Tangutológia

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

A tangutológia a tangut nép kultúráját, történelmét, művészetét, és nyelvét vizsgáló tudomány, amely különös tekintettel a tangut által saját írásukkkal lejegyzett dokumentumok, művek filológia kutatásán alapul.[1][2]

A tangutok 1038-ban Nyugati Hszia néven önálló dinasztiát alapítottak Északnyugat-Kínában, amely egészen 1227-ig, a mongol hódításokig fennmaradt. A tangut írást 1036-ban fejlesztették ki és vezették be általános használatra. A könyvnyomtatásnak köszönhetően az írásrendszer széles körben elterjedt, és a dinasztia bukását követően szórványosan még a mongol Jüan- (1271–1368) és a Ming-dinasztia (1368–1644) idején is létezett. A legutolsó tabgut írással lejegyzett emlék, az 1502-ből származó buddhista felirat, amely a Hopej tartománybeli Paoting templomának, két, úgynevezett „dharani oszlopán” olvasható.[3][4] A mandzsu Csing-dinasztia (1644–1911) idejére a tangut nyelv az írással együtt kihalt, emléke elveszett. A Szung-, a Jüan- és a Ming-kori kínai könyvekben nem maradt nyoma a tangut írásnak. Majd csupán a 19. században fedezték fel újra.

A tangutológia kezdetei[szerkesztés]

A tangut írás legkorábbi azonosítása[szerkesztés]

A 14. század közepéről származó tangut nyelvű buddhista szöveg a Peking közelében található csüjungkuani kapu belső oldalán

A tangut írás legkorábbi modern azonosítása a kínai tudós, Csang Su (张澍; 1781–1847) nevéhez fűződik, aki 1804-ben a Kanszu tartománybeli Vuvejben, a Hukuo templom (護國寺) sztúpájának kétnyelvű feliratát tanulmányozva állapította meg, hogy a szöveg a kínai mellett az egykori Nyugati Hszia-dinasztianyelvén íródott. Ekkor nyert bizonyosságot az is, hogy a Peking közelében húzódó nagy fal csüjungkuani (居庸關) kapujának belső oldalán olvasható, addig ismeretlen nyelvű felirat, ugyancsak tangut nyelven íródott.

Csang felfedezése szinte a század végéig visszhang nélkül maradt és nem vált széles körben ismertté. Jól lehet, a „Felhő-terasz” (Jüntaj 雲臺) néven ismert kapu – amely eredetileg 1343–1345-ben egy pagoda alapjaként épült – belső oldalán olvasható hat különböző írással (kínai, szanszkrit, phagpa, tibeti, régi ujgur és tangut) feljegyzett buddhista tartalmú szöveg közül addig mind a kínai, mind pedig a nyugati tudósok csak az első ötöt azonosították. A brit misszionárius Alexander Wylie (1815–1887) 1870-ben az "An ancient Buddhist inscription at Keu-yung Kwan" című tanulmányában az ismeretlen írást még dzsürcsiként azonosította. Az ugyancsak brit orietalista, Stephen Wootton Bushell (1844–1908) volt az első nyugati tudós, aki 1899-ben megjelent tanulmányában adta közre az akkor már 95 éve ismert tényt, miszerint a kapubélésen olvasható hatodik, ismeretlen írás nem más mint a tagut.[5]

A tangut írás megfejtésére tett első kísérletek[szerkesztés]

37 tangut írásjegy Bushell-féle megfejtési kísérlete

Bushell, aki 1868-tól 1900-ig orvosként tevékenykedett a pekingi brit nagykövetségen, szenvedélyes numizmatikus volt, s gyűjteménye számos, a Nyugati Hszia-dinasztia idejéből származó, tangut írásjegyekkel is jelzett pénzérmét tartalmazott. Kutatási anyagát elsősorban ezek az érmék képezték, s a 37 tangut írásjegy megfejtését tartalmazó tanulmányát 1896-ban jelentette meg.[6]

Bushell tangut numizmatikai tevékenységével nagyjából egyidőben, a pekingi francia követség egyik tolmácsa, Georges Morisse a Lótusz szútra tangut nyelvű, háromkötetes fordítása alapján próbálta megfejteni a tangut írást. Az 1901-ben megjelentetett munkájában Morisse mintegy 160 tangut írásjegyet azonosított és bizonyos nyelvtani szabályokat is képes volt felismerni.[1][7]

A tangutológia fejlődése (1908-tól az 1930-as évekig)[szerkesztés]

A fennmaradt tangut nyelvű szövegek gyér száma igen csak megnehezítette a Bushell és Morisse által megkezdett, közvetlenül a tangut íráson alapuló további filológiai kutatások kibontakozását. Ez a megtorpanás azonban csak 1908-ig tartott, amikor is Belső-Mongóliában, a Góbi sivatag szélén Pjotr Kozlov (1863–1935) felfedezte az egykori Nyugati Hszia-dinasztia erődvárosát, Kara-hotót. A tangutok híres „fekete városa” a sivatagból előretörő homok miatt a Ming-dinasztia idejére elnéptelenedett, és mintegy félévezreden át a homokba temetve, érintetlenül áll. Kozlov a város falain kívül álló hatalmas sztúpát berobbantatta, és annak belsejében mintegy kétezer nyomtatott könyvet, kéziratot fedezett fel, melyek zöme kínai és tangut nyelven íródtak, de a tangut buddhista művészet számos páratlan emlékei is innen került elő. Kozlov a leletet Szentpétervárra az Orosz Földrajzi Társasághoz szállíttatta. Innen a teljes anyag átkerült a Tudományos Akadémia Ázsia Múzeumába, amely később az Orosz Tudományos Akadémia Orientalisztikai Kutató Intézetének szentpétervári tagozata lett, a mai neve pedig Keleti Kéziratok Intézete.[8] Kozlov páratlan felfedezésének volt köszönhető, hogy a tangutológia az orientalisztikán belül önálló tudományággá válhatott.[1][2][9]

Az orosz tangutológia[szerkesztés]

Kara-hotóból származó tangut buddhista festmény

Miután a kara-hotói lelet 1909 őszén Szentpétervárra érkezett, a sinológus Alekszej Ivanov (1878–1937) látott neki a hatalmas anyag katalogizálásához, és előzetes tudományos vizsgálatához. A tangut írás megfejtéséhez vezető jelentős áttörést a kínai–tangut nyelvű szójegyzék, jelentette, amely a „Gyöngy a tenyérben” (Fan–Han Ho-si Csang-csung-csu 番漢合時掌中珠) címet viseli. A khara-hotói anyagból később olyan tangut egynyelvű szótárak és glosszáriumok is előkerültek, mint a „Homofónok” (Jin-tung 音同), az „Írásjegyek tengere” (Ven-haj 文海), vagy a „Vegyes írásjegyek” (Ca-ce 雜字).

Ivanov 1909 és 1920 között számos, a tangut írással kapcsolatos tudományos cikket adott közre, amely nagy segítséget és egyben bátorítást is jelentett más tudósok számára a tangut nyelv tanulmányozásához. 1916-ban a német orientalista, Berthold Laufer (1874–1934), épp Ivanov tanulmányainak nyomán jelentette meg az a publikációját, amelyben elsőként kísérelte meg néhány tangut írásjegy hangtani rekonstrukcióját, amely alapján arra a feltételezésre jutott, hogy a tangut nyelv genealógiailag a tibeto-burmai nyelvcsalád lolo-moszo (ma: lolo-burmai) ágához tartozhatott.[1]

A „Gyöngy a tenyérben” és más szótárak, glosszáriumok alapján Ivanov össze tudta állítani az első rövid, mintegy 3 000 tangut írásjegyet tartalmazó szótárat. Szótárával már 1918-ra elkészült, ám az országban kialakult bizonytalan politikai állapotok miatt ekkor még nem jelentette meg. A csupán kéziratban létező szótárat az Ázsia Múzeumban hagyta, és 1922-ben visszatért szülővárosába. 1937-ben azonban Ivanov a sztálini „nagy tisztogatás” áldozata lett, és a tangutológia mérföldkövévé válható munkájának nyoma veszett.[8]

Ivanov munkáját Nyikolaj Nyevszkij (1892–1937) folytatta. Nyevszkij 1915 óta Japánban élt és elsősorban a japán, az ainu, valamint Tajvan őslakosságának a couknak (鄒) a nyelvét kutatta. Miután 1925-ben találkozott Ivanovval Kínában, érdeklődését felkeltették a kara-hotói tangut írásos szövegek, és úgy döntött maga is vállalkozik az írás megfejtésére. Nyevszkij 1929-ben tért vissza a Szovjetunióba és kezdte meg munkáját Leningrádban az Orientalisztikai Intézetben. 1937 késő őszén az általa összeállított szótár készen állt a kiadásra, amikor japán feleségével együtt letartóztatták és kivégezték. Ezzel majd három évtizedre megtorpantak a tangut tárgyú kutatások a Szovjetunióban.[10]

Kína[szerkesztés]

1912-ben a neves kínai antikvárius, Lo Csen-jü (1866–1940) találkozott Ivanovval Szentpétervárott, és engedélyt kapott tőle, hogy a „Gyöngy a tenyérben” című glosszárium kilenc oldaláról másolatot készítsen, amelyet még ebben az évben megjelentetett Kínában. 1922-ben ismét találkozott Ivanovval, ezúttal Tiencsinben, és rábeszélte az orosz tudóst, hogy a teljes művet lemásolhassa. Ezt később, 1924-ben legidősebb fia, Lo Fu-cseng (羅福成; 1885–1960) jelentette meg. 1935-ben ugyancsak Lo Fu-cseng jelentette meg a „Homofónok” fakszimile kiadását is.[1] Lo harmadik fia, Lo Fu-csang (羅福萇; 1896–1921) folytatta a tangut művek iránt családi elkötelezettség hagyományát, és 18 éves korában írt egy kézikönyvet a tangut írásról.

1917-ben a Ninghszia tartománybeli Lingvuban öt cserépkoró került elő, amelyekbe egykor elrejtett tangut nyelvű buddhista szövegeket találtak. Az anyagot Pekingbe küldték, és a Kínai Nemzeti Könyvtár tangut gyűjteményének első első kincseivé lettek. A lelettel kapcsolatos tudományos vizsgálatok eredményeit 1932-ben a Bulletin of the National Library of Peiping különszámában adták közre. Az anyag tudományos feldolgozásában olyan kínai, japán és orosz szakemberek vettek részt, mint Lo Fu-cseng, Vang Csing-zsu (王靜如; 1903–1990), Isihama Dzsuntaró (石滨纯太郎), Ivanov és Nyevszkij.[1]

Máshol[szerkesztés]

Az 1920-as és 1930-as években néhány tudós, mint például Nyevszkij a Szovjetunióban, Laufer Németországban, Vang Csing-zsu Kínában és Stuart N. Wolfenden (1889–1938) az Egyesült Államokban (a kaliforniai Berkeley Egyetemen) arra a néhány, Kara-hotóból előkerült, tangut szövegekhez íródott tibeti szójegyzékre összpontosította a figyelmét, amelyek segítségével lehetőség nyilt a tangut nyelv hozzávetőleges fonetikai rekonstrukciójára is.[1]

Mindeközben Angliában Gerard Clauson (1891–1974) hozzálátott a Stein Aurél által, 1913–1916-ban Kara-hotóban feltárt és a londoni British Museumban őrzött tangut nyelvű kézirattöredékek feldolgozásához. 1937–1938-ban Clauson elkészítette a Hszi-hszia nyelv vázlatos szótárát (Skeleton dictionary of the Hsi-hsia language), amely azonban soha sem jelent meg.[11]

A Távol-Keleten dúló második kínai–japán háború, valamint a Szovjetunióban kibontakozó politikai diktatúra miatt az 1930-as évek második felében negtorpantak a kínai, a japán és az orosz tangutológiai kutatások. A második világháború kitöresét követően pedig Európában és az Egyesült államokban is szünetelt a tangutológia.

A tangutológia újjáéledése (az 1950-es és 1990-es évek között)[szerkesztés]

Az Avatamszaka szútra tangut változata

Japán[szerkesztés]

A második világháborút követően majd egy teljes évtizedre volt szükség, hogy a tangutológiai kutatások újra induljanak. Elsőként Nisida Tacuo (西田龍雄; 1928–2012) a Kiotói Egyetem kutatója jelentkezett említésre méltó eredményekkel az 1950-es évek közepén. A ma már korábban is ismert, úgy nevezett „Felhő-terasz” felirat vizsgálatát követően a kiváló japán szakember figyelme a tangut nyelv hangtani rekonstrukciója felé terelődött. 1964–1966-ban jelentette meg monumentális művét a tangut nyelv fonológiai rekonstrukciójával kapcsolatban, amely egy 3 000 írásjegy jelentését is tartalmazó szótárat is magában foglalt.[12] A későbbiekben Nisida tanulmányozta a tangut nyelvű Avatamszaka szútrát (1975–1977) és a tangut szertartási verseket is (1986).[13]

Szovjetunió[szerkesztés]

A háború művészetének tangut változata

A Szovjetunóban a tangutológia újjáéledése 1960-ra tehető, amikor is megjelentették a 23 évvel korábban kivégzett Nyevszkij monumentális, Tangut filológia című művét, amelyért két évvel később, 1962-ben posztumusz Lenin-díjjal tüntették ki. A két kötetben megjelentetett, mintegy ezer kéziratos oldalt tartalmazó mű a tangut írás első modern szótárának tekinthető, amely a kutatók új nemzedékének nyitott utat a tangut nyelvű szövegek vizsgálatához. Az 1960-as években a leningrádi Keleti Kéziratok Intézetében, Jevgenyij Kicsanov (1932–2013) vezetésével egy fiatal tudósokból verbuválódott csoport látott neki az akkor már több mint fél évszázada feldolgozatlan kara-hotó tangut nyelvű szövegek tudományos vizsgálatához és fordításához.[10]

Vállalkozásuk egyik legjelentősebb eredménye az egynyelvű tangut rímszótár, az „Írásjegyek tengere” című mű feldolgozása és 1969-ben történt megjelentetése volt, amely munkában Kicsanov mellett Kszenyija Keping (1937–2002), Vszevolod Kolokolov (1896–1979) és Anatolij Tyerentyjev-Katanszkij vett részt. Kolokolov és Kicsanov közösen végezték el a kínai konfuciánus művek tangut változatának tudományos vizsgálatát, amely munkának a nehézségét az jelentette, hogy nem nyomtatással készültek, hanem a szövegek nehezen olvasható kézírással íródtak. Keping rendkívül fontos tudományos eredménye a tangut nyelv nyelvtanáról írt műve, valamint a Szun-ce A háború művészete című műve tangut változatának fordítása és elemzése, amely 1979-ben jelent meg. Keping pontosította a japán tudós, Nisida elméletét a kétféle tangut nyelvi stílusról, és a „köznyelv” mellett egy „rituális nyelv” meglétét is kimutatta, amelyet feltehetően a tangut sámánok használhattak szartartásaik alkalmával még a buddhizmus felvétele, illetve általános elterjedését megelőzően. Tyerentyjev–Katanszkij 1981-ben kiváló összefoglalást tett közzé a tangut könyvek technikai, könyvészeti jellegzetességeivel kapcsolatban. A tangutológia kiemelkedő szovjet képviselője volt Mihail Szofronov, akinek nagy jelentőségű tangut nyelvtana 1968-ban jelent meg.[10][12]

A tangut nyelvű szövegek feldolgozása, fordítása mellett az olyan szovjet tudósok, mint Kicsanov és Keping jelentős mértékben járultak hozzá a tangut történelem, társadalom és vallás alaposabb megismeréséhez és megértéséhez is. Kicsanov 1968-ban publikálta a tangut államról szóló történelmi áttekintését, amely ebben a témában az első tudományos munka volt.[1] Keping pedig a vallástörténeti kutatásaival szerzett további elévülhetetlen érdemeket.[14]

Kína[szerkesztés]

A Kína Népköztársaságban a kulturális forradalom miatt lassabban indultak újra a tangutológiai kutatások, mint Japánban, vagy a Szovjetunióban. Az 1970-es évek végéig szinte nem is jelent meg érdemleges publikáció ebben a témában.[15]

A kínai tangutológusok új nemzedékének első kiemelkedő képviselője Li Fan-ven (李範文; 1932–), aki tudományos karrierjét az 1970.es évek első felében, a Nyugati Hszia-dinasztia uralkodói sírfeliratainak vizsgálatával. 1976-ban jelent meg a „Homofónok” című művel kapcsolatos tanulmánya, majd 1997-ben kiadásra került az első, általa összeállított tangut–kínai szótár is.[4] Érdemes megemlíteni még Si Csin-po (史金波; 1940–), Paj Pin és Huang Csen-hua nevét is, aki az „Írásjegyek tengere” című mű tanulmányozásával és fordításával (1983) írták be magukat a tangutológia történetébe.

Tajvanon Gong Hwang-cheng (龔煌城; 1934–2010), aki a sino-tibeti összehasonlító nyelvlészet egyik szaktekintélye, a tangut nyelv fonológiájával is foglalkozott, és 1997-ben kidolgozta a nyelv egy lehetséges hangtani rekonstrukcióját Li Fan-ven szótárához.

Ebben az időben több nagyon fontos régészeti feltárásra is sor került Kínában, melyeknek köszönhetően számos, a tangutokkal kapcsolatos lelet is előkerült, még nyomtatott és kéziratos szövegek is. A tangut vonatkozású régészeti feltárások talán legfontosabbika az volt, amelyre Ninghsziában, a Pajszekou szögletes palota 1991-es illegális felrobbantása után került sor. Az innen származó legfontosabb lelet egy addig ismeretlen tangut nyelvű buddhista szöveg, amely a tibeti „Örök egyesülés dicsőséges tantrája” (tibetiül: dpal kun-tu kha-sbyor zhes-bya ba'i rgyud དཔལ་ཀུན་ཏུ་ཁ་སྦྱོར་ཞེས་བྱ་བའི་རྒྱུད) című tantrikus buddhista mű tangut fordítása. A tangut változatot valamikor a 12. század második felében nyomtathatták ki, így feltehetően ez a ma ismert legrégebbi, mozgatható fanyomóelemekkel nyomtatott könyv az egész világon.

A kínai tudósok kiemelt fontosságot tulajdonítanak a tangut buddhológiai kutatásoknak is. 1988-ban Si Csin-po igen jelentős, mérföldkőnek számító publikációt jelentetett meg a tangut buddhizmusról és buddhista művészetről.[16] E tudományterület másik kiemelkedő tudósa Hszie Csi-seng, aki a tangut tekercsképek szakértőjeként jelentős eredményeket ért el a tibeti tantrikus buddhizmusnak a tangut buddhizmusra gyakorolt hatásának vizsgálatában.[16]

Egyesült Államok[szerkesztés]

A „Tábornok kertje” című kínai mű tangut fordítása

Az Egyesült Államokban igen kevés kutató csatlakozott a tangut stúdiumokhoz. Az 1970-es években Luc Kwanten (1943–) a tangutok szomszédaikkal való kapcsolatát vizsgálta,[12] majd 1982-ben megjelentette a „Gyöngy a tenyérben”, tangut–kínai glosszáriummal kapcsolatos tanulmányát. Az Egyesült Államokban Ruth W. Dunnell számít a tangutológia vezető szakértő szakértőjének, aki 1988-ban vizsgálta és lefordította az 1094-ben állított kősztélé tangut–kínai kétnyelvű feliratát. Munkája összegzését 1996-ban adta közre The Great State of White and High: Buddhism and State Foundation in Eleventh-Century Xia címen.[17]

Egyesült Királyság[szerkesztés]

Angliában a Clauson által megkezdett tangutológiai kutatásokat az új-zélandi születésű Eric Grinstead (1921–) vette át, aki az 1960-as években a British Museumban tevékenykedett. A múzeum Stein gyűjteményében azonosította a híres kínai stratéga, Csu-ko Liang (諸葛亮; 181–234) egyik hadászati kézikönyvének, a „Tábornok kertje” (Csiang jüan 將苑) tangut nyelvű fordítását,[18] továbbá összerendezte és megszerkesztette a tangut buddhista szövegeket, melyeket kilenc kötetben a The Tangut Tripitaka címen 1971-ben megjelentetett.[19] Grinstead egyik legjelentősebb munkája mégis a tangut írásjegyek vizsgálatához kapcsolódik. Az 1972-ben publikált, Analysis of the Tangut Script című munkájában, minden egyes tangut írásjegyhez egy négyjegyű 'Telecode' számot rendelt, amely egyike azon korai kísérleteknek, melyek a tangut szövegek standard karakterekkel történő digatilizálására irányulnak.[20]

A tangutológia a 21. században[szerkesztés]

Az 1990-es évektől kezdve szerte a világon, fiatal kutatók új nemzedéke kapcsolódott be a tangutológiai kutatásokba. Kínában említésre méltó eredményeket ért el Szun Po-csün (孫伯君) a szanszkritból fordított tangut szövegek vizsgálatával, Taj Csung-puj (戴忠沛), aki a tangut szövegekhez írott tibeti nyelvű glosszáriumokat tanulmányozza, illetve Han Hsziao-mang (韩小忙) , akinek szakterülete a tangut írásjegyek ortográfiai elemzése.[20] Japánban Arakava Sintaró (1971–) figyelemre méltó munkát végez a tangut fonológia terén. Az Egyesült Államokban Marc Miyake (1971–) a tangut nyelv korai korszakára, kialakulására, eredetére koncentrálva dolgozta ki egy „pre-tangut” nyelvvel kapcsolatos elméletét. Franciaországban, Guillaume Jacques a tangut nyelv igéinek vizsgálatával lendítette előrébb a tangutológia nyelvészeti vonatkozású kutatásait. Az Egyesült Királyságban továbbra is a magyar származású Stein Aurél-féle gyűjtemény tangut vonatkozású anyagának tudományos feldolgozása történik. Grindstead munkáját jelenleg a magyar sinológus, Galambos Imre (1967–) folytatja, akinek egyik fő kutatási területe a „Tábornok kertje” című mű tangut változatának vizsgálata.[21]

A tangutológia kutatásoknak nagy lendületet adott Li Fan-ven 2008-ban kiadott, bővített és átdolgozott tangut–kínai szótára, valamint az orosz Kicsanov és a japán Arakava közösen összeállított, és 2006-ban megjelentetett tangut–orosz–angol–kínai szótára is. Mindkét szótár már digitális tangut fontok használatával készült, de a tangut karakterek Unicode-ra történő adaptálása még jelenleg is zajlik.

Azt, hogy a világ bármely pontjáról egyre több tudós csatlakozhasson a tangutológiai kutatásokhoz, nagyban elősegítik a tangut nyelvű dokumentumok digitalizációját célzó projektek. Ilyen például a British Library kezdeményezése (1994), amely vállalkozás keretei között a kara-hotói és a tunhuangi leletek digitalizációját és közzézételét tűzték ki célul.[22]

A Ninghszia Társadalomtudományi Akadémia 2010-ben indította útjáraTangut Research (Hszi-hszia jen-csiu 西夏研究) címen, negyedévente megjelenő folyóiratát. Ez az első olyan tudományos szakfolyóirat, amely kifejezetten a tangut stúdiumokra fókuszálva jelentet meg tanulmányokat.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]

Hivatkozások[szerkesztés]

  1. a b c d e f g h Nie, Hongyin (1993). „Tangutology During the Past Decades”. Monumenta Serica 41, 329–347. o. [2011. július 24-i dátummal az eredetiből archiválva]. ISSN 0254-9948. (Hozzáférés ideje: 2015. március 2.)  
  2. a b Kessler, Adam T.. Song Blue and White Porcelain on the Silk Road, Volume 27 of Studies in Asian Art and Archaeology. Brill, 21. o. (2012). ISBN 9789004218598 
  3. Dunnell, Ruth (1992). „The Hsia Origins of the Yüan Institution of Imperial Preceptor”. Asia Major 5, 85–111. o.  
  4. a b Ikeda, Takumi (2006). „Exploring the Mu-nya people and their language”. Zinbun (39), 19–147. o.  
  5. Bushell, S.W. (1899. október 1.). „The Tangut script in the Nank'ou Pass”. The China Review 24 (2), 65–68. o.  
  6. Bushell, S.W. (1895. április 11.). „The Hsi Hsia Dynasty of Tangut, their Money and Peculiar Script”. Journal of the North China Branch of the Royal Asiatic Society 30, 142–160. o.  
  7. Morisse, M. G. (1901). „Contribution preliminaire à l'étude de l'écriture et de la langue Si-hia”. Memoires présentés par divers savants à l'Académie des Inscriptions et Belles-Lettres 11 (2), 313–379. o.  
  8. a b Kychanov, Evgenij Ivanovich. preface, 俄藏黑水城文献. Shanghai Guji Chubanshe (1996–2000). ISBN 7-5325-2036-6 
  9. Nishida, Tatsuo. Editor's Preface, Xixia Version of the Lotus Sutra from the Collection of the St. Petersburg Branch of the Institute of Oriental Studies of the Russian Academy of Sciences. Soka Gakkai, 167. o. (2005). Hozzáférés ideje: 2015. március 2.  Archiválva 2013. december 30-i dátummal a Wayback Machine-ben
  10. a b c Kychanov, Ye. I.: Tangut Studies at the Institute of Oriental Manuscripts, 2005. november 5. (Hozzáférés: 2012. október 26.)
  11. Clauson, Gerard (1964). „The future of Tangut (Hsi Hsia) studies”. Asia Major 11 (1), 54–77. o.  
  12. a b c Grinstead, Eric (1974. december 1.). „Hsi-Hsia: News of the Field”. Sung Studies Newsletter 10, 38–42. o.  
  13. Nishida, Tatsuo (1986). „西夏語『月々楽詩』の研究”. 京都大学文学部紀要 (Memoirs of the Faculty of Letters Kyoto University) 25, 1–116. o.  
  14. van Driem, George. Languages of the Himalayas. BRILL, 456. o. (2001). ISBN 978-90-04-12062-4 
  15. Shi, Jinbo. The Pillar of Tangutology: E.I. Kychanov’s Contribution and Influence on Tangut Studies, Тангуты в Центральной Азии: сборник статей в честь 80-летия проф. Е.И.Кычанова. Oriental Literature, 469–480. o.. ISBN 978-5-02-036505-6 
  16. a b Gaowa, Saren: A Review of Tangut Buddhism, Art and Textual Studies. International Dunhuang Project, 2007. június 21. (Hozzáférés: 2012. október 25.)
  17. McKay, Alex: Buddhism and State Foundation in Eleventh Century Xia. International Institute for Asian Studies. [2011. augusztus 7-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. október 26.)
  18. Kepping, Ksenia. Zhuge Liang's «The general's garden» in the Mi-Nia translation, Last Works and Documents, 13–24. o. (2003) 
  19. Grinstead, Eric (1972. október 1.). „The Tangut Tripitaka, Some Background Notes”. Sung Studies Newsletter (6), 19–23. o.  
  20. a b Cook, Richard: Tangut (Xīxià) Orthography and Unicode : Research notes toward a Unicode encoding of Tangut. (Hozzáférés: 2012. október 23.)
  21. Petra Kappert Fellow. Centre for the Study of Manuscript Cultures at the University of Hamburg. (Hozzáférés: 2012. október 26.)
  22. Mair, Victor H. (2010–2011). „The Impact of IDP on Dunhuang Studies”. IDP News (36–37), 4–5. o, Kiadó: International Dunhuang Project. ISSN 1354-5914.  

Fordítás[szerkesztés]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Tangutology című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

További információk[szerkesztés]