Tökfélék

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Infobox info icon.svg
Tökfélék
Különböző kabakosok termése
Különböző kabakosok termése
Rendszertani besorolás
Ország: Növények (Plantae)
Törzs: Zárvatermők (Magnoliophyta)
Csoport: Valódi kétszikűek (Eudicots)
Csoport: Core eudicots
Csoport: Superrosidae
Csoport: Rosidae
Csoport: Eurosids I
Rend: Tökvirágúak (Cucurbitales)
Család: Tökfélék (Cucurbitaceae)
Juss.
Típusnemzetség
Cucurbita
L.
Hivatkozások
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Tökfélék témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Tökfélék témájú kategóriát.

A tökfélék vagy kabakosok (Cucurbitaceae) a tökvirágúak (Cucurbitales) rendjének névadó családja. Ebbe a családba tartozik számos termesztett haszonnövény, mint például a görögdinnye, a sárgadinnye, az uborka, a termesztett tök és különféle fajtái (a cukkini, a csillagtök vagy patisszon, a spagettitök, az olajtök), az óriástök vagy sütőtök és ennek fajtái, a laskatök, a pézsmatök, illetve a lopótök.

Elterjedés, élőhely[szerkesztés]

Döntően trópusi, szubtrópusi növényfajok tartoznak a családba, de egyesek (például a földitök (Bryonia) nemzetség tagjai) a mérsékelt övben is honosak. A tökfélék főként a nyíltabb termőhelyeket, erdőszéleket, bozótokat kedvelik; köztük vannak sztyeppkedvelők (pl. a görögdinnye), de előfordulnak sivatagiak is, mint például a sártök (Citrullus colocynthis). Erdőben élnek a Fevillea, a Zanonia és a Telfairia nemzetségbe sorolt fajok. A tökfélék közül egyedül a fekete földitök (Bryonia alba) és a piros földitök (Bryonia dioica) őshonos Közép-Európában, azon belül Magyarországon is.[1]

Megjelenés[szerkesztés]

Általában egyéves lágyszárúak (földön heverők vagy kúszónövények), ritkán félcserjék és csak kivételesen fásszárúak (pl. a Dendrosicyos nemzetség). A kúszó fajok a leveleik mellől fejlődő kacsok segítségével kapaszkodnak meg valamilyen támasztékon, s ezzel tartják meg magukat. Ez úgy megy végbe, hogy a kacsok vége körbetekerednek a támasztékon, így körülhurkolják azt; a kacsok szabadon maradt része pedig sok esetben megrövidül, mert csavarvonalban (rugószerűen) összetekeredik úgy, hogy közben alsó és felső végük továbbra is ellentétes irányú marad. A kacsok formája lehet egyszerű, villásan elágazó, vagy többszörösen elágazó.[1]

A legtöbb tökféle gyökere lefelé orsószerűen kivastagszik. A tökfélék jellegzetessége, hogy hajtásukban úgynevezett bikollaterális szállítónyalábok találhatók: azaz háncsrész a farészen kívül és azon belül is kifejlődött. Leveleik többnyire szórtan állnak a száron, kerekdedek, legtöbbször karéjosan osztottak, a családon belül nagy változatosságot mutatnak.[1]

Öttagú virágaik szinte mindig egyivarúak, pártájuk általában forrt, a porzók teljesen szabadok (ősibb állapot) vagy részben-egészben összenőttek. A vacokban nektáriumok csalogatják a rovarokat. Az összenőtt három termőlevélből sajátos bogyótermés, a kabak képződik, amely néhány gramm (földitök), dekagramm (uborka) vagy több tíz kilogramm (tök) tömegű is lehet. A legkorábbi termesztett növények közé tartoznak.

Rendszerezés[szerkesztés]

A Cronquist-rendszer az ibolyavirágúak (Violales) rendjébe helyezte.[2]

125 nemzetséget különböztetnek meg a családban, 825 fajjal. A következő rendszerezést Charles Jeffrey alkotta 1990-ben:

Zanonioideae alcsalád (apró, barázdált pollen)

Cucurbitoideae alcsalád

A nemzetségek ábécérendben: Abobra Acanthosicyos Actinostemma Alsomitra Ampelosycios Anacaona Apatzingania Apodanthera Bambekea Benincasa Biswarea Bolbostemma Brandegea Bryonia Calycophysum Cayaponia Cephalopentandra Ceratosanthes Chalema Cionosicyos Citrullus Coccinia Cogniauxia Corallocarpus Cremastopus Ctenolepis Cucumella Cucumeropsis Cucumis Cucurbita Cucurbitella Cyclanthera Dactyliandra Dendrosicyos Dicaelospermum Dieterlea Diplocyclos Doyerea Ecballium Echinocystis Echinopepon Edgaria Elateriopsis Eureiandra Fevillea Gerrardanthus Gomphogyne Gurania Guraniopsis Gymnopetalum Gynostemma Halosicyos Hanburia Helmontia Hemsleya Herpetospermum Hodgsonia Ibervillea Indofevillea Kedrostis Lagenaria Lemurosicyos Luffa Marah Melancium Melothria Melothrianthus Microsechium Momordica Muellerargia Mukia Myrmecosicyos Neoalsomitra Nothoalsomitra Odosicyos Oreosyce Parasicyos Penelopeia Peponium Peponopsis Polyclathra Posadaea Praecitrullus Pseudocyclanthera Pseudosicydium Psiguria Pteropepon Pterosicyos Raphidiocystis Ruthalicia Rytidostylis Schizocarpum Schizopepon Sechiopsis Sechium Selysia Seyrigia Sicana Sicydium Sicyos Sicyosperma Siolmatra Siraitia Solena Tecunumania Telfairia Thladiantha Trichosanthes Tricyclandra Trochomeria Trochomeriopsis Tumacoca Vaseyanthus Wilbrandia Xerosicyos Zanonia Zehneria Zombitsia Zygosicyos[4]


Toxicitás[szerkesztés]

A tökfélék és rokonaik, így például a cukkini vagy az uborka vadfajai is kesernyés ízűek, amit termesztésük során, nemesítéssel vontak ki, így a ma ismert ehető fajták már általában nem tartalmaznak keserűanyagot. Azonban a vad típusokkal (pl. dísztökökkel) való visszakeresztezés eredményeként, vagy spontán fordított mutációval a mag önszaporodása esetén, illetve egyes kutatások szerint aszályos időkben, az eredetileg a rovar és gomba kártevők ellen termelt különféle keserű ízű méreganyagokat a növények újra előállítják. Ezek, a Cucurbitaceae és számos más növénycsalád tagjaiban is megtalálható terpenoidok, a kukurbitacinok, egy igen változatos vegyületcsoport, amit a gyógyászatban és rovarölőszerként is használnak. Már kis mennyiségben is hányingert, hányást, hasmenést, sőt életveszélyes bélkárosodást is okozhat. Keserű íz észlelésekor ezért tilos a növényrészek felhasználása, elfogyasztása.[5][6][7][8][9][10]

Képek[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. a b c Siegfried Danert, Peter Hanelt, Johannes Helm, Joachim Kruse, Jürgen Schultze-Motel: Urania Növényvilág: Magasabbrendű növények II. Fordította: Horánszky András és Stohl Gábor. Szakmailag ellenőrizte: Simon Tibor. 1976 (első kiadás, ISBN 963 280 083 4), 1981 (második, változatlan kiadás, ISBN 963 281 004 X). Budapest: Gondolat Kiadó. 121., 123. o.  
  2. ITIS Standard Report Page: Cucurbitaceae
  3. Renner, S. S., Schaefer, H. & Kocyan, A. (2007). „Phylogenetics of Cucumis (Cucurbitaceae): Cucumber (C. sativus) belongs in an Asian/Australian clade far from melon (C. melo)”. BMC Evolutionary Biology 7, 58-69. o. DOI:10.1186/1471-2148-7-58.  
  4. Watson and Dallwitz Archiválva 2007. január 3-i dátummal a Wayback Machine-ben 3 September 2002
  5. Újváry István: Pest Control Agents from Natural Products, (Robert Krieger szerk.) Hayes' Handbook of Pesticide Toxicology (Third Edition), 2010. ISBN 9780123743671 (angolul)
  6. Thomas Kapp: Cucurbitacine in selbst angebauten Zucchini, ua-bw.de - 2015. augusztus 8.
  7. Ujjwal Kaushik, Vidhu Aeri, and Showkat R. Mir: Pharmacognosy Reviews Wolters Kluwer -- Medknow Publications Cucurbitacins – An insight into medicinal leads from nature, ncbi.nlm.nih.gov Pharmacognosy Reviews 9. évf. 17. szám, 2015. jan-jún.
  8. Vigyázat! Mérgező lehet a tök és a cukkini!, blikk.hu - 2015. október 20.
  9. Dísztököt csak díszíteni, portal.nebih.gov.hu - 2018. október 10.
  10. Keserű a cukkini, vagy az uborka? Legyünk óvatosak!, elelmiszerteszt.hu - 2019. máj. 3.

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]