Takijja

ATakijja (arab: تقية, tudományos átírásban: taqiyya, taqīya vagy taqiyyah) az iszlám jogban, a síita teológiában és a vallástörténeti szakirodalomban használt fogalom. Legáltalánosabb értelemben a vallási meggyőződés, vallási identitás vagy vallásgyakorlat óvatos elrejtését jelenti fenyegetés, kényszer, üldöztetés vagy súlyos kár fenyegetése esetén. A szó az arab v-k-j gyökhöz kapcsolódik: az arab szavak jelentős része három mássalhangzós gyökből épül fel, amelyhez magánhangzók és képzők társítanak jelentésárnyalatokat. E gyök jelentésköre az óvatosság, védekezés, megóvás és istenfélelem körébe tartozik.

A fogalom különösen fontos szerepet kapott a síita iszlámban, főként a tizenkettes síita hagyományban. A kisebbségi helyzet és a történeti üldöztetés miatt a vallási óvatosság teológiai és jogi súlyt nyert; ehhez az imámok ezoterikus tanításainak védelme is hozzájárult. A szakirodalom megkülönbözteti a szűkebb értelemben vett síita takijját azoktól a rokon jogi-etikai kategóriáktól, amelyek a szunnita hagyományban hasonló funkciókat tölthetnek be, de rendszerint más néven szerepelnek. Ilyen például az ikráh (kényszer), a darúra (szükséghelyzet), a ruhsza (jogi engedmény), a kitmán (elrejtés, elhallgatás), a mudárát (taktikus, kímélő együttélés), a tavrija (kétértelmű beszéd), illetve a hadviselésben tárgyalt hida (csel, megtévesztés).

A klasszikus iszlám etikai és jogi hagyomány főszabályként tiltja a hazugságot, a hamis tanúzást és a szerződésszegést. A források ezért a takijját és rokon kategóriáit feltételes engedményként tárgyalják, nem általános felhatalmazásként a megtévesztésre. A teljes nyíltság alóli kivételek köréről és modern vitáiról lásd a modern vitákról szóló fejezetet.

Etimológia és rokon fogalmak

A takijja szó az arab v-k-j gyökből ered. A gyökhöz tartozó alakok az óvatosság, védekezés, megőrzés és istenfélelem jelentésmezejében mozognak. A Korán 3:28-ban szereplő tukát alak — a v-k-j gyök egyik koráni formája — óvatosságot, elővigyázatosságot vagy istenfélelmet jelöl. A klasszikus magyarázók ezt az alakot gyakran kapcsolatba hozzák a későbbi takijja-fogalommal, bár a versben szereplő kifejezés nem azonos automatikusan a későbbi technikai jogi kategóriával.

Fogalom	Arab alak	Tudományos átírás	Rövid magyarázat	Elsődleges hagyomány vagy kontextus
takijja	تقية	taqiyya, taqīya	elővigyázatos vallási színlelés vagy rejtőzködés	főként síita teológia és jog; veszély, üldöztetés, kényszer
kitmán	كتمان	kitmān	elrejtés, elhallgatás, titoktartás	síita és szunnita források; hit, tanítás, identitás vagy információ visszatartása
ikráh	إكراه	ikrāh	kényszerítés	szunnita fikh; kényszer alatti felelősség és joghatás
darúra	ضرورة	ḍarūra	szükséghelyzet, végszükség	általános iszlám jogi elv; tilalmak ideiglenes feloldása nagyobb kár elhárítására
ruhsza	رخصة	ruḫṣa	kivételes jogi engedmény vagy felmentés	normál szabály alóli ideiglenes kivétel
mudárát	مداراة	mudārāt	kímélő, taktikus, konfliktuskerülő viselkedés	társas béke, konfrontáció elkerülése
tavrija	تورية	tawriya	kétértelmű, szó szerint igaz, de félreérthető beszéd	etikai és jogi viták a hazugság határáról
hida	خدعة	ḫidʿa	csel, megtévesztés	hadviselés, ellenséggel szembeni katonai taktika

A szunnita forrásokban a takijja terminus ritkább, a hasonló kérdéseket inkább az ikráh és a darúra fejezeteiben tárgyalják. Devin J. Stewart tanulmánya szerint a moriszkók — a kényszerkeresztelt spanyolországi muszlimok — és az őket eligazító észak-afrikai szunnita jogtudósok a Korán-kommentárok, hadísz-gyűjtemények, jogi kézikönyvek és etikai művek révén ismerték a takijja és az ikráh rokon fogalmait.

Az igazmondás főszabálya

A Korán és a hadíszirodalom több helyen elítéli a hazugságot, a hamis beszédet és a hamis tanúzást. A Szahíh Muslim egyik ismert hadísza az igazmondást az erénnyel és a Paradicsommal, a hazugságot pedig a bűnnel és a túlvilági büntetéssel kapcsolja össze. A kereskedelmi joghoz kapcsolódó hadíszanyagban az igazmondó és átlátható adásvétel áldást hoz, míg a hazugság és az elhallgatás az ügylet áldását szünteti meg.

Ezért a takijja és a hozzá kapcsolódó engedmények a klasszikus jogi és teológiai irodalomban kivételes helyzetekhez kötődnek: kényszerhez, üldöztetéshez, háborús helyzethez, békítéshez, szükséghelyzethez vagy más olyan kárveszélyhez, amelyet a jogtudósok súlyosabbnak tekintettek a külső beszéd és a belső meggyőződés közötti eltérésnél.

Koráni alapok

A vallási rejtőzködés és a kényszer alatti külső alkalmazkodás doktrínája több koráni szakaszra, illetve ezek klasszikus magyarázatára támaszkodik. A hivatkozott szakaszok jelentőségét a klasszikus kommentárirodalom és a jogi értelmezés bontotta ki. A tafszír Korán-magyarázatot, a fikh pedig az iszlám jogtudományt, vagyis a vallási normák gyakorlati jogi értelmezését jelenti.

Korán 3:28

A Korán 3:28 tiltja, hogy a muszlim hívők a hívők helyett hitetleneket válasszanak pártfogóul vagy szövetségesül, de kivételt tesz azzal az esettel, amikor a muszlim hívők óvatosságból védekeznek velük szemben. A klasszikus tafszírok közül Ibn Kathír és a Tafszír al-Dzsalálajn ezt a kivételt úgy értelmezik, hogy félelem vagy kiszolgáltatottság esetén a hívő külsőleg, szavakban mutathat alkalmazkodást anélkül, hogy belsőleg is azonosulna az ellenséges hatalommal.

A 3:28 értelmezése fontos szerepet játszik a szunnita és síita takijja-vitákban is. A szűkebb szunnita olvasat többnyire kényszerre és fenyegetésre korlátozza az engedményt, míg a síita jogi irodalom tágabb történeti tapasztalathoz és közösségvédelmi helyzetekhez kapcsolja.

Korán 16:106

A Korán 16:106 a hit megtagadásának tilalmát tárgyalja, de kivételt tesz azzal, akit kényszerítenek, miközben szíve a hitben marad. A klasszikus magyarázó hagyomány ezt a verset Ammár ibn Jászir történetéhez kapcsolja, akit a hagyomány szerint mekkai üldözői kényszerítettek arra, hogy külsőleg megtagadja hitét.

Ez a szakasz a kényszer alatti vallási színlelés egyik legfontosabb koráni alapja. A belső meggyőződés és a külső beszéd közötti különbségtétel itt nem pusztán síita témaként jelenik meg, hanem a szunnita jogban is az ikráh egyik alapforrása.

Korán 40:28

A Korán 40:28 egy, a fáraó házából való hívő férfit említ, aki elrejtette hitét. A vers a hit elrejtésének, vagyis a kitmánnak egyik gyakran idézett példája. Ebben az esetben a hangsúly nem aktív megtévesztésen, hanem a vallási identitás visszatartásán és a veszélyes közegben való óvatos megszólaláson van.

Szükséghelyzeti analógiák

A darúra, vagyis a szükséghelyzet általánosabb iszlám jogi elvéhez gyakran kapcsolják a Korán 2:173 és 5:3 szakaszait. Ezekben a tilalmas ételek fogyasztása bizonyos kényszerhelyzetekben kivételt képez, ha az ember nem lázadó szándékkal és nem túlterjeszkedve él a könnyítéssel. A jogi irodalomban e szükséghelyzeti logika analógiaként is szerepelhet olyan esetekben, ahol a normál szabály ideiglenes felfüggesztését súlyosabb kár elhárítása indokolja.

Hadíszok és prófétai példák

A hadísz Mohamed próféta mondásait és cselekedeteit rögzítő hagyományanyag neve; a prófétai életrajzi hagyományt gyakran szírának nevezik. A hadíszirodalomban több olyan eset szerepel, amely nem feltétlenül takijja néven jelenik meg, de a teljes nyíltság, az igazság teljes közlése vagy a belső és külső álláspont azonossága alóli kivételként értelmezhető. A jogtudósok ezeket az eseteket külön kategóriákban tárgyalták.

Kényszer alatti vallási beszéd

A 16:106-hoz kapcsolt Ammár ibn Jászir-történet a kényszer alatti külső hitletagadás paradigmatikus példája. A hagyomány lényege, hogy a kényszer alatt kimondott, hitetlennek látszó beszéd nem azonos a belső hit elvesztésével, ha a szív továbbra is a hitben marad. Ez a példa a szunnita és síita jogi irodalomban egyaránt megjelenik, bár a belőle levont következtetések hatóköre iskolánként eltérhet.

Hadviselési megtévesztés

A hadíszirodalom több változatban közli a rövid formulát: „a háború megtévesztés”. Ez a kategória nem azonos a szűk értelemben vett takijjával: a hadijog és a katonai csel körébe tartozik. A Kaab ibn al-Asraf történetében Muhammad ibn Maszlama engedélyt kér arra Mohamed prófétától, hogy megtévesztő módon beszélhessen, és a Buhárí- és Muslim-hagyományok szerint engedélyt kap.

A klasszikus értelmezések szerint a hadviselési csel nem jogosítja fel a harcost szerződések vagy biztonsági garanciák megszegésére. A jogi irodalom a hadicselt és az árulást rendszerint külön kezeli.

Békítés és házastársi beszéd

A Szahíh Muslim és a Szunan Abú Dáúd hagyományai szerint kivételes engedményként jelenik meg a valóságtól eltérő beszéd három helyzetben: háborúban, emberek kibékítése érdekében, illetve férj és feleség között a kapcsolat rendezése céljából. A Szahíh al-Buhári külön fejezetcímben rögzíti, hogy az embereket kibékítő személy nem tekintendő hazugnak, ha jó dolgot közvetít vagy jó céllal fogalmaz.

E hagyományok értelmezésében a jogászok és hadíszmagyarázók között különbségek vannak. Egyes értelmezések a tényleges valótlanság korlátozott megengedését látják bennük, mások inkább a kétértelmű, békítő vagy szépítő beszédre, vagyis tavrijára szűkítik a hatókört. A hadíszanyag mindenesetre azt mutatja, hogy a teljes őszinteségtől való eltérés kérdése nem kizárólag halálveszélyhez kapcsolódott, hanem társas békítés és házastársi konfliktuskezelés kontextusában is felmerült.

Mudárát és társas kímélet

A mudárát nem azonos a takijjával, de rokon jelenség: olyan kímélő, konfliktuskerülő viselkedést jelöl, amelyben az ember nem feltétlenül tárja fel teljes belső véleményét vagy ellenszenvét. A Szahíh al-Buhári 6131-ben szereplő elbeszélésben Mohamed próféta egy rossz hírűnek tartott látogatót külsőleg udvariasan fogad, jóllehet előtte negatívan jellemzi őt; a hagyományt a későbbi adab- és etikai irodalom a társadalmi kímélet példájaként is értelmezte.

A takijja a síita hagyományban

A síita vallástörténetben a takijja önálló teológiai-jogi fogalommá szilárdult. A síita közösségek a korai iszlám évszázadokban, különösen az Omajjádok és az Abbászidák alatt gyakran éltek politikailag kiszolgáltatott vagy üldözött helyzetben. Ez a történeti tapasztalat hozzájárult ahhoz, hogy a vallási identitás és a közösségi tanítások elrejtése a közösségi túlélés és az imámokhoz kapcsolt tudás védelmének eszközévé váljon. A síita értelemben vett imám nem egyszerűen mecsetvezető, hanem a tizenkettes síita hagyományban Ali leszármazási vonalához kötött, kivételes vallási tekintéllyel rendelkező vezető.

Az imámita síita hagyományban a takijja nem pusztán eseti engedmény, hanem több forrásban vallási kötelességként vagy a hívő óvatosságának alapvető formájaként jelenik meg. Muhammad ibn Jakúb al-Kulajni (megh. 941) 10. századi síita hadíszgyűjteménye, az al-Káfí, egyik fejezetében több, a takijja jelentőségét hangsúlyozó hagyományt közöl, köztük azt a motívumot, hogy a vallás nagy része takijjából áll, illetve hogy aki nem gyakorol takijját, annak nincs vallása. A 10. századi asz-Szadúk Riszálat al-itikádát fí dín al-imámijja című, angol fordításban A Shiʿite Creed címen ismert hitvallása szerint a takijja elhagyása az imádság elhagyásához hasonlítható.

„Aki nem gyakorol takijját, annak nincs vallása.”

– Al-Káfí, Kitáb al-ímán va-l-kufr, Báb at-takijja

Etan Kohlberg az imámita síita források alapján különbséget tesz a külső veszély miatt alkalmazott, prudenciális takijja és a titkos tanítások avatatlanok előli elrejtése között. Ez utóbbi nem pusztán önvédelmi kényszer, hanem az ezoterikus tudás védelmének eszköze.

A síita jogban is léteznek korlátok. A forrásokban ismert elv szerint nincs takijja ártatlan vér kiontása esetén. Az Encyclopaedia Iranica összefoglalása szerint a takijja akkor legitim, ha nem okoz nagyobb vallási vagy erkölcsi kárt annál, amelyet el akar hárítani.

Iszmáilita és más síita kontextusok

A takijja nem kizárólag az imámita síizmushoz kapcsolódik. Shafique N. Virani tanulmánya a dél-ázsiai guptí közösség példáján mutatja be, hogy az iszmáilita hagyományban a vallási rejtőzködés nemcsak a túlélés eszköze lehetett, hanem a közösségi identitás sajátos formáját is létrehozhatta.

A szunnita jog és az ikráh

A szunnita jogban a takijja kifejezés ritkábban központi terminus, de a kényszerhelyzeti beszéd, a külső alkalmazkodás és a belső hit megőrzésének problémája részletesen megjelenik az ikráh (kényszer) és darúra (szükséghelyzet) kategóriáiban. Ezért a szunnita forrásanyag vizsgálatánál nem kizárólag a takijja szó előfordulását kell keresni, hanem azokat a jogi helyzeteket is, amelyekben a jogászok a kényszer alatt kimondott szavak vagy végrehajtott cselekedetek joghatásáról vitatkoztak.

Stewart szerint a szunnita anyagban a takijja-típusú engedmények főbb forrásai a Korán 3:28 és 16:106 kommentárjai, a kényszer alatti beszédről szóló hadíszok, valamint a jogi kézikönyvek ikráh-fejezetei. Ezek nem egy általános hazugságengedélyt alkotnak, hanem meghatározott kényszer- és veszélyhelyzetekre kidolgozott jogi kivételeket.

A szunnita jogiskolák nem minden esetben azonosan ítélték meg a kényszer alatti jognyilatkozatokat. Stewart áttekintése alapján a hanafita jog különösen részletesen tárgyalta az ikráh jogkövetkezményeit, míg más iskolák egyes kérdésekben eltérő álláspontra jutottak; ilyen viták érintették például a kényszer alatt kimondott válást, esküt, adásvételt vagy más jogi aktusokat. Ez a különbség azért lényeges, mert a szunnita anyagban a teljes nyíltság alóli eltérés gyakran nem önálló takijja-tan formájában, hanem konkrét jogi esetekben jelenik meg.

Moriszkók és az oráni fatva

A szunnita disszimuláció egyik legismertebb történeti esete a moriszkók vallási rejtőzködése a kora újkori Spanyolországban. A kényszerkeresztelések és az inkvizíciós nyomás alatt álló muszlimok számára a hagyomány szerint Ahmad ibn Abí Dzsuma észak-afrikai jogtudósnak tulajdonított, 1504 körüli oráni fatva részletes útmutatást adott arra, hogyan lehet külsőleg keresztényként élni, miközben a belső hit muszlim marad. Ez az eset a szunnita jogtörténetben is világosan mutatja, hogy a vallási rejtőzködés nem kizárólag síita jelenségként volt értelmezhető.

A teljes nyíltság alóli kivételek áttekintése

Az alábbi táblázat az iszlám jogi irodalom különböző kategóriáit foglalja össze, amelyekben a teljes nyíltságtól való eltérés megjelenik — ezek nem mind azonosak a szűk értelemben vett takijjával.

Helyzet	Kategória	Tudományos átírás	A megengedett vagy tárgyalt eltérés típusa	Forrásbázis
Kényszer alatti hitletagadás	takijja / ikráh / ruhsza	taqiyya / ikrāh / ruḫṣa	külső hitletagadó beszéd, belső hit megtartása	Korán 16:106; Ammár ibn Jászir hagyománya
Ellenséges hatalom vagy túlerő alatti élet	takijja / tukát	taqiyya / tuqāt	külső alkalmazkodás vagy lojalitás mutatása belső azonosulás nélkül	Korán 3:28; Ibn Kathír és al-Dzsalálajn tafszírjai
Hit vagy vallási identitás elrejtése	kitmán	kitmān	hallgatás, identitás visszatartása	Korán 40:28
Háború	hida	ḫidʿa	hadicsel, taktikai félrevezetés	Szahíh al-Buhári 3030; Kaab ibn al-Asraf története
Emberek kibékítése	iszláh / mudárát / tavrija	iṣlāḥ / mudārāt / tawriya	jóindulatú, konfliktusenyhítő vagy kétértelmű beszéd	Szahíh al-Buhári 2692; Szahíh Muslim 2605a
Házastársi konfliktuskezelés	adab / ruhsza	adab / ruḫṣa	kiengesztelő, kapcsolatfenntartó beszéd	Szahíh Muslim 2605a; Szunan Abú Dáúd 4921
Súlyos szükséghelyzet	darúra	ḍarūra	normál tilalom ideiglenes felfüggesztése	Korán 2:173 és 5:3
Kényszer alatti jognyilatkozat	ikráh	ikrāh	joghatás vagy felelősség vitatása	szunnita fikh, különösen az ikráh-fejezetek; Stewart 2013
Ezoterikus vagy közösségi titoktartás	kitmán / nem prudenciális takijja	kitmān / nem-prudenciális taqiyya	tanítások vagy közösségi információk elrejtése	Kohlberg 1975 és 1995

Korlátok és vitatott határok

A síita jogi hagyományban különösen fontos korlát, hogy a takijja nem vezethet ártatlan vér kiontásához. Robert Gleave elemzése szerint Ali al-Karaki (megh. 1534) imámita jogtudós külön traktátust írt arról, hogy a takijja alatt elvégzett cselekedet jogilag hatályos-e, illetve szükséges-e később megismételni vagy jóvátenni; a tanulmány a Riszála fí t-takijja (al-Risāla fī l-taqiyya) című művet fordítja és kommentálja. A hadviselési megtévesztés szunnita tárgyalásaiban pedig különbséget tesznek hadicsel és szerződésszegés között: a katonai megtévesztés nem azonos az adott biztonsági garancia vagy szerződés megszegésével.

A szükséghelyzeti logika sem korlátlan. A Korán 2:173 és 5:3 esetében a kivétel a szükség mértékéhez kötött, és nem engedi a túlterjeszkedést. A jogtudósok ennek alapján más területeken is mérlegelték, hogy a kényszer és a kárveszély milyen szintje igazolhat rendkívüli engedményt.

Történeti és tudományos recepció

A takijját a modern európai iszlámtudományban már Goldziher Ignác is részletesen tárgyalta 1906-os, német nyelvű tanulmányában, amely hosszú időre meghatározta a fogalom nyugati tudományos recepcióját.

A későbbi szakirodalomban Etan Kohlberg az imámita síita anyagot, Devin J. Stewart a szunnita és moriszkó disszimulációt, Robert Gleave pedig az imámita jogi aktusok hatályát vizsgálta a takijja kontextusában. Magyar nyelven Iványi Márton Pál foglalkozott részletesen a takijja, az okkultáció és a vallási rejtőzködés összefüggéseivel, illetve a takijja közéleti-politikai recepciójával.

Modern viták és polemikus használat

A 20–21. századi politikai és vallásközi vitákban a takijja gyakran elszakadt klasszikus jogi-teológiai kontextusától. Yarden Mariuma tanulmánya azt mutatja be, hogyan változott a fogalom jelentése az iszlám jogi irodalomtól az etnográfiai, polemikus és biztonságpolitikai használatokig. S. Jonathon O’Donnell a takijja modern összeesküvés-elméleti használatát a kortárs iszlamofób diskurzus egyik elemének tekinti.

A szakirodalom alapján két leegyszerűsítő értelmezés különíthető el. Az egyik a takijját korlátlan felhatalmazásként mutatja be arra, hogy muszlimok bármilyen körülmények között hazudjanak nem muszlimoknak; ezt a klasszikus jogi források nem támasztják alá, mivel a hazugság, a hamis tanúzás és a szerződésszegés főszabály szerint tiltott. A másik leegyszerűsítés a takijját kizárólag síita, kizárólag közvetlen halálveszélyhez kötött és kizárólag passzív önvédelmi jelenségként írja le; ezt a szunnita tafszírok, a kényszerjogi irodalom, a békítésről és háborús megtévesztésről szóló hadíszok, valamint a moriszkó jogi esetek árnyalják.

Kritikák és értelmezési viták

A takijjával kapcsolatos egyik legitim kritikai kérdés az, hogy a doktrína bizonyos formái megengedik a külső kommunikáció és a belső meggyőződés elválasztását. Ez a többségi társadalmakban bizalmi problémákat vethet fel, különösen akkor, ha a kívülállók számára nem világos, hogy az adott beszéd vagy cselekvés rendes kommunikáció, kényszerhelyzeti engedmény, társas kímélet vagy hadviselési csel kontextusában értelmezendő.

Másrészt a tudományos irodalom figyelmeztet arra is, hogy a takijja modern politikai használata gyakran túlterjeszkedik a klasszikus forrásokon. A kollektív általánosítás, amely szerint a muszlimok vallási okból általában megbízhatatlanok lennének, nem következik sem a síita, sem a szunnita jogi anyagból. A két véglet között a forrásanyag feltételes és korlátozott kivételeket rögzít.

Szélsőséges szervezetek operatív rejtőzködése

A modern biztonságpolitikai és polemikus vitákban a takijja fogalmát időnként olyan esetekkel kapcsolják össze, amikor dzsihadista vagy más iszlamista szereplők vallási vagy politikai meggyőződésük, illetve operatív céljaik elrejtésére törekedtek. A szakirodalom azonban különbséget tesz a klasszikus vallásjogi takijja, a hadviselési megtévesztés, valamint a modern terrorista szervezetek operatív biztonsági gyakorlatai között. Utóbbiakat nem minden forrás nevezi takijjának, és a fogalom túláltalánosított használata a modern iszlámellenes retorikában gyakran vitatott.

Egy gyakran idézett, de forráskritikailag óvatosan kezelendő példa Mahmoud Youssef Kourani ügye. Az Egyesült Államokban 2003-ban benyújtott vádirat szerint Kourani, akit a vádirat Hezbollah-tagként és adománygyűjtőként írt le, az Egyesült Államokban „taqiyah”-t alkalmazott: a vádirat ezt síita rejtőzködési doktrínaként jellemezte, amelynek részeként Kourani szükség esetén kerülhette a mecseteket, nem vett részt síita vallási rituálékon, leborotválhatta szakállát, és elrejthette valódi meggyőződését. Yarden Mariuma e vádiratot példaként használja arra, hogy a takijja a modern politikai, jogi és biztonságpolitikai diskurzusokban eltérő jelentéseket kaphat. A tanulmány külön megjegyzi, hogy mivel Kourani később bűnösnek vallotta magát, a vádhatóság takijjával kapcsolatos érvelése nem bontakozott ki teljes körűen nyilvános tárgyaláson.

Az Iszlám Államhoz és al-Káidához kapcsolt operatív kézikönyvek más típusú példát jelentenek. A Jamestown Foundation elemzése szerint 2015-ben az Iszlám Államhoz kötődő terjesztők angol nyelvű biztonsági kézikönyvet tettek közzé Safety and Security Guidelines for Lone Wolf Mujahideen címmel, amelyet a szerző al-Káidához kötött korábbi biztonsági anyag adaptációjaként ír le. A Voice of America beszámolója szerint a kézikönyv nyugati országokban működő támogatókat és támadókat arra biztatott, hogy kerüljék a feltűnően muszlimnak tekintett külső jeleket, például a szakállt, a vallási öltözetet, a miszvák használatát vagy vallási imafüzetek hordását; a beszámoló szerint a szöveg a kereszt viselését is megengedhető rejtőzködési eszközként említette bizonyos esetekben. Ezek az utasítások vallási normákkal ütköző külső viselkedésre is kiterjedhettek, például alkoholos illatszer használatára vagy a vallásos megjelenés kerülésére, de a források ezeket elsősorban operatív biztonsági és beépülési gyakorlatként, nem klasszikus jogi takijjaként tárgyalják.

A fenti esetek ezért a modern vitákban két különböző problémát vetnek fel. Egyrészt dokumentálható, hogy egyes szélsőséges vagy terrorista szereplők, illetve az őket leíró hatósági iratok a vallási vagy ideológiai rejtőzködést a takijja nyelvén értelmezték. Másrészt a dzsihadista operatív kézikönyvekben kimutatható a vallási identitás külső jeleinek tudatos elhagyása a beépülés és gyanúelkerülés érdekében. Ugyanakkor ezekből az esetekből nem következik, hogy a takijja általános muszlim magatartásforma volna, vagy hogy a klasszikus iszlám jog általánosan engedélyezné a megtévesztést; az ilyen következtetést a szakirodalom rendszerint túláltalánosításként vagy polemikus használatként kezeli.

Összegzés

A takijja szűk értelemben főként a síita vallási rejtőzködés és elővigyázatos színlelés fogalma. A hozzá kapcsolódó jogi és etikai engedmények azonban — különösen kényszer, veszély, szükséghelyzet, háború, békítés, házastársi konfliktuskezelés, kitmán és mudárát esetén — a szunnita forrásanyagban is megjelennek, gyakran más terminológia alatt. Ugyanakkor a források alapján az sem állítható, hogy a takijja általános engedély lenne hétköznapi vagy politikai hazugságra.

Lásd még

• Saría
• Síita iszlám
• Szunnita iszlám
• Moriszkók

Források

• Gleave, Robert: „The Legal Efficacy of Taqiyya Acts in Imami Jurisprudence: ʿAlī al-Karakī’s al-Risāla fī l-taqiyya”, Al-Qanṭara, 34/2, 2013, 415–438. Nyílt PDF: al-qantara.revistas.csic.es.
• Goldziher Ignác: „Das Prinzip der taḳijja im Islam”, Zeitschrift der Deutschen Morgenländischen Gesellschaft, 60, 1906, 213–226.
• Iványi Márton: „Takijja: iszlám és színlelés”, Kommentár, 2020/3, 138–146.
• Iványi Márton Pál: „Misztérium, taqiyya és okkultáció: síita sajátosságok vagy világvallásokon átívelő fogalmak?”, Vallástudományi Szemle, 17/2, 2021, 97–113.
• Kohlberg, Etan: „Some Imāmī-Shīʿī Views on Taqiyya”, Journal of the American Oriental Society, 95/3, 1975, 395–402.
• Kohlberg, Etan: „Taqiyya in Shīʿī Theology and Religion”, in Hans G. Kippenberg – Guy G. Stroumsa (szerk.): Secrecy and Concealment: Studies in the History of Mediterranean and Near Eastern Religions, Brill, Leiden, 1995, 345–380. Bibliográfiai rekord: Index Theologicus.
• Mariuma, Yarden: „Taqiyya as Polemic, Law and Knowledge: Following an Islamic Legal Term through the Worlds of Islamic Scholars, Ethnographers, Polemicists and Military Men”, The Muslim World, 104/1–2, 2014, 89–108.
• Medoff, Louis: „TAQIYA i. In Shiʿism”, Encyclopaedia Iranica, 2015.
• O’Donnell, S. Jonathon: „Islamophobic conspiracism and neoliberal subjectivity: the inassimilable society”, Patterns of Prejudice, 52/1, 2018, 1–23.
• Stewart, Devin J.: „Dissimulation in Sunni Islam and Morisco Taqiyya”, Al-Qanṭara, 34/2, 2013, 439–490. Nyílt PDF: al-qantara.revistas.csic.es.
• Virani, Shafique N.: „Taqiyya and Identity in a South Asian Community”, The Journal of Asian Studies, 70/1, 2011, 99–139.