Szerkesztő:Sulegabo/Gabriele D'Annunzio

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Gabriele D’Annunzio
Gabriele D'Annunzio.jpg
Élete
Született 1863. március 12.
Pescara Olaszország
Elhunyt 1938. március 1. (74 évesen)
Gardone Riviera Olaszország
Nemzetiség olasz
Szülei Francesco Paolo Rapagnetta d’Annunzio
Luisa De Benedictis[1]
Házastársa Maria Hardouin di Gallese
Gyermekei Mario
Gabriellino
Veniero
Pályafutása
Irodalmi irányzat szimbolizmus
Hatottak rá Nietzsche · Huysmans · Gautier · Verga · Carducci · Dante · Petrarca · Swinburne
Hatása Ungaretti · Mussolini · Nazor · Macedonski · De Nerée · Gozzano · Misima · Visconti

Gabriele D’Annunzio, (olykor d’Annunzio írásmóddal[2]) (Pescara, 1863. március 12.Gardone Riviera[3], 1938. március 1.) olasz író, költő, drámaíró, újságíró és első világháborús katona, Montenevoso hercege. Kiemelkedő helyet foglalt el az olasz irodalomban 1889 és 1910 között, majd a politikai életben, 1914 és 1924 között. Gyakran illették az Il Vate (A Költő, A Vátesz)[4] illetve az Il Profeta (A Próféta) jelzővel.

D’Annunziót irodalmi művei alapján a dekadens irányzathoz sorolták, amely közel állt a francia szimbolizmushoz illetve az angol esztéticizmushoz. Ezek a művek szakítást jelentettek a korábbi romantika naturalizmusával, érzékiek és misztikusak voltak. Pályája Friedrich Nietzsche hatása alatt indult, és ez egyaránt tetten érhető irodalmi és későbbi politikai munkásságában. Szerelmi afférjai (köztük Eleonora Duse olasz színésznőhöz és Luisa Casati márkinőhöz fűződő viszonya) nagy nyilvánosságot kaptak.

Az első világháború alatt D’Annunzio megítélése az irodalmi szereplőből átfordult a háborús nemzeti hősbe. Az olasz hadsereg elit Arditi rohamcsapataiban szolgált és olyan akciókban vett részt, mint a repülés Bécs fölött. Az 1919-es párizsi békekonferencia olasz nacionalista ellenreakciójaként Fiuméban megalapította a rövid életű Carnarói Olasz Régensállamot (Reggenza Italiana del Carnaro, önmagát nevezve Ducének. Az alkotmányban a zenét tették az állam alapjává, melynek berendezkedése alapvetően korporatív volt.[5] A követett eszmék és filozófiák hatással voltak az olasz fasizmusra és Benito Mussolini stílusára is.

Fiatal évei[szerkesztés]

D’Annunzio szülőháza Pescarában

Gabriele D’Annunzio Pescarában (Abruzzo tartomány) született a jómódú földbirtokos és polgármester, Francesco Paolo Rapagnetta d’Annunzio (1831–1893) fiaként. Apjának neve eredetileg egyszerűen Rapagnetta volt, egyedülálló édesanyja után, de 13 éves korában nevére vette gyermektelen, gazdag nagybátyja, Antonio d’Annunzio.[6][7] A legenda azt tartja, hogy a keresztségben a Gaetano nevet kapta, és későbbi gyerekkorában változtatták Gabrielere, angyali kinézete miatt.[8] Dokumentumok sora cáfolja azonban ezt a legendát.[9]

Tehetségét korán felismerték, így aztán beíratták a pratói (Toszkána) Liceo Cicogniniba. Első verseit még iskolaévei alatt, tizenhat évesen publikálta a Primo Vere[10] című kis kötetben (1879). Ezek a költemények Giosuè Carducci Barbár ódák című kötetének hatása alatt születtek, amelyben egyaránt szerepeltek már-már brutális Olindo Guerrini[11]-imitációk és latinból kiváló eleganciával fordított versek, melyek olvastán Giuseppe Chiarini, a neves irodalomtudós és irodalomkritikus lelkes cikkben mutatta be az ismeretlen ifjút. 1881-ben D’Annunzio megkezdte a tanulmányait a római La Sapienza egyetemen (Università degli Studi di Roma „La Sapienza”), ahol több irodalmi közösségnek lett a tagja, és munkatársa volt az Angelo Sommaruga által kiadott Cronaca Bizantinának is; cikkeket és kritikákat publikált több helyi újságban. Egyetemi évei alatt kezdte támogatni az olasz irredentizmust.

Irodalmi munkássága[szerkesztés]

Sorra jelentek meg kötetei: Canto novo (1882), Terra vergine (1882), L'intermezzo di rime (1883), Il libro delle vergini (1884) és a novellái nagyobb részét tartalmazó kötet, melyeket utólag foglaltak egybe, San Pantaleone cím alatt. A Canto novo (Új dal verseiből árad az ifjúság lüktetése és a tehetség ígérete, de tartalmaz néhány leíró költeményt is a tengerről és az abruzzói tájról. A Terra vergine (Szűzföld) ragyogó nyelvezettel megírt novellái a szerző szülőföldjének paraszti életéből merítenek. Az Intermezzo di rime (Rímes közjáték) D’Annunzio második, jellemző írói magatartásának kezdetét jelenti. Mind a stílus, mind a témaválasztás felriasztotta a kritikusokat; akik korábban csodagyerekként üdvözölték, most elutasították, mint a közerkölcsök felforgatóját, míg mások úgy köszöntötték, mint aki friss levegőt és az új életerő impulzusát hozza az eddigi kissé mesterkélt és élettelen művészetbe.

1885-ben Angelo Sommaruga botrányt okozó cikket jelentetett meg a Le Forche Caudine című lapban, és ez irodalmi körének szétszóródásához vezetett. Voltak akik a tanítást választották és elvesztek az irodalom számára, míg mások az újságírásba vetették magukat.

Gabriele D’Annunzio ez utóbbi utat választotta, tagja lett a Tribuna szerkesztőségének. Ebben az újságban „Duca Minimo” (A legkisebb herceg) álnéven írt cikkei munkásságának legbriliánsabb termésébe tartoznak. Ennek a valóban eredeti és gazdag periódusnak a cikkeit nagyon megérné összegyűjteni. Ebben az érettebb és mélyebb kultúrájú időszakban keletkezett az Il libro d’Isotta (Isolda könyve, 1886), szerelmi költészet, melyben a reneszánsz gazdag színeiből kapott inspirációk a modern érzésekbe és szenvedélyekbe oltva szólalnak meg.

Az Il libro d'Isotta azért is érdekes, mert későbbi műveinek csíráit fedezhetjük fel benne, mint például az Intermezzo melico (Lírai közjáték), valamint néhány ballada és szonett, amelyek olyan képeket és érzelmeket mutatnak be, melyek a későbbi Il piacere (A Gyönyör), az Il trionfo della morte (A Halál diadala) és az Elegie romane (Római elégiák) esztétikai magvát jelentették.

D’Annunzio első regénye, az Il piacere volt (A Gyönyör[12]), ezt követte a Giovanni Episcopo[13] (1891), majd a L'innocente (Az ártatlan[14], 1892). Ez a három regény igen nagy hatású volt: A L'innocente, a nagyszerű francia fordítás révén (Georges Herelle), szerzőjét a nemzetközi kritikusok érdeklődésének és elismerésének homlokterébe vonta. Következő művét (Il trionfo della morte[15], 1894) a Le vergini delle rocce (A szilák szüzei[16], 1896), majd az Il fuoco (A tűz[17], 1900), melyben Velence olyan lelkes magasztalását olvashatjuk, amilyent talán semelyik más városról, semmilyen nyelven nem találhatunk.

Eleonora Duse autogram kártyája, 1896. Aimé Dupont fényképe

D’Annunzio e periódusbeli költészetét, mely sok szempontból a legnagyszerűbb, az Il Poema Paradisiaco (Paradicsomi ének, 1893), az Odi navali (Tengeri ódák, 1893) és a Laudi (Dícsérő énekek, 1900) reprezentálják.

Luisa Casati márkinő az agaraival, Giovanni Boldini olajfestménye

D’Annunzio munkásságának későbbi fázisában jelentek meg drámai alkotásai: az Il sogno di un mattino di primavera (Tavaszi reggeli álom, lírai fantázia egy felvonásban, 1897) és a Città Morta (Halott város, 1898), melyet Sarah Bernhardt számára írt. Szintén 1898-ban írta a Sogno di un pomeriggio d'autunno (Őszi délutáni álom) és a La Gioconda[18] című darabokat. A rákövetkező évben készült a La gloria (A dicsőség), amely kísérlet a jelenkori politikai dráma megteremtésére, amely azonban nem hozott sikert, feltehetően a benne található vakmerő személyes és politikai célzások miatt. A következő dráma a Francesca da Rimini, melyet Eleonora Duse számára írt, briliánsan jeleníti meg a középkor atmoszféráját és érzésvilágát, stílusa pedig csodálatos. Edoardo Boutet, a korszak mértékadó kritikusa így írt: „az első igazi – még ha nem is tökéletes – tragédia, amit az olasz színház valaha is kapott.”

1883-ban D’Annunzio feleségül vette Maria Hardouin di Gallesét és három fiuk született, a házasság azonban 1891-ben zátonyra futott. 1894-ben szerelmi kapcsolatba került a neves színésznővel, Eleonora Duséval, és ez cause célèbre (országos ügy) lett: főszerepeket írt számára az akkori darabjaiban (La città morta illetve Francesca da Rimini), de a viharos kapcsolat 1910-ben véget ért. Miután D’Annunzio 1903-ban találkozott Louisa Casati márkinővel, életre szóló, de zűrzavaros, se-veled-se-nélküled kapcsolat alakult ki köztük, mely csak pár évvel a költő halála előtt fejeződött be.

1897-ben D’Annunziót a Képviselőház tagjává választották három évre, ahol ő függetlenként vett részt. 1910-re féktelen életstílusa adósságokba sodorta, és hitelezői elől Franciaországba menekült. 1911-ben együtt dolgozott Claude Debussyvel a Szent Sebestyén mártíromsága (Le martyre de Saint Sébastien) című zenés darabjának megalkotásában, amely en:Ida Rubinstein számára készült. A Szentszék reakciója az volt, hogy minden művét a tiltott könyvek listájára tették. A darab ugyan nem volt sikeres, mint színpadi mű, de adaptált változataiban többször is felvétel készült róla: Pierre Monteux-vel, Leonard Bernsteinnel (angol nyelven, de francia énekkel) és Michael Tilson Thomasszal. 1912-ben és 1913-ban Mascagnival működött együtt a Parisina című operán, olykor a zeneszerző Bellevue-beli (Párizshoz közeli) bérelt lakásában.

Repülés Bécs fölött[szerkesztés]

Gabriele D’Annunzio (balra) egy tiszttársával
Annak a propaganda célú röplapnak az olasz fordítása, amelyet D’Annunzio szórt a repülőgépéből, Bécs fölött

Az első világháború kezdetén, D’Annunzio visszatért Itáliába és nyilvános beszédeket mondott Olaszországnak a háromhatalmi antant oldalán belépése mellett. Amióta 1908-ban tett egy repülőutat Wilbur Wrighttal, D’Annunzio érdeklődött a repülés iránt. A háború kezdetén önkéntesnek jelentkezett és további hírnevet szerzett mint vadászpilóta, elvesztve fél szeme világát egy repülőbalesetben.

1918 februárjában részt vett egy vakmerő, bár katonai szempontból jelentéktelen tengeri ütközetben (La beffa di Buccari, a bakari csúffátétel), amely segített egy kicsit helyrerázni a olaszok lelkivilágát, amely még mindig romokban hevert a caporettói vereség miatt.

1918. augusztus 9-én a 87. repülőszázad, a La Serenissima[19] parancsnokaként a háború egyik legnagyszerűbb hőstettét szervezte meg azzal, hogy egy repülőgépes köteléket vezetett Bécs fölé („Il Volo su Vienna”), és propaganda röplapokat szórtak szét a város fölött, a háború értelmetlenségét hangsúlyozva.[20]

Fiume[szerkesztés]

1921-es képeslap fiuméból D’Annunzio fényképével

A háború megszilárdította ultranacionalista és irredenta nézeteit és széles körben kampányolt azért, hogy Olaszország vállaljon szerepet háborús szövetségesei oldalán, mint elsőrangú európai hatalom. Feldühödött azon, hogy a párizsi békekonferencia 1919. szeptember 12-én felvetette a többségében olaszok lakta Fiume elcsatolását, 2.000 fős olasz irreguláris csapattal elfoglalta a várost, visszavonulásra kényszerítve a szövetséges (amerikai, angol és francia) erőket.[21] Az összeesküvők el akarták érni Fiume Olaszországhoz csatolását, de ez nem sikerült. Ehelyett blokáddal vették körül Fiumét és megadásra szólították fel a zendülőket.

Fiume lakói üdvözlik D’Annunziót és csapatait, 1919 szeptembere.

D’Annunzio ekkor független államként kikiáltotta a Carnarói Olasz Régensállamot, magát nevezve ki Ducénak (Vezér). Az állam alkotmánya (Carta del Carnaro) sok tekintetben előrevetítette az olasz fasiszta rendszert. Az Olasz Királyi Haditengerészet néhány egysége és az Espero nevű romboló csatlakozott D’Annunzio helyi erőihez.[22] Megpróbált a Népszövetség alternatívájaként létrehozni egy szervezetet (válogatott) elnyomott nemzetekből (mint például az írek, akiket D’Annunzio 1920-ban megkísérelt felfegyverezni)[23], és szövetséget akart kötni különböző szeparatista csoportokkal szerte a Balkánon: elsősorban olasz csoportokkal, de néhány szláv és albán csoportosulással is (Koszovói Nemzetvédelmi Bizottság)[24]. Ezt a törekvését azonban nem koronázta siker. D’Annunzio nem törődött az 1920 novemberi rapallói szerződéssel[25]: háborút hirdetett Olaszországgal szemben, és csak 1920 decemberében adta fel a várost, az olasz haditengerészet bombatámadása után.

Késői évei[szerkesztés]

A fiumei epizód után D’Annunzio visszavonult a Garda-tónál levő otthonába, és utolsó éveit írással és kampányolással töltötte. Bár erős hatással volt Benito Mussolini ideológiájára, közvetlenül soha nem vett részt a fasiszta kormány politikájának alakításában. 1922-ben ugyanis, egy gyilkossági kísérlet következményeként átmenetileg mozgáskorlátozottá vált és lelkileg is összetört. Röviddel a fasiszta hatalomátvétel előtt ugyanis egy ismeretlen merénylő kilökte az ablakon, amit túlélt ugyan, de súlyosan megsebesült és nem épült fel addigra, amikor Mussolinit III. Viktor Emánuel olasz király miniszterelnökké nevezte ki és a fasiszták duce del fascismóként éltették.

1924-ben a király nemesi címmel ruházta fel és a Montenevoso hercege címet adományozta neki. 1937-ben őt nevezték ki az Olasz Királyi Akadémia elnökének. 1938-ban stroke következtében halt meg, Gardone Riviera-beli otthonában. Mussolini állami gyászszertartást rendelt el, és csodálatos fehér márvány síremlékben helyezték örök nyugalomra.[26]

D’Annunzio ateista volt.[27]

D’Annunzio és a politika[szerkesztés]

D’Annunziót gyakran tekintik az olasz fasizmus ideológiai és gyakorlati előfutárának. Politikai eszméi akkor forrtak ki, amikor Fiuméban a szindikalista Alceste de Ambris társszerzőjeként részt vett a Carta del Carnaro megalkotásában. De Ambris adta meg a jogi és politikai kereteket, amelyhez D’Annunzio hozzátette írói készségeit. Egyébként De Ambris volt a vezetője azoknak a tengerészeknek, akik fellázadván a hajójukkal D’Annunzio szolgálatába szegődtek. Az említett alkotmány korporatív államot hozott létre, kilenc testülettel, amelyek a gazdaság különböző szektorait reprezentálják (munkások, alkalmazottak, szakmák), és egy tizedikkel (D’Annunzio javaslatára), amely a „felsőbbrendű” embereket (hősök, poéták, próféták, übermenschek). A Carta a zenét jelölte meg az állam alapjaként.

Mussolini leginkább az egyeduralom kultúráját tanulta meg és imitálta D’Annunziótól, akit úgy tekintenek, mint az olasz fasizmus Keresztelő Szent Jánosát[28], mivel jóformán a fasizmus összes rituáléját ő találta ki Fiume elfoglalása és a Carnarói Olasz Régensállam vezetése idején.[29] Ezek közé tartoznak a dagályos erkély-beszédek, a római köszöntés, az „Eia, eia, eia! Alala!” (Hip, hip, hurrá!) kiáltás, a drámai, szónokias párbeszéd a tömegekkel, a vallási szimbólumok használata új, világi környezetben.[28] Szintén ide tartozik a fiumei kormányzás módszertana, a korporatív állam gazdaságtana, a színpadias trükkök, az érzelmileg túlfűtött, nyilvános nacionalista szertartások, a feketeinges hívek, az Arditi rohamcsapatok, a maguk fegyelmezett, állatias reakcióival és a más véleményen levők erőszakos elfojtásával.[30] Mi több, azt is mondták róla, hogy tőle ered az a gyakorlat (amely később Mussolini feketeingeseinek általános módszerévé vált), hogy az ellenfeleknek erőszakkal ricinusolajat, ezt az igen hatásos hashajtót adagolják, megalázva, legyengítve, akár meg is ölve őket.[31][32][33] D’Annunzio terjeszkedő olasz külpolitikát hirdetett és üdvözölte az etiópiai inváziót.

Versengés Mussolinivel[szerkesztés]

John Whittam ezt írja a „Mussolini and the Cult of the Leader” (Mussolini és a vezérkultusz) című tanulmányában:[34]

„Ez a híres költő, regényíró és háborús hős önjelölt Übermensch volt. Kiemelkedően támogatta a háborúba való belépést 1915 májusában, a háború alatt végrehajtott drámai tetteivel pedig itthon és külföldön is elismerést szerzett. 1919 szeptemberében csapatokat gyújtött maga köré és elfoglalta a vitatott fiumei kikötőt. Több mint egy éven át tartotta magát, és ő tette népszerűvé a fekete ingeseket, az erkélyről mondott beszédeket, a nagyravágyó rendelkezések kihirdetését és az utcai parádék és ceremóniák egész koreográfiáját. Mi több: ő szervezte meg a római menetelést is. Egy történész igen helyesen nevezte őt az „első Ducé”nak, és Mussolini bizonyára mélyet sóhajtott, amikor 1920 decemberében kiűzték Fiuméból, hívei pedig szétszóródtak. Ő azonban reális fenyegetés maradt Mussolini számára, és a fasiszták, mint például Balbo komolyan fontolgatták, hogy felkérik vezérüknek.”

Colletta per Fiume pag 01.jpg
Colletta per Fiume pag 02.jpg
Colletta per Fiume pag 03.jpg
D’Annunzio Mussolinihoz írt levele, 1920. február 15.[35]

Vele ellentétben, Mussolini jobbra-balra forgolódott ez idő tájt. Bár az ő fasizmusára igen erőteljes hatással volt a fiumei alkotmány (Carta del Carnaro), amelyet – mint már említettük – Alceste De Ambris és D’Annunzio hozott tető alá, egyikük sem akart szerepet vállalni az új mozgalomban, és mindketten visszautasították a fasiszta támogatóik felkérését, hogy induljanak az 1921. május 15-i választásokon. A római menetelés előtt De Ambris odáig ment, hogy a fasiszta mozgalmat így jellemezte: „mocskos gyalog Giolitti úr sakkjátszmájában, melyet a burzsoázia legkevesebb tiszteletet érdemlő rétegéből hoztak össze.

D’Annunzio súlyosan megsebesült az 1922. augusztus 13-i merényletben, emiatt a tervezett nemzeti megbékélési tárgyalás Francesco Saverio Nittivel és Mussolinivel elmaradt. Az incidens pontos okaira soha sem derült fény, néhány történész gyilkossági kísérletnek tekintette, amit a művész-politikus népszerűsége motivált. Bár D’Annunzio visszavonult a nyilvánosság elől az eset után, Mussolini szükségét érezte, hogy rendszeresen pénzelje őt, mintegy vesztegetésként, hogy ne térjen vissza a politika színterére. Amikor egy közeli barátja megkérdezte erről, Mussolini állítólag így válaszolt: „Ha van egy rossz fogad, két lehetőséged van: vagy kihúzatod, vagy betömeted arannyal. D’Annunzióval kapcsolatban én ez utóbbi kezelést választottam.[36]

Mindazonáltal D’Annunzio egészen 1938-ban bekövetkezett haláláig igyekezett befolyásolni a politikát. 1933-ban levelet írt Mussolininek: megpróbálta meggyőzni arról, hogy ne kösse meg a német-olasz egyezményt Hitlerrel. 1934-ben kíséletet tett arra, hogy Hitler és Mussolini kapcsolatát szétrombolja azzal, hogy egy szatirikus pamfletet írt Hitlerről. 1937 szeptemberében újra próbálkozott: találkozott a Ducéval a veronai pályaudvaron, hogy rábírja Mussolinit a tengelyhatalmi egyezményből való kilépésre. 1944-ben Mussolini elismerte, hogy hibát követett el, amikor nem hallgatott erre a tanácsra.

Művészete[szerkesztés]

Gabriele D’Annunzio olvasás közben (Mario Nunes Vais fényképe)

Sikerei csúcspontján D’Annunziót eredetisége, írásainak ereje és dekadenciája okán ünnepelték. Bár mérhetetlen hatása volt szerte Európában, és az olasz írók generációit befolyásolta, fin de siècle[37] művei ma kevéssé ismertek, irodalmi hírnevét pedig mindig felhőbe vonták személyének a fasizmussal való társításai. Persze, fasiszta korszakát megelőző munkásságának is akadtak becsmérlői. Egy 1898-as New York Times cikk Il innocente (Az ártatlan) című regényéről szóló beszámolójában a „gonosz” illetve a „minden porcikájában önző és romlott” jelzőket aggatja rá.[38] 1901 decemberében, miután három hétig játszották a Francesca da Rimini című tragédiáját a római Teatro Constanziban, a cenzor letiltotta a műsorról „erkölcsi alapon”.[39]

Termékeny szerző volt, legfontosabb regényei az Il piacere (A Gyönyör, 1889), az Il trionfo della morte (A Halál diadala, 1894) és a Le vergini delle rocce (A sziklák szüzei, 1896). 1914-ben forgatókönyvet írt a Cabiria című filmhez, amely a második pun háború epizódjain alapul. D’Annunzio irodalmi alakjaira igen erős hatással volt a francia szimbolista iskola; műveiben durva jeleneteket és abnormális mentális állapotok lefestését találhatjuk, nagyszerűen elképzelt helyszíneken. Egyik legjellemzőbb regényében, amely a maga korában botránykőnek számított (Il fuoco – A tűz), önmagát nietzschei Übermenschként rajzolja meg Stelio Effrena szerepében; a mű fiktív összegzése az Eleonora Duséval folytatott szerelmi kapcsolatának. Novellái Guy de Maupassant hatásáról árulkodnak. Kapcsolata volt a bizarr olasz nemesasszonnyal, Luisa Casatival is, ami szintén hatással volt a művészetére.

Az 1911-es Encyclopædia Britannica ezt írta róla:

„D’Annunzio művészete, jóllehet sok meggondolatlan és túlzó csodálója akad a fiatalabb generációban, csaknem a legjelentősebb irodalmi termés, amit az olasz irodalom azóta kapott, hogy a nagy klasszikusok egy nyelvvé olvasztották a különféle nyelvjárásokat. Regényei több forrásból kapták lélektani inspirációjukat – francia, orosz, skandináv, német – és sok korai művében kevés az igazán eredeti.”

„Teremtő ereje átható és kísérletező, de korlátok közé szorított és személyes; hősei és hősnői szinte egy mintára szabottak, akik folyton más-más problémával néznek szembe, más élethelyzetben. Hibátlan stílusát és nyelvének gazdagságát viszont kortársainak egyike sem közelítette meg, akiket az ő zsenije valamelyest megbénított. Későbbi műveiben (1911-től) amikor a régmúlt Itália dicső századainak hagyományaiból kapja az ösztönzést, a való élet vérárama járja át alakjainak ereit. És D’Annunzio maradandó érdeme, az igazi érték, amit hazája irodalmának adott, pontosan abban áll, hogy újranyitotta annak előző életében bezárt bányáit, inspirációt adva a jelen és remélhetőleg a jövő alkotóinak, és alkotott egy nem dagályos, de nem is közönséges nyelvezetet, minden forrásból és vidékről merítve, hogy megfeleljen a modern gondolkodás követelményeinek, amely mégis teljességgel klasszikus, senkitől nem vesz kölcsön, és – függetlenül a gondolattól amit ki lehet fejezni vele – maga a valódi szépség. Ahogy a látásmódja egyre tisztábbá vált és céljai szilárdultak, amint a túlzások, modorosságok és rossz hangulatok kihullottak a gondolatvilágából, művészete egyre inkább latin művészet lett, az olasz reneszánszban gyökerezve.”

Olaszországban költészetének némely alkotása népszerű maradt, leginkább a „La pioggia nel pineto” (Eső a fenyvesben), amely egyaránt példázza nyelvi virtuozitását és költészetének érzékiségét.[40][41]

D’Annunzio esztéticizmusa és gondolkodása[szerkesztés]

„Habere, non haberi (Birtokolni, nem birtokoltnak lenni)”

– Gabriele D’Annunzio: Il Piacere (A Gyönyör)

A d’annunziói képzeletvilág forrásai[szerkesztés]

A francia irodalom[szerkesztés]

Olykor a szerencse, melyben egy művész részesül, tudatos választások gyümölcse: annak, hogy magát olyan kulturális közegbe helyezi, amely korának legjobb lehetőségeit nyújtja a számára. D’Annunzio a legendás képzeletbeli poétánál, Giosuè Carduccinál kezdte, még a líceumi évei alatt, de a szabályok áthágása iránti érzékenysége és 1885-ös sikere folytán felhagyott a Carducci-modell követésével, amelyet már provinciálisnak tartott, és amelyet meghaladtak azok a művek, amelyek Franciaországban, a dekadens költészet és a szimbolizmus bölcsőjében keletkeztek. Újsága biztosította számára az összes párizsi irodalmi folyóirathoz való hozzájutást, a bennük olvasott viták és recenziók alapján pedig, saját olvasatában új programot alkotott, kiemelve kora irodalmi fejlődésének legfontosabb vonásait.[42]

Így ismerte meg Théophile Gautier, Guy de Maupassant, Max Simon Nordau és főképpen en:Joris Karl Huysmans munkásságát, akinek ''À rebours című regénye a dekadens esztétika európai kiáltványa lett. Általánosabb értelemben, D’Annunzio választásait a hasznosság vezérelte, amely nem a magas művészet, a tökéletes, abszolút értéket képviselő modellek irányába vezette őt, hanem amelyekben ott volt az azonnali és gátlástalan újrahasznosíthatóság, melyeknek fényében meglátta saját gazdasági és evilági sikercéljait.[42]

A német filozófia és a vitalizmus[szerkesztés]

D’Annunzio nem habozott elorozni azokat az előzményeket, amelyek elképzeléseibe beletaláltak és amelyek hasznos elemeket tartalmaztak a polgári ízlés és egyben saját közönsége elitizmusának kielégítéséhez. Más oldalról, a „d’annunziói világ” egyedi karakterének megértéséhez fontos tudni, hogy művészetének – elsősorban a német – filozófiai gondolkodás is fontos összetevője volt.[42]

Az 1880-as és 1890-es évek legtöbbet olvasott kortárs filozófusa kétségkívül Schopenhauer és Nietzsche volt. Nietzschétől különösen sok indító gondolatot és motivációt kapott érzelmeken és értékeken alapuló világának felépítéséhez, amely része lett annak a kulturális atmoszférának, amely lélegzethez jutott a nacionalista válság szeleitől tépázott kontinensen.[42]

Friedrich Nietzsche

Sokan vádolják D’Annunziót azzal, hogy eltorzította a nietzschei filozófiát. de ezeknek a spekulációknak semmi alapjuk nincs. Az abruzzói poéta sokkal inkább irodalmi, semmint ideológiai alapon közeledett Nietzschéhez[43]. A Költő aggodalmai valójában művészi és nem filozófiai természetűek voltak. Más tekintetben: Nietzsche gondolatai – bár D’Annunzio általában csodálta őket – soha nem épültek be szervesen a költő műveibe, amit egyébiránt soha nem is vontak kétségbe[42].

A superuomo D’Annunzio által újraértelmezett alakja a személyes látásmód és érzékenység szülöttje, amely teljesen más, mint a német filozófusé. Az a kifinomult esztétika, amely átszövi D’Annunzio regényeit, nagyon távol áll a nietzschei emberfeletti emberétől, aki egyéni utat és szigorú életelveit követve kiváló tudásra tesz szert. D’Annunziót – bár ifjúkorában ateistának vallotta magát[44][45] – lenyűgözték a különböző vallási kultúrák, a pogányságtól a kereszténységig (különös tekintettel a ferencesekre), az okkultizmusig és a panteizmusig, a maga sajátos módján értelmezve őket. Kölcsönzött Nietzsche nihilizmusából (amely a filozófus „Isten halott” elméletéből eredt), agnosztikus látásmóddal közelítette meg a vallásos témákat[46], és feltehetően hívővé vált életének utolsó éveiben[47][48] Da ciò il suo panismo e il suo vitalismo, che permea tutta la sua opera: la pulsione vitale e sensuale che spinge l'esteta-superuomo alla conoscenza piena e alla fusione nel mondo e nella natura.[42] .

Az új, narratív modellek[szerkesztés]

Az új narratív és mindenek fölött nyelvi modellek mellett – mely összetevők alapvetőek a d’annunziói életműben – talán a legfontosabb volt az új ideológiákra irányuló figyelme. Ez kedvezett a nevelés és a képzés jelentésének átértelmezése szempontjából, amelyet a pozitivista kultúra a tudós alakjához kötött, szemben a művészével, aki a 19. század végének illetve a 20. század elejének igazi képviselőjévé („uomo rappresentativo”) vált: „a művész az, aki egyesíti azokat a fogalmakat, melyek látszólag kizárják egymást: összegezni a kort, nem leragadni a megszokásnál, hanem megteremteni az életet.”[42]

A Duse iránti szerelme[szerkesztés]

A gátlástalanság és a nárcizmus, az érzelmi fellángolások és a merő számítás egyaránt meghatározták D’Annunzio viszonyulását a számos nőhöz, akivel élete során kapcsolatba került. Ami biztosan több volt minden másiknál, az érzelmek, ösztönök és lehetőségek kusza köteléke, ami Eleonora Duséhoz, a nemzetközi hírű színésznőhöz fűzte 1898 és 1901 között. Nem kétséges, hogy ez az új kapcsolat ébresztette fel újra az érdeklődését a színház és a drámai művek alkotása iránt, prózában (Sogno di un mattino di primavera, La città morta, Sogno di un tramonto D’Autunno, La Gioconda, La gloria) és versben (Francesca da Rimini, La figlia di Iorio, La fiaccola sotto il moggio, La nave e Fedra). Ugyanebben az időben a toszkán környezet inspirálta a költőt a „reneszánsz hölgyek” világának lefestésére, „kutyák, lovak és gyönyörű bútorok között”, amely D’Annunzio költészetének csúcsát jelentette.[42]

Költészete[szerkesztés]

D’Annunzio költői pályája a Primo vere kötettel kezdődött (1879), amelyet Carducci művészete inspirált, és amely nem ütközött érdektelenségbe. Az önálló költői hang azonban a Canto novo (Új dal) című kötetben jelenik meg először, amelyben már körvonalazódnak művészetének lényeges jegyei: a képesség, hogy magáévá tegye és teljesen egyéni módon dolgozza át az inspirációk és ingerek széles variációját, származzanak akár a történelemből, a mitológiából, vagy a kortárs irodalmi és filozófiai irányzatokból; életerős és érzékeny belelátás a klasszikus és klasszicizáló források lényegébe; olyan saját költői nyelv megteremtése, melynek sugárzása és kifinomultsága magával ragad és elcsábít, és önmagában is elengedhetetlen része egy új, finom és csodálatosan érzékeny kifejező erejű költői világnak.[42] Ezeket az összetevőket aztán továbbfejleszti és kibővíti a következő verseskötetekben, különösen az Elegie romane (Római elégiák, 1892) című gyűjteményben, amelyet a dekadenciából eredő eklektikus íz hat át, amelyből költő elődök nagyon vegyes visszfénye tűnik elő Ovidiustól, Dantéig és Petrarcig, Goethétől (aki itt a metrikus verselésben D’Annunzio modellje volt) Swinburne-ig.

193-ban jelent meg a Laudi (Dicsérő énekek) első három könyve, amely sok kritikus szerint a d’annunziói művészet csúcspontja, és a mű talán híresebb és ünnepeltebb, mint maga D’Annunzio. Nel 1903 vennero pubblicati i primi tre libri delle Laudi, che secondo molti critici costituiscono il momento più alto dell'arte dannunziana e forse l'opera in versi più celebre e celebrata di D'Annunzio. In particolare nell'Alcyone, si riflettono i momenti più felici della sua panica immersione nelle atmosfere dell'antichità classica (Ditirambi, L'oleandro), in quelle della sua terra di origine, l'Abruzzo (I Pastori) e, soprattutto, nei paesaggi toscani del Valdarno (Bocca d'Arno), del Pisano e della Versilia (La pioggia nel pineto).[42] Ai consueti stimoli letterari (Ovidio, Dante, Carducci, i simbolisti, ecc.) e filosofici (in primo luogo Nietzsche) si aggiungono nell'Alcyone i sussidi derivanti da letture più tecniche (dal dizionario botanico di Caruel ai trattati di agricoltura del Palladio)[49] che fanno della raccolta un unicum nel panorama poetico del Novecento europeo. Per taluni critici l'Alcyone comincia ad aprire la strada a un altro capolavoro assoluto del D'Annunzio maturo: il Notturno. Fondamentale nell'Alcyone è la musicalità della lirica dannunziana, con l'ampio uso di parole onomatopeiche[42], come ne La pioggia nel pineto:

„Taci. Su le soglie / del bosco non odo / parole che dici / umane; ma odo parole più nuove / che parlano gocciole e foglie / lontane.”

D'Annunzio e Giovanni Pascoli, l'altro grande poeta del Decadentismo italiano, si conoscevano personalmente, e, benché caratterialmente e artisticamente molto diversi, il Vate stimava il collega e recensì positivamente le liriche pascoliane; Pascoli, dal canto suo, considerava D'Annunzio come il suo fratello minore e maggiore. Alla morte del Pascoli (1912) D'Annunzio gli dedicò l'opera Contemplazione della morte.[42]

A d’annunziói elbeszélésmód[szerkesztés]

Le giovanili Novelle della Pescara si ispirano al Verga pur presentando la propria gente abruzzese in uno stile barbaramente violento.[42]

D'Annunzio raggruppò i suoi romanzi in tre cicli[42]:

  • i "'romanzi della rosa"' (Il Piacere, L'innocente, Il trionfo della morte), che rappresentano lo sforzo per vincere la sensualità di fronte alla quale però cedono i protagonisti (rispettivamente Andrea Sperelli, artista raffinato vinto dall'amore per Elena Muti; Tullio Hermil che, nonostante la pietà umana, farà morire l'innocente nato da una relazione con la moglie; Giorgio Aurispa dominato dalla lussuria);
  • i "romanzi del giglio", che rappresentano la purificazione dalla passione: scrisse solo Le vergini delle rocce, il cui protagonista, Claudio Cantelmo, è incerto fra tre fanciulle, quale sarà degna di generare il superuomo futuro rigeneratore della stirpe latina;
  • i "romanzi del melograno", simbolo della rinata volontà: scrisse solo Il fuoco, in cui il protagonista Silvio Effrena riceve dalla giovane Foscarina l'ispirazione per la sua opera teatrale.

La struttura "ciclica" dei romanzi fu ideata anche da altri scrittori, per esempio Honoré de Balzac (i "cicli" de La Commedia umana); Verga (Ciclo dei Vinti); Fogazzaro (tetralogia: Piccolo mondo antico, Piccolo mondo moderno, Il santo, Leila); Émile Zola.

Estranei ai tre cicli sono il romanzo Giovanni Episcopo, che risente dello psicologismo della narrativa russa (in particolare Fëdor Dostoevskij), e Forse che sì forse che no, che esalta il mito eroico dell'aviazione.[50]

A politikai szónok[szerkesztés]

Francobollo di Fiume con ritratto di D'Annunzio (1920)
„Italia, Italia, / sacra alla nuova Aurora / con l’aratro e la prora!”
   – Canto augurale per la nazione eletta[51]

Negli anni immediatamente precedenti il Primo conflitto mondiale, nella mentalità collettiva e negli ambienti culturali di tutta l'Europa si affermò un diffuso atteggiamento ottimistico e di esaltazione, non di rado accompagnato da contenuti politico-ideologici. Questo stato d'animo generale, legato al clima culturale della Belle Époque d'inizio secolo, fu poi ribattezzato Superomismo, sulla base di una lettura personale dei testi di Nietzsche; tutt'oggi il dibattito su quest'argomento non è ancora concluso. D'Annunzio intuì lo smisurato potere che si può trarre dai mezzi di comunicazione di massa e compartecipò a questo fenomeno fino a divenirne uno dei maggiori propugnatori.[42]

Il piacere fisico e gestuale della parola ricercata, della sonorità fine a sé stessa, della materialità del suono proposta come aspetto della sensualità, aveva già caratterizzato la poetica delle Laudi; ma con le opere teatrali egli aveva maturato uno stile il cui scopo era conquistare fisicamente il pubblico in un rapporto sempre più diretto e meno letterario. Facendo leva sul mito di Roma e su una vasta mitologia nazionale post-risorgimentale, creò un modulo retorico dall'aspetto al contempo combattivo ed elitario: l'abbandono della prosa letteraria e l'immersione nel rito collettivo della guerra si presentò come un tentativo di conquistare la folla, da un lato per dominarla dall'altro per annullarsi in essa, nell'ideale comunione totale tra capo e popolo. E in queste orazioni il popolo prendeva le forme impressionistiche dell'«umanità agglomerata e palpitante», mentre il capo era un re-filosofo, ora riproposto come profeta della patria.[42]

La retorica bellica di D'Annunzio trovò un largo consenso nella popolazione, affascinata dal suo carisma e dall'aura di misticità che lo circondava. Egli elaborò in questo modo un immaginario per la propaganda interventista, la quale sarà la premessa e il prototipo della propaganda fascista nel primo dopoguerra.[42]

Sablon:Vedi anche

D’Annunzio és a zene[szerkesztés]

Giuseppe Verdi, spesso celebrato da D'Annunzio

Gabriele D’Annunzio gyermekkorától szoros kapcsolatban állt a zenével. Édesapja ösztönzésére zongorázni és hegedülni is tanult, párhuzamosan. Olyan hegedűje volt, amit valószínűleg Jakobus Steiner (1617-1683) alkotott, Tirol egyik leghíresebb hegedűkészítője[52]. A Költő többre értékelte Gasparo da Salòt a nagy Stradivarinál. Vonzódása a bresciai mesterhez és hegedűhöz a Vittoriale szobáiban és kertjeiben is szembetűnő. A Gardone Rivierai villa kertjében van egy hegedű alakú részlet, melyet a táncok kertjének neveznek. A zeneszoba, ahol valamikor Luisa Baccara bensőséges zongorajátéka szólt, eredetileg a Camerata di Gasparo nevet viselte, a modern hegedű atyjának tiszteletére.[52] D’Annunzio gitáron is játszott, és a délutánokat gyakran töltötte el így. Kiválóan ismerte a zeneirodalmat: elsősorban Beethoven szimfoniai világát , Chopin és Schumann zongoraműveinek poézisát, Verdi líraiságát, de ugyanúgy figyelemmel kísérte saját korának fontosabb zeneműveit és zenei újításait. A pescarai zenekart utálta, wikt:brigantinak tartotta őket; szívesen hallgatta viszont a Liszt-tanítvány, Giovanni Sgambati együttesét (Quintetto di Corte di Sua Maestà la Regina Margherita – Őfelsége Margit királyné udvari kvintettje), a római Sala Dante teremben, Margherita királyné jelenlétében.[52]

Barátságok, közös munkák[szerkesztés]

Közeli barátja volt Francesco Paolo Tosti, akit a románc atyjának is neveznek. D’Annunzio számos művet adott Tostinak megzenésítésre. Ezek közül a leghíresebb, és egyben a nápolyi dal műfajának mesterremeke, az 'A vucchella (Egy pici száj). A vers 1892-ben, egy Ferdinando Russóval kötött fogadás következtében keletkezett, a nápolyi Caffé Gambrinus egyik asztalánál, és világsikert aratott, amikor Enrico Caruso elénekelte[52][53] A szöveget Russo adta át a zeneszerzőnek, aki megzenésítette és 1904-ben publikálta a Ricordi kiadónál. Tosti D’Annunzio szövegeire komponált románcai közül feltétlenül meg kell említeni a L'alba separa dalla luce l'ombra (A hajnal elválasztja sötétséget a fénytől) című dalt[54], a Quattro canzoni dell'Amaranta leghíresebbjét. D’Annunzio ráérzett a verista opera értékeire, de mindig vonakodva viszonyult hozzá. Mascagnit bandavezérnek titulálta, és ugyanezzel a címmel egy pamfletet jelentetett meg a nápolyi Il mattino 1892. szeptember 3-ai számában. Követelte a visszatérést a régi, klasszikus muzikalitáshoz.[52]

Barátságot kötött Giacomo Puccinivel és közös munkákat terveztek. Az elkészült librettók ellenére az operák nem jutottak el a befejezésig. Nyilvánosságra került levelezésük mindenesetre tanúskodik arról, hogy a kultúra e két erőssége hogyan próbált kapcsolatba lépni annak érdekében, hogy egy abszolút mesterművet hozzon létre.[52]

D’Annunzio Arturo Toscaninivel is kapcsolatban állt, és emlékezetes az a hangverseny, amelyre a fiumei Teatro alla Scalában került sor, 1920-ban, a nagy karmester vezényletével. D’Annunzio az év júniusában ezt írta Toscanininek: „…Itáliából jöttem Fiuméba, amint tudtam. Most itt van a legzengőbb levegő a világon. És az emberek lelke összecseng, akárcsak az Ön zenekara. A Katonák a Harcost várják, aki egy napon a harci kórust vezeti majd.[52] Toscaninit Leone Sinigaglia és Italo Montemezzi, két olasz zeneszerző kísérte el D’Annunzio városába, amely egy időre a zene városává lett. A muzsika a polgárok igen közeli társává vált, és a város alkotmányába is bekerült: „Excitat auroram”, [a zene] ébreszti a hajnalt.[52]

D’Annunzio ezt mondta a katonáinak a reggeli gyakorlat után: „Nézzék, nézzék a kezet, mely a jogart tartja. Az ő jogara egy pálca, könnyű, mint a bodzavessző; és hullámzásra készteti a zenekart, harmóniák széles áramlatait indítja el, megáradt folyók zsilipjeit nyitja fel, leás a mélység erőiért és a magasba emeli őket, megfékezi a lármát és suttogássá szelídíti, fényt és árnyat, derült eget és vihart teremt, gyászt és örömet idéz.” Aznap este Beethoven és Wagner műveit, Verditől A szicíliai vecsernyét, Sinigaglia Piemonti szvitjét és Respighi Róma szökőkútjai című szimfonikus költeményét adták elő. A fiumei élmények után nem szakadt meg a kapcsolat a nagy karmesterrel: a Költő gyakran hívta meg Toscaninit és lányát a Vittorialéba.[52]

D’Annunzio számos művét adta át a zenés színpadnak. A La figlia di Ioriót Alberto Franchetti zenésítette meg, Umbreto Giordano az Andrea Chenier-t (André Chénier), Riccardo Zandonai a Francesca da Riminit, Pietro Mascagni a Parisinát, Ildebrando Pizzetti a La Pisanellát és a La Navét. (Gian Francesco Malipiero mellett) Pizettire volt a legnagyobb hatással a dannunzianizmus. Ő volt a szerzője, a Sinfonia del Fuoco-nak is, amit a Cabiria című kasszasikerhez írt, mely szintén kettejük közös munkájának köszönhető. D’Annunzio nem csupán olasz szerzők mesterműveihez járult hozzá: Arthur Honegger írt zenét a Fedra (Phaedra) című darabjához, míg Claude Debussy kapott előjogot a pogány és keresztény szimbólumok keverékére épülő Il martirio di San Sebastiano (Szent Sebestyén mártíromsága) megzenésítésre.[52]

Kamaraművek D’Annunzio szövegeire[szerkesztés]

  • I sonetti delle fate - (Gian Francesco Malipiero)
  • La sera fiesolana - (Alfredo Casella)
  • La sera - (Ottorino Respighi)
  • La najade - (Ottorino Respighi)
  • Mattinata (Spandono le campane) - (Ottorino Respighi)
  • Sopra un’aria antica - (Ottorino Respighi)
  • O falce di luna calante- (Ottorino Respighi)
  • Un sogno (Ottorino Respighi)
  • Van li effluvi de le rose da i verzieri - (Ottorino Respighi)
  • A vucchella (Sì, comm'a nu sciorillo) - (Francesco Paolo Tosti)
  • Ancóra qualche rose è ne' rosai (Francesco Paolo Tosti)
  • Arcano! (Io credo udir tra li alberi un susurro) - (Francesco Paolo Tosti)
  • Buon Capo d’Anno (O dame che le Folgori degli occhi) - (Francesco Paolo Tosti)
  • Che dici, o parola del Saggio- (Francesco Paolo Tosti)
  • Chi sei tu che mi parli ove non s'ode-(Francesco Paolo Tosti)
  • Dorme la selva, e tra l'ombrose fronde-(Francesco Paolo Tosti)
  • E quale cosa eguaglia ne la vita-(Francesco Paolo Tosti)
  • En hamac (J’entends tomber des branches) - (Francesco Paolo Tosti)
  • Visione (Il sole ride: le nubi serene) - (Francesco Paolo Tosti)
  • In amaca (Mi cantano i rami) - (Francesco Paolo Tosti)
  • In van preghi, in vano aneli - (Francesco Paolo Tosti)
  • Arcano!(Io credo udir tra li alberi un susurro) - (Francesco Paolo Tosti)

  • Notte bianca (La mia lunga romanza in mi minore) - (Francesco Paolo Tosti)
  • L’alba separa dalla luce l’ombra - (Francesco Paolo Tosti)
  • Lasciami! Lascia ch’io respiri, lascia - (Francesco Paolo Tosti)
  • L’ora è tarda; deserto il mar si frange - (Francesco Paolo Tosti)
  • Ma chi vide più larghi e più profondi - (Francesco Paolo Tosti)
  • Mentre che fra le tende scolorate - (Francesco Paolo Tosti)
  • Mi cantano i rami (In amaca) - (Francesco Paolo Tosti)
  • Ninna nanna - (Francesco Paolo Tosti)
  • Non pianger più. Torna il diletto figlio - (Francesco Paolo Tosti)
  • Or dunque addio! Con le pupille ardenti - (Francesco Paolo Tosti)
  • Perché ti neghi con lo sguardo stanco - (Francesco Paolo Tosti)
  • Piangi, tu che hai nei grandi occhi la mia - (Francesco Paolo Tosti)
  • Quanto ha dormito, il cembalo! Mancava - (Francesco Paolo Tosti)
  • Se ancora col più dolce tuo sorriso (Por morire) - (Francesco Paolo Tosti)
  • Settembre di': l’anima tua m'ascolta - (Francesco Paolo Tosti)
  • Sogna, sogna, mia cara anima! Tutto - (Francesco Paolo Tosti)
  • Tanto accadrà, ben che non sia d'aprile - (Francesco Paolo Tosti)
  • Vorrei (Vorrei, allor che tu pallido e muto) - (Francesco Paolo Tosti)
  • Vuol note o banconote? - (Francesco Paolo Tosti)
  • Wenn lichter Mondenschein - (Max Reger)
  • Canto dell’ospite (Si frangono l'acque odorose) - (Leone Sinigaglia)
  • Sommerfahrt - (Leone Sinigaglia)

Operák és kísérőzenék D’Annunzio művei nyomán[szerkesztés]

A muzsika D’Annunzio műveiben[szerkesztés]

D’Annunzio műveinek nagy része közvetlen utalásokat tartalmaz a zenével kapcsolatban. Az Il piacere (A Gyönyör) rövid idő alatt az esztéticizmus „szent” könyvévé vált, hasonlóan Oscar Wilde Dorian Gray arcképe[55] című regényéhez, vagy Joris-Karl Huysmans A különc[56] című művéhez. Főhőse, a kifinomult esztéta, Andrea Sperelli egy koncerten ismerkedik meg későbbi szerelmével, Elena Mutival. A szerelem kialakulásának keretét Beethoven adja. A Holdfény szonáta[57] a hirtelen fellobbanó szerelem szimbólumává válik. D’Annunzio halhatatlanná teszi a varázslatos, tündéri pillanatot az 1. tétel (adagio sostenuto) hangjegyein keresztül. A regény más híres és kevésbé ismert dallamokra is tesz utalásokat. Maria Ferres, Sperelli második szeretője ügyesen zongorázik, Bach prelúdiumokat és Schumann álomszerű darabjait játssza. D’Annunzio finoman gúnyolódik a csekély tudású előadókon: egyikük például Jean-Philippe Rameau „A sápadt hölgy gavotte-ját” játssza (Gavotta delle dame gialle), jóllehet a francia komponista soha nem írt ilyen című darabot.[52][58]

Giorgio Aurispa, A Halál diadalának főhőse belép palotájának egyik szobájába, amely a muzsika emlékeivel van telve[52]:

„A harmadik, rideg és egyszerű szobában zenei emlékképek fogadták, melyek a néma hangszerekből áradtak. Egy hosszú, politúrozott paliszander csembaló fölött, melyen a dolgok úgy tükröződtek vissza, mint egy gömbön, egy hegedű nyugodott a tokjában. Egy kottaállványon kottalap emelkedett és süllyedt a légáramlattól, szinte a függöny ritmusában. Giorgio közelebb lépett. A lap Felix Mendelssohn motettájából volt: Dominica II post Pascha[59] Giorgio kinyitotta a tokot, rápillantott a finom hangszerre, mely olívzöld bársonyban aludt, négy érintetlen húrjával. A kíváncsiságtól hajtva, hogy felébressze, megérintette az „E”-húrt, amely felsírt, megrezegtetve az egész tokot. Egy 1680-as Guarneri volt. Demetrius magas, sovány, picit görnyedt alakja, hosszú, sápadt nyakával, hátravetett hajával, homlokán a fehér tinccsel, újra megjelent.”

– Gabriele D’Annunzio: Il trionfo della morte

A sziklák szüzei az egyetlen regénye, amelyben nincs közvetlen zenei utalás, a zene itt a felmagasztalt víz szépséges hangjaiból ered[52]:

„A víz már nem csupán víz: egy elveszett lélek, aki sír, nevet, zokog, dadog, csúfolódik, panaszkodik, hív, parancsol. Hihetetlen! – mondta Antonello, mintegy megokolva a csendet, melyet a vízsugarak játéka kényszerített rá. Amikor azonban Anatolia életre keltette a nagy márvány szökőkutat – ezt a pompás alkotást, Neptunus lovaival, tritónokkal, delfinekkel és három sorban elhelyezkedő mélyedésekkel, melyekből a víz előtört – akkor Claudio, a narrátor elképzelte a hűs, folyékony élettel elárasztott kő gyönyörét: és ő maga is színlelte a »lehetetlen mámort«.

A tritónok megfújták a kürtjüket, mondta Claudio, a delfinek gargarizáltak. A csúcson sziszegve tört fel egy vízsugár, fényesen és gyorsan, mint egy tőrdöfés az ég felé, lehanyatlott, visszahúzódott, tétovázott, aztán még egyenesebben és erősebben tört fel; a levegőben maradt, szilárdan állt, szárba szökkent, mintha virágozna. Egy ostorpattintáshoz hasonló, rövid, éles hang visszhangzott először a zárt térben, aztán hangos nevetéssé vált, majd úgy hangzott, mint a felhőszakadás… – Figyelj csak, kiáltott fel Antonello, aki úgy nézett, mint az ellenség a győztesre, te sokáig el tudod viselni ezt a zajt? »Ó, én órákig, napokig elhallgatnám – mondta Violante egy kicsit fátyolos, ünnepélyes hangon – semmilyen zene nincs ilyen értékes a számomra.«  ”

– Gabriele D’Annunzio: Le vergini delle rocce

Egész költészetét kivételes muzikalitás hatja át, amely a prózájában is jelen van. Az Electra című költeményben kifejezi hódolatát az olasz zene nagy géniuszai, Giuseppe Verdi és Vincenzo Bellini iránt. Az Alcyone pedig a zeneiség mesterműve D’Annunzio költészetében, gondoljunk csak az Eső a fenyvesben nagyszerűségére, a d’annunziói költészet e ragyogó zenei partitúrájára.[60]

D’Annunzio és Wagner[szerkesztés]

Richard Wagner

„…A zenekar minden szava ékesen szólt, a teljes örömöt dalolta, az összes fájdalmat elsírta, ahogy emberi hang sohasem. A szimfonikus mélység fölött a dallamok fölemelkedtek, kibomoltak, megtorpantak, egymásra rakódtak, keveredtek, elgyengültek, szétfoszlottak, eltűntek, hogy újra felbukkanjanak. […] A féktelen kromatikus dallamfejlődés a jóság őrült üldözését ábrázolta, de az végül minden fogásból kiszabadult a közeli villámlás ellenére. A hangnem, a ritmus, a metrum változásai, a szinkópák sorozata a szüntelen keresést, a határtalan sóvárgást, a vágyakozás hosszas gyötrelmét festették meg, amelyek mindig csalódnak, de soha nem hunynak ki.”

Il trionfo della morte

„ A Trisztán és Izolda előjátékában a halál felé vezető epekedő szerelem soha nem hallott hevességgel áramlik, a csillapíthatatlan vágy megsemmisítő mámorban teljesedik ki. Hogy az örök szerelem kupáját rád ürítsem, azt akarom, hogy te is ugyanazon oltáron szenteld fel magad velem.”

Il trionfo della morte

D’Annunzio három cikket jelentetett meg 1893-ban a La Tribuna című újságban: július 23-án, augusztus 3-án és 9-én, Wagner-ügynek (Il caso Wagner) szentelve. Ezekben a cikkekben D’Annunzio a zeneszerző védelmére kel és szembehelyezkedik Nietzschével, egyik választott filozófusával. Védelmébe veszi Wagner modern művészetét és azt mondja: „A filozófus kívül helyezi magát a saját korából, az alkotó viszont része saját korának. Míg az egyik dicsőíti az életet, amely egy tisztán spekulatív térben helyezkedik el, a másik az elképzeléseit műalkotások konkrét formáiban valósítja meg.…Mármost Nietzsche szerint Wagner nem valódi teremtő a zenében, bár elismeri, hogy Wagner ügyesen tünteti fel magát, mint elsőrangú alkotó és újító, azzal, hogy végtelenül kiterjesztette a zene kifejező erejét. Szemlélete azonban alá van rendelve annak a feltételezésnek, hogy a zenének olykor nem kell zenének lennie, inkább egy nyelvnek, a drámai történések egyfajta szolgálólányának. Távolítsuk el a színházi nézőpont védelmét a wagneri zenedrámától – mondja ő – és nem marad más, csak az élvezhetetlen zene, a legrosszabb zene, ami valaha létezett. Nos, itt van az otromba tévedés, vagy céltalan méltánytalanság. Számomra és a hozzám hasonlók számára Richard Wagner felsőbbrendűsége abban áll, hogy zenéje legnagyobb részt gyönyörű, és tiszta, magasrendű művészi értéket képvisel, függetlenül a fárasztó teátrális mesterkedésektől és a rárakodó szimbolikus jelentésektől. Wagner muzsikájáról gyakran esik szó a Trionfóban, olyannyira, hogy a Trisztán a művészi inspiráció, de egyben a főhős őrültségének forrásává is válik.[61] Az Il fuoco olyan regény, melyben a zene uralkodó szerepet játszik. Az egyik szereplő egyenesen maga Richard Wagner, öregen, közel a halálhoz. A regényben utalások vannak Monteverdire, Caccinire és Benedetto Marcello Arianna című szimfóniájára, de az igazi zenei főszereplő a német zeneszerző.[52] D’Annunzio a főhős, Stelio Effrena alakjában jelenik meg, mint Wagner egyik koporsóvivője, a komponista Velencében bekövetkezett halála után; ez azonban a valóságban nem történhetett meg, mivel az író 1883 februárjában nem tartózkodott a lagúnák városában.[62]

D’Annunzio és a konyha[szerkesztés]

„ Ó Élet, Ó Élet, / a Halhatatlan ajándéka / (...) az én mohó étvágyamnak (...) Ó világ, az enyém vagy! / Leszakítalak, mint egy almát, / eloltom veled a szomjamat, / szakadatlan szomjamat.”

Inno alla vita (Himnusz az élethez), Laudi/Maia (Dicsérő énekek/Maia)

Kamaszkorából épp csak kinőve, a Collegiio Cicogniban, D’Annunzio lázadást vezetett a fasírt ellen. Ennélfogva fiatal felnőtt korától a konyha szakértőjének számított. Amikor a Vittorialéban részt kellett vennie egy-egy étkezésen, elvonult a Stanza della cheli-be (Cheli-szoba), a szolidan dekorált ebédlőbe, melyet még ma is egy bronz teknős díszít, amely Cheli páncélját viseli, a Költő teknőséét, aki tubarózsát evett és gyomorrontásban pusztult el – szigorú figyelmeztetés ez a falánkságra. A Költő a szerelmeinek szívesen kínált édességeket, csokoládét és marron glacét[63], amelyet különösen kedvelt; nem nagyon méltányolta a bort, többre becsülte a tiszta vizet, amit mindig dicsért a műveiben. A víz csodálatos: hirdette Pindarosz verse a Vittoriale fürdőjének falain. Mindazonáltal, franciaországi tartózkodásai alatt fogyasztott bort (bordeaux-i borokat és Mumm Cordon Rouge pezsgőt[64] A költő számára az étel tökéletes és inspiráló metaforája a csábításnak; megelőlegezi, felidézi vagy megkoronázza a szerelmi légyottokat („A finom ételek hozzájárulnak a lélek harmóniájához” – írja.):


„… Scalise, a calabriai, küldött nekem saját levelébe csomagolt szőlőszemeket, amit már magasztaltam a Licenza della Ledában. Csodálatos módon az érzékiségem az ujjhegyembe költözött, és kutatni kezdett a szőlőszemek után ott bent, a csomagolásban, ebben a női batyuban. Micsoda képzelet-alkotta gyönyör, elválasztani a szőlőszemeket egymástól az összetapadt masszában. A viszkózus nedvesség: mint az a kis barlang az orgazmus után. A büszkeség, hogy még mélyebb és ritkább örömöt találjunk, a középszerű és közönséges jelenlét nélkül. A magányos gyönyör új fajtája lenne, amelyet egy hol elpiruló, hol elsápadó Múzsa sugall?…”

Rólam, önmagamnak, a Libro segreto függeléke

A Vittorialéban Albina, a házvezetőnő készítette az ételeket, akit Aélisnek, majd Intingola nővérnek, Albina nővérnek és Santa Cucinieranak (Szent Szakács) nevezett, önmagát pedig il Priorenek (prior, perjel, rendfőnök)..[65] Albina feladata volt kielégíteni a Költő kulináris vágyait, de ugyancsak neki kellett apátnőket toboroznia, társalkodónőket, akiknek meg kellett felelniök a Comandante (Parancsnok) szexuális ízlésének.[66]

D’Annunzio maga is szakácskodott: tudunk egy különleges szószáról:

„...Emlékszel, amikor együtt ballagtunk lefelé a lépcsőkön, kezünkben palackokkal, tégelyekkel és azzal a híres sótartóval, melyeket Sevres-ben gyártottak? Emlékszel, milyen boldogok voltunk, hogy nevettünk és mennyi csókot váltottunk közben? Emlékszel minderre? És arra a csodálatos szószra, melyet egyik este készítettem, két órán át nyüstölve egy darab tonhalat? …És aztán, a nagy csésze gőzölgő kávé közben kapkodtad a lámpa körül röpködő piros szemű lepkéket. És én türelmetlenül vártam, hogy végül azt mondd: Menjünk? / És ez volt a kezdete egy új gyönyörnek…”

– Idézet egyik Barbara Leoninak szóló leveléből[67]


D’Annunzio szerette körülvenni magát fúvott, festett, csiszolt, finoman díszített üvegpoharakkal, egyedi ezüsttárgyakkal: teknős és páva formájú, gyémántokkal kirakott névkártyatartókkal, veréb alakú fogpiszkálótartókkal, citromfacsarókkal, csibe formájú tojástartókkal. Szerette a rizst, a csaknem nyers grillezett húst, minden halat, a fogoly- és szarvashúst, a szarvasgombát. Kedvelte a toszkánai sajtokat és a borsos szalámit.[68] Naponta 4-5 tojást evett és imádta a steaket.[69] Falta a gyümölcsöket, nyersen vagy főve, minden étkezéskor és étkezések között is. Szerette a nektarint, a szőlőt, a mandarint, a banánt, de leginkább az epret. Élvezte a gyümölcssalátát narancsszeletekből, pár csepp likőrrel. Ha nem látta senki, egy tucat fagylaltot is elfogyasztott egymás után: a kedvence a citrom sörbet volt. Mindig volt csokoládé a keze ügyében, egy csészében az asztalon, és oly nagyra értékelte a parrozzot (tipikus abruzzói édesség), hogy verseket is szentelt neki.[70]

Délutánonként mindig fogyasztott teát vagy kávét és tejet (a teát és kávét mindig mértékkel). Utolsó éveiben éjfélkor visszavonult a dolgozószobájába és megelégedett angol süteményekkel, sült almával és tejjel. Megesett, hogy éjjel háromkor csokoládét és gyümölcsöket küldött a barátainak és meghívta őket a másnapi ebédre.[52]

A nagy éttermekkel szemben a kisvendéglőket részesítette előnyben, mindig dicsérve a családias körülményeket, melyek között az ételeket készítették.[71]

Idézetek[szerkesztés]

A populáris kultúrában is megjelenik: Il cantautore abruzzese Ivan Graziani cita D'Annunzio due volte nelle sue canzoni: nell'omonimo pezzo Gabriele D'Annunzio, che parla di un rozzo contadino che è curiosamente omonimo del celebre poeta, e in Signora bionda dei ciliegi, nel quale viene nominato un "divano dannunziano".[72] Inoltre, la canzone Il lupo e il bracconiere è ispirata a una novella di D'Annunzio.[73]

Tévesen neki tulajdonítják: Nando Martellini, celebre telecronista sportivo e giornalista, lodando il lungomare principale di Reggio Calabria quello che sarà poi chiamato lungomare Falcomatà (in onore del sindaco della città calabrese Italo Falcomatà), il quale rappresenta una "passeggiata" dove arte e natura si fondono, attribuì a Gabriele D'Annunzio la definizione dello stesso come il più bel chilometro d'Italia, anche per via del miraggio della fata morgana, un fenomeno ottico stranissimo che permette di vedere immagini ravvicinate della Sicilia riflesse dal mare tanto nitide da sembrare vere. In realtà la citazione è apocrifa e D'Annunzio non visitò mai Reggio Calabria.[74]

Tisztelgés[szerkesztés]

  • Gabriela Mistral, poetessa cilena, assunse questo pseudonimo in onore dei suoi due poeti preferiti, Frédéric Mistral e Gabriele D'Annunzio, appunto.[75]
  • Dal 21 al 23 giugno 2013 si è tenuto a Gardone Riviera, in occasione del 150º Anniversario dalla nascita del Vate, una manifestazione sportiva e culturale con automobili d'epoca (grande passione che il poeta D'Annunzio manifestò durante il suo soggiorno proprio a Gardone Riviera dove tuttora rimangono custodite due delle sue numerose automobili). La manifestazione, denominata Coppa Gabriele D'Annunzio, prevede anche la sosta presso la dimora del Vate e il pranzo all'interno del Parco del Vittoriale.
  • Il portale web dell'Aeronautica Militare ha proposto una pagina, intitolata "I grandi aviatori", dove vengono citate le maggiori personalità storiche dell'aviazione italiana, ponendo D'Annunzio tra di esse.[76]
  • Lo scrittore e paramilitare giapponese Yukio Mishima tradusse nella sua lingua Il martirio di San Sebastiano e venne soprannominato il "D'Annunzio giapponese".[77]

A nyelvújító[szerkesztés]

Fu lui a stabilire in Italia, tra le tante varianti che allora si usavano, che la parola "automobile" fosse di genere femminile: lo fece in una lettera inviata a Giovanni Agnelli che gli aveva posto l'annosa questione ("L'Automobile è femminile. Questa ha la grazia, la snellezza, la vivacità di una seduttrice; ha inoltre una virtù ignota alle donne: la perfetta obbedienza").[78] Fu D'Annunzio che italianizzò il sandwich chiamandolo tramezzino.[79] Velivolo e folla oceanica sono espressioni che introdusse lo stesso Vate.[80] Arzente, italianizzazione del termine cognac, per Gabriele D'Annunzio avrebbe dovuto essere derivato da "arzillo" e da ardens (ardente) a indicare lo stato di euforia indotto dall'ebbrezza, o il calore che derivava dal bere l'alcolico.[81] Inventò il nome proprio Cabiria per l'eroina dell'omonimo film muto del 1914 del quale firmò la sceneggiatura, il nome proprio Ornella e lo pseudonimo della scrittrice di romanzi rosa Amalia Liana Negretti Odescalchi, in arte Liala: il suo nome d'arte si deve proprio a un suggerimento di D'Annunzio: "Ti chiamerò Liala perché ci sia sempre un'ala nel tuo nome".[82]. Fu D'Annunzio a coniare il termine Milite ignoto (dal latino miles ignotus, cioè "soldato sconosciuto")[83] e, verso la fine della Grande guerra, vista la vittoria italiana sul Piave, il poeta decise che il sacro fiume d'Italia doveva cambiare l'articolo: se in passato il fiume era conosciuto come la Piave, fu dopo l'intervento di D'Annunzio che il fiume si chiamerà il Piave. D'Annunzio ebbe questa idea per celebrare la potenza maschia del fiume che resistette al nemico e il Piave fu elevato a fiume sacro della Patria.[84]

Reklámtevékenység[szerkesztés]

D'Annunzio fu un grande pubblicitario oltre che coniatore di neologismi. Anche il nome de La Rinascente, per gli omonimi attuali grandi magazzini di Milano, fu suggerito da Gabriele D'Annunzio a Senatore Borletti quando quest'ultimo rilevò l'attività commerciale ivi presente, i magazzini "Aux Villes d' Italie". (Il nome si rivelò poi particolarmente indovinato quando la Rinascente fu distrutta da un incendio e completamente ricostruita).[85] Fu testimonial dell'Amaro Montenegro che definì «liquore delle virtudi»[86] e dell'Amaretto di Saronno.[87] D'Annunzio lanciò una propria linea di profumi, l'Acqua Nunzia.[88] Coniò il nome Saiwa per l'azienda di biscotti.[86] D'Annunzio coniò inoltre il termine "fraglia", unione dei termini "fratellanza" e "famiglia", che indica oggi molte associazioni veliche, tra cui la Fraglia della Vela di Riva del Garda.[89] Per la famiglia di industriali Caproni, pionieri del volo, coniò il motto, scritto sopra un caprone rampante: "Senza cozzar dirocco".[90]

Filmek[szerkesztés]

Maciste, D’Annunzio új hőse[szerkesztés]

Bartolomeo Pagano in una scena del primo Maciste (1915)

D'Annunzio creò anche un celebre eroe cinematografico: Maciste.[91] Tra il 1913 e il 1914 D'Annunzio firma un contratto cinematografico con il regista Giovanni Pastrone e l'attore Bartolomeo Pagano per la creazione di un kolossal italiano che faccia testa alle grandi opere dell'americano David W. Griffith. Il soggetto è tratto dal romanzo Cartagine in fiamme di Emilio Salgari (morto suicida da qualche anno), dal romanzo Salammbô di Gustave Flaubert e da alcune cronache dell' Ab Urbe Condita dello scrittore augusteo Tito Livio. Il titolo, scelto dallo stesso D'Annunzio sarà Cabiria in merito del nome della protagonista "nata dal fuoco" della guerra tra Roma e Cartagine; tuttavia mancava un protagonista maschile che tenesse testa a quello femminile. Studiando gli archivi della storia, D'Annunzio scoprirà un poco noto eroe dell'antica Grecia di nome Mecisteo: uomo il quale si diceva avesse una forza sovraumana.[91] D'Annunzio allora, come i moderni Superman e Spiderman creerà un eroe forzuto e vendicativo però dal cuore tenero dedito soltanto a proteggere le belle fanciulle e gli indifesi dai soprusi dei potenti e dei malvagi.[91] Nasce così, per il film, Maciste, l'eroe dal cuore d'oro, sullo sfondo del disgraziato Don Chisciotte della Mancia di Miguel de Cervantes e dei cavalieri paladini dell'epoca di Carlo Magno e del ciclo bretone e arturiano di romanzi d'avventura.[91]
Nel 1915 Pagano e Pastrone, sempre ispirandosi al soggetto di D'Annunzio, gireranno il film Maciste, l'eroe buono, con protagonista il fortunato personaggio.[91] Tale figura sarà la star di molti fortunati film muti che si propagheranno dal periodo degli anni venti fino al 1965. Nei soggetti originali Maciste è uno scaricatore di porto (forse ispirato da una figura reale, uno dei camalli del porto di Genova)[91] del presente il quale sconfigge dei banditi e dei crudeli imprenditori, mentre dagli anni cinquanta ai sessanta, con l'avvento in Italia del cinema peplum e kolossal, il personaggio di Maciste verrà condotto indietro nel tempo all'epoca della Grecia mitologica di Omero ed Esiodo, venendo spesso confuso nelle azioni e nelle sceneggiature con l'eroe forzuto Eracle (Ercole).[91]

Filmográfia[szerkesztés]

Locandina originale del kolossal Cabiria (1914), scritto e sceneggiato da d'Annunzio

Életrajzi film[szerkesztés]

Oltre ai film tratti da sue opere, D'Annunzio è apparso anche in film biografici e storici, tra cui:

D'Annunzio művein illetve forgatókönyvein alapuló filmek[szerkesztés]

Egyéb alkotások[szerkesztés]

Un film softcore erotico del 1921, con le didascalie attribuite a Gabriele D'Annunzio (in realtà opera dei due registi, che si finsero invece essi stessi il figlio Gabriellino D'Annunzio), ha tra i protagonisti un attore-sosia, che interpreta un frate, e viene spacciato per D'Annunzio stesso.[92][93] Il regista erotico Tinto Brass ha dichiarato invece di voler girare un film, che vorrebbe intitolare Eja, eja, alalà, e dovrebbe raccontare la notte di D'Annunzio precedente l'impresa di Fiume.[94]

Emlékezete, öröksége[szerkesztés]

D’Annunzio életéről és művészetéről az Il Vittoriale degli Italiani múzeum emlékezik. Ezt a művész maga tervezte és alakította ki, Gardone Rivierában található villája szomszédságában, a Garda-tó délnyugati partján, 1923-tól haláláig. Ma nemzeti emlékhely, amelyben katonai múzeum, könyvtár, irodalmi és történeti levéltár, színház, háborús emlékmű és mauzóleum kapott helyet. A múzeum őrzi MAS 96 típusú torpedóját és Ansaldo S.V.A. típusú repülőgépét, amellyel Bécs fölé repült.

Szülőháza, a Casa Natale di Gabriele D’Annunzio Pescarában szintén nyitva áll a nagyközönség előtt, mint múzeum.

  • Tiszteletére vette föl Lucila Godoy Alcayaga chilei költőnő a keresztnevét a művésznevébe: Gabriela Mistral.
  • Ernesto Giménez Caballero spanyol író, filmrendező, diplomata (a falangizmus úttörője, a „spanyol D’Annunzio” melléknevet kapta.[95]
  • A Tamara című kanadai színmű D’Annunzio és a neves festőművésznő, Tamara de Lempicka[96] találkozásán alapul.

Művei[szerkesztés]

Poster by Adolfo De Karolis for Alberto Franchetti's opera La figlia di Iorio (1906)

Regények[szerkesztés]

  • Il piacere (A Gyönyör [5], 1889)
  • Giovanni Episcopo(Giovanni Episcopo, 1891)
  • L'innocente (Az ártatlan, 1892)
  • Il trionfo della morte (A Halál diadala, 1894)
  • Le vergini delle rocce (A sziklák szüzei, 1895)
  • Il fuoco (A tűz, 1900)
  • Forse che sì forse che no (Talán igen, talán nem, 1910)

Tragédiák[szerkesztés]

  • La città morta (A halott város, 1899).
  • La Gioconda (Gioconda, 1899).
  • Francesca da Rimini (Francesca da Rimini, 1902). [6]
  • L'Etiopia in fiamme (Etiópia lángokban, 1904).
  • La figlia di Iorio (Iorio lánya, 1904).
  • La fiaccola sotto il moggio (Mi az igazság?[97], 1905).
  • La nave (A hajó, 1908).
  • Fedra (Phaedra, 1909).

Novellás kötetek[szerkesztés]

  • Terra vergine (Szűzföld, 1882)
  • Le novelle della Pescara (Pescarai mesék, 1884–1886)

Verskötetek[szerkesztés]

A Fiastyúk (Messier 45) csillagtérképe
  • Primo vere (Tavasz, 1879)
  • Canto novo (Új ének, 1882)
  • Poema paradisiaco (Mennyei költemény, 1893)
  • Laudi del cielo, del mare, della terra e degli eroi (Az ég, a tenger, a föld és a hősök dicsérete, öt könyv[98], 1903–1912)
    • Maia (Canto Amebeo della Guerra) (Maia: Canto Amebeo[99] a háborúról)
    • Elettra (Electra)
    • Alcyone
    • Merope
    • Asterope (La Canzone del Quarnaro) (Asterope, Carnarói ének)
  • Ode alla nazione serba (Óda a szerb nemzethez, 1914)

Önéletrajzi művei[szerkesztés]

  • La Leda senza cigno (Léda, hattyú nélkül)
  • Notturno (Nocturne)
  • Le faville del maglio (Szikrák a pöröly alól)
  • Le cento e cento e cento e cento pagine del Libro Segreto di Gabriele D’Annunzio tentato di morire o Libro Segreto (Száz meg száz meg száz meg száz oldal a halni készülő Gabriele D’Annunzio titkos könyvéből; vagy: Titkos könyv, Angelo Cocles álnéven)

Levélregénye, a Solus ad solam (Elhagyatott az elhagyatottakhoz) halála után jelent meg.

Gabriele d’Annunzióhoz kötődő filmek[szerkesztés]

  • Cabiria, rendezte Giovanni Pastrone (1914) – forgatókönyv
  • D’Annunzio, rendezte Sergio Nasca (1985) – film a költő életéről

Lásd még[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. [1]
  2. Ahogy az aláírásában is használta (Guglielmo Gatti, Vita di Gabriele d’Annunzio, Firenze, 1956, pp. 1–2).
  3. Vittoriale, Gabriele D’Annunzio rezidenciája Gardone Rivierában.
  4. Az olasz vate a latin vates (látnok) szóból ered. Arra utal, hogy az ilyen költők műveiben jelentős hangsúlyt kapnak az isteni sugallatok, profetikus gondolatok.
  5. Parlato, Giuseppe. La sinistra fascista (Italian nyelven). Bologna: Il Mulino, 88. o. (2000) 
  6. Joseph Guerin Fucilla, Joseph Médard Carrière D’Annunzio abroad: a bibliographical essay Volume 2, page 29 1935 "(Translation of the birth certificate of d’Annunzio's father, Francesco Paolo Rapagnetta, of the legal act recognizing the latter's adoption by his uncle Antonio d’Annunzio, and the birth certificate of Gabriele d’Annunzio)."
  7. André Geiger Gabriele d’Annunzio, 1918, page 142: „Après la légitimation, et conformément à la loi, il perdit ce nom de Rapagnetta pour prendre le seul nom du père qui l’avait légitimé. Il est probable que le Camillo Rapagnetta, qui figure dans- l’acte de naissance du poète, était un parent, …”
  8. Adrian Room, Dictionary of Pseudonyms: 13,000 Assumed Names and Their Origins (2010), p. 132
  9. For the urban legend: Cfr. A. Rapagnetta, La vera origine familiare e il vero cognome del poeta abruzzese Gabriele D’Annunzio, Carabba, Lanciano, 1938; online sources on the real birthname of „Gabriele D’Annunzio”: [2] and [3]
  10. A latin kifejezés jelentése: 'a tavasz kezdetén', 'a tavasz beköszöntekor'.
  11. Olindo Guerrini (1845-1916), korának divatos olasz költője, aki «Lorenzo Stecchetti», «Argia Sbolenfi», «Marco Balossardi», «Giovanni Dareni», «Pulinera», «Bepi» és «Mercutio» költői álneveken is publikált.
  12. Magyar fordítás: Dr. Maksziányi Dezső, Világirodalom Könyvkiadóvállalat, 1919, 414 oldal. Forrás: moly.hu
  13. Angol nyelvű ismertető, hozzáférés: 2014-02-25.
  14. Magyar fordítás: Honti Rezső, Kultura Könyvkiadó és Nyomda R.-T., 289 oldal. Forrás: antikvarium.hu
  15. A Halál diadala, magyar fordítás: Lendvai István, Kultura Könyvkiadó és Nyomda R.-T., 400 oldal. Forrás: antikvarium.hu, hozzáférés: 2014-02-25.
  16. Magyar fordítás: Kőszegi László, Komor Zoltán, Világirodalom-kiadás, 218 oldal. Forrás: antikvarium.hu, hozzáférés: 2014-02-25.
  17. Magyar fordítás: Lyka Károly, Athenaeum Kiadó, 1913, 448 oldal. Forrás: antikvarium.hu, hozzáférés: 2014-02-25.
  18. A dráma elolvasható a Gutenberg e-book projekt közreadásában: itt. Hozzáférés: 2014-02-25.
  19. A Velencei Köztársaság közkeletű neve (Serenissima Repubblica di Venezia). A név jelentése: a legderűsebb.
  20. 50.000 olasz nyelvű röplapot (melyet maga D’Annunzio szövegezett meg) és 350.000 német nyelvű röplapot (Ugo Ojetti szövegével) szórtak szét. Ez utóbbi, piros-fehér-zöld, olasz nemzeti színű lapokon ez állt:
    BÉCSIEK!
    Ismerjétek meg az olaszokat. Itt repülünk Bécs fölött; tonnaszámra szórhatnánk a bombákat. Mi azonban csupán az üdvözlés három színét szórjuk, a szabadság színeit.
    Mi olaszok nem viselünk háborút a gyermekek, öregek és a nők ellen.
    Mi a kormányotok ellen harcolunk, a nemzetek szabadságának ellensége, a vak, önfejű, kegyetlen kormány ellen, aki sem békét, sem kenyeret nem tud adni nektek, csak gyűlöletet és illúziókat.
    BÉCSIEK!
    Híresek vagytok az intelligenciátokról. Hát miért öltöttétek magatokra a porosz egyenruhát? Láthatjátok: az egész világ ellenetek fordult.
    Folytatni akarjátok a háborút? Folytassátok, ha öngyilkosok akartok lenni. Miben reménykedtek? A végső győzelemben, amit a porosz tábornokaitok ígértek nektek? A végső győzelem olyan, mint az ukránok kenyere: bele fogtok halni a várakozásba.
    BÉCSI EMBEREK!
    Gondoljatok a saját sorsotokra! Ébredjetek!
    ÉLJEN SOKÁIG A SZABADSÁG!
    ÉLJEN SOKÁIG OLASZORSZÁG!
    ÉLJEN SOKÁIG AZ ANTANT!
  21. H.R. Kedward, Fascism in Western Europe 1900-45, p 40 New York University Press New York, 1971
  22. D’ANNUNZIO PAYS DESERTING SAILORS; Hands Out 10,000 Francs to Crew of Destroyer--Its Officer Bound to Gun.WRANGEL TROOPS NEAR BYMany in Rome Look Hopefully to Giolitti to Find a Way Outof Flume Crisis”, The New York Times, 1920. december 11. (Hozzáférés ideje: 2010. május 3.) 
  23. Mark Phelan, 'Prophet of the Oppressed Nations: Gabriele D’Annunzio and the Irish Republic, 1919-1921, History Ireland vol. 21, no, 5(Sept/Oct 2013, pp. 44–50.
  24. Ekrem Vlora. Lebenserinnerungen: 1912 bis 1925 (German nyelven). Walter de Gruyter, 154. o. (1973). ISBN 9783486475715 
  25. itt, hozzáférés: 2004-02-26.
  26. A mauzóleum tervei már D’Annunzio halála után elkészültek, de csak 1955-ben épült meg. A hamvait végül csak 1963-ban helyezték el itt. Ugyanitt nyugszanak azok a katonák is, akik a parancsnoksága alatt haltak hősi halált, a fiumei incidensben,
  27. Cappellini, Milva Maria, D’Annunzio e Prato: documenti e lettere ritrovate, Zella, 1999, p. 33.
  28. a b Ledeen, Michael Arthur. Preface, D’Annunzio: the First Duce, 2, illustrated, Transaction Publishers (2001). ISBN 9780765807427 
  29. Paxton, Robert O.. Taking Root, The Anatomy of Fascism, reprint, Vintage Series, Random House, Inc., 59–60. o. (2005). ISBN 9781400040940 
  30. The United States and Italy, H. Stuart Hughes, Harvard University Press, Cambridge, MA, 1953, pp. 76 and 81–82.
  31. Cecil Adams, Did Mussolini use castor oil as an instrument of torture?, The Straight Dope, 22 April 1994. Accessed 6 November 2006.
  32. Richard Doody, Stati Libero di Fiume - Free State of Fiume, The World At War. Archived 3 March 2009 at Archive.org.
  33. Cali Ruchala, «Superman, Supermidget»: the Life of Gabriele D’Annunzio, Chapter Seven: The Opera, Degenerate magazine, Diacritica (2002). Archived 10 February 2005, at Archive.org.
  34. Mussolini and the Cult of the Leader, John Whittam, New Perspective, vol 3, no 3, March 1998 pp. 12–16
  35. A levél tartalma: „Kedves Benito Mussolinim! Önnek, aki a hűek és bátrak csapatát vezeti, kétséges és tisztátalan emberek között, számítania kell arra, hogy megtagadják és elárulják »mielőtt a kakas másodszor kukorékol«. És nem szabad sem megsértődnie sem bánkódnia. Mert egy igazán hősies léleknek felül kell emelkednie a megtagadottságon és az áruláson. Nem kétséges: Ön leküzdi egyiket is és a másikat is. A magam részéről hadd mondjam még egyszer, hogy –miután válogatott légiósaimat küldtem Milánóba az Ön és a mi polgári küzdelmünk erősítésére – nagyon kérem Önt, fogadja el a fiumeiek igen nagylelkű pénzfelajánlását a harcosok számára. A rágalmazókkal és árulókkal szemben pedig legyen az Ön mottója is az én Ronchi páncélosaimé, akik ismerik kitűzött célt és a hozzá vezető utat is. Fiume, 1920. február 15. Gabriele D’Annunzio.
  36. The Vittoriale degli Italiani, Fred Licht, The Journal of the Society of Architectural Historians, Vol. 41, No. 4 (Dec., 1982), pp. 318–324
  37. „a. m. század vége; Párisban képződött műszó, mely erkölcsi csődöt, ziláltságot, ideges tapogatódzást és szabálytalanságot jelez; az irodalomra és művészetre átvive pedig az irányok össze-vissza kuszáltságát, a dekadensséget, a merész szabálytiprást és a bizonyos kétségbeesett hangulatot akarja kifejezni. Esztétikai főelemei: a hallatlan és a szabálytalan. A századvégiség néha úgy hangzik, mint a «világ vége». Forrás: Pallas Nagylexikon” Idézi a kislexikon.hu. Hozzáférés: 2014-02-27
  38. "D’Annunzio.; Books That Prove Him to Be Entirely Selfish and Corrupt", New York Times, March 5, 1898. p. RBA145.
  39. "D’Annunzio's Tragedy Prohibited by Censor.; Further Performances of Francesca da Rimini at Rome Forbidden on Moral Grounds", New York Times, December 31, 1901. p. 5.
  40. Hallgassuk meg] Vittorio Gassman előadásában, a YouTube-on. Hozzáférés: 2014-02-27.
  41. Ugyanaz a vers Gianni Caputo videokölteményével, a YouTube-on. Hozzáférés: 2014-03-18.
  42. a b c d e f g h i j k l m n o p q Poetica e pensiero di Gabriele D’Annunzio. (Hozzáférés: 2014. február 14.); Il superuomo dannunziano. (Hozzáférés: 2014. február 14.)
  43. Sablon:Cita
  44. Dalla mia finestra - Spiragli di vita quotidiana. (Hozzáférés: 2014. február 14.)
  45. "Io sono ateo, ciò non significa che non mi ponga dei problemi morali, anzi! Me li pongo con la piena consapevolezza di ciò che comporta, perché non delego a delle divinità la decisione di ciò che è giusto o errato. Me ne assumo consapevolmente la responsabilità! Vedi io so che le mie colpe, se colpe ho, non riscattano col pentimento o infliggendomi delle punizioni. Io sono un uomo libero, la terra è la mia sola patria perché non ci vivo provvisoriamente. La mia storia incomincia e finisce qui! Io non ho un inferno da temere, né un cielo in cui sperare. Secondo me possiamo contare solo su noi stessi. Non è una soluzione di comodo quella che ti propongo; è una soluzione che affronta la verità dell'esistenza. E che non cerca rifugio nella fede in un Dio confezionato dalla nostra fantasia e che in un'altra vita assegna il premio o la pena."
  46. D’Annunzio. (Hozzáférés: 2014. február 14.)
  47. Cultura - D’Annunzio e la fede. (Hozzáférés: 2014. február 14.)
  48. Sablon:Cita in D’Annunzio e le donne al Vittoriale. (Hozzáférés: 2014. február 14.)
  49. Cfr. a tale proposito quanto scrive l'autore in Sablon:Cita
  50. Sablon:Cita
  51. da: Laudi, Elettra
  52. a b c d e f g h i j k l m n o * Lualdi, Adriano. D’Annunzio e la musica, Piazza delle Belle Arti (olasz nyelven), Milano: Scuola tipografica Figli della Provvidenza (1959) 
  53. Hallgassuk meg a YouTube-on! Hozzáférés: 2014-03-04.
  54. Hallgassuk meg José Carreras előadásában, a YouTuber-on! Hozzáférés: 2014-03-04.
  55. A könyv elolvasható itt. Hozzáférés: 2014-02-28.
  56. A könyv eredeti címe: „À rebours”, magyarra Kosztolányi Dezső fordította. Lazi Kiadó, 2002. 200 oldal, ISBN=9639416231
  57. Opus 27, no. 2: Zongoraszonáta No. 14, cisz-moll „Sonata quasi una fantasia” (1801)
  58. G. D'Annunzio, Il piacere, pag. 281
  59. Húsvét utáni második vasárnap.
  60. Sambugar, Sala' 2001
  61. Quando D’Annunzio difendeva il genio Wagner dagli attacchi di Nietzsche. (Hozzáférés: 2014. február 14.)
  62. D’Annunzio portò la bara di Wagner? Con la fantasia. (Hozzáférés: 2014. február 14.)
  63. Cukormázzal bevont, kandírozott nagy szemű szelídgesztenye (maróni).
  64. [http://www.ghmumm.com/#/fr/collection/les-classiques/1/cordon-rouge A Mumm pezsgőgyár honlapja.) Hozzáférés: 2014-03-07.
  65. "Mia cara Albina" D’Annunzio a tavola. (Hozzáférés: 2014. február 14.)
  66. Recenzió D’Annunzio suicida? Un’ipotesi di Attilio Mazza. (Hozzáférés: 2014. február 14.)
  67. D’Annunzio. La grande abbuffata. (Hozzáférés: 2014. február 14.)
  68. D’Annunzio il ghiotto. (Hozzáférés: 2014. február 14.) TaccuiniStorici.it.
  69. Gabriele D’Annunzio e la bistecca. (Hozzáférés: 2014. február 14.)
  70. Il Parrozzo abruzzese, il dolce di D’Annunzio. (Hozzáférés: 2014. február 15.)
  71. Citato sul sito Memento - Ristorante & Trattoria. (Hozzáférés: 2014. február 14.)
  72. Ivan Graziani, il rock nasce in Abruzzo. (Hozzáférés: 2014. február 14.)
  73. Firenze-Lugano no stop. (Hozzáférés: 2014. február 14.)
  74. Secondo lo storico Agazio Trombetta la citazione è falsa, D'Annunzio non fu mai a Reggio e nella Biblioteca Dannunziana non risulta nulla su Reggio Calabria. Cfr. Sablon:Cita o l'articolo E Nando Martellini lanciò il più bel chilometro d’Italia. D’Annunzio? Mai messo piede a Reggio. (Hozzáférés: 2014. február 14.)
  75. Gabriela e Alfonsina, poetesse. (Hozzáférés: 2014. február 14.)
  76. I grandi aviatori. (Hozzáférés: 2014. február 14.)
  77. Mishima, il D'Annunzio giapponese. (Hozzáférés: 2014. február 14.)
  78. «Caro Senatore, l' automobile è femminile». (Hozzáférés: 2014. február 14.)
  79. Glossario Gastronomico R/ST: Sandwich. (Hozzáférés: 2014. február 14.)
  80. Gabriele d’Annunzio e il volo nella societa', nella cultura e nelle arti. (Hozzáférés: 2014. február 14.)
  81. Sablon:Treccani
  82. La mia scrittrice preferita - Amalia Liana Cambiasi Negretti Odescalchi. (Hozzáférés: 2014. február 14.)
  83. Così D'Annunzio svuotava le casse del Duce. (Hozzáférés: 2014. február 14.)
  84. Il Piave, l'eroe di D'Annunzio. (Hozzáférés: 2014. február 14.)
  85. Rinascente, un «marchio» di D' Annunzio. (Hozzáférés: 2014. február 14.)
  86. a b Sablon:Cita libro
  87. Testimonial, copywriter e comunicatore di successo: un ritratto di Gabriele D’Annunzio. (Hozzáférés: 2014. február 14.)
  88. Il Vate ignudo sulla sabbia. (Hozzáférés: 2014. február 14.)
  89. La storia della Fraglia Vela Desenzano. (Hozzáférés: 2014. február 14.)
  90. Senza cozzar dirocco. (Hozzáférés: 2014. február 14.)
  91. a b c d e f g Tutto Maciste, uomo forte. (Hozzáférés: 2014. február 14.)
  92. D'Annunzio e la vendetta di Priapo. (Hozzáférés: 2014. február 14.)
  93. È falso quel porno firmato D' Annunzio. (Hozzáférés: 2014. február 14.)
  94. Brass sul set della storia. "Il mio eroico erotico D'Annunzio. (Hozzáférés: 2014. február 14.)
  95. Stanley G. Payne, A History of Fascism: 1914-1945, London: Routledge, 2001, p. 258
  96. Róla bővebben itt olvashatunk. Hozzáférés: 2014-02-27.
  97. A „Mettere, nascondere la fiaccola sotto il moggio” olasz szólás jelentése: elrejteni valamely képességet, erényt, az igazságot. Forrás: [4], Hozzáférés: 2014-02-27.
  98. A költő a köteteket a Fiastyúk tagjairól nevezte el.
  99. A görög pasztorális költészet egyik formája, amely két ellentétes véleményű szereplő kérdezz-felelek játékán alapul. Időmértékes verstípus, ritmusa: - - ∪ ∪ -. Forrás: it:Canto amebeo.

Fordítás[szerkesztés]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Gabriele D'Annunzio című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.
Ez a szócikk részben vagy egészben a Gabriele D'Annunzio című olasz Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Gabriele d’Annunzio témájú médiaállományokat.
Az angol Wikiforrásban további forrásszövegek találhatók Gabriele d’Annunzio témában.