Törkölypálinka

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A törkölypálinka erjesztett szőlőtörkölyből lepárolt, hagyományos magyar égetett szesz, az egyik legrégebbi pálinkafajta. Nem tévesztendő össze a szőlőpálinkával, melyet szőlőszemekből készült cefréből párolnak le.

A 2008. évi LXXIII. pálinkatörvény szerint csak olyan törkölypárlat nevezhető törkölypálinkának, amelyet Magyarországon termett szőlő törkölyéből, kizárólag Magyarország területén készítettek és palackoztak, édesítés, ízesítés és színezés nélkül.[1] A törkölypálinka magyarországi eredetvédelmét európai uniós rendelet garantálja.[2]

Törkölynek nevezzük a szőlő feldolgozása után a szőlőprésben visszamaradó, növényi részekből álló anyagot. Az időjárástól, a fajtától és a feldolgozás módjától függően 15-30% törköly keletkezik borkészítés során, ebből készül a törkölypálinka.

A törkölypálinka főzése februárban, márciusban, de legkésőbb áprilisban megindult, különben a törköly használhatatlanná vált. A vörös szőlő törkölye értéktelenebb, mert hamar ecetes erjedésnek indul.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szőlőtörkölyt sokáig csak a csiger és a törkölyecet alapanyagaként, illetve sertéstakarmányként hasznosították. A törkölypálinka első említése a 17. századból származik: 1697-ben az erdélyi országgyűlés – a borosgazdák védelmében – egy időre betiltotta a készítését. Eközben azonban Kassán 1708-ban még kidobták a nagy mennyiségű fölösleges törkölyt.[3] A törkölypálinkát eredetileg nem közvetlenül törkölyből főzték, hanem a belőle nyert csigert párolták le. Még a 19. század kezdetén is jelent meg olyan magyar kézikönyv, mely szerint a borseprőt és a törkölyt nem szabad az üstbe tenni, hanem a belőlük nyert másodbort kell lefőzni.[4] Az 1820-as években még az egyik leggyakoribb magyar párlatfajtának nevezték, de az egyre elképesztőbb mennyiségben gyártott burgonyaszesz miatt a következő évtizedekben elvesztette ezt a státuszát. A két világháború között a legnagyobb mennyiségben törkölyt használtak fel a legális pálinkafőzéshez, ám a pálinkák és borpárlatok együtt is csak nagyjából a negyedét tették ki a mezőgazdasági szeszfőzdék termelési keretének. Az 1950-es években a pálinkák 30%-a törkölypálinka volt, ez az arány a későbbiekben csökkent. Az 1960-as évektől létezik a tokajiaszú-törkölypárlat, amelyben egyesül az olasz törkölypárlatra (grappára) jellemző íz az aszúborok illatával.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. 2008. évi LXXIII. törvény a pálinkáról, a törkölypálinkáról és a Pálinka Nemzeti Tanácsról. Magyar Közlöny- és Lapkiadó Kft.. (Hozzáférés: 2014. május 20.)
  2. Az Európai Parlament és a Tanács 110/2008/EK rendelete (2008. január 15.) a szeszes italok meghatározásáról, megnevezéséről, kiszereléséről, címkézéséről és földrajzi árujelzőinek oltalmáról
  3. Szathmáry László: Újabb adatok a törkölypálinka történetéhez hazánkban. Magyar Elektronikus Könyvtár (Általános Szeszipari Közlöny, 1933. No. 21–22. p. 2., No. 23–24. pp. 4–5.)
  4. Mitterpacher Lajos. Rövid oktatás a’ szőlő miveléseröl és bor, pálinka és etzet készittéteséröl.. Budán: a’ Királyi Magyar Universitás’ betűivel (1815) 

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]