Szlovákosítás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Magyarlakta területek Szlovákiában. A magyarok alkotják Szlovákia legnagyobb kisebbségét, 2011-ben 458 467 fő vallotta magát magyarnak, a teljes lakosság 8,49%-a.
  50-100%
  10-50%
  0-10%

A szlovákosítás az az asszimiláló folyamat, amely során a Szlovákiában élő nem-szlovák nemzetiségek feladják kultúrájukat és nyelvüket a szlovák kultúra javára. A folyamat elsősorban megfélemlítések és zaklatások következménye.[1][2][3][4] A múltban a folyamatot a kisebbségi jogok megvonásával és etnikai tisztogatásokkal is gyorsították, de az elmúlt évtizedekben támogatása kisebbségellenes rendelkezések elfogadására és gyűlölködő beszédekre korlátozódott.

A folyamat elsősorban Szlovákiában figyelhető meg, ahol a szlovák nemzet abszolút többségben van. A szlovákosításról elsősorban a magyarokkal[5] kapcsolatban beszélnek, de érinti a német, ukrán, ruszin,[6] lengyel[7] és zsidó[8] kisebbségeket is.

Magyarok[szerkesztés]

Az első világháború után[szerkesztés]

A trianoni békeszerződés értelmében Magyarország elveszítette területének több, mint két harmadát, lakosságának több, mint felét, és a tízmilliós magyarság egyharmadát. (Az 1910-es népszámlálási adatok alapján.)

A szlovákosítás már a szlovák nemzet megjelenésétől kezdve jelen volt a Magyar Királyság területén, de Csehszlovákia megalakulása előtt a folyamat önkéntes volt. A szlovákosítás ezen korai formája jól megfigyelhető a nemesség magánlevelezésében.[9] Egy másik példa az első világháborút megelőző szlovákosításra a nagylévárdi habánok, egy hutterita közösség asszimilálása a szlovákságba, melyre a XVI. században került sor.[10]

A gyors[11] és erőszakos[12][13] szlovákosítás Csehszlovákia megalakulása után kezdődött meg, amikor a szlovák nemzet fennállása során először került irányító szerepbe. A trianoni békeszerződés az országhatárt a szlovák-magyar nyelvhatártól délebbre állapította meg.[14] Ennek következtében teljesen magyarlakta területeket csatoltak az újonnan megalakult országhoz.

Csehszlovákia megalakulása után megnyíltak a korábban betiltott szlovák tannyelvű iskolák, és újakat is alapítottak. Bár eleinte a kisebbségek iskolái megmaradtak, számuk folyamatosan csökkent. Szemben az 1921-ben működő 845 magyar iskolával, az 1925/26-os tanévben már csak 806 magyar tannyelvű elemi iskola nyitotta meg kapuit.[15] A pozsonyi magyar egyetemet közvetlenül Csehszlovákia megalakulása után bezárták.[16]

Az 1910-es népszámlálás szerint a mai Szlovákia területén 884 309 magyar anyanyelvű ember élt, ez az akkori lakosság 30,29%-át tette ki.[17] Ezzel szemben 2011-ben 458 467 személy vallotta magát magyarnak, ami a lakosság 8,49%-a.[17] Ez a százalékarány három és félszeres csökkenését jelenti, miközben a magyarajkú lakosság közel a felére csökkent 100 év alatt. Az első szlovákiai népszámlálás, melyre 1919-ben került sor, 689 565 magyart rögzített (a lakosság 23,59%-a).[18] Az 1921-es első csehszlovák népszámlálás szerint Szlovákia területén 650 597 magyar élt, a lakosság 21,68%-a.[17][18] Az 1930-as csehszlovák népszámlálás idején már csak 571 952 fő vallotta magát magyarnak.[17] Az ebben az időben végzett népszámlálások helyességét sokan megkérdőjelezték. Erre példák a Kassában kapott adatok. A népszámlálások szerint a város lakosságának 15–20%-a volt magyar; ennek ellenére a választásokon a magyar pártok a szavazatok 35–45%-át kapta meg a városban.[19] A magyarok számának meghatározását nehezíti, hogy magas volt a kétnyelvűek, valamint a szlovák és magyar identitással is rendelkező lakosok száma, akik szlováknak és magyarnak is vallhatták magukat.

A Csehszlovákia megalakulását követő években sok magyar nemzetiségű tanár, vasutas, postás, rendőr, katona és hivatalnok kényszerült Magyarországra költözni önként, mivel posztjukra cseh vagy szlovák nemzetiségű emberek kerültek. A Magyarországra költözők száma ismeretlen, de a népszámlálások adatai a magyar kisebbség hirtelen csökkenését jelzik. Némely tanárokat és köztisztviselőket kiutasították Csehszlovákiából, míg mások a nehéz körülmények miatt távoztak. Az otthonukat így elhagyó családokra példa Hamvas Béla,[20] valamint Szent-Györgyi Albert családja. A Csehszlovákiából és Romániából érkező menekültek száma olyan nagy volt, hogy teljesen új lakóparkokat kellett létrehozni a számukra (Mária-Valéria telep, Pongrácz-telep). Ezek a területek legalább tízezrek számára adtak új otthont.[21]

De-magyarosítás[szerkesztés]

Csehszlovákia nyelvi térképe (1930)
A pozsonyi Mária Terézia-szobor 1921 előtt...
...és közvetlenül ledöntése után.

A monarchia alatt a cseh és szlovák lakosságon belül elterjedt a magyarellenesség,[22][23][24] ami Csehszlovákia megalakulása után is megmaradt. Ez az érzés leginkább Pozsonyban (ekkor Pressburg, nem sokkal később nevezték át Bratislavára) jelent meg. A város új zsupánja (ispán) Samual Zoch lett, vezetése idején bezárták az Erzsébet Tudományegyetemet, Csehszlovákia egyetlen magyar tannyelvű egyetemét, a professzorokat pedig a rendőrség megfélemlítette, mindezt közvetlenül Csehszlovákia megalakulása után.[25] A professzorok és a diákok nagy része ekkor Budapestre költözött (az egyetemet Pécsett alapították újra). Zoch korábban így nyilatkozott: „De a nemzetiségi kérdés csak akkor lesz megoldva teljesen, amikor erkölcsi közfelfogásunk a nemzeti elnyomást úgy fogja elítélni, amint elítéli a vallási kérdést.”[26]

Pozsonyban a feszültség tovább nőtt, amikor a csehszlovák légió tagjai sortüzet adtak le a teljhatalmú miniszter pozsonyi bevonulás ellen békésen tüntetőkre. A sortűzben heten vesztették életüket, és huszonhárman sérültek meg.[25] Ezek a katonák fontos szerepet játszottak a magyar és Habsburg szobrok és emlékművek ledöntésében vagy megrongálásában.[27]

A magyarellenesség másik megnyilvánulása az Osztrák–Magyar Monarchia és a Magyar Királyság neves alakjait ábrázoló szobrok és emlékművek gyűlölete volt. A Csehszlovák Nemzeti Bizottság nemzeti érzelmű képviselői már 1920-ban ezek ledöntését követelték.[27] A gyűlölet azonban nemcsak a szobrokat érintette: Poprádon és feltehetően más városokban magyar könyveket égettek.[28] Ezzel egyidőben több szobrot is elpusztítottak: a dévényi Árpád-szobrot és a milleniumi emlékművet is felrobbantották.[27][29] Mária Terézia magyar királynő pozsonyi szobrát is ledöntötték,[30] valamint megrongálták Kossuth Lajos rozsnyói, losonci, dobsinai és érsekújvári szobrait is.[29] Ugyanerre a sorsa jutott a breznóbányai II. Rákóczi Ferenc-szobor, és még sok másik emlékmű.[27] A szobrok ledöntését szinte minden esetben a csehszlovák légió tagjai követték el.[27] A rendőrség és a kormány tétlenül nézte a történéseket, és csak azután avatkozott közbe, hogy a csőcselék német vállalkozók boltjait is megrongálta.[27] A magyarokat és más kisebbségeket kizárták az alkotmányozó gyűlésből, nehogy bármilyen befolyásuk legyen a csehszlovák alkotmányra.[31] A kisebbségek jogot kaptak anyanyelvük használatára a hivatalokban és a bíróságokon ott, ahol a lakosság legalább 20%-át ők tették ki. A választókerület-manipuláció és a lakosságcserék következtében azonban a magyarok csak kis számban képviseltethették magukat a Nemzeti Bizottságban, így nem lehettek befolyással a csehszlovák politikára. Ugyanezen okokból azonban a szlovák értelmiség politikai ereje is korlátozva volt.[31]

A második világháború hatása[szerkesztés]

Törekvések egy magyaroktól mentes Csehszlovák állam létrehozására[szerkesztés]

1945-ben, a második világháború végével újból megalakult Csehszlovákia, a csehszlovák politikusok célja pedig a német és magyar kisebbség etnikai tisztogatások útján való eltávolítása lett Csehszlovákia területéről. Mindkét kisebbségre "háborús bűnösként" tekintettek, mivel képviselőik, mint például Konrad Henlein és Esterházy János és anyaországaik hozzájárultak Csehszlovákia háború előtti feldarabolásához (müncheni egyezmény és első bécsi döntés).[32][33] Ahogy Edvard Beneš, Csehszlovákia második elnöke mondta:

Esterházy János, aki Szlovákiában még mindig háborús bűnösnek számít, miután a bíróság elutasította rehabilitációját.
Ezután a háború után szó sem lehet az első világháború utánihoz hasonló kisebbségi jogokról ebben az államban. Miután megbüntettük az államellenes bűnözőket, a németek és magyarok nagy részének el kell hagynia Csehszlovákiát. Ez a határozott álláspontunk... A mieink nem élhetnek együtt a németekkel és a magyarokkal a szülőföldünkön.
– Edvard Beneš, 1945[34]

A háború utolsó évében Beneš, a csehszlovák emigráns kormány feje a csehszlovákiai kisebbségi kérdés megoldásán dolgozott. Ezt a német és magyar kisebbség kitelepítésében vagy asszimilálásában látta,[35][36] mivel ők jelentették a legnagyobb akadályt a csehszlovák nemzetállam kialakítása előtt.[37] Az ötlet, hogy a szlovákiai magyarságot el kell pusztítani, hosszú ideig uralta a csehszlovák nemzetiségi politikát.[38] Eközben Klement Gottwald, Csehszlovákia Kommunista Pártjának főtitkára egy másik kormányt alapított Moszkvában. 1945 áprilisában Gottwald és Beneš Kassán találkoztak, ahol megalapították az új csehszlovák kormányt, a Nemzeti Frontot. Ez a csehszlovák kommunisták és nem-kommunisták koalíciója volt, melynek tagjai egyetértettek abban, hogy Csehszlovákiából nemzetállamot kell létrehozni.[35]

Nem sokkal később, az Össz-szövetségi Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottságának felügyelete alatt a Nemzeti Front meghirdette a kassai kormányprogramot. A program kihirdetése után az újdonsült Csehszlovákia német és magyar nemzetiségű lakosságának az üldözés különböző fajtáival kellett szembenéznie: kitiltás, deportálás, internálás, bírósági eljárások, állampolgárság-megvonás, a magánvagyon elkobzása, munkaszolgálatok, és a "reszlovakizációnak" (visszaszlovákosítás) nevezett kényszerű nemzetiségváltoztatás. A magyar kérdéssel elsősorban a kormányprogram VIII., XI. és XV. pontja foglalkozik. A VIII. pont megvonta a magyar és német nemzetiségűek állampolgárságát.[39] A XI. pont elrendelte a magyar és német tulajdonú földterületek elkobzását,[39] míg a XV. pont a kisebbségi iskolák bezárásáról rendelkezett.[39]

Edvard Beneš, Csehszlovákia második elnöke.
Azok közül a német és magyar nemzetiségű polgárok közül, akik az 1938-as müncheni döntés előtt csehszlovák állampolgársággal rendelkeztek, a Csehszlovák Köztársaság elismeri a náciellenes és antifasiszta személyek állampolgárságát. Számukra biztosítja a visszatérést a köztársaságba. Ők azok, akik már München előtt aktív küzdelmet folytattak Henlein és a magyar irredenta pártok ellen a Csehszlovák Köztársaság érdekében, s akiket München és március 15-e után a német és a magyar államhatalom üldözött, bebörtönzött vagy koncentrációs táborba juttatott (...) a Csehszlovák Köztársaság iránti hűségük miatt. (...) A többi német és magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgár csehszlovák állampolgársága megszűnik. Ezek a polgárok újra optálhatnak Csehszlovákia javára, miközben a köztársaság hatóságai fenntartják maguknak minden kérelem egyéni elbírálásának jogát.
– a kassai kormányprogram VIII. pontja; Kassa, 1945. április 5.[39]

Az 1948. május 9-én életbe lépett alkotmány a Csehszlovák Köztársaságot két egyenjogú szláv nemzetnek, a cseheknek és a szlovákoknak egységes államaként határozta meg, amely mentes minden ellenséges elemtől.[40] A nemzetiségi politika főbb elemeiről a csehszlovák kommunista párt vezető beosztású tagjai, mint Klement Gottwald, Bohumír Šmeral, Jan Šverma és Václav Kopecký írtak. Gustáv Husák szerint: „Az elmúlt hét megpróbáltatásokkal teli év megváltoztatta a mi és a világ többségének véleményét a nemzetiségi politikáról. Ez a negyedik lecke, amit levonhatunk 1938 őszéből, a magyar és német kisebbségek bűne a Csehszlovák Köztársaság szétzúzásában, a lecke, amely Csehszlovákia lakosságának szenvedéséről tanúskodik, a lecke a béke fenntartása érdekében végrehajtandó lakosságcsere elkerülhetetlenségéről.”[41]

Mivel a német és magyar kisebbség tagjai a háború előtt csehszlovák állampolgárok voltak, Benešnek dekrétumokban kellett megfosztania őket állampolgárságuktól.[42] 1945-ben Edvard Beneš államfő a 33. dekrétumban fosztotta meg a német és magyar nemzetiségű lakosokat az állampolgárságuktól, kivéve azokat, akik rendelkeztek antifasiszta múlttal. Csehszlovákia fenntartotta álláspontját, mely szerint a békeszerződésben rendelkezni kell arról, hogy „Magyarország saját állampolgáraiként fogadja el azokat a magyarokat, akik elvesztették csehszlovák állampolgárságukat, és hogy ezek az emberek Magyarország területén telepedjenek le, értük pedig a határátlépés pillanatától Magyarország a felelős.”[38]

A magyarok erőszakos kitelepítése[szerkesztés]

Kitelepített gútai magyarok Mladá Boleslav-ban, 1947 februárjában.

A több mint 700 ezres magyar kisebbség áttelepítésének tervét már Kassán célul tűzték ki, majd a tervet a Nemzeti Front újra megerősítette.[43] Ennek ellenére a kitelepítés csehszlovák tervének sikere a nagyhatalmaktól függött.[35] 1943-ban, már jóval a háború vége előtt, Beneš rendelkezett az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió jóváhagyásával Csehszlovákia német és magyar lakosságának kitelepítéséről.[35] A háború végén azonban, Beneš valós terveit látva az amerikai és brit vezetők elutasították azt.[35] Ez a terv azonban beleillett Sztálin közép-európai terveibe, így 1945. március 21-én Molotov biztosította Benešt a Szovjetunió támogatásáról.[44] Zdeněk Fierlinger informálta a csehszlovák kormányt arról, hogy „Sztálin teljes mértékben pozitívan viszonyul az átköltöztetést illető követeléseinkhez. Megengedi, hogy Németországba, Magyarországba és bizonyos szinten Ausztriába telepítsük a kisebbségeket.”[44] A potsdami konferencián kötött megállapodás értelmében lehetővé vált a csehszlovákiai németek kitelepítése,[44] de a teljes magyar lakosság kitelepítésének terve végül elbukott.[44][45] A háború utáni csehszlovák kormány megpróbálta a magyar lakosságra is alkalmazni a potsdami egyezményt, de a nyugati hatalmak elutasították az elképzelést,[44] akárcsak Csehszlovákia Magyarországgal szembeni követeléseit.[44] A magyar kormány tiltakozott a csehszlovákiai magyarság kilakoltatása ellen, és a szövetségesek közbeavatkozását követelte.[46] Amikor a csehszlovák kormány tudatosította, hogy elvesztette a nyugati hatalmak támogatását, akik a Magyarországgal való tárgyalásokat sürgették, egy belső megoldáshoz folyamodtak. Céljuk a magyar kisebbség felszámolása volt szlovákosítás és szlovákok betelepítése által.[46]

Emlékszem a magyarok iránti gyűlölet egyre növekvő hullámairól, elsősorban a háború utáni évekből, amikor a saját kis szlovák bosszúnkra figyeltünk, megfeledkezve bármilyen politikai kapcsolatról vagy vallásról, amikor képesek voltunk megállapodni Benešsel, amennyiben elegendő magyart telepített át a szudéta területekre, amikor nem kollaboránsokként üldöztük a magyarokat, hanem mint nemkívánatos ellenségeket, amikor nemcsak a magyarokat gyűlöltük, hanem a nyelvüket is. Alázatosan bocsánatot kell kérnünk minden szlovák gaztettért, a szenvedésért, amit az egyes magyaroknak okoztunk.
– Vladimír Mináč, Csehszlovákia Kommunista Pártjának tagja, a Matica Slovenská elnöke; 1990[47]

„Ha kidobunk hárommillió szudéta németet, talán betelepíthetnénk ide 300 000 magyart.”, írta Clementisnek Vorosilov marsall.[48]

A #071/1945 és #88/1945 számú dekrétumok lehetővé tették a csehszlovák vezetésnek az emberek munkaszolgálatba hívását.[47] Munkaszolgálatnak álcázva megkezdődött a dél-szlovákiai magyarok áttelepítése a frissen kiürített cseh határterületekre,[47][49] valamint birtokaik elkobzása.[47] A tranzitvonatokat „önkéntes mezőgazdasági munkások” jelöléssel látták el.[47] A valós cél Dél-Szlovákia nemzetiségi összetételének megváltoztatása volt.[47][49] Ezt a módszert Karel Kaplan cseh történész „belső kolonizációnak” nevezte.[47] Szerinte a belső kolonizáció „politikai célja a magyar lakosság elköltöztetése a határ közeléből és a magyar kisebbség területi egységének megbontása volt. Ez a kolonizáció egy azonnali gazdasági céllal is bírt: az elnéptelenedett területeket munkaerővel töltötte meg.”[47]

1946 júliusa és augusztusa között a „szlovák mezőgazdasági munka a cseh földek megsegítéséért” szlogen alatt további magyarokat költöztettek Csehország nyugati részébe.[47] Összesen 40,[46][50] 45[51] vagy 50[49] ezer magyart telepítettek Csehorszába, az egykor szudéta németek által lakott területekre. Vagyonukat elkobozta az állam.[52] A Szlovák Nemzeti Levéltár adatai szerint összesen 41 666 magyart költöztettek ki Dél-Szlovákiából.[53]

Az otthonaikban maradt magyarok erős asszimilációs törekvések célpontjai lettek.[54]

A Dél-Szlovákiából a cseh határterületekre telepített magyarok száma
Kitelepített idős gútai magyarok Mladá Boleslav-ban, 1947. február
Járások Magyarok száma (1930)(1) Kitelepített magyar családok száma Kitelepített magyarok száma
1 Somorja (ma a Dunaszerdahelyi járás része) 27030 767 3951
2 Dunaszerdahelyi járás 39070 698 3551
3 Komáromi járás 53154 1483 6694
4 Galántai járás 41474 874 3972
5 Vágsellyei járás 28431 694 2931
6 Érsekújvári járás 19625 313 1391
7 Ógyalla (ma a Komáromi járás része) 36940 966 3960
8 Párkány (ma az Érsekújvári járás része) 39483 1008 3956
9 Zselíz (ma a Lévai járás része) 24164 864 3282
10 Lévai járás 12190 198 675
11 Nagykürtösi járás 11023 97 437
12 Feled (ma a Rimaszombati járás része) 25 195 547 2156
13 Rozsnyói járás 14767 100 380
14 Szepesség 16737 83 390
15 Királyhelmec (ma a Tőketerebesi járás része) 24514 116 590
16 together 448 481 9610 41 666

(1) az 1930-as csehszlovák népszámlálás alapján

Magyar–szlovák lakosságcsere[szerkesztés]

A csehszlovák vezetés ragaszkodott az ország teljes megtisztításához és az összes magyar deportálásához. A szövetségesek megelőzték az egyoldalú kiutasítást,[35] ehelyett a kisebbségi kérdés tárgyalásokkal való megoldását javasolták.[46] Ennek következtében a csehszlovák kormány több, mint 40 000 magyart telepített át a cseh határvidékre, amivel kiváltotta az Egyesült Államok és Magyarország tiltakozását. Magyarország felvetette a magyar többségű területek visszacsatolását (ezeket az 1938-as első bécsi döntés értelmében megkapta, de az 1947. február 10-ei párizsi békeszerződések érvénytelenítették azt). Csehszlovákia az ajánlatot elutasította.[50] Ezt követően Csehszlovákia a kétoldalú lakosságcserét szorgalmazta, amivel megszabadult volna a magyar kisebbségtől, ugyanakkor szlovákokat hoztak volna az országba. Ezt a tervet a magyar fél eleinte elvetette. Ugyanakkor a magyarok Csehországba telepítésének egyik célja a lakkoságcsere kierőszakolása volt.[55] Nem sokkal később a magyar vezetés felismerte, hogy a nyugati hatalmakat nem érdekli a magyar kisebbség sorsa,[47] és nem fognak gátat szabni a deportálásoknak (az 1947-ben aláírt békeszerződés nem tett semmilyen lépést a kisebbségek védelmében).[47] Ezek között a körülmények között Magyarország 1946. február 26-án, Budapesten aláírta a kétoldalú egyezményt Csehszlovákiával.[46] A magyar kormány az egyezség létrejöttét nagy kudarcnak tartotta.[56] Az egyezményt Vladimír Clementis és Gyöngyösi János csehszlovák, illetve magyar külügyminiszterek írták alá. A csehszlovák kormány 250 000 magyar áthelyezését tervezte,[46] de végül 44 129[46]–45 475,[57] főleg tehetős vállalkozó, árus, farmer és értelmiségi hagyta el Dél-Szlovákiát. Ezzel szemben 71 787 vagy 73 200[58][59] magyarországi szlovák települt be Dél-Szlovákiába. A Magyarországot elhagyó szlovákok önkéntesen jelentkeztek, míg a csehszlovákiai magyarokat erőszakkal deportálták, tulajdonaikat pedig elvették tőlük. Az a 30 000 magyar is elhagyta Csehszlovákiát, akik 1938 után költöztek erre a területre, tehát korábban nem voltak csehszlovák állampolgárok. Ennek oka az volt, hogy a Beneš-dekrétumok értelmében nem kaphattak nyugdíjat, valamint szociális és egészségügyi ellátásban sem részesülhettek.[60] Összesen 89 660 magyar érkezett Csehszlovákiából Magyarországra 1945 és 1949 között.[57] Az új otthonukkal való elégedetlenségük okán a Csehszlovákia területére érkező szlovákok fele nem sokkal később visszatért Magyarországra.[47]

Lakosságcsere Csehszlovákia és Magyarország között (1945–1949)[57]
A lakkoságcserére kijelölve Személyek száma
Az egyezmény V. pontja értelmében 105 047 (27 718 család)
Az egyezmény VIII. pontja értelmében 65 200 (23 552 család)
Áttelepítve Személyek száma
Az egyezmény V. pontja értelmében 45 475
Háborús bűnösök, az egyezmény VIII. pontja értelmében 2905
"R" transzport 1034
Az egyezmény életbelépése előtt 11 837
A felszabadítástól a csehszlovák adminisztráció beiktatásáig 10 196
Az egyezmény életbelépése után, de attól függetlenül 11 057
Az egyezmény életbelépése után 1083
Oroszvárból 73
Önkéntesen 6000
Összesen 89 660

Reszlovakizáció[szerkesztés]

1946-ban a csehszlovák kormány újabb, a magyar kisebbség eltörlését célzó módszert kezdett alkalmazni, a reszlovakizációt, mely a szlovák nemzetiség kikényszerített felvételét jelentette.[52][61] A szlovák belügyi biztos 1946. június 17-én rendelte el a reszlovakizációs program megkezdését.[52] Ez a program azon a csehszlovák feltételezésen alapult, hogy valójában nem is éltek magyarok Dél-Szlovákiában, csak a magyar uralom alatt "elmagyarosodott" szlovákok.[62][63] Ahogy Anton Granatier, az Áttelepítési Iroda tisztviselője mondta: „A szlovákok és csehek nemzetállama akarunk lenni, és azok is leszünk. Ez a monumentális program magába foglalja a reszlovakizációt, amely már egész Szlovákia területén életbe lépett! Ennek keretein belül minden magát szlováknak valló eldöntheti, hogy szlovák szeretne lenni, annak minden következményével, vagy az állampolgárság nélküliek sorsán szeretne osztozni.” 1945 tavaszán és nyarán, több dekrétumban megfosztották a magyarokat a tulajdonuktól, minden polgárjoguktól és állampolgárságuktól.[50] Magyarország a szlovák kisebbségnek egyenértékű jogokat adott, és ezt a megoldást kérte Csehszlovákiától is.[64] Mivel a szlovákiai magyarokat több jogtól is megfosztották, és diszkrimináció célpontjai lettek, nagy nyomás alá kerültek, hogy nemzetiségüket hivatalosan is szlovákra változtassák. Ha ezt nem tették meg, elestek a nyugdíjtól, a társadalmi és egészségügyi ellátástól.[60] 400 000 magyar kérte,[51] végül 344 609 kapta meg[52] a reszlovakizációs igazolást a Központi Reszlovakizációs Bizottságtól, ezzel együtt pedig csehszlovák állampolgárok lettek. Ennek következtében a szlovákiai magyarok száma 350 ezerre csökkent.[51] Orosz archívumok adatai szerint 1949 elején 20 000 magyar tartotta magát szlováknak, a szlovák történészek szerint pedig 360 000 magyar változtatta nemzetiségét szlovákra.[65] A magyar lakosság körében a félelem olyan mértékű volt, hogy az 1950-es népszámláláson mindössze 354 532-en vallották magukat magyarnak,[17] és csak tíz év után, a reszlovakizációs program visszavonása után nőtt a kisebbség száma 518 782-re.[17]

A reszlovakizációs program egyik jellemzője volt, hogy a „reszlovakizált” magyarok nem vették komolyan a nemzetiségük megváltozását, mivel lehetetlen valakit arra kényszeríteni, hogy megtagadja kultúráját és anyanyelvét. Egy szlovák újságíró így írt a „reszlovakizált” Érsekújvárról:[66]

Érsekújvár magyar lakosságának 80%-a reszlovakizált... Ezzel szemben áll az a tény, hogy Éreskújváron alig hallani szlovák szót. Sosem találhatjuk meg ezt a 80% szlovákot. Csak néhány kormányalkalmazott beszél szlovákul itt vagy ott. Mi történt a reszlovakizált emberekkel?
– J. Miklo; Náš Národ

1948 októbere után[szerkesztés]

Eduard Beneš politikai színtérről való eltűnése után a csehszlovák kormány 1948. április 13-án kibocsátotta a 76/1948 számú dekrétumot, amely megengedte a Csehszlovákia területén maradt magyaroknak a csehszlovák állampolgárság megszerzését.[52] Egy évvel később 1945 után újra megnyíltak a magyar tannyelvű alapiskolák,[52] habár a Szlovákia területén maradt magyaroknak továbbra is nagyon erős asszimilációs törekvésekkel kellett megküzdeniük.[54] Moszkvába olyan panaszok is érkeztek, melyek szerint magyar gyerekeket erőszakkal írattak be szlovák iskolákba.[54]

A legtöbb szlovákosított magyar visszavette eredeti magyar nemzetiségét. Ennek következtében a Reszlovakizációs Bizottság 1948 decemberében beszüntette tevékenységét.

A szlovákiai magyarok ügyének lezárását ígérő cseh és szlovák vezetés még 1948-ban is remélte, hogy sikerül deportálni a magyarokat Szlovákia területéről.[65] Egy 1948-as felmérés szerint a szlovák lakosság 55%-a támogatta a magyar kisebbség "áthelyezését" (deportálását), 24%-uk válaszolt „nem tudommal”, 21% pedig ellenezte az áttelepítést.[54] Az osztályellenségek elleni harc szlogenjei alatt 1948. és 1949. alatt is folytatódott a magyarok szétszórása.[54] 1949 októberére 600 magyar család deportálását készítették elő.[54]

Végül 1949. július 25-én a csehszlovák és magyar delegációk aláírták a Strbai protokollt, amely lezárta a magyar és csehszlovák vitákat és elrendelte a deportált magyarok kártalanítását.[67]

A kitelepítések mai megítélése[szerkesztés]

2002-ben, Szlovákia és Magyarország uniós csatlakozása előtt, Orbán Viktor a Beneš-dekrétumok hatályon kívül helyezését követelte, de az Európai Parlament kijelentette, „a dekrétumok nem jelentenek leküzdhetetlen akadályt a csatlakozás előtt”.[68] Monika Beňová-Flašiková szlovák politikus azzal vádolta a magyar politikusokat, hogy „revansista” politikájukkal destabilizálhatják Európát.[68] Ezt követően a szlovák parlament magyar tagjai a kitelepítések áldozatainak kártalanítását és szimbolikus bocsánatkérést követeltek.[68] Válaszként a szlovák kormány 2007 szeptemberében megerősítette a Beneš-dekrétumokat.[68]

A szocializmus alatt[szerkesztés]

Csehszlovákia (ekkor egy szocialista ország) 1989 elején a következő magyar intézményeket finanszírozta: 386 óvodát, 131 általános iskolát, 98 középiskolát, 2 színházat, 1 kifejezetten magyar könyvkiadót (további 6 könyvkiadót, amely magyar irodalmat is nyomtatott) és 24 újságot és magazint. Az első szlovákiai magyar tannyelvű egyetem csak 2004-ben nyílt meg: Selye János Egyetem.

A Minorities at Risk Project szerint:

A szocialista rezsim alatt a szlovák nacionalizmust visszafogta az erősen centrális prágai rezsim. Az 1968-as fordulat azonban több lehetőséget nyitott meg a szlovák nacionalizmus előtt. Az asszimiláció magába foglalta az oktatás gyors ütemű szlovákosítását, a magyar helységneveket jelző táblák eltávolítását, a magyar nyelv kitiltását a hivatalokból, intézményekből és munkahelyekből, valamint a magyar nevek szlovákosítását. A legjelentősebb kirekesztő ok a magyar kisebbség számára azonban a csehszlovák rendszerbe való integrálódás és a nyelv megtanulásának megtagadása volt. A folyékony nyelvtudás nélkül gazdasági és politikai esélyeik erősen korlátozottak voltak.
– Minorities at Risk[69]

Az önálló Szlovákia létrejötte óta[szerkesztés]

A kommunizmus alatt a magyar kisebbség kérdését Csehszlovákián belül a szlovákok saját ügyének tartották, éppen ezért minden hivatalos úton ignorálták.[70] A kommunizmus bukása után azonban felerősödtek a nemzeti érzelmek, és eltűnt a nemzetek szocialista egyenjogúságának ideológiája.[70] Csehszlovákia felbomlását követően Szlovákiában egy nemzeti öntudatot újradefiniáló folyamat kezdődött meg.[70]

Vladimír Mečiar miniszterelnöksége alatt a populizmus és a nacionalizmus terjedésével, valamint a törvényen kívüli intézkedések bevezetésével a független Szlovákia közel került az autoritarizmushoz.[71] Mečiar a magyar kisebbséget okolta Szlovákia rossz gazdasági helyzetéért.[71] Több cikk és könyv tartalmazott magyarellenes propagandát, és a magyarokat tették felelőssé az "első szlovák állam" felbomlásáért és a szlovák nemzet ezeréves elnyomásáért.[71]

Vladimír Mečiar, Szlovákia egykori miniszterelnöke.

Szlovákia közigazgatási határainak újbóli megszabásakor a magyar politikusok két modellt javasoltak, ezek az ún. komáromi javaslatok.[72] Az első javaslat a magyar többségű szlovákiai járások teljes etnikai autonómiáját vázolta fel, míg a másik a magyar kisebbség főbb központjait összetartó három dél-szlovákiai megye létrehozását tartalmazta.[72] Habár ehhez hasonló területi egység 1918 előtt is létezett, a Magyar Koalíció Pártja által javasolt határok kis mértékben eltértek. A felvázolt régió Dél-Szlovákia jelentős részét magába foglalta volna, aminek célja egy közigazgatási egység létrehozása volt a kisebbségben lévő magyarság számára. A magyar politikusok és értelmiségiek egyetértettek abban, hogy egy ilyen közigazgatási egység elengedhetetlen a magyar kisebbség hosszútávú fennmaradásához. A szlovák kormány mindkét indítványt elutasította. Ehelyett egy nyolc, észak-déli járásból álló felosztást választott, amivel meggyengítették a magyar kisebbség választási erejét.[72][73][74] Duray Miklós szlovákiai magyar politikus szerint „Szlovákia adminisztratív felosztása a választókerület-manipuláció jegyében zajlott. Az 1991-ben kialakított közigazgatási rendszer 17 elsődleges és 2 másodlagos magyar többségű egységgel rendelkezett. Az 1996-os törvény felszámolta ezt a rendszert. Az újraalkotott közigazgatási rendszerben mindössze két elsődleges körzet rendelkezett magyar többséggel (Dunaszerdahelyi járás és Komáromi járás). Továbbá 8 másodlagos közigazgatási körzetet alakítottak ki, ebből ötben 10-30%-os a magyar kisebbség aránya. 1998-ban ezek a körzetek saját magukat kezdik igazgatni, és a magyar kisebbség egész biztosan csak kis mértékben szólhat bele a járások irányításába.”[75] Miután a kerületek 2002-ben megkapták az önrendelkezés jogát, a Nyitrai kerületben a Magyar Koalíció Pártja szerezte meg a hatalmat, más kerületekben pedig az irányító koalíció tagja lett.

Nyelvhasználat[szerkesztés]

A szlovák függetlenség elnyerése előtt a nyelvhasználattal kapcsolatban két fő kérdés fogalmazódott meg: a női nevek nem szlovákosított használatának joga és a kétnyelvű utcatáblák használata.[76] A nem szlovák nemzetiségűeket is arra kötelezték, hogy a nők vezetéknevéhez hozzácsatolják a szlovák -ová ragot.[77] A kisebbség tagjainak az utónév megválasztását is korlátozták, mivel csak egy megszabott listáról fogadtak el keresztneveket.[77] Tíz évig tartó vita után a második Dzurinda-kormány eltörölte ezeket a korlátozásokat.[78]

Szlovákia alkotmánya kijelenti, hogy a Szlovák Köztársaság területén az állam nyelve a szlovák.[79] Ugyanakkor az alkotmány több különféle jogot adott meg a kisebbségeknek, beleértve a nyelvhasználat jogát.[80] Ezeket az intézkedéseket 2001-ben megerősítették.[80] A kisebbségek nyelvhasználati jogát olyan nemzetközi szerződések ismerték el, mint A regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartája (Szlovákia 2001-ben ratifikálta).[80] Az 1992-es alkotmány 34. cikkelye kimondja, hogy „A nemzetiségi kisebbségekhez vagy etnikai csoportokhoz tartozó állampolgároknak biztosítva van a saját anyanyelvükön való művelődés joga, nyelvük hivatali érintkezésben való használatának a joga és a jog részt venni a nemzetiségi kisebbségeket és etnikai csoportokat érintő közügyek megoldásában.”[81] Ezek a szabályozások magas szintű védelmet nyújtanak, de nem garantálják a kisebbségeknek járó jogok érvényesítését.[77] A legtöbb esetben a jogfosztás oka a szabályozások törvényként való elismerésének hiánya.[77] Ez történt 1992 és 1998 között (a Mečiar-kormány idején).[77] A magyar nyelv hivatalokban való használatának tiltását már 1990-ben követelték a szlovák nacionalisták.[82] Végül a Mečiar-kormány keresztülvitt egy törvényt, amely korlátozta a kisebbségi nyelvek hivatalokban való használatának jogát. A szlovák parlament elfogadta a 270. számú törvényt, amely 1996. január 1-jén lépett életbe.[83] Ez a törvény hatálytalanította a sokkal toleránsabb, 1990-ben elfogadott 428. számú törvényt.[83] Az 1995-ös törvény kihangsúlyozta a szlovák nyelv fontosságát a szlovák nemzet és államiság számára, megteremtve a kizárólagos egynyelvűséget.[83] Az új törvény nagyban korlátozta a kisebbségi nyelvek használatát, köztük a magyarét, amely addig kétnyelvű táblákon és iskolai bizonyítványokon is szerepelt. Duray szerint „A hivatalos nyelvtörvény megadta a törvényes keretet a szlovák nyelv kizárólagos használatára nemcsak a hivatalokban, hanem a mindennapi kereskedelemben, az egyházi szervezetekben, és olyan területeken is, amit magánszférának tartanak, mint például a beteg és orvos közti kommunikáció.”[75] 1999-ben a Dzurinda-kormány elfogadta a 184. számú törvényt, a kisebbségi nyelvek használatáról.[83] Ez a törvény újból bevezette a kétnyelvű iskolai bizonyítványokat, és engedélyezte a kisebbségi nyelvek használatát azokon a településeken, ahol a kisebbség aránya meghaladta a 20%-ot, valamint engedélyezte a kétnyelvű táblákat.[83] Ezen túl hatályon kívül helyezték a 10. bekezdést, amely megtiltotta a szlováktól eltérő nyelvű üzletkötést és szerződések írását.[83] Ennek ellenére a törvény csak a hivatalos kapcsolat nyelvhasználatát szabályozza, így nem írta felül az 1996-os törvény kultúrát, iskolákat és médiát érintő részeit.[84]

Az oktatásban való nyelvhasználat is gyakori vitákat váltott ki az állam és a magyar kisebbség között.[85] A kétnyelvű oktatás az általános és másodfokú iskolákban jelenleg engedélyezett.[85] Ennek ellenére az anyanyelven tanítható tantárgyak listája vitatott.[85] Az 1998-as választások előtt (a Mečiar-kormány alatt) a kormány azt is felvetette, hogy egyes tantárgyakat csak „szlovák származású” tanárok taníthassanak, ezzel biztosítva, hogy a magyar többségű területen élő szlovákok is bekerülhessenek a szlovák közéletbe.[85] Duray szerint „1997. március 12-én az oktatásügyi államtitkár egy körlevelet küldött az oktatási körzetek vezetőinek a következő szabályozásokkal: a magyar iskolákban a szlovák nyelvet kizárólag anyanyelvi tanárok taníthatják. Ugyanez a szabály vonatkozik a nem szlovák iskolákra a földrajz és történelem tanításában. (Az államtitkár később a "kizárólag" szót "főleg"-re cserélte.) Azokon a területeken, ahol a magyar közösség aránya meghaladja a 40%-ot, a szlovák iskolák tanárai pótbért kapnak. Minden közösségben, ahol nincs iskola vagy nincs szlovák iskola, nyitható szlovák iskola, de magyar nem.”[75] Az 1998-as tanév végén sok magyar tanuló adta vissza bizonyítványát, mivel az csak szlovák nyelvű volt.[85]

2003-ban 295 magyar általános iskola és 75 középiskola volt. Nagy részükben a magyar volt a tanítás nyelve, 35 általános iskola és 18 középiskola volt kétnyelvű.[86]

Az első Fico-kormány[szerkesztés]

Ján Slota, az SNS egykori elnöke, több magyarellenes megjegyzést tett.

A 2006-os szlovákiai parlamenti választás után a Ján Slota által vezetett Szlovák Nemzeti Párt (SNS) tagja lett a Robert Fico koalíciós kormányának. Augusztusban több incidens rontotta Magyarország és Szlovákia kapcsolatát. Mindkét oldal médiája Slota magyarellenes kijelentéseit tette felelőssé a nemzetiségi kapcsolatok megromlásáért. Az egyik legvitatottabb eset Malina Hedvig ügye, akit ismeretlenek megtámadtak, miután hallották, hogy magyarul beszélt.[87][88]

2007. szeptember 20-án a szlovák parlament szentesítette a Beneš-dekrétumokat, melyek törvényesítették a magyarok és németek háború utáni meghurcoltatását és kitelepítését.[89]

2008-ban a Szlovákiai katolikus egyház átalakította az egyházmegyerendszert. A korábbi hat helyet nyolc egyházmegyét hoztak létre. A reform előtt a magyar többségű Csallóköz, Mátyusföld és Ipolymente is a Pozsony-Nagyszombati főegyházmegyéhez tartozott, most négy különböző egyházmegye részei. Ez a magyar katolikus hívek és papok nemtetszését váltotta ki.[90] Mindamellett a reformot a Vatikán vezette be, nem pedig a Szlovák Köztársaság.

2008-ban Ján Mikolaj (SNS) oktatásügyi miniszter több változtatást szorgalmazott a szlovákiai magyar iskolákban. Az új oktatásügyi törvény értelmében az addig anyanyelvként oktatott magyar nyelvet idegen nyelvnek tekintik, ezzel csökkentik az óraszámot. A magyar iskolákban csak szlovákról fordított, államilag engedélyezett tankönyveket használhatnak.[91] 2008 októberében a magyar szülők és tanárok visszaküldték az Oktatásügyi Minisztériumba a magyar tankönyveket, mivel azok csak a szlovák földrajzi neveket tartalmazták, ezzel megszegve a kisebbségi nyelvhasználat törvényét.[92] 2008 novemberben Robert Fico miniszterelnök megígérte, hogy a szlovákiai magyar tankönyvek körüli problémák megoldásra kerülnek.[93] Ennek ellenére Ján Slota a későbbiekben is a nyelvtanilag helytelen változatot támogatta (szlovák helységnevek a magyar szövegben, melyet a magyar megnevezés követ zárójelben).[94][95]

A szlovák hatóságok elutasították egy magyar hagyományőrző egyesület bejegyzését, mivel tartalmazta a Kárpát-medence kifejezést. Dušan Čaplovič szerint a kifejezés és a szervezet a szlovák függetlenség ellen van, a kifejezés fasiszta, közel áll a német Lebensraumhoz és a magyarok ebben a kontextusban használják.[96][97][98] 2009. szeptember 1-jén több, mint tízezer magyar tüntetett az új nyelvtörvény ellen, amely korlátozta a kisebbségi nyelvek használatát Szlovákiában.[99] Az új jogszabályok értelmében a legtöbb nyilvános helyzetben, az állami hivatalokban és intézményekben a kommunikáció nyelve csak a szlovák lehet, más nyelv használata ilyen esetekben minimum 100, maximum 5000 eurós bírságot von maga után.[100]

Nem sokkal a 2010-es választások előtt a parlament elfogadta az ún. hazafias törvényt, amely többek között előírta, hogy minden tanterembe ki kell helyezni a szlovák címert, zászlót és az alkotmány preambulumát.[101] A törvényt a későbbi Radičová-kormány megváltoztatta. 2010 májusában a kormány javaslatára a parlament módosította az állampolgársági törvényt, válaszul a határon túli magyarok számára könnyített állampolgársági lehetőséget biztosító magyarországi törvényre. Az új jogszabály nem ismerte el a kettős állampolgárságot, mindenki elveszti szlovákiai állampolgárságát, aki más ország állampolgára lesz.[102]

A szlovák közélet kifejezetten magyarellenes megnyilvánulásainak száma a 2010-es választások előtt tetőzött, amikor több párt is rejtetten vagy nyíltan magyarellenes szlogenekkel kampányolt. A jelenleg hatalmon lévő Smer óriásplakátjain a "Hatalmat adtak az MKP-nak! Újra megteszik!" felirat is megjelent,[103] jelezve, hogy az MKP-val közös kormányzás veszélyes lehet. Az SNS még tovább ment, és nyíltan magyarellenes plakátokat rakott ki országszerte, a magyar többségű területeken is. A párt kampánya próbálta veszélyforrásnak beállítani Magyarországot és a magyarságot, mivel szerintük Szlovákiát bármikor elfoglalhatta Magyarország. Egyik plakátjuk például magyar színekben ábrázolta a szlovák zászlót.[104]

Magyar kisebbségi pártok[szerkesztés]

A Magyar Közösség Pártja és a Most–Híd a két jelentős magyar etnikai párt a szlovák politikában. 1993 óta mindig volt magyar párt a szlovák parlamentben. 2013-ra a magyar pártok 10 éven keresztül voltak kormánypártok Szlovákia 20 éves fennállása alatt.

"Okos historizmus"[szerkesztés]

Miután Robert Fico meghirdette az "okos historizmus" gondolatát, a történelemkönyveket újraírták a "nemzeti büszkeség szellemében".[105][106] Ezt Krekovič, Mannová és Krekovičová, másokkal egyetemben történelemhamisításnak tartanak.[106] Ilyen típusú történelemmásítások a Nagymorva Birodalom ősszlovák államként való ábrázolása, maga az ősszlovák kifejezés, valamint régi szokások szlovákoknak való tulajdonítása.[106] Az elgondolást Szlovákiában több kritika érte, mivel egyetlen komoly kiadvány sem használja az ősszlovák kifejezést, ami mindenféle bizonyítékot nélkülöz.[107] Miroslav Kusý szlovák politológus szerint Fico „a történelem hamis ábrázolásával erősíti a nemzettudatot”.[108]

Ruszinok[szerkesztés]

Az Eperjesi kerület nemzetiségi kapcsolatrendszere (is) összetett és változékony. A ruszinok (korábban rutének, szlovákul Rusnáci), szlovákok és magyarok hosszú időn át tartó együttélése, a nem-ruszin nemzetek többségi helyzete mellett a ruszinok nyelvi "szlovákosodásához" vezetett, míg néhány területen (elsősorban délen és a városokban) magyarosodtak. Mindkét esetben megtartották azonban vallásukat (görög katolikus). 1920-ig a szlovák anyanyelvű görög katolikusok egy átmeneti közösséget alkottak, szoros kapcsolattal a ruszinokhoz (vallásuk és szokásaikon keresztül) és a szlovákokhoz is (nyelvükön keresztül). Számuk folyamatosan nőtt, ahogy egyre több ruszin fordult a szlovák nyelvhez. A ruszinok szlovákosítása felerősödött a csehszlovák irányítás alatt. A görög katolikusok és ortodoxok egyre nagyobb számban vallották magukat szlováknak. A ruszinok számának meghatározása nagyon nehéz, mivel mind a magyar, mind a csehszlovák népszámlálások pontatlan adatokkal szolgáltak, de nagyjából 50-100 ezer ruszin élhetett a mai Szlovákia területén. A népszámlálási adatokból következik, hogy a ruszinok számának csökkenésére nemcsak a szlovákosítás, hanem a ruszinok Csehországba való költözése is nagy hatással volt.

1918. december 23-án a Károlyi kormány törvényt[109] fogadott el Ruszka-Krajna autonóm terület létrehozásáról. Ezen magyar törekvésekkel párhuzamosan 1918 végén megindultak az ukrán érzelmű szerveződések is. Kőrösmezőn 1918. november 9-én kikiáltott az ún. Hucul Köztársaságot. Eközben ukrán csapatok is betörtek Kárpátaljára. Az ukránok többsége ma is nemzetük részének tekinti a ruszinokat. A magyar kormány semleges álláspontot tanúsított, azt remélve hogy a csehszlovák, román, ukrán, sőt lengyel csapatok egymással is összetűzésbe kerülnek. Így Kárpátalja megszállásakor (is), csak kevés helyen történt katonai ellenállás magyar részről. A magyar érdekek Kárpátalján a részben román, majd csehszlovák csapatok megszállásával értek véget. 1919. május 8-án csehszlovák megszállás alatt ültek össze a néptanácsok képviselői az ungvári vármegyeházán. A népgyűlésen mondták ki a Csehszlovákiához való önkéntes csatlakozást. Ezen terület azonban nemzetközi jogi értelemben, de facto 1919. szeptember 10-i Saint-Germain-en-Laye-i szerződéssel került Csehszlovákiához.[110]

A ruszinokra gyakorolt szlovák nyomás 1919 után felerősödött, miután Kárpátalja is Csehszlovákia része lett. A ruszinok és ukránok szlovákosítása a Szlovák Néppárt programjának része volt. Míg a párt együttműködött a magyar kisebbséggel, addig bármiféle ruszin közeledést elutasított. Ebből kifolyólag a ruszin politikusok a cseh pártok felé nyitottak, amelyek semlegesen álltak hozzá a ruszin kérdéshez.

Lásd még[szerkesztés]

Megjegyzések[szerkesztés]

  1. Kocsis, Károly. Ethnic Geography of the Hungarian Minorities in the Carpathian Basin. Simon Publications LLC, 62. o (1998). Hozzáférés ideje: 2012. június 23. 
  2. Breuning, C. M. Eleonore. Power and the People: A Social History of Central European Politics, 1945-56. Manchester University Press (2005) 
  3. Jászi, Oszkár. Danubia: Old and New - Proceedings of the American Philosophical Society (vol. 93, no. 1), Philadelphia (1949) 
  4. Humphreys, Rob. Rough Guide to the Czech & Slovak Republics (2003) 
  5. J. Rieber 2000
  6. Magocsi & Pop 2002, p. 75
  7. Yeshayahu A. 1983, p. 185
  8. Yehudah & Karády 1989, p. 216
  9. Lagzi, Gábor. SZLOVÁK-MAGYAR KÖZÖS MÚLT: A középkori szlovák-magyar együttélés, és emléke a két nemzet gondolkodásában (magyar nyelven). Terra Recognita Alapítvány, 30–41. o (2008) 
  10. A halállal és temetkezéssel kapcsolatos szokáshagyományok Szlovákiában (magyar nyelven). Filantróp Társaság Barátság Egyesülete, 5476. o (2007. november 15.) 
  11. Károly Kocsis, Eszter Kocsisné Hodosi, Ethnic Geography of the Hungarian Minorities in the Carpathian Basin, Simon Publications LLC, 1998, p. 62
  12. Charles Wojatsek: From Trianon to the first Vienna Arbitral Award: the Hungarian minority in the First Czechoslovak Republic, Institute of Comparative Civilizations, 1981
  13. Edward Chászár: Hungarians in Czechoslovakia, yesterday and today, National Committee of Hungarians from Czechoslovakia in North America, Danubian Press, 1988
  14. Macartney 2001, p. 3
  15. Popély, Gyula: Magyar népiskolai oktatás Csehszlovákiában (1918-1938) (magyar nyelven) (pdf). (Hozzáférés: 2013. július 4.)
  16. Engemann 2008, p. 2
  17. ^ a b c d e f (2012) „Megszámláltattunk”. Felvidék Magyarok 2012/III., 2. o. (Hozzáférés ideje: 2013. július 11.)  
  18. ^ a b PhDr. Pavol Tišliar, PhD.: Prvé slovenské sčítanie ľudu z roku 1919 pp. 21. (Hozzáférés: 2013. július 11.)
  19. Kovács Éva: A politikai attitűdök mint a nemzeti azonosságtudat mutatói, 2004. (Hozzáférés: 2013. július 11.)
  20. Hamvas Béla. hamvasbela.org. (Hozzáférés: 2013. július 11.)
  21. Magyarország a XX. században: Szociálpolitika. (Hozzáférés: 2013. július 11.)
  22. Dinko Antun Tomašić, The communist leadership and nationalism in Czechoslovakia, Institute of Ethnic Studies, Georgetown University, 1960, p. 4 Cited:"...The other was Czech nationalism, combined with Slavophilism and Pan-Slavism, particularly in its anti-German and anti-Hungarian aspects."
  23. Jaroslav Pánek, Oldřich Tůma, A History of the Czech Lands, Charles University, 2009, p. 465
  24. Eugen Steiner, The Slovak dilemma, Cambridge University Press, 1973, p. 27
  25. ^ a b Béla Angyal. Érdekvédelem és önszerveződés - Fejezetek a csehszlovákiai magyar pártpolitika történetéből 1918-1938 (Protection of interests and self-organization - Chapters from the history of the politics of Hungarians in Czechoslovakia) (magyar nyelven). Lilium Aurum, 18–19. o (2002). Hozzáférés ideje: 2013. július 11. 
  26. Szarka László. A szlovák autonómia alternatívája 1918 őszén (An alternative of Slovak autonomy in the autumn of 1918) (magyar nyelven). Nógrád Megyei Levéltár, 1. o (2002). Hozzáférés ideje: 2013. július 11. 
  27. ^ a b c d e f Vladimír Jancura: Mesto zastonalo, keď cisárovnú strhli z koňa (The city has groaned, when the empress was tore off the horse) (szlovák nyelven). Pravda (Perex a.s.), 2010. október 17. (Hozzáférés: 2013. július 11.)
  28. Tipary Lászlóné–Tipary László. Szülõföldem szép határa… - Magyarok deportálása és kitelepítése szülõföldjükrõl Csehszlovákiában az 1946–1948-as években (Beautiful borders of my homeland... - Deportation and forceful evacuation of Hungarians from their homeland at Czechoslovakia in the years of 1946-1948). Lilium Aurum, 26. o (2004). Hozzáférés ideje: 2013. július 11. 
  29. ^ a b Lubomír Lipták, Changes of changes: society and politics in Slovakia in the 20th century, Academic Electronic Press, 2002, p. 30 ISBN 9788088880509
  30. Mária Terézia szobrának maradványait keresik Pozsonyban. Új Szó, 2013. április 9. (Hozzáférés: 2013. július 11.)
  31. ^ a b Béla Angyal. Érdekvédelem és önszerveződés - Fejezetek a csehszlovákiai magyar pártpolitika történetéből 1918-1938. Lilium Aurum, 23–27. o (2002). Hozzáférés ideje: 2013. július 11. 
  32. Marko & Martinický 1995
  33. Jablonicky 1965, p. 401
  34. Cas, Bratislava, vol. 2, no 19, 1945. május 12.
  35. ^ a b c d e f Kaplan 1987, p. 26
  36. Otáhoalová, op. cit., pp. 199-200, 294-6; J.W. Brügel, Tschechen und Deutsche, vol. II, Munich 1974; E. Benes, Demokracie dnes zítra, London 1946, pp. 176-7; J. Kŕen, "Odsun Némcú ve světle nových dokumentů" in Vídeňské svobodné listy, Vienna, vol.34; Klimeš et al.,op.cit., p.56
  37. Kamusella 2009, p. 774
  38. ^ a b J. Rieber 2000, pp. 84–85
  39. ^ a b c d Az új csehszlovák kormány, a csehek és szlovákok Nemzeti Frontja kormányának programja. (Hozzáférés: 2013. július 11.)
  40. Szabómihály Gizella: A szlovákiai kisebbségek nyelvi jogai és a kisebbségi nyelvhasználat színterei, különös tekintettel a magyar közösségre. (Hozzáférés: 2013. július 11.)
  41. Francis S. Wagner: THE NATIONALITY PROBLEM IN CZECHOSLOVAKIA AFTER WORLD WAR II. (Hozzáférés: 2013. július 11.)
  42. Kamusella 2009, pp. 774–775
  43. Country Study 1987
  44. ^ a b c d e f Kaplan 1987, p. 27
  45. Ther & Siljak 2001, p. 57
  46. ^ a b c d e f g Kaplan 1987, p. 29
  47. ^ a b c d e f g h i j k l C.M. Breuning, Dr. Lewis & Pritchard 2005, pp. 140–143
  48. Kaplan 1987, p. 32
  49. ^ a b c J. Rieber 2000, p. 90
  50. ^ a b c Mandelbaum 2000, p. 40
  51. ^ a b c Kamusella 2009, p. 775
  52. ^ a b c d e f Human Rights For Minorities In Central Europe: Ethnic Cleansing In Post World War II Czechoslovakia: The Presidential Decrees Of Edvard Beneš, 1945-1948. (Hozzáférés: 2013. július 11.)
  53. Štefan Šutaj: Nútené presídlenie Maďarov do Čiech. (Hozzáférés: 2013. július 11.)
  54. ^ a b c d e f J. Rieber 2000, p. 93
  55. Šutaj 2005, pp. 20–29
  56. Kertesz 1985, p. 33
  57. ^ a b c The Czechoslovak government policy and population exchange (A csehszlovák kormánypolitika és a lakosságcsere). Slovak Academy of Sciences, 2007. (Hozzáférés: 2010. január 10.)
  58. Bobák 1996
  59. Zvara 1969
  60. ^ a b Szegő Iván Miklós: A magyarok kitelepítése: mézesmadzag a szlovákoknak. Index, 2007. szeptember 29. (Hozzáférés: 2013. július 11.)
  61. Ther & Siljak 2001, p. 15
  62. Frič 1993, p. 28
  63. Špiesz & Čaplovič J. Bolchazy, p. 242
  64. J. Rieber 2000, p. 91
  65. ^ a b J. Rieber 2000, p. 92
  66. Náš Národ, 1947. szeptember 7., (J. Miklo. cikke)
  67. Vladimír Draxler: Štrbský protokol - „polozabudnutý“ dokument, 2004. augusztus 24. (Hozzáférés: 2013. július 11.)
  68. ^ a b c d Bernd 2009, p. 201
  69. Assessment for Hungarians in Slovakia. Minorities at Risk. (Hozzáférés: 2013. július 11.)
  70. ^ a b c Smith 2000, p. 155
  71. ^ a b c Kamusella 2009, p. 887
  72. ^ a b c Smith 2000, p. 159
  73. P. Ramet 1997, pp. 131–134
  74. O'Dwyer 2006, p. 113
  75. ^ a b c Duray, Miklós: Hungarian Nation in Slovakia. slovakia.org. (Hozzáférés: 2013. július 12.)
  76. Smith 2000, p. 157
  77. ^ a b c d e Bernd 2009, p. 203
  78. Martin & Skalodny 1998, p. 43
  79. Kamusella 2009, p. 886
  80. ^ a b c Bernd 2009, p. 202
  81. A Szlovák Köztársaság Alkotmánya. (Hozzáférés: 2013. július 12.)
  82. Hobsbawm 1990, p. 186
  83. ^ a b c d e f Kamusella 2009, p. 888
  84. Smith 2000, p. 161
  85. ^ a b c d e Smith 2000, p. 158
  86. Kamusella 2009, p. 890
  87. Magyarul telefonáló lányt vertek meg SzlovákiábanOrigo, 2006. augusztus 25.
  88. Magyar diáklányt vertek Szlovákiában – Fn.hu, 2006. augusztus 25.
  89. Szentesítette a szlovák parlament a Beneš-dekrétumokat. parameter.sk, 2007. szeptember 20. (Hozzáférés: 2013. július 12.)
  90. Nyílt levél a Szlovák Püspökkari Konferenciához. bumm.sk, 2008. február 27. (Hozzáférés: 2013. július 12.)
  91. Sínen a školský zákon. Duray: ravasz módszerekkel próbálkoznak. bumm.sk, 2008. március 5. (Hozzáférés: 2013. július 12.)
  92. Visszaküldik a magyar neveket bojkottáló szlovák tankönyveket. Figyelő. Sanoma, 2008. október 8. (Hozzáférés: 2013. július 12.)
  93. SFico says Hungarian textbooks problem will be resolved, 2008. november 19. (Hozzáférés: 2013. július 12.)
  94. Slota: Meghátráltunk, kétnyelvűek lesznek a településnevek (magyar nyelven), 2008. november 21. (Hozzáférés: 2013. július 12.)
  95. Slota megfordítaná Fico javaslatát. Népszabadság, 2008. november 21. (Hozzáférés: 2013. július 12.)
  96. A belügy eltörölte a Kárpát-medencét. Új Szó, 2008. november 19. (Hozzáférés: 2013. július 12.)
  97. Caplovic: a „Kárpát-medence” ugyanaz, mint a náci „élettér”. atv.hu, 2008. november 21. (Hozzáférés: 2013. július 12.)
  98. Caplovic lesöpörte az asztalról a magyar javaslatokat. Magyar Nemzet, 2008. november 19. (Hozzáférés: 2013. július 12.)
  99. Protests over Slovak language law (angol nyelven). BBC, 2009. szeptember 2. (Hozzáférés: 2013. július 12.)
  100. Hovorte po slovensky! - Slovakia criminalises the use of Hungarian (angol nyelven). The Economist, 2009. július 30. (Hozzáférés: 2013. július 12.)
  101. VLASTENECKÝ ZÁKON: Vlajky v telocvični? (szlovák nyelven). aktuality.sk, 2010. március 5.
  102. Módosították a szlovák állampolgársági törvényt. bumm.sk, 2010. május 26. (Hozzáférés: 2013. július 12.)
  103. Jancová, Daniela: Vyhlásenia kto s kým netreba brať vážne (szlovák nyelven). Pravda, 2010. június 2. (Hozzáférés: 2013. július 12.)
  104. Billboardy a pútače: SNS. (Hozzáférés: 2013. július 12.)
  105. Matica Slovenská cancels history textbook, Slovak Spectator
  106. ^ a b c Krekovič, Mannová & Krekovičová 2005
  107. Szilvássy József: Fico: Szvatopluk volt első királyunk. Népszabadság, 2008. január 4. (Hozzáférés: 2013. július 11.)
  108. Erősödik a szlovák nacionalista vonal. Magyar Nemzet, 2008. január 14. (Hozzáférés: 2013. július 11.)
  109. A Magyarországon élő rutén nemzet autonómiájáról - 1918. évi X. néptörvény
  110. Botlik József: Már Trianon előtt elvégeztetett. Kisebbségkutatás 2000/2.

Források[szerkesztés]

  • J. Rieber, Alfred. Forced Migration in Central and Eastern Europe, 1939-1950. Routledge (2000). ISBN 978-0-7146-5132-3 
  • Mandelbaum, Michael. The New European Diasporas: National Minorities and Conflict in Eastern Europe. Council on Foreign Relations (2000). ISBN 978-0-87609-257-6 
  • Kaplan, Karel. The short march: the Communist takeover in Czechoslovakia, 1945-1948. C.Hurst & Co.Publishers (1987). ISBN 978-0-905838-96-0 
  • Kamusella, Tomasz. The Politics of Language and Nationalism in Modern Central Europe. Basingstoke, UK (Foreword by Professor Peter Burke): Palgrave Macmillan (2009). ISBN 978023055070 
  • Bernd, Rechel. Minority rights in Central and Eastern Europe. Taylor & Francis (2009). ISBN 0-203-88365-9, 9780203883655. Hozzáférés ideje: 2009. február 7. 
  • Šutaj, Štefan. Nútené presídlenie Maďarov zo Slovenska do Čiech (szlovák nyelven). Prešov: Universum (2005). ISBN 80-89046-29-0. Hozzáférés ideje: 2010. január 10. 
  • Power and the people: a social history of Central European politics, 1945-56. Manchester University Press (2005). ISBN 0-7190-7069-4, 9780719070693. Hozzáférés ideje: 2010. február 8. 
  • Kertesz, Stephen. The Last European Peace Conference: Paris 1946 - Conflict of Values. Lanham: University Press of America (1985). ISBN 0-8191-4420-7, 0-8191-4421-5. Hozzáférés ideje: 2010. február 8. 
  • Redrawing nations: ethnic cleansing in East-Central Europe, 1944-1948. Rowman & Littlefield (2001). ISBN 0-7425-1094-8, 9780742510944. Hozzáférés ideje: 2010. január 12. 
  • The Slovakization of Bratislava 1918-1948. Processes of national appropriation in the interwar-period.. CEU (2008). Hozzáférés ideje: 2010. február 8. 
  • Redrawing nations: ethnic cleansing in East-Central Europe, 1944-1948. Rowman & Littlefield (2001). ISBN 0-7425-1094-8, 9780742510944. Hozzáférés ideje: 2010. január 12. 
  • Country Study. Library of Congress Country Studies; Czechoslovakia; Minorities and Population Transfers; The War Years, 1939-45. Federal Research Division of the Library of Congress (1987). Hozzáférés ideje: 2010. február 8. 
  • Yeshayahu A., Jelinek. The Lust for Power: Nationalism, Slovakia, and the Communists, 1918-1948. East European Monographs (1983). ISBN 0-88033-019-8, 9780880330190 
  • Bobák, Ján. Mad̕arská otázka v Česko-Slovensku, 1944-1948 (szlovák nyelven). Matica slovenská (1996). ISBN 978-80-7090-354-4 
  • Mýty naše slovenské (szlovák nyelven). Bratislava: AEPress (2005). ISBN 80-88880-61-0 
  • Marko, Augustín. Slovensko-maďarské vzťahy : história a súčasnost̕ vo faktoch (szlovák nyelven). Bratislava: Signum : Slovenská spoločnosť na obranu demokracie a humanity [Slovak Society for Protection of Democracy and Humanity] (1995). ISBN 978-80-967333-2-3 
  • Zvara, Juraj. Madárská menšina na Slovensku po roku 1945 (szlovák nyelven). Bratislava: Epocha, t. Pravda (1969) 
  • Chapter 1: Introduction, Hungary and her successors - The Treaty of Trianon and Its Consequences 1919-1937. 1st. Pub. Oxford University Press 2nd. Pub. Simon Publications [1st. Pub. 1937] (2001). ISBN 978-1-931313-86-5 
  • Magocsi, Paul R.. Encyclopedia of Rusyn History and Culture. University of Toronto Press (2002). ISBN 0-8020-3566-3, 9780802035660 
  • Martin, Butora. Slovakia 1996-1997: A Global Report on the State and Society. Institute for Public Affairs (1998) 
  • Yehudah, Don. A Social and Economic History of Central European Jewry. Transaction Publishers (1989). ISBN 0-88738-211-8,9780887382116 
  • (2000) „Ethnicity, Economic Polarization and Regional Inequality in Southern Slovakia, Growth and Change”. Growth and Change 31 (2), 151. o, Kiadó: University of Sussex. DOI:10.1111/0017-4815.00124.  
  • Hobsbawm, Eric J.. Nations and nationalism since 1780: programme, myth, reality. Cambridge University Press (1990). ISBN 0-521-33507-8 
  • P. Ramet, Sabrina. Whose democracy?: nationalism, religion, and the doctrine of collective rights in post-1989 Eastern Europe. Rowman & Littlefield, 131–134. o (1997). ISBN 0-8476-8324-9, 9780847683246 
  • O'Dwyer, Conor. Runaway state-building: patronage politics and democratic development. JHU Press (2006). ISBN 0-8018-8365-2, 9780801883651 
  • Frič, Pavol. Madǎrská menšina na Slovensku (cseh és angol nyelven). EGEM (1993). ISBN 80-85395-31-2. Hozzáférés ideje: 2011. július 31. 
  • Illustrated Slovak history: a struggle for sovereignty in Central Europe. Bolchazy-Carducci Publishers (2006. július 30.). ISBN 978-0-86516-426-0. Hozzáférés ideje: 2011. július 31.