Szerkesztő:Tetrodotoxin/Cikkek/Ólommérgezés
Az ólommérgezés (más néven plumbizmus, colica pictorum, szaturnizmus, Devon kólika, vagy festő kólika) a fémmérgezés egy fajtája, illetve egészségi állapot embereknél és más gerinceseknél, amelyet az ólom feldúsulása okoz a szervezetben. Az ólom gátol egyes folyamatokat a testben, számos szervet és szövetet megtámad, beleértve a szívet, a csontokat, a beleket, a vesét, a szaporító szerveket és az idegrendszert. Az idegrendszer fejlődését akadályozza, így különös veszélyt jelent a gyermekekre, náluk tanulási és viselkedési zavarokat okoz. Tünetei közé tartozik a hasi fájdalom, zavarodottság, fejfájás, anémia (vérszegénység) és az ingerlékenység; súlyosabb esetben rohamok, kóma és halál.
Az ólom több úton bekerülhet a szervezetbe: a szennyezett levegőből, vízből, talajból, ételből és fogyasztói cikkekből. Felnőttek esetén gyakran a munkájuk során kerül be az ólom. A Nemzeti Munkahelyi Egészségügyi és Biztonsági Intézmény (NIOSH) becslései szerint az Egyesült Államokban több, mint 3 millió dolgozót érint ez a betegség. Gyermekekre a legnagyobb kitettség az ólomfestékekből ered, különösen a régi házakból. A megszáradt festékdarab vagy por leeshet akár az ablakkeretről is, amelyet egy gyermek lenyelhet vagy belélegezhet, ez jelenti a legnagyobb kockázatot. A megelőzésről egyénileg kell gondoskodni (például az ólmot tartalmazó dolgok, így a régi vízvezetékcsövek és redőnyök kicserélésével), de nemzeti intézkedésből is következhet (törvény, amely előírja, hogy semmilyen termék nem tartalmazhat ólmot, vagy hogy a vízben és a talajban megengedhető mennyiségűre kell csökkenteni az ólomszintet, stb.)
A megemelkedett ólomszintet a vörösvérsejtek mikroszkóppal is látható elváltozásaival lehet kimutatni, vagy a röntgenfelvételek által mutatott, csontokon lerakódott sűrű vonalak is erre utalnak. Van viszont egy eszköz is, amely méri a vér ólomszintjét, manapság ez a leggyakrabban használt módszer. Az eredmények azt mutatják meg, hogy mennyi ólom kering a vérben, nem pedig azt, hogy mennyi rakódott le a szervezetben. Ennek mérésére két mértékegységet vezettek be: egyik a mikrogramm per deciliter (µg/dl), másik a mikrogramm per 100 gramm (µg/100 g), bár a két adat egymással számszerűen megegyezik. Az Amerikai Járványügyi Központ a megnövekedett vérólomszintet felnőtteknél minimum 10 µg/dl értékre tette, míg gyermekeknél ennél sokkal kisebb mennyiségre, 5 µg/dl-re csökkentették 2012-ben, azelőtt náluk is 10 volt a minimum. Erre a változtatásra azért volt szükség, mert a gyerekeknél sokkal veszélyesebb a mérgezés. A főbb kezelésmódok közé tartozik a nehézfémforrás eltávolítása, és a kelátképző terápia (ólom megkötésére alkalmas szerek beadása, majd az ólom kiszűrése).
Az emberiség évezredek óta bányássza és használja ezt a fémet, közben folyamatosan mérgezték magukat. Bár az ólommérgezés az egyik legrégebb óta ismert környezeti veszély, a megértésére annak, hogy milyen kis mennyiségű ólom képes kiváltani mérgezést, a 20. század második feléig nem derült fény. Nem fedeztek fel még olyan limitet, amely alatt az ólom nem veszélyes –tehát nincs olyan kis mennyiségű ólom, amely ne lenne káros az emberekre.
Besorolása[szerkesztés]
A klasszikus értelmezés szerint az "ólommérgezés" vagy "ólommámor" az ólomnak való nagyfokú kitettség és az ebből következő egészségügyi probléma. A mérgezés tünetek összessége, amely toxikus hatásokkal jár attól függően, hogy közepes vagy nagy a bekerült mennyiség. A toxicitás spektruma igen széles, beleértve az orvosilag még alig kimutatható, ún. szubklinikai formáit (amelyek nem mutatnak tüneteket). Viszont a szakértők az "ólommérgezést" és az "ólomtoxicitást" gyakran felcserélik, és nincs mindig korlátozva az sem, hogy az "ólommérgezést" használják az ólom tüneti jeleire.
A toxicitást a szövetekben és a vérben felgyülemlett ólom mennyisége, illetve a kitettség időtartama határozza meg. Az ólommérgezés lehet akut (nagyfokú kitettség rövid ideig) vagy krónikus (ismétlődő vagy kis mértékű kitettség hosszú időn át), de az utóbbi sokkal gyakoribb. Az expozíció diagnózisa és kezelésmódja a vér mikrogramm per deciliterben mért ólomszintjétől függ. A vizelet ólomszintjének mérése szintén használatos, de nem olyan jellemző. A nagyobb koncentráció krónikus jelei először a csontokon, majd a vesében jelentkeznek. A képzett orvosok az ólomeltávolító vagy kelátképző teszteken a mérést vér helyett inkább a vizeleten végzik, így sokkal pontosabb becslés születik arról, hogy mennyi ólmot is hordoz az illető szervezete.
Az Amerikai Járványügyi Központ (CDC) és az Egészségügyi Világszervezet (WHO) azt állítja, hogy a 10 μg/dl-es vagy efölötti ólomszintre már érdemes felfigyelni; azonban az ólom jelenléte már ennél kisebb mennyiségben is ártalmas, nincs ismert határ, ami alatt biztonságosnak mondható. A hatóságok, mint az Amerikai Gyermekgyógyászati Akadémia csak 10 μg/dl fölött beszél ténylegesen ólommérgezésről.
Az ólom számtalan különböző vegyület formájában fordulhat elő a természetben. A mérgezés jellemzői eltérőek lehetnek attól függően, hogy szerves (széntartalmú, kivéve ólom-karbonát) vagy szervetlen anyagból származik. Ma már a szerves ólommérgezés igen ritka, amióta a legtöbb országban betiltották az ólomtartalmú benzinadalékokat, ezek már csak iparilag használatosak. Az ólomorganikus vegyületek túlnyomórészt a központi idegrendszert támadják.
Jelei és tünetei[szerkesztés]
Ólommérgezésre számos jel utalhat, ezeket nagyban befolyásolja az azt okozó ólomvegyület milyensége és az expozíció időtartama. A tünetek általában nem specifikusak és gyakran alig észlelhetők, egyesek észre sem veszik, ha túl nagy mennyiségű ólom van a szervezetükben. A krónikus szimptómák nem ritka esetben több hétig, akár hónapokig jelentkezhetnek amíg az idegrendszer az ólom kiürítésén dolgozik, de akut mérgezés esetén rövid lefolyásúak. A szerves ólomvegyületek lipidoldhatóságuk miatt veszélyesebbek a szervetleneknél, ezek tünetei hamarabb is felütik a fejüket. Az ólomorganikus vegyületek főleg a központi idegrendszerben (agy, gerincvelő) tesznek kárt, álmatlanságot, önkívületet, kognitív hiányokat, remegést, hallucinációt és görcsöket okoznak.
Gyermekeknél és felnőtteknél eltérő tüneteket mutat, felnőtteknél leggyakrabban fejfájás, hasi fájdalom, memóriavesztés, veseelégtelenség, gyengeség, fájdalom, zsibbadás, férfiaknál nemi problémák jelentkeznek.
Az ólommérgezés korai jelei felnőtteknél általában nem túl szokatlanok, ide tartozik a depresszió, étvágytalanság, időszakos hasi fájdalom, hányinger, hasmenés, székrekedés és az izomfájás. Korai szakaszában felléphet rossz közérzet, fáradtság, visszaesett libidó, és alvászavar. A szokatlan szájíz és a személyiségváltozás szintén erre utalhat.
Felnőttek esetén a tünetek már 40 μg/dl koncentrációnál jelennek meg, de gyakran csak 50-60 μg/dl-nél. Gyerekeknél csak 60 μg/dl fölött mutatkoznak jelek. Viszont hogy milyen tünet milyen ólomszintnél van, nagyban függhet az egyes ólomvegyületek ismeretlen jellegzetességeitől. A 25 és 60 μg/dl közötti koncentrációnak neuropszichiátriai hatásai vannak: késett reakcióidő, ingerlékenység, nehéz figyelőképesség, lassult mozgatóideg-vezérlés és fejfájás. Vérszegénység akkor jellemző, ha a vérólomszint az 50 μg/dl-t meghaladja. Felnőtteknél hastáji kólika, főleg fájdalmi rohamok formájában, 80 μg/dl értéket meghaladva fordul elő. A 100 μg/dl-t is meghaladó ólomkoncentráció már encefalopátia (agyduzzanat) jeleit mutatja, ezt koponyán belüli megnövekedett nyomás, önkívület, kóma, rohamok és fejfájás kíséri. Gyermekeknél az encefalopátia bizarr viselkedést, koordinációvesztést, érzéktelenséget eredményez, legkevesebb 70 μg/dl koncentrációnál. Mind felnőttek, mind gyermekek esetén nagyon ritka tünetmentesség 100 μg/dl felett.
Akut mérgezés[szerkesztés]
Az akut ólommérgezés tipikus neurológiai jelei a fájdalom, izomgyengeség, érzéktelenség, hasi fájdalom, hányinger, hányás, hasmenés, székrekedés, ritkán agyvelőgyulladás. Az ólomvegyületek a szájat összehúzzák, állandó fémes ízt okoznak. Gyomorproblémákat, székrekedést, hasmenést, étvágytalanságot és súlycsökkenést idézhet elő a testben. Rövid idő alatt nagy mennyiségű ólom bevitele sokkot okozhat (elégtelen folyadékmennyiség a keringési rendszerben) gyomorbeli kiterjedéséből adódó vízveszteség következtében. A hemolízis (vörösvérsejt-pusztulás) következtében vérszegénység és véres vizelet is kialakulhat. Megtámadja a vesét, így az ólommérgezés vizelési panaszokhoz is vezethet (pl. túl kevés vizelet). Az akut mérgezést elszenvedő betegek körében gyakran krónikussá fajultak a tünetek.
Krónikus mérgezés[szerkesztés]
A krónikus ólommérgezés főként a szaporítórendszerre van hatással, de tünetei inkább 3 csoportra oszthatók: gyomor-, neuromuszkuláris és idegproblémák. A központi idegrendszeri és a neuromuszkuláris tünetek általában egy-egy jelentősebb ólombevitel alkalmával érezhetők, a gyomorban leginkább a kisebb mennyiségű, de hosszabb ideig tartó ólomadagok tesznek kárt. A krónikus mérgezés rövidtávú memóriavesztést és összpontosítóképesség-csökkenést, depressziót, hányingert, hasi fájdalmakat, koordinációs zavart, zsibbadást és bizsergést idézhet elő extrémebb esetekben. Fáradtság, alvásproblémák, fejfájás, kábulat, érthetetlenül összemosódott beszéd és a vérszegénység szintén ennek velejárói lehetnek, valamint a bőr ólomszürke elszíneződése vagy kifakulása is krónikus ólommérgezésre utalhat. A Burton vonalnak is nevezett, az ínyen és a fogak alján megjelenő kék vagy kékes-feketés csík az egyik jellegzetes tünete. Ha gyermek szenved krónikus ólommérgezésben, általában megtagadja a játszást, vagy viselkedési rendellenességeket mutathat, például hiperkinetikus vagy agresszív viselkedést. Látászavarok is jelentkezhetnek, a látás fokozatosan egyre elhomályosul vagy összemosódik a központi szkotómából adódóan, amely a toxikus optikai neuritisz (ideggyulladás) eredménye.
Hatása gyermekekre[szerkesztés]
Ha egy megemelkedett vérólomszintű nőnek éppen magzat fejlődik a hasában, a méhen belüli expozíció következtében nagyobb eséllyel lesz a csecsemő koraszülött, vagy esetlegesen túl kis tömegű.
A gyermekek esetén kockázatosabb az ólommérgezés a kisebb testük és fejlődésben lévő szervezetük miatt. A felnőttekkel összehasonlítva náluk gyorsabban kötődik meg az ólom, ami több fizikai ártalmat okoz, mint az idősebbeknek. Még mászni vagy járni tanuló utódok sokat vannak a földön vagy annak közelében, így nagyobb annak is az esélye, hogy lenyelik vagy belélegzik a port, amely esetenként ólmot is tartalmazhat.
Az ólommérgezés klasszikus jelei a fiatalabb korosztálynál az étvágytalanság, hastáji fájdalom, hányás, súlyvesztés, székrekedés, vérszegénység, veseelégtelenség, ingerlékenység, letargia, tanulási alkalmatlanság és viselkedési problémák lehetnek. A normális gyermekkori viselkedések, mint a beszéd kialakulása és a szavak használata lassabban jelentkeznek, ha fel van dúsulva az ólom, illetve már értelmi fogyatékosság is előfordult. Ritkább esetben, de előfordulhat a leukonychia striata (fehér folt a körmön) is a túlzottan magas ólomszint következményeként.