Szerkesztő:Zvereckei/piszkozat

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Horváth Nepomuki János (1774-1847)


Horváth Nepomuki János Ráckeve neves alakja, a napóleoni háborúk huszárkapitánya, I. Ferenc osztrák császár és magyar király testőre, számos kitüntetés, többek között a legmagasabb pápai elismerés, a Krisztus-rendjel birtokosa. Egyesek szerint Petőfi Sándor róla mintázta János vitéz alakját. Életével kapcsolatban számos tévhit él, amelyek mindmáig makacsul tartják magukat.

Jancsi és Juliska

Horváth Nepomuki János (született Piringer János) Kunszentmiklóson, Ráckevétől 30km-re látta meg a napvilágot[1]. A kisfiút 1774. május 10-én Ráckevén keresztelték meg a katolikus egyház rítusai szerint, ahol a család egyébként élt. Apja hamarosan meghalt, s a megözvegyült édesanya férjhez ment nemes Horváth Jánoshoz, aki a nevére vette a gyermeket. Az új házasság nem volt hosszú életű, az édesanya hamarosan meghalt. A szájhagyomány szerint a kis Jánossal– miként Kukorica Jancsival a mostoha – iszákos nevelőapja cudarul bánt: ütötte, verte, kakukkfinak, fattyúnak nevezte. Szerencsére csak rövid ideig, mert tönkrement, még Ráckevéről is elköltözött. A gyermeket atyai nagybátyja, Piringer György vízimolnár vette magához. A molnárnak azonban volt már egy kislánya – Juliska. A két gyerek együtt nevelkedett, s ahogy nőttek, úgy bontakozott ki a szerelem a két fiatal között. Jancsit Piringer küldte iskolába, merthogy nevelőapja ezt annak idején elmulasztotta. Később a gyermek Szőnyi Pál szabómesternél lett inas, majd segéd.

Karrier a seregben

A fiatalember életébe az 1789-es francia forradalom hozott fordulatot. I. Ferenc császárnak katonára volt szüksége, ezért 1793. március 14-én Ráckevén is toborzást rendeltek el. A fiatalember a szabó céh javaslata alapján került az I. huszárezredbe, amelyet hamarosan Németalföldre, Belgiumba vezényeltek. Az osztrák alakulatok – ellentétben az itáliai fronttal – itt évekig sikeresen harcoltak a franciák ellen. A következő négy évben az ezred katonái Belgiumban, Hollandiában és Németország nyugati részében 83-szor ütköztek meg az ellenséggel, és ezredesüknek kivívták a Mária-Terézia rend keresztjét. Horváthot 1797-ben nevezték ki vicekáplárrá. Karrierje igazából 1798 nyarán gyorsult fel, amikor áthelyezték a háborús helyzet miatt frissen megalakított 5. Radetzky ezredhez Itáliába, ahol Napóleon előzőleg több csatában is tönkre verte a császári csapatokat. Még azon esztendő decemberében lett káplár, majd 1799. június 1-én strázsamester, avagy mai értelemben őrmester. 1801. március 21-én „Az itáliai hadjáratban véghez vitt tetteiért” ezüst vitézségi éremmel tüntették ki [2]. 1805-ben Horváth megkezdte tiszti karrierjét: alhadnaggyá léptették elő, s sarzsiját is jelentősen, 150Ft-tal emelték. Ehhez az évhez kötődik az a fegyvertény, amikor novemberben az ezred négy nap alatt 320 kilométert tett meg az itáliai Codroipóból a stájerföldi Leibnitzbe menet, miközben átkelt az Alpokon. Ezután 1809 februárjában már főhadnagy[3], s ilyen minőségben küzdött a június 14-i, vesztes győri csatában, majd 2. kapitány, tehát alkapitány lett.

Huszármente a pápán

Közben nagyot változott a világ. Horváth hadba vonulása óta 20 év telt el, s a bevonulásakor még csak 19 esztendős fiatalember ekkor már marcona hadfi. 1813-tól francia földön zajlott a háború, s Napóleon vereséget szenvedett a lipcsei csatában. Ebben a hadjáratban, decembertől Horváth N. János már kapitányként vett részt, önálló lovasszázad élén. Ekkor kapta meg az Ágyúkereszt kitüntetést[4]. 1814 márciusában Napóleon az akkor már évek óta francia földön fogságban tartott pápát szabadon engedte. A Radetzky ezred ekkoriban Párma környékén állomásozott, miközben a Taro folyó túloldala, s az ott található erődítmény, Castel Guelfo is francia kézen volt. Itt értesítette a magyar huszárok előőrsét egy francia követ március 23-án arról, hogy hamarosan ide érkezik a pápa. Mivel a két területet a Taro folyó választja el egymástól, ezért gróf Vinzent Esterházy főstrázsamester, Horváth János kapitány és Adreas Lapartovics segédtiszt (nyilván lovaikkal) átúszták a megáradt és sebes, valamint – tegyük hozzá – az ebben az évszakban jéghideg Taro folyót, s VII. Piusz pápát a túloldali őrhelyen „átvették”. Közben az ezred vagy rögtönzött hidat épített vagy a franciák állították fel az ő oldalukon található mobilhidat, mert az egyik forrás[5] így számol be a folytatásról: "A pápa fogadására az ezred felsorakozott a Taro folyó partján, és Nugent gróf Prohaska ezredessel, néhány tiszt kíséretében gyalog átment a túloldalra, hogy ezt a különös tettet véghezvigye. Őszentsége szívélyesen fogadta az osztrák tiszteket. Felejthetetlen szavak hangzottak el, majd a kereszténység feje egyszerű papi ruhában három kísérőjével, s körülvéve az aranyló tisztekkel, átkelt a hídon. Ekkor díszlövések dördültek, és az ezred volt az első, amely az agg szentatyától apostoli áldást kapott." Mint a könyv szerzője az egység jelentései alapján beszámol a jelenetről: "A csatákban megkeményedett huszárok egyikének sem maradt szárazon a szeme a mély meghatottságtól, és a pillanattól elragadtatva az egész ezred az áldás után lelkes éljenezésben tört ki." (Itt a német szövegben magyarul szerepel a szó ”Eljen”.) Azután az ezred szárnyanként kísérte Őszentségét Modenáig és Bolognáig (itt történhetett, hogy Horváth a fázó pápára terítette mentéjét: a pillanatot festmény örökíti meg a Vatikánban), gróf Coudenhove főhadnagy Rómáig, ahol a 2. őrnagyi osztály már készen állt a tiszteletteljes fogadásra. Piusz később, 1815-ben szolgálataiért - Horváth kérésére - Krisztus-rendjelet adományozott neki[6], amely viszont nem azonos a Székesfehérvári Egyházmegyei Múzeumban őrzött darabbal, mint eddig hitték[7]. A kapitány még ezt megelőzően a nápolyi királytól többedmagával átvehette a nápolyi rendjelet. Napóleon bukása után Horváth N. János is megelégelte a 22 évi katonai szolgálatot és nyugdíjazását kérte, majd visszatért Ráckevére. Ekkor mindössze 41 éves volt. Juliska viszont, még ha volt is szerelem, ennyit nem várt: közben férjhez ment Gáspár János vízimolnárhoz, és gyermeket szült, akit szintén János névre kereszteltek. Horváth Ráckevén házat, földet vásárolt, s a világlátott, aktív, ereje teljében lévő férfi a kisvárosi nyugalmat 9 évig bírta.

Különös házasság

1824-ben újra uniformist öltött, és I. Ferenc osztrák császár és magyar király testőrségében vállalt szolgálatot. Bécsi éveiről keveset tudunk. Bár a szolgálati éveit 1834-ig végigkísérő szolgálati lap mindvégig nőtlennek titulálja Horváth végrendeletének ellentmondóan, a haláláról készült jelentés házasemberként említi. Mikor nősült tehát Horváth? Kérdés, amelyre a válasz még várat magára. Amit tudunk: bécsi testőrévei alatt 1826/27 fordulóján többszöri nekirugaszkodással először Barbara Schustert, egy vámhivatalnok leányát, majd 1828 márciusában és 1831 áprilisában is Anna Maria Mersy/Merzy-t, egy háztulajdonos leányát szerette volna elvenni, de ehhez nem kapta meg az engedélyt sem az udvari Haditanácstól, sem a Főudvarmesteri Hivataltól. 1834-ig maradt a gárdánál, majd 32 év és 7 nap szolgálat után, hatvanegy éves korában végleg búcsút mondott a katonaéletnek. Leszerelésekor tiszteletbeli őrnaggyá léptették elő. 1835-ben ismét visszatért szülővárosába, immár végleg. Juliskához fűződő gyengéd érzelmei nem múltak el nyomtalanul. Erről már 1845-ben íródott végrendelete árulkodik, amelyben a legtöbb értéket ráhagyja hajdani szerelmére. Hogy valamikor nős volt, arról végrendelete is árulkodik: „A hitvesemtől a Generál Commandó előtt egymástól elváltunk és írásba adtuk, hogy az egyik a Másiktól semmit sem kívánunk, azon okokból nem is hagyok neki semmit, mert nincs Jussa semmihez, csak az ezüst Medáliát”. Horváth Nepomuki János letelepedhetett volna bárhol, de a szíve hazahúzta. Végül Ráckevén érte utol a végzet, amely annyiszor lesújthatott volna rá a hadszíntéren töltött sok-sok év után. Hősünk 22 évig volt katona, s ezrede az 1799-től 1815-ig eltelt 16 esztendőben csaknem 140 ütközetben vett részt. Horváth Nepomuki János is ott forgolódott szinte valamennyiben: volt, ahol nyolc órán keresztül folyt a harc, volt, ahol csaknem az egész tisztikar is megsebesült, s a lovát kilőtték alóla, de ő mindezt csodával határos módon túlélte. 73 évet adott számára a sors. 1847. február 7-én halt meg Ráckevén, s itt is temették el. Emlékét a város ma is ápolja: nevét utca viseli, sírját a János vitéz napok alkalmából minden évben megkoszorúzza, háza is áll még.

Petőfi és Horváth

S hogy Petőfi mikor és hol ismerhette meg ennek a parasztfiúból lett nemes huszárkapitánynak, Jánosnak a történetét? Aki – mint Petőfi kedves hőse - szegénysorból küzdötte föl magát saját erejéből? Aki - ha nem is a francia királyért, mint Petőfi Jánosa, hanem éppen ellene harcolt, de - huszárként ugyanúgy végigjárta a kerek földet, „Tatárországot”, „Taljánországot”, „Lengyelországot”, „Indiát”, s eljutott Franciaországba is, birkózott hideggel, meleggel, lova csillagokban botladozott az Alpok magaslatain, királlyal, császárral s a pápával „parolázott”, valamint nagyon szeretett egy Juliska nevű lányt, nos ez már a találgatások körébe tartozik. E feltételezéseket több kutató is közölte az elmúlt években. Petőfi a János vitézt 1844-ben írta. Dömsödön egy évvel később tartózkodott, így tehát korábban kellett hírt hallania a vitézről! Petőfi pedig Ráckevén sohasem járt. A kulcsot Ács Károly személye jelentheti, aki ugyancsak 1823-ban született Ráckevén, jogi tanulmányait Kecskeméten végezte. A szintén jogot tanuló Jókai 1842 őszén egészségi okokból Pápáról Kecskemétre iratkozott át, s Ács Károllyal közeli barátságba került. 1843-ban Kecskemétre érkezett Petőfi egy vándor színtársulat tagjaként. Korábban Jókai és Petőfi együtt diákoskodtak Pápán, így a költő hamar felkereste az írót: ő ismertette össze Petőfit Ács Károllyal, aki ekkor már félig-meddig elismert költőnek számított. Olyannak, akit még Petőfi is respektált – emlékezett vissza ezekre az időkre Jókai. Ácsnak ekkor már versei jelentek meg az Athaeneumban, s a kollégium lapját is ő szerkesztette. Közös verseskötet kiadását is tervezték. Ács Károly vitte a cenzorhoz a kéziratot, akinek a szeme megakadt Petőfi Disznótorban című versének befejező szakaszán, amelyben a költő gömböchöz hasonlította a magas eget, s benne tölteléknek az embereket. Így aztán a közös könyvből nem lett semmi. A több hónapos együttlét során mesélhetett a ráckevei Ács Károly a neves huszárkapitányról. Mint sokan vélik: barátságuknak is köszönhetjük Petőfi Sándor szépséges János vitézét.


Jegyzetek[szerkesztés]

1. A kérdéskör eddigi kutatói a ráckevei születést fogadták el tényként. Ezzel szemben a bécsi hadtörténeti levéltárban, a Kriegsarchivban őrzött, s a közelmúltban előkerült anyakönyvi kivonat szerint Horváth Kunszentmiklóson látta meg a napvilágot.

2. Nem mehetünk el megjegyzés nélkül a korábbi kutatók azon állítása mellett, miszerint Horváth 1799. május 16-án, az első marengói ütközetben súlyosan megsebesült, amikor testével védte Alvinczy tábornokot. Hősiességéért megkapta az ezüst vitézségi érmet – írták. Valójában, mint láttuk, Horváth csak 1801-ben részesült ebben az elismerésben. Az indoklás azonban nem mond ellent korábbi ismereteinknek. Hősnek tehát hős volt, de védhette-e Alvinczyt az ütközetben vagy ez is a legenda része? Nos Alvinczy nem vett részt az ütközetben, ugyanis az észak-itáliai hadszíntereken 1796-97-ben elszenvedett súlyos vereségei miatt Bécs visszarendelte, s Magyarország főhadikormányzójává nevezte ki.

3. A mai értelemben vett hadnagyi rang akkor nem létezett

4. A kitüntetés valódi neve Kanonenkreuz vagy Armeekreuz, Ágyúkereszt vagy a Hadsereg keresztje. Az Ármádia Keresztje elnevezés, amelyet Horváth használ a végrendeletében, nem általános, feltehetőleg az utóbbi népnyelvi változata. A keresztet az ellenségtől zsákmányolt ágyukból készítették, s mindenki megkapta, aki elég hosszú ideig részt vett a napóleoni háborúkban.

5. Amon von Treuenfest: Geschichte des k. k. Feldmarschall Graf Radetzky Huszaren-Regimentes Nr. 5.

6. Az eddigi kutatók egy része meglehetősen romantikusan úgy vélte, miszerint a pápa a Rómából távozó tisztek kitüntetésekor a saját Krisztus-rendjelét akasztotta Horváth nyakába. A tények viszont esetünkben ennek ellentmondanak. A vatikáni iratok szerint a pápa egy évvel később, 1815. március 2-án hagyta jóvá Horváth és Szabó Márton strázsamester kitüntetését, akik maguk kérelmezték az elismerést. Egyébként a Kriegsarchivban fellelt több jelentés is 1815 márciusát jelöli meg az elismerés átadásának dátumául.

7. Aggházy Kamil, a mai Hadtörténeti Múzeum elődjének akkori igazgatója még 1938-ban kelt szakvéleményében egyértelműen Horváth kitüntetéseként határozta meg a székesfehérvári példányt. A Horváthról fennmaradt festményen azonban hősünk nyakában jól látható a kereszten a korona, azon a felépítmény, hasonló, mint egy, a Prohaska ezredesről, feletteséről pingált korabeli alkotáson. A múzeumban őrzött példányon azonban sem korona, sem felépítmény nincs, hanem a Krisztus-rendjel csillagos változata, fehér alapon, koszorúval övezett kereszt. A kitüntetés anyaga pedig aranyozott ezüst, zománc (s ellentétben az eddigi hírekkel, gyémánt alkotó eleme nincs, nem is észlelhető, hogy korábban lett volna), s ez a darab nem volt ráforrasztva semmiféle kehelyre, mint a kérdéskör korábbi kutatói közül többen tudni vélték, hanem önálló. Mindebből logikus a következtetés, hogy a múzeumi rendjel nem eredeti. A János vitéz „civilben” című kiadvány szerzője gyanújával Pandula Attila falerisztikai szakértőt is megkereste, aki úgy fogalmazott: a múzeumi példány későbbi utángyártás, amelyet valószínűleg valamelyik családtag készíttethetett.

Irodalom: Vereckei Zoltán: János vitéz "civilben"

Források[szerkesztés]

  1. 1
  2. 2
  3. 3
  4. 4
  5. 5
  6. 6
  7. 7

János vitéz Petőfi Sándor Ráckeve