Tótsóvár

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
Szent István király templom

Tótsóvár (szlovákul: Solivar, németül: Salzburg) Eperjes városrésze Szlovákiában az Eperjesi kerület Eperjesi járásában. 1960-ban Németsóvár és Sóbánya településeket csatolták hozzá. 1970-óta Eperjes városrésze.

Fekvése[szerkesztés]

Eperjes központjától 2 km-re délkeletre fekszik.

Története[szerkesztés]

Tótsóvár területén már a középkorban is voltak sóforrások, amelyekből sót állítottak elő. A települést a 13. században alapították, első írásos említése IV. Béla király 1262-ben kelt okleveléből való. 1285-ben IV. László király a sóforrásokat és környéküket a Sós családnak adja. Szent István király tiszteletére szentelt templomát az 1332-es pápai tizedjegyzék már említi. Ezt 1413-ban sóvári Soós György gótikus stílusban építtette át. Erről a mai plébániatemplomon emléktábla emlékezik meg. A területen 1572-ben kezdődött az iparszerű sóbányászat, melynek az 1752. február 22-re virradó éjszaka bekövetkezett elöntés vetett véget. Mivel a talajvíz elárasztotta a hagyományosan kialakított bányákat, a régi módszerrel a kitermelést nem lehetett folytatni. A korábbi bánya ugyanis egy nagy földalatti sótóvá alakult. Az új módszer a sólé ökrökkel és lovakkal hajtott szivattyúkkal bőrzsákokban történő felszínre hozása volt. A sósűrítmény 5-7 hektoliteres bőrzsákokba gyűjtve került feldolgozásra. Az üzemet 1785-től a bécsi császári és királyi kamara igazgatása alá rendelték.

Vályi András szerint "SÓVÁR. Hajdani Vár, és tót falu Sáros Várm. földes Ura a’ Kir. Kamara. Nevezetesíttetett a’ többek között hajdan, midőn Miczbán Simonnak birtoka vala, kitől Hitvesének 1222-dikben hét fija született egyszerre, ’s ezekből híres Nemzetségek lettek; lakosai katolikusok, fekszik Eperjeshez 1/4 mértföldnyire; sós vize, és sót főző kir. művháza is nevezetesíti; k. sóháza, és ispotállya is van; földgye középszerű, fája, réttye, legelője van, keresetre is jó módgyok."[1]

Fényes Elek szerint "Sóvár, tót-német m. v. Sáros vmegyében Eperjeshez délnyugotra 1/2 mfdnyire: 2461 r., 120 g. kath., 104 evang. lakos. Eloszlik tulajdonképpen Sóvárra, Sóbányára, és Sváb utczára. Van itt 3 kath. templom, egy plébánia, nagy urasági magtár, sör-pálinkaföző és kávéház. De legnagyobb nevezetessége sófőző-intézetében áll, 1575 körül legelőször fedeztetett itt fel kősó, s későbben bánya-üreg miveltetett, hanem jelenleg csak a Leopold nevű van folyamatban. A sósviz ökörbőrbül készült tömlőkkel huzatik-fel, s csatornák segedelmével az itten lévő 6 medenczébe (cisterna), s innen a főzőházakba s kazánokba vezettetik. Az évenkénti sónyereség 101,000 mázsára megyen, s a főzőházaknál 110 ember, a sóshordók készitésével 24 bodnár dolgozik, ezenkivül különböző munkákra 20 rendes cseléd szolgál, ide nem értvén a számos sóstiszteket, kikre egy fő-felügyelő vigyáz fel. Sóvárhoz, mint só-kamarai jószághoz 5 falu tartozik, u. m. Gulviz, Kakasfalva, Ábránfalva, Erdőcske, és Sós-Ujfalu. Ezeknek erdősséggel 10,485 holdra terjednek, mellyekhez későbben t. i. 1797-ben még 397 7/12 hold járult. Elosztatnak 100 vágásra, s évenkint 3500 öl fát szolgáltatnak. Fő fanemek: vörös bikk, és tölgy, sokkal kevesebb nyír, juhar, kőris, nyár, cser, hárs, cseresznye, alma, körte, továbbá vetett öreg és topolya fenyő, stb. A sóvári hegylánczban találtatik vasércz, különféle kövek, u. m. olivin, félopát, opáljasbis, hegykristály, obsidian, gyöngykő, kavacs, kvarcz, márga, basalt, homokkő, kovacs, stb.; valamint a sósvizben (Sohle) is találtak mészföldet, sósavanyos mészt, szénsavanyos vasat és meszet, meglehetős mennyiségű kavicsfölddel. Sóvárnak eredetét némellyek Árpád idejénél előbbre teszik. 1285-ben László király a fiatal gróf Miczbán Györgynek ajándékozta Sópatak és Detre falukkal együtt, azon vitézségéért, mellyet az Ottokár, Tatárok és Conrad elleni háborukban kimutatott, s megengedte hogy ide várat épitsen; és ugyan ennek követleztében Miczbán Sós de Sóvár nevet vett fel magának, s maradéki mind e mai napig ezt viselik. A többi hat testvérjétől pedig e következő nemzetségek szakadnak le: Csapy, Bocskay, Szörley, Ráskay, Eszényi, Kövesdy. 1525-ben az eperjesi polgárok foglalták el e várat, de 1528-ban királyi parancsolatnál fogva a Sós nemzetségnek visszaeresztették. Fels a Zápolyiaktól elvévén, Ferdinand 5521 ftért Eperjesnek zálogositá el. De később a posoni és beszterczebányai országgyüléseken, visszaadatása rendeltetett. Végre Vernherr császári vezér 1517-ben lerontotta."[2]

1910-ben 1373, többségben szlovák lakosa volt, jelentős magyar kisebbséggel. A trianoni békeszerződésig Sáros vármegye Eperjesi járásához tartozott. 1960-ban Németsóvárral és Sóbányával egyesítve alkotta Sóvár községet. 1970-ben Sóvárral együtt Eperjes része lett.

Nevezetességei[szerkesztés]

  • Szentháromság tiszteletére szentelt római katolikus plébániatemploma 1757-ben épült.
  • Szent István király tiszteletére szentelt római katolikus temploma 1332-ben már állt. Szent Istvánnak, Szent Lászlónak és Szent Imrének szentelt oltárai 1730-ban készültek.
  • A régi szivattyúk egyike a Leopold akna felett máig megmaradt és a látogatók számára megtekinthető.
  • A volt sóraktár, sólétároló, főzőüzem és kerepelő épületei.

Híres emberek[szerkesztés]

Itt született 1895. június 28-án Merényi Oszkár irodalomtörténész.

Külső hivatkozások[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  • Štefan Butkovič 1978: Dejiny ťažby soli v Solivare.
  • Soós Elemér 1926: Sóvár története, hadi és műleírása.