradtak meg teljes épségben, I. I. Gohman szerint azért, mert korán helyezték rá az elhunytra a gipszmaszkot. Ezenkívül a hamvasztásos temetkezés nyomait is feltárták itt.
  • Komarkova Peszcsanaja: itt a hamvasztásos temetkezés nyomait tárták fel.

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Vásáry: Kimmerek, szkíták, szarmaták: Vásáry István: Kimmerek, szkíták, szarmaták (A régi Belső-Ázsia története). (Hozzáférés: 2011. augusztus 9.)
  • Harmatta NS Trans: Harmatta János (2004.). „Nagy Sándor Transoxaniában”. Antik Tanulmányok XLVIII (1-2.), Kiadó: Akadémiai Kiadó. HU ISSN 0003–567X.  
  • Dr. Bakay Kornél: Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség! Kráter könyvesház, Bp., 2004.