Ezen a lapon Napkirály írja meg a cikkeinek a piszkozatát. Ha látsz valami hibát, hiányosságot a piszkozatírásban, akkor a próbalap vitalapján hagyj üzenetet ennek a szerkesztőnek!

Richard Nixon[szerkesztés]

; 51. elnökválasztás az Egyesült Államokban
	1984; 1988. november 8.; 1992;
	; Az elnökválasztó elektorok száma az USA tagállamai szerint

	Richard Nixon
	Az Egyesült Államok 37. elnöke
	Hivatali idő; 1969. január 20. – 1974. augusztus 9.
Alelnök(ök)	Spiro Agnew (1969-1973); Gerald Ford (1973-1974)
Előd	Lyndon B. Johnson
Utód	Gerald Ford
	Az Egyesült Államok 36. alelnöke
	Hivatali idő; 1953. január 20. – 1961. január 20.
Elnök	Dwight D. Eisenhower
Előd	Alben W. Barkley
Utód	Lyndon B. Johnson
	Kalifornia szenátora
	Hivatali idő; 1950. december 1. – 1953. január 1.
Előd	Sheridan Downey
Utód	Thomas Kuchel
	Kalifornia 12. kongresszusi kerületének képviselője
	Hivatali idő; 1947. január 3. – 1950. november 30.
Előd	Jerry Voorhis
Utód	Patrick J. Hillings
	Katonai pályafutása
Szolgálati idő	1942–1946
Csatái	második világháború; csendes-óceáni háború
Született	1913. január 9.; Yorba Linda, Kalifornia, USA
Elhunyt	1994. április 22. (81 évesen); New York, USA
Sírhely	Richard Nixon Presidential Library and Museum
Párt	Republikánus Párt
Szülei	Francis A. Nixon; Hannah Milhous
Házastársa	Pat Ryan
Gyermekei	Tricia, Julie
Foglalkozás	politikus, jogász, író, tiszt
Iskolái	Whittier Gimnázium; Duke Egyetem
Halál oka	agyi érkatasztrófa
Vallás	kvéker
	Richard Nixon aláírása

Richard Milhous Nixon (Yorba Linda, 1913. január 9. – New York, 1994. április 22.) az Egyesült Államok 37. elnöke 1969 és 1974 között, valamint 36. alelnöke 1953 és 1961 között. Látogatást tett Kínában és a Szovjetunióban és 1973-ban a velük folytatott vietnámi háború befejezése mellett döntött. Nevéhez fűződik még az Amerikai Környezetvédelmi Hivatal (EPA) létrehozása is. A Watergate-botrány miatt 1974-ben lemondott az elnöki posztról. Máig ő az egyetlen amerikai elnök, aki lemondott hivataláról.

Egy szegény kvéker vallású családban született egy kaliforniai kisvárosban. 1937-ben végzett a Duke Egyetem jogi karán, majd visszatért Kaliforniába, hogy jogot gyakoroljon. Feleségével, Pattal 1942-ben Washingtonba költöztek, hogy a szövetségi kormánynak dolgozzanak. A második világháború alatt aktív szolgálatot teljesített a haditengerészetnél a Csendes-óceánon. A Republikánus Párthoz kívánt csatlakozni és 1946-ban beválasztották a Képviselőházba. Hamarosan, mint vezető antikommunista országos hírnévre tett szert. 1950-ben szenátor lett. 1952 és 1961 között két cikluson át Dwight D. Eisenhower alelnökeként tevékenykedett. 1960-ban sikertelenül indult az elnökválasztáson, kikapott a demokrata John F. Kennedytől. 1962-ben a kaliforniai kormányzóválasztáson is vereséget szenvedett. 1968-ban ismét elnyerte pártja jelölését az elnökválasztásra, immár sikeresen indult és legyőzte Hubert Humphrey-t.

1973-ban véget vetett az amerikai katonai részvételnek Vietnámban. 1972-ben a kommunista Kínában tett látogatása diplomáciai kapcsolathoz vezetett a két nemzet között és még ugyanebben az évben megkötötte a Szovjetunióval a SALT–1 egyezményt a hadászati fegyverek korlátozásáról. Kormánya általában a hatalmat szövetségi ellenőrzésről állami ellenőrzés alá ruházta. 90 napig bér- és árellenőrzést vezetett be, kikényszerítette a déli iskolák szegregációmentesítését, létrehozta a Környezetvédelmi Hivatalt (EPA) és megkezdte a rák elleni háborút. Ő vezette az Apollo-11 Holdra szállását is, amely az űrverseny végét jelentette. 1972-ben újraválasztották az amerikai történelem egyik legnagyobb földcsuszamlásszerű választásában.

Második ciklusában elrendelte az izraeli veszteségek utánpótlását a jom kippuri háborúban, amely háború otthoni olajválsághoz vezetett. 1973 végére a Watergate-botrány egyre jobban eszkalálódott, ami Nixon politikai támogatottságának nagy részébe került. 1974. augusztus 9-án szinte biztos felelősségre vonással és hivatalból való elmozdítással szembesülve ő lett az első amerikai elnök, aki lemondott. Ezt követően utódja, Gerald Ford kegyelemben részesítette. 20 évnyi visszavonulása idején Nixon megírta emlékiratait és kilenc másik könyvét, számos külföldi utazást vállalt és az idős államférfi a külügyek vezető szakértőjeként mutatkozott. 1994. április 18-án lebénító agyvérzést kapott és négy nappal később, 81 éves korában meghalt.

Ifjúsága és oktatása[szerkesztés]

Richard Milhous Nixon 1913. január 9-én született a kaliforniai Yorba Lindában, az apja által épített házban, családja citromos farmján. Szülei Hannah Nixon és Francis A. Nixon voltak. Anyja kvéker volt, apja pedig áttért a metodizmusról a kvéker hitre. Anyja révén Nixon a korai angol telepes, Thomas Cornell, a Cornell Egyetem alapítójának leszármazottja volt, aki Jimmy Carter és Bill Gates őse is.

Nixon nevelését az akkori evangélikus kvéker szokásmódok jellemezték, mint például az alkoholtól való tartózkodás, a tánc és a káromkodás. Nixonnak négy testvére volt: Harold (1909-1933), Donald (1914-1987), Arthur (1918-1925) és Edward (1930-2019). Az öt Nixon fiú közül négyet középkori nagy királyokról neveztek el, olyanokról is, akik Nagy-Britanniában uralkodtak, Richard például Oroszlánszívű Richárdról kapta a nevét.

Gyermeksége nehézségekkel telt és később Eisenhower egyik mondásával jellemezte gyermekkorát, ami így szólt: „Szegények voltunk, de ennek a dicsősége az volt, hogy nem tudtuk”. A Nixon család farmja 1922-ben becsődölt és Whittierbe költöztek. A területen sok kvéker élt, ahol Nixon apja nyitott egy élelmiszerboltot és benzinkutat. Öccse, Arthur 1925-ben, hét éves korában meghalt rövid betegség után. Richard 12 éves volt, amikor egy foltot találtak a tüdőjén. Mivel a családban gyakori volt a tuberkulózis, megtiltották neki a sportot. Végül kiderült, hogy a folt egy hegszövet volt egy korábbi tüdőgyulladásától.

Nixon az East Whittier Általános Iskolába járt, ahol a nyolcadik osztály elnöke volt. Szülei úgy vélték, hogy Richard bátyja, Harold a Whittier Gimnáziumban kicsapongó életmódot folytatott, mielőtt tuberkulózisban megbetegedett és 1933-ban meghalt, ezért Richardot a nagyobb Fullerton Union Középiskolába küldték. Elsőévesként egy órát kellett iskolabusszal utaznia és kiváló jegyeket kapott. Később a hetet a nagynénjénél töltötte Fullertonban. Egyetemi futballt játszott, edzését ritkán hagyta ki. A vitákban kiváló szónokként nagy sikereket ért el, számos bajnokságot megnyert. Elmondása szerint a lehető legnagyobb mértékben próbálta használni a társalgási hangot.

Nixon a Whittier Gimnázium diákjaként (1930)

1928 szeptemberében szülei engedélyezték neki, hogy átiratkozzon a Whittier Gimnáziumba. Whittier-ben szenvedte el első választási vereségét, amikor sikertelenül indult a diákönkormányzat elnöki posztjáért. Gyakran felkelt hajnali 4 órakor, hogy a családi teherautót Los Angelesbe vezesse és zöldségeket vásároljon a piacon. Ezután elment a boltba dolgozni, mosott és árubemutatót tartott, mielőtt iskolába ment volna. Miután Haroldnál az előző évben tuberkulózist diagnosztizáltak, Richard kötelességei nőttek, ami miatt feladta a futballt.

Nixonnak tandíjat ajánlottak fel, hogy a Harvard Egyetemre járjon, de Harold folyamatos betegsége és az, hogy az anyjuknak gondoskodnia kellett róla azt jelentette, hogy Richardra volt szükség a boltban. Szülővárosában maradt és a Whittier Főiskolára járt, a költségeit anyai nagyapja hagyatéka fedezte. A kosárlabdacsapatban játszott, a futballt is kipróbálta, de hiányzott belőle a játékméret. Lelkesedéséről is híres volt. A diákszövetségek helyett Whittiernek irodalmi társaságai voltak, melyhez ő is csatlakozott. Az iskolában és a boltban végzett munka mellett számos tanórán kívüli tevékenységre is időt talált, bajnok vitázóvá vált és keményen dolgozott. 1933-ban eljegyezte Ola Florence Welch-t, Whittier rendőrfőnökének lányát. 1935-ben szakítottak.

Miután 1934-ben történelem szakon diplomát szerzett Whittier-ben, Nixon teljes ösztöndíjat kapott a Duke Egyetem jogi karára való belépéshez. Az iskola ösztöndíjak felajánlásával igyekezett vonzani a legjobb diákokat. Professzorai magas fizetést kaptak, akik közül sokan nemzeti hírnévvel bírtak. A másod- és harmadéves hallgatók ösztöndíjainak száma jelentősen csökkent, ami heves versenyre késztette a jelentkezőket. Nixon nemcsak megtartotta ösztöndíját, hanem még a Duke Ügyvédi Kamara elnökévé is választották és 1937 júniusában osztályában harmadikként végzett.

Karrierje kezdetén és házassága[szerkesztés]

A Duke elvégzése után az FBI-hoz akart csatlakozni. Kérelmére nem kapott választ és csak évekkel később tudta meg, hogy felvették, de kinevezését az utolsó pillanatban törölték a költségvetési megszorítások miatt. Ehelyett 1937-ben felvették a Kalifornia Állami Ügyvédi Kamarába. Whittier-ben kezdett praktizálni a Wingert és Bewley ügyvédi irodánál, ahol a helyi kőolajipari vállalatok kereskedelmi pereivel és más vállalati ügyekkel, valamint végrendeletekkel foglalkozott. A későbbi években büszkén mondta, hogy ő volt az egyetlen amerikai elnök, aki korábban gyakorló ügyvédként dolgozott. A válási ügyekben nem szívesen dolgozott, nem szerette a nők őszinte szexuális beszédét hallgatni. 1938-ban a Wingert és Bewleynél megnyitotta saját ágazatát La Habrában és a következő évben a cég teljes jogú partnerévé vált.

1938 januárjában beválogatták a The Dark Tower nevű színházi produkcióba. Itt ismerkedett meg Pat Ryan gimnáziumi tanárral, aki szintén játszott a darabban. Nixon emlékirataiban úgy jellemezte, hogy „szerelem volt első látásra”, de csak Nixon számára, mivel Pat többször is visszautasította a fiatal ügyvédet, mielőtt beleegyezett volna a randevúba. Miután elkezdték az udvarlást, Ryan vonakodott férjül menni Nixonhoz, két évig randiztak, mielőtt beleegyezett javaslatába. 1940. június 21-én egy kis ceremónián házasodtak össze. A mexikói nászútjukat követően Whittierben kezdték meg házas életüket. Két lányuk született, Tricia (1946) és Julie (1948).

Katonai szolgálat[szerkesztés]

1942 januárjában a házaspár Washingtonba költözött, ahol Nixon munkát vállalt az Árszabályozási Hivatalnál, amelynek feladata volt a pénz és a bérleti díjak ellenőrzése a második világháború kitörése után. Nixon azt sugallta, hogy ez volt a válasza Pearl Harborra, de 1941 második felében végig ezt a pozíciót kereste. A gumiabroncs-adagoló részleghez osztották be, szerepét azonban nem élvezte és néhány hónappal később jelentkezett az Egyesült Államok Haditengerészetéhez. Születési jogú kvékerként mentességet követelhetett volna a sorozás alól és azért is, mert kormányzati szolgálatban állt. Ennek ellenére megbízást kért a haditengerészetnél. Pályázata sikeres volt.

1942 októberében az iowai Ottumwa haditengerészeti légiállomás parancsnokának segédje lett 1943 májusáig. Nagyobb izgalmakat keresve tengeri szolgálatot kért és 1943. július 2-án a Marine Aircraft Group 25-be és a South Pacific Combat Air Transport Commandba (SCAT) osztották be, támogatva a dél-csendes-óceáni hadszíntéren végzett műveleteket. 1943. október 1-én Nixont hadnaggyá léptették elő. Vella Lavellában, Bougainville-ben és végül Green Islandben (Nissan-sziget) irányította a SCAT különítményeit. Egysége jegyzékeket és repülési terveket készített az R4D/C-47 műveletekhez és felügyelte a szállító repülőgép be- és kirakodását. Ezért a szolgálatáért megkapta a haditengerészet dicsérőlevelét parancsnokától a dél-csendes-óceáni Harci Légi Szállítási Parancsnokságáért felelős tiszti szolgálat érdemi és hatékony teljesítéséért. Miután visszatért az Egyesült Államokba, kinevezték a kaliforniai Alameda haditengerészeti légiállomás adminisztratív tisztjévé. 1945 januárjában áthelyezték a Philadelphiai Repüléstudományi Hivatalba és munkájáért megkapta második elismerő levelét a haditengerészet titkárától érdemi szolgálatáért, fáradhatatlan erőfeszítéséért és kötelességtudatáért. Ezután számos más irodába is áthelyezték, végül Baltimoreba. 1945. október 3-án előléptették parancsnokhelyettessé. 1946. március 10-én felmentették az aktív szolgálat alól.

Politikai karrierje az elnökségig[szerkesztés]

Kalifornia kongresszusi képviselője[szerkesztés]

A republikánusok Kalifornia 12. kongresszusi körzetében csalódottak voltak amiatt, hogy nem tudták legyőzni a demokrata Jerry Voorhis képviselőt. Konszenzusos jelöltet kerestek, aki erős kampányt fog vezetni ellene. 1945-ben létrehoztak egy 100 tagú bizottságot, hogy döntsenek a jelöltről, remélve, hogy elkerülik azokat a belső egyet nem értéseket, amelyek korábban Voorhis győzelmeihez vezettek. Miután a bizottság nem vonzott magasabb rangú jelölteket, Herman Perry, Whittier Bank of America ágazatának vezetője családi barátját, Nixont javasolta, akivel a Whittier Főiskola kuratóriumában szolgált a háború előtt. Perry írt Nixonnak Baltimoreba, míg ő pozitívan és lelkesen válaszolt Perrynek. Nixon Kaliforniába repült és a bizottság megválasztotta jelöltnek. Amikor 1946 elején elhagyta a haditengerészetet, feleségével visszatért Whittierbe, ahol intenzív kampányba kezdett. Azt állította, hogy Voorhis képviselőként nem volt hatékony és kommunista csoportjának jóváhagyásával Voorhisnak radikális nézetekkel kell rendelkeznie. Végül Nixon nyerte a választást 65 586 szavazattal, míg Voorhisra 49 994-en voksoltak.

1947 júniusában Nixon támogatta a Taft-Hartley szövetségi törvényt, amely figyelemmel kísérte a szakszervezetek tevékenységét és hatalmát és az Oktatási és Munkaügyi Bizottságban dolgozott. 1947 augusztusában egyike lett annak a 19 képviselőnek, akik a Herter-bizottság tagjaként elmentek Európába, hogy beszámoljanak az amerikai külföldi segélyek szükségességéről. Nixon volt a bizottság legfiatalabb tagja és az egyetlen nyugat-amerikai. A Herter-bizottság tagjainak, köztük Nixonnak is köszönhető volt a Marshall-terv kongresszusi elfogadása.

Emlékiratai szerint "1947 végén" csatlakozott a Képviselőház Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottságához (HUAC), azonban már 1947 februárjában a tagja volt. 1947. február 18-án Nixon a képviselőházhoz intézett első beszédében egy a kommunista Gerhard Eisler nevű bevándorlót összeesküvéssel vádolta meg.

1948 májusában a ház elé terjesztette a Mundt-Nixon kommunistaellenes törvényjavaslatot, amely előírta a Kommunista Párt valamennyi tagjának nyilvántartásba vételét és nyilatkozatot kért a kommunista szervezetek által kiadott valamennyi nyomtatott és sugárzott anyag forrásáról. A Képviselőház 1948. május 19-én 319-58 arányban elfogadta a törvényjavaslatot, de később a Szenátus nem. Nixon a Republikánus Párt egyik vezető tagja lett.

Nixon először 1948 augusztusában vált országosan ismertté, amikor a HUAC tagjaként végzett munkájával segített bizonyítani az Alger Hiss ellen emelt vádakat. Bár sokan kétségbe vonták Whittaker Chambers állításait, miszerint Hiss, a külügyminisztérium egykori tisztviselője a Szovjetuniónak kémkedett, Nixon igaznak tekintette az állításokat és sürgette a bizottságot a nyomozás folytatására. Nixon tudniillik New Yorkban órákon át faggatta Chamberst és kiderült, hogy rengeteg információval rendelkezik Hiss magánéletéről, gyermekkoráról, feleségéről és szokásairól is. Miután Hiss rágalmazásért pert indított, Chambers olyan dokumentumokat tett közzé, amelyek alátámasztják állításait. Ezek közé tartoztak a papír- és mikrofilmmásolatok, amelyeket Chambers átadott a ház nyomozóinak azután, hogy elrejtette őket egy sütőtökben. Hisst 1950-ben hamis tanúzásért elítélték, mert tagadta, hogy dokumentumokat adott volna át Chambersnek. 1948-ban Nixont újraválasztották a képviselői posztra.

Szenátor[szerkesztés]

1949-ben úgy döntött, hogy indul a szenátusi választáson a demokrata párti Sheridan Downey ellen. Downey, aki elkeseredett harcban állt Helen Gahagan Douglas képviselőnővel, 1950 márciusában bejelentette visszavonulását. Nixon és Douglas megnyerték az előválasztást és vitás kampányba keveredtek, amelyben a fő téma a koreai háború volt. Nixon annyira próbálta nyíltan Douglast a kommunizmushoz kötni, hogy néhány szórólapját rózsaszínű papírra is nyomtatta. A választást végül Nixon nyerte és majdnem 20%-al több szavazatot gyűjtött. Kampánytaktikája miatt Nixont ellenfelei először „Tricky Dick”-nek nevezték el.

A szenátusban kiemelkedő szerepet vállalt a globális kommunizmus elleni küzdelemben, gyakran utazott és felszólalt ellene. Baráti kapcsolatot tartott fenn az antikommunista wisconsini szenátorral, Joseph McCarthyval, de ügyelt arra, hogy távolságot tartson maga és McCarthy állításai között. Bírálta a demokrata Harry S. Truman elnök a koreai háborúval kapcsolatos kezelését is. Támogatta Alaszka és Hawaii unióba való felvételét és a kisebbségek polgári jogait. Ellene szavazott az árszabályozásnak és más monetáris korlátozásoknak és az illegális bevándorlóknak nyújtott juttatásoknak.

Alelnöksége[szerkesztés]

„	Eisenhower gyökeresen megváltoztatta futótársa szerepét azzal, hogy hivatalba lépése után kritikus feladatokat adott neki a kül- és belügyekben. Az alelnök felvette az elnök kezdeményezéseit és energikusan dolgozott a Fehér Ház célkitűzéseinek megvalósításában. A két vezető közti együttműködés miatt Nixon megérdemli az „első modern alelnök” címet.	”
– Irwin Gellman, életrajzíró

Dwight D. Eisenhower tábornok lett a Republikánus Párt elnökjelöltje az 1952-es választáson. Eisenhower nem talált megfelelő futótársat magának, így a párt hivatalnokai és tisztviselői találkozót hívtak össze, ahol Nixont ajánlották fel alelnökjelöltnek, Eisenhower pedig őt el is fogadta. Az ekkor 39 éves Nixon fiatalságát, a kommunizmus elleni álláspontját és politikai bázisát Kaliforniában – az egyik legnagyobb államban – a pártvezetők szavazatnyertesnek találták. A kampány során Eisenhower az országgal kapcsolatos terveiről beszélt, a negatív kampányt futótársára bízta.

Szeptember közepén a republikánus jegy komoly válsággal szembesült. A média arról számolt be, hogy Nixon 18 000 dolláros kampány-hozzájárulást személyes kiadásokra használta fel magának. Ez nem volt illegális, de kenőpénz elfogadásával vádolták meg. Tartva attól, hogy Eisenhower eldobja a jelöltségtől Nixont, a szenátor 1952. szeptember 23-án televíziós beszédet mondott a nemzetnek. A beszéd – melyet később Checkers-beszédnek neveztek el – mintegy 60 millió amerikai kísérte figyelemmel, ami az addigi egyik legnagyobb televíziós közönség lett. Nixon érzelmileg megvédte őszinteségét és integritását, hazafi és szerény embernek festette le magát. „Van egy dolog, amit tényleg ajándékként kaptam és nem vagyok hajlandó visszaadni. A gyerekek szeretik azt a kutyát és akkor sem szolgáltatom vissza, ha az bűncselekménynek számít.” A kutya egy fekete-fehér cocker spániel volt, egyik texasi csodálója küldte neki, akit lánya, a hatéves Tricia kapott meg és nevezte el Checkersnek. A beszéd hatalmas nyilvánosságot kapott, Nixon támogatottsága folyamatosan nőtt és Eisenhower végül úgy döntött, hogy megtartja őt alelnökjelöltjének. A novemberi elnökválasztást Eisenhower és Nixon nyerte meg.

Nixonnak alelnökként sokkal több feladat hárult rá, mint bármely korábbi alelnökre. Részt vett a kormány és a Nemzetbiztonsági Tanács ülésein és Eisenhower távollétében elnökölt. Egy 1953-as távol-keleti körút során sikerült növelnie a jóindulatot az Egyesült Államok iránt és arra késztette, hogy értékelje a térség ipari központként rejlő lehetőségeit. Meglátogatta Saigont és Hanoit is. Miután 1953 végén visszatért hazájába, növelte a külkapcsolatokkal töltött idejét.

Annak ellenére, hogy Nixon hevesen kampányolt és erősen támadta a demokratákat, a republikánusok elvesztették az irányítást a kongresszus mindkét háza felett az 1954-es választásokon. E veszteségek miatt Nixon azt kezdte fontolgatni, hogy hivatali ideje lejártával elhagyja a politikát. 1955. szeptember 24-én Eisenhower elnök szívrohamot kapott, állapotát kezdetben életveszélyesnek hitték. Eisenhower hat hétig nem tudta ellátni feladatait. A 25. alkotmánymódosítás ekkor még nem történt meg és az alelnöknek nem volt hivatalos hatásköre a helyettesítésre. Mindazonáltal Nixon Eisenhowert helyettesítette ebben az időszakban, elnökölt a kabinet ülésein és biztosította, hogy a segédek vagy a kormánytagok ne követeljenek hatalmat. Stephen Ambrose életrajzíró szerint Nixon „kiérdemelte azt a nagy dicséretet, amit a válság idején tanúsított magatartásáért kapott… nem tett kísérletet a hatalom megragadására.”

Nixon felpörgött és második ciklust kért, ám Eisenhower néhány támogatója el akarta űzni. Egy 1955. decemberi ülésen Eisenhower azt javasolta, hogy Nixon ne induljon újraválasztásért, hogy adminisztratív tapasztalatokat adjon neki az 1960-as elnökválasztás előtt és ehelyett a második Eisenhower-kormány tisztviselője legyen. Bár egyetlen republikánus sem ellenezte a népszerű Eisenhowert, Nixon továbbra is rendkívül népszerű maradt a republikánus szavazók körében és a New Hampshire-i előválasztáson jelentős szavazatot kapott az elnök ellen. Április végén az elnök bejelentette, hogy Nixon ismét a futótársa lesz. Eisenhowert és Nixont nagy fölénnyel ismét újraválasztották az 1956 novemberi elnökválasztáson.

1957 elején Nixon egy újabb nagy külföldi utat vállalt el, ezúttal Afrikába. Hazatérve nagy szerepet játszott az 1957-es polgárjogi törvény kongresszuson keresztüli elfogadásában. A törvényjavaslat a szenátusban nagy kétséget kapott, a polgárjogi vezetők megosztottak voltak abban, hogy Eisenhower aláírja -e. Nixon azt tanácsolta az elnöknek, hogy írja alá a törvényjavaslatot, amit meg is tett. Eisenhower 1957 novemberében enyhe agyvérzést kapott és Nixon sajtótájékoztatót tartott, biztosítva a nemzetet arról, hogy a kormány tökéletesen működik az elnök rövid betegsége idején.

1958. április 27-én Nixon és felesége vonakodva elindultak egy latin-amerikai útra. Az uruguayi Montevideóban rögtönzött látogatást tett egy főiskolai campuson, ahol diákokkal beszélgetett az amerikai külpolitikáról. Hamarosan a perui Limában is megfordult, ahol egy diáktüntetést nézhetett végig. Elment Amerika legrégebbi egyetemére, a San Marcosi Nemzeti Egyetem campusába, miután kiszállt az autójából, egy csoport feléje tárgyakat dobálva visszakényszerítette kocsijába. A szállodája előtt szembekerült egy másik csőcselékkel és az egyik demonstrátor leköpte. A venezuelai Caracasban Nixont és feleségét amerikaellenes tüntetők köpték le, limuzinjukat egy csőcselék támadta meg. Ambrose szerint Nixon bátor viselkedése „még a legkeserűbb ellenségeit is arra késztette, hogy némi tiszteletet adjanak neki”. Az utazás után a kormánynak nyilatkozva Nixon azt állította, hogy bizonyítéka van arra, hogy a tüntetőket egy központi kommunista összeesküvés irányította. John Foster Dulles külügyminiszter egyetértett a nézetével, azonban Allen Dulles, a CIA igazgatója élesen támadta.

1959 júliusában Nixont Eisenhower elnök elküldte a Szovjetunióba a moszkvai Amerikai Nemzeti Kiállítás megnyitójára. Július 24-én a szovjet pártfőtitkárral, Nyikita Hruscsovval találkozott a Szokolnyiki Parkban és rögtönzött eszmecserét folytattak a kapitalizmus és a kommunizmus érdemeiről, amelyek a konyhai vita néven váltak ismertté. A legtöbb amerikai úgy gondolta, hogy Nixon jött ki győztesen a vitából, ami megnövelte belföldi elismertségét.

1960-as és 1962-es választási vereségek[szerkesztés]

Bővebben: 1960-as amerikai elnökválasztás

1960-ban Nixon elindította első kampányát az Egyesült Államok elnöki posztjáért. Kevés ellenállással a Republikánus Párt elnökjelöltté választotta és Henry Cabot Lodge-t, az ENSZ nagykövetét választotta futótársává, mivel Lodge külpolitikai felhatalmazása beletartozott Nixon stratégiájába. Demokrata ellenfele az ifjú John F. Kennedy lett és a verseny végig szoros maradt. Kennedy úgy vélte, hogy az Eisenhower-Nixon kormányzat lehetővé tette a Szovjetunió számára, hogy ballisztikus rakétákkal megelőzze az Egyesült Államokat a hidegháborúban.

Az 1960-as elnökválasztás volt az első olyan, ahol televíziós elnökjelölti vitákat tartottak. Ilyet négy alkalommal rendeztek, az első vitán Nixon sápadtnak és fáradtnak tűnt, ellentétben az energikus Kennedyvel. Az első vitán a televízióból nézők úgy vélték, hogy Kennedy, míg a rádióhallgató közönség pedig hogy Nixon nyert. A második és a harmadik vitát Nixon nyerte, míg a negyedik döntetlen lett. Az elnökválasztás eredményei végül nagyon szorosak lettek, Kennedy nyert, de csupán csak 112 827 szavazattal (0,2%-al) gyűjtött többet Nixonnál.

Texasban és Illinoisban a demokratákat választási csalással vádolták meg, mindkét államot Kennedy nyerte meg. Nixon nem volt hajlandó megtámadni a választási eredményeket, úgy érezte, hogy egy hosszadalmas vita csökkentené a világ szemében az Egyesült Államokat és sértené az ország érdekeit. 1961 januárjában, alelnöki megbízatásának lejártával Nixon és családja visszatért Kaliforniába, ahol jogot gyakorolt és írt egy bestseller könyvet Hat válság címmel, amely a Hiss-ügyről, Eisenhower szívrohamáról és az 1952-es kenőpénzvádról szól, amelyet a Checkers-beszéd oldott meg.

A republikánus vezetők arra ösztönözték Nixont, hogy induljon az 1962-es választásokon Kalifornia kormányzói posztjáért a hivatalban lévő demokrata Pat Brown ellen. Némi vonakodás ellenére belépett a versenybe. A kampányt elhomályosította a közvélemény gyanúja, miszerint Nixon úgy tekintett a kormányzói posztra, mint egy lépcsőfokra egy újabb elnökválasztáshoz. Nixon azt remélte, hogy választási győzelemmel megerősíti az ország vezető aktív republikánus politikusának státuszát és biztosítja, hogy továbbra is a nemzetpolitika meghatározó szereplője maradjon. Ehelyett több mint 5%-al kikapott Browntól és a vereségről széles körben úgy vélték, hogy politikai karrierje végét jelentette. A választás másnapján egy beszédében Nixon vereségéért a médiát hibáztatta, amiért az ellenfelét részesítette előnyben. Beszéde után a közvélemény szimpátiája Nixon iránt nőtt.

1963-ban családjával Európába utazott, ahol Nixon sajtótájékoztatókat tartott és találkozott az általa meglátogatott országok vezetőivel. A család New Yorkba költözött, ahol egy ügyvédi iroda vezető partnere lett. Kaliforniai kampányának bejelentésekor ígéretet tett arra, hogy nem indul az 1964-es elnökválasztáson, mert úgy vélte, hogy nehéz lesz legyőzni Kennedyt, de a meggyilkolása után utódját, Lyndon B. Johnsont is.

1964-ben, annak ellenére, hogy szavazatokat gyűjtött az előválasztáson és mind a közvélemény-kutatás, mind a sajtó komoly esélyesnek tartotta, betartotta ígéretét és még két hónappal az 1964-es Republikánus Nemzeti Konvenció előtt bejelentette, hogy nem indult az elnökjelöltségért és támogatta a leendő republikánus jelöltet, Barry Goldwater szenátort. Bár úgy gondolta, hogy Goldwater nem valószínű, hogy nyer, hűségesen kampányolt érte. A választás katasztrófa volt a republikánusok számára, Goldwater Johnsonnal szemben elszenvedett nagy vereségét a kongresszusban és az állami kormányzók körében súlyos választási vereségek követték.

Nixon egyike volt azon kevés vezető republikánusoknak, akik nem hibáztattak senkit a katasztrofális eredményekért és erre próbált építeni az 1966-os kongresszusi választásokon. Sok republikánus jelölt mellett kampányolt, hogy visszaszerezze a Johnson földcsuszamlásszerű győzelmében elvesztett mandátumokat és elismerést kapott azért, hogy abban az évben segített a republikánusoknak jelentős nyereséget elérni.

1968-as elnökválasztás[szerkesztés]

Bővebben: 1968-as amerikai elnökválasztás

1967 végén azt mondta családjának, hogy másodszor is indulni akar az elnökválasztáson. Bár Pat nem mindig élvezte a közéletet, de támogatta férje ambícióit. Nixon úgy vélte, hogy a demokraták nem tudják kezelni a vietnámi háborút, egy republikánusnak jó esélye van a győzelemre, bár arra számított, hogy a választás olyan szoros lesz, mint 1960-ban.

Johnson elnök márciusban visszalépett a jelöléstől, miután váratlanul rosszul teljesített a New Hampshire-i előválasztáson. Júniusban Robert F. Kennedy szenátort, a demokrata jelöltet meggyilkolták néhány órával azután, hogy megnyerte a kaliforniai előválasztást. A republikánus oldalon Nixon fő ellenzékei, Nelson Rockefeller és Ronald Reagan is egyaránt azt remélték, hogy elnyerik a jelölést. Nixont a szavazás első fordulójában jelölték. Maryland kormányzóját, Spiro Agnewet választotta alelnökjelöltjének, akiről úgy gondolta, hogy egyesíteni fogja a pártot, mind az északi mérsékelteket, mind a demokratákkal elégedetlen délieket is vonzani fogja.

Demokrata ellenfele Hubert Humphrey alelnök volt. A kampány során Nixon a stabilitás alakjának ábrázolta magát a nemzeti zavargások és felfordulások időszakában. Később a hippi ellenkultúrát és a háborúellenes tüntetőket nem kedvelő, szociálkonzervatív amerikaiak „csendes többségéhez” fordult. Agnew egyre hangosabban kritizálta ezeket a csoportokat, megszilárdítva Nixon pozícióját a jobboldallal.

Nixon kiemelkedő televíziós reklámkampányt folytatott, támogatókkal találkozott a kamerák előtt. Hangsúlyozta, hogy a bűnözési ráta túl magas. Becsületbeli békét ígért a vietnámi háborúban és kijelentette, hogy „az új vezetés véget vet a háborúnak és megnyeri a békét a Csendes-óceánon”. Nem közölt konkrétumokat arról, hogy hogyan akar véget vetni a háborúnak, ami találgatásokat eredményezett a médiában, miszerint „titkos tervvel” kell rendelkeznie. Szlogenje: „Nixon az egyetlen”.

Johnson és társai abban reménykedtek, hogy még a választások előtt fegyverszünetet kötnek, vagy legalábbis beszüntetik Észak-Vietnám bombázását. 1968. október 22-én Nixon olyan információhoz jutott, miszerint Johnson egy úgynevezett „októberi meglepetésre” készül Humphrey megválasztására a kampány utolsó napjaiban. Az, hogy Anna Chennault a Nixon-kampány nevében beavatkozott -e a Johnson-kormány és a dél-vietnámiak közötti tárgyalásokba a fegyverszünet későbbre halasztása érdekében, még ma is vita tárgya. Az ügy alapján jobb megállapodást ígértek a dél-vietnámiaknak Nixon kormányzása alatt.

Nixon végül közel 500 000 szavazattal, 0,7%-al megverte Humphrey-t a választásokon. Nixon 301, Humphrey 191, míg a harmadik jelölt, George Wallace 46 elektori szavazattal végzett. Ő lett az első már nem hivatalban lévő alelnök, akit elnökké választottak. Győzelmi beszédében ígéretet tett arra, hogy kormánya megpróbálja összehozni a megosztott nemzetet. „Nagyon kegyes üzenetet kaptam az alelnöktől, gratulálva a választás megnyeréséhez. Én gratuláltam neki a nagy eséllyel szembeni vitéz és bátor küzdelméhez” – mondta Nixon.

Elnöksége[szerkesztés]

Nixont 1969. január 20-án iktatták be az elnöki ciklusra, egykori politikai riválisa, Earl Warren főbíró eskette fel. Pat Nixon nyitva tartotta Izsajás könyvét, amelyre az eskütevő rajta tartotta a kezét. Beiktatási beszédében, amely szinte teljesen pozitív fogadtatásban részesült, megjegyezte: „a történelem legnagyobb megtiszteltetése a béketeremtő címe” – ezt a kifejezést később sírkövére vésték.

„Ezekben a nehéz években Amerika a szavak lázától szenvedett; a felfújt retorikából, amely többet ígér, mint amennyit teljesíteni tud; a dühös retorikából, hogy a rajongók elégedetlen gyűlöletbe torkollnak; a bombasztikus retorikából, amely a meggyőzés helyett testtartást jelent. Addig nem tanulhatunk egymástól, amíg nem hagyjuk abba a kiabálást, amíg nem beszélünk elég halkan ahhoz, hogy a szavaink és a hangunk is hallható legyen. ”

Külpolitika[szerkesztés]

Kína[szerkesztés]

Nixon, mielőtt még elnök lett volna lefektette a Kína felé való nyitás alapjait. Úgy vélte, hogy a kínaiaknak, mint egymilliárd potenciálisan legtehetségesebb embereknek nyitottabbnak kell lennie a világ felé, hogy nem szabad dühös elszigeteltségben élnie. Ebben a vállalkozásban Henry Kissinger, nemzetbiztonsági tanácsadója és későbbi külügyminisztere segítette. A két férfi mindig szorosan együttműködött. Az amerikai-kínai kapcsolatok elég rosszak voltak a koreai háború után, ahol az amerikaiak a kínaiak ellen harcoltak. Az 1969-es szovjet-kínai katonai határkonfliktus után Nixon privát szót küldött a kínaiaknak, hogy szorosabb kapcsolatokat szeretne a szovjetek ellen. 1971 elején a Kínai Kommunista Párt (KKP) elnöke, Mao Ce-tung meghívta az amerikai asztalteniszezők csapatát, hogy látogassanak el Kínába és játszanak a legjobb kínai játékosok ellen. Nixon ezután Kissingert Kínába küldte titkos találkozókra a kínai tisztviselőkkel. 1971. július 15-én Peking és Nixon, televízióban és rádióban egyaránt egyidejűleg bejelentették, hogy az elnök a következő februárban Kínába látogat. A bejelentés meghökkentette a világot. A titkolózás mindkét vezető számára időt engedett arra, hogy felkészítsék országuk politikai légkörét a kapcsolatfelvételre.

1972 februárjában Nixon és felesége Kínába repültek. Kissinger több mint 40 órán át tájékoztatta Nixont a látogatás folyamatáról. A leszállás után az elnök és a first lady kilépett az Air Force One-ból és Csou En-laj kínai miniszterelnök fogadta. Nixon határozottan megrázta Csou kezét, amiért John Foster Dulles akkori külügyminiszter 1954-ben nem volt hajlandó ugyanezt megtenni Genfben. Több mint száz televíziós újságíró kísérte az elnököt. Nixon utasítására a televíziót erősen előnyben részesítették a nyomtatott kiadványokkal szemben, mivel úgy érezte, hogy a média sokkal jobban rögzíti a látogatást, mint a nyomtatvány.

Nixon és Kissinger egy órán át társalgott Mao Ce-tung KKP-elnökkel és Csou miniszterelnökkel Mao hivatalos magánlakásában, ahol számos kérdést megvitattak. Mao később azt mondta, hogy lenyűgözte Nixon, akit őszintének tartott, ellentétben a szovjetekkel. Azt mondta, hogy Kissingerre gyanakszik, bár a nemzetbiztonsági tanácsadó „a történelemmel való találkozásának” nevezte a találkozójukat. Aznap este tartották az elnöki párt köszöntő ünnepséget a Nép Nagy Csarnokában. Másnap Nixon találkozott Csou-val és a találkozót követő közös közlemény Tajvant elismerte Kína részeként. Amikor nem volt találkozón, Nixon olyan építészeti csodákat járt be, mint a Tiltott Város, a Ming-sírok és a Nagy Fal. Az amerikaiak a kamerákon keresztül bepillantást nyerhettek el a kínai életbe, amelyek végig kísérték Pat Nixont, aki bejárta Pekinget és felkereste a községeket, iskolákat, gyárakat és kórházakat.

A látogatás a kínai-amerikai kapcsolatok új korszakát eredményezte. Egy kínai-amerikai szövetség lehetőségétől tartva a Szovjetunió enyhített az Egyesült Államokkal való feszültségen.

Vietnámi háború[szerkesztés]

Nixon bejelenti a kambodzsai bevonulást az amerikai néphez intézett beszédében

Nixon hivatalba lépése után hetente mintegy 300 amerikai katona halt meg Vietnámban és a háború az Egyesült Államokban széles körben népszerűtlen volt, ami folyamatos erőszakos tiltakozásokat váltott ki országszerte. A Johnson-kormány beleegyezett, hogy felfüggeszti a bombázást a tárgyalásokért cserébe, de ez a megállapodás soha nem lépett hatályba teljesen. Walter Isaacson szerint nem sokkal hivatalba lépése után Nixon arra a következtetésre jutott, hogy a vietnámi háborút lehetetlen megnyerni és elhatározta, hogy gyorsan véget kell vetni ennek. Olyan megállapodást keresett, amely lehetővé tenné az amerikai csapatok kivonulását, miközben Dél-Vietnámot biztonságban hagyja bármiféle támadás ellen.

Nixon 1969 márciusában jóváhagyta az észak-vietnámi (és később a szövetséges vörös khmer) állások titkos B-52-es szőnyegbombázási hadjáratát Kambodzsában, Norodom Szihanuk kambodzsai vezető beleegyezése nélkül. 1969 közepén Nixon megkezdte erőfeszítéseit az észak-vietnámiakkal való béketárgyalásokra, személyes levelet is küldött az észak-vietnámi vezetőknek és megkezdődtek a tárgyalások Párizsban. A kezdeti tárgyalások azonban nem eredményeztek sikeres megállapodást. 1969 májusában nyilvánosan azt javasolta az összes amerikai katona Dél-Vietnámból való kivonását, feltéve, hogy Észak-Vietnám is ugyanezt teszi és Dél-Vietnámnak nemzetközileg felügyelt választásokat kell tartania a Vietkong részvételével.

1969 júliusában Nixon Dél-Vietnámba látogatott, ahol találkozott amerikai katonai parancsnokaival és Nguyễn Văn Thiệu elnökkel. Az azonnali kivonulást követelő otthoni tiltakozások közepette végrehajtotta azt a stratégiát, miszerint az amerikai csapatok feladatait a vietnámi csapatoknak kell átvennie, ez volt az úgynevezett „vietnamizáció”. Az amerikai csapatok lassan, fokozatosan hagyták el Vietnámot, de engedélyezte a Laoszba való bevonulást is, részben azért, hogy megszakítsa a Ho Si Minh-ösvényt, amelyet Laoszon és Kambodzsán keresztül áthaladva az észak-vietnámi erők ellátására használták. Nixon 1970. április 30-án jelentette be a Kambodzsa elleni szárazföldi inváziót az amerikai közvéleménynek. További tiltakozások törtek ki a konfliktus kirobbanása ellen és a zavargások erőszakba torkollottak, amikor az ohioi Nemzeti Gárda május 4-án agyonlőtt négy fegyvertelen diákot. Nixon válaszul egy rögtönzött, kora reggeli találkozót tartott a tüntetőkkel a Lincoln-emlékműnél, ahol csaknem két órán át beszélt a háborúellenes tüntetőkkel és diákokkal. Az 1991 után a szovjet levéltárból előkerült dokumentumokból kiderül, hogy az észak-vietnámiak kísérlete Kambodzsa lerohanására 1970 márciusában a vörös khmerek kifejezett kérésére indult. A Nixon-kampány a háború megfékezését ígérte, ennek ellenére még csak erősödtek a bombázások. Becslések szerint 1970 és 1973 között 150 000 ember vesztette életét Kambodzsa bombázása során.

1971-ben a The New York Times és a The Washington Post részleteket közölt a Daniel Ellsberg által kiszivárogtatott Pentagon-iratokból. A kiszivárgás hírének először való megjelenésekor Nixon nem tett semmit. Az iratok az Egyesült Államok vietnámi politikájának történetét írta le és többnyire azt próbálta bizonyítani, hogy a Johnson-kormány tudatosan hazudott nem csak a közvéleménynek, hanem a kongresszusnak is. Kissinger meggyőzte Nixont, hogy az iratok károsabbak lehetnek, mint amilyennek látszanak és az elnök megkísérelte megakadályozni a közzétételt. A Legfelsőbb Bíróság végül az újságok mellett döntött.

Ahogy az amerikai csapatok kivonása folytatódott, a sorkatonai szolgálatot csökkentették és 1973-ban véget ért, a fegyveres erők teljesen önkéntessé váltak. Több éves harc után 1973 elején aláírták a párizsi békeszerződést. A megállapodás tűzszünetet vezetett be és lehetővé tette a megmaradt amerikai csapatok kivonulását. Amint az amerikai katonai támogatás véget ért, egy rövid fegyverszünet következett, mielőtt a harcok újra kitörtek. Észak-Vietnám 1975-ben meghódította Dél-Vietnámot.

Latin-Amerika[szerkesztés]

Nixon az 1961-es Disznó-öbölbeli invázió és az 1962-es kubai rakétaválság idején határozottan támogatta Kennedyt. 1969-es hivatalba lépése után fokozta a kommunista Kuba és elnöke, Fidel Castro elleni titkos hadműveleteket. Barátja, Bebe Rebozo révén szoros kapcsolatokat tartott fenn az Egyesült Államokban élő száműzetésben lévő kubai-amerikaiakkal, akik gyakran javasolták Castro irritálásának módjairól. Ezek a tevékenységek a szovjeteket és a kubaiakat érintette, akik attól tartottak, hogy Nixon megtámadhatja Kubát és megtörheti a Kennedy és Hruscsov közötti megegyezést, amely véget vetett a rakétaválságnak. 1970 augusztusában a szovjetek arra kérték Nixont, hogy erősítse meg a megegyezést; annak ellenére, hogy kemény ellenséges vonalban állt Castroval, megtette. A folyamat még nem fejeződött be, amikor a szovjetek 1970 októberében megkezdték kubai bázisuk bővítését Cienfuegos kikötőjében. Kisebb konfrontáció következett, amely azzal a feltétellel zárult, hogy a szovjetek nem fognak használni Cienfuegosban ballisztikus rakétákat hordozó tengeralattjárókat.

Salvador Allende marxista jelölt 1970 szeptemberi chilei elnökké való megválasztása arra ösztönözte Nixont és Kissingert, hogy erőteljesen kampányoljanak Allende ellen. Először arra törekedett, hogy meggyőzze a chilei kongresszust, hogy erősítse meg Jorge Alessandrit a választás győztesének, majd üzeneteket küldött a hadsereg tisztjeinek egy puccs támogatására. Emellett támogatták még az Allende ellen szervezett sztrájkokat és Allende ellenfeleinek finanszírozását is. Még azt is állították, hogy Nixon személyesen engedélyezett 700 000 dollár titkos pénz átadását, hogy Allende-ellenes üzeneteket nyomtassanak a chilei újságokban. Végül Chilében 1973. szeptember 11-én erőszakos katonai hatalomátvétel történt Augusto Pinochet tábornok vezetésével, melynek áldozatául esett Allende is.

Szovjetunió[szerkesztés]

Nixon a javuló nemzetközi környezetet használta fel a nukleáris béke témájának kezelésére. Kínai látogatásának bejelentését követően a Nixon-kormány tárgyalásokat folytatott a Szovjetunióba való látogatásról. Az elnök és a first lady 1972. május 22-én érkezett Moszkvába és találkozott a Kommunista Párt főtitkárával, Leonyid Brezsnyevvel és a Minisztertanács elnökével, Alekszej Kosziginnel, számos vezető szovjet tisztviselővel körülvéve.

Nixon intenzív tárgyalásokat folytatott Brezsnyevvel. A csúcstalálkozón megállapodás született egy fegyverzetkorlátozási szerződésről: a SALT-1-ről, amely a két szuperhatalom által aláírt első korlátozási paktum volt. Megállapodtak még egy ballisztikusrakéta-ellenes szerződésről is, amely megtiltotta a rakétaelhárító rakétarendszer kifejlesztését. Nixon és Brezsnyev a „békés együttélés” új korszakát hirdették meg. Aznap este ünnepséget tartottak a Kremlben.

„A stratégiai fegyverkorlátozások és az olyan megoldatlan kérdések, mint a Közel-Kelet, Berlin és mindenekelőtt Vietnám központi szerepet játszott Nixon és Kissinger détente politikájában. A kapcsolatok terjesztése révén abban reménykedtek, hogy megváltoztatják az amerikai külpolitika jellegét és menetét, beleértve az amerikai nukleáris leszerelési és fegyverzetellenőrzési politikát és a Nixon elődjei által gyakorlottaktól elválasztják. Azt is tervezték, hogy az összeköttetés révén az amerikai fegyverzet-ellenőrzési politikát a détente részévé teszik… az összeköttetési politikája valójában kudarcot vallott. Elsősorban azért bukott el, mert hibás feltevéseken és hamis premisszákon alapult, amelyek közül a legelső az volt, hogy a Szovjetunió sokkal jobban akart stratégiai fegyverkorlátozási megállapodást, mint az Egyesült Államok.” – David Tal.

Az Egyesült Államokkal való jobb kapcsolatok előmozdítása érdekében Kína és a Szovjetunió egyaránt csökkentette az Észak-Vietnámnak nyújtott diplomáciai támogatásokat és azt tanácsolták Hanoinak, hogy katonailag állapodjon meg.

1973-ban Nixon arra ösztönözte az Export-Import Bankot, hogy részben finanszírozzon egy kereskedelmi megállapodást a Szovjetunióval, amelyben Armand Hammer nagyvállalkozó foszfátot exportál Floridából a Szovjetunióba, a szovjetek pedig ammóniát importálnak. A 20 év alatt 20 milliárd dollárra értékelt megállapodás két nagy szovjet kikötői létesítmény építését foglalta magában Odesszában és Ventspilsben, és egy csővezetéket, amely összeköti a nagyobb Volga régió négy ammóniaüzemét az odesszai kikötővel. 1973-ban Nixon bejelentette, hogy adminisztrációja elkötelezett amellett, hogy a Szovjetunióval a legkedveltebb nemzetkereskedelmi státuszt keresse.

Nixon jelentős előrehaladást ért el az amerikai-szovjet kapcsolatokban és 1974-ben másodszor is a Szovjetunióba látogatott. Június 27-én érkezett Moszkvába, ahol éljenző tömegek fogadták és aznap este állami vacsorán vett részt a Kremlben. Nixon és Brezsnyev Jaltában találkoztak, ahol megvitatták a javasolt kölcsönös védelmi paktumot, a détente-t és a MIRV-t. Nixon fontolóra vett egy tiszttilalmi szerződést, de úgy érezte, hogy elnöksége alatt nem lesz ideje befejezni azt. Ebben a tárgykörben nem történt jelentős előrelépés.

Közel-Kelet[szerkesztés]

A Nixon-doktrína részeként az Egyesült Államok szövetségeseinek inkább ahhoz nyújtott segítséget, hogy megvédjék magukat. A Nixon-kormány idején az Egyesült Államok jelentősen növelte fegyvereladásait a Közel-Keleten. Határozottan támogatta Izraelt, egy amerikai szövetségest a Közel-Keleten, de a támogatás nem volt feltétel nélküli. Nixon úgy vélte, hogy Izraelnek békét kell teremtenie arab szomszédjaival és az Egyesült Államoknak bátorítania kell erre. Úgy gondolta, hogy az Egyesült Államoknak ki kell használnia az Izraelnek nyújtott hatalmas amerikai katonai támogatást, hogy ösztönözze a feleket a tárgyalóasztalhoz. Az arab-izraeli konfliktus első ciklusa alatt nem állt Nixon figyelmének központjában, egyrészt úgy érezte, hogy bármit is tesz, akkor az amerikai zsidók ellenezni fogják újraválasztását.

1973. október 6-án az Egyiptom és Szíria vezette arab koalíció, amelyet a Szovjetunió fegyverekkel és hadianyagokkal támogatott, megtámadta Izraelt a jom kippuri háború során. Izrael súlyos veszteségeket szenvedett el és Nixon személyes felelősséget vállalva elrendelte az izraeli veszteségek utánpótlását. Több mint egy héttel később, mire az Egyesült Államok és a Szovjetunió megkezdte a fegyverszüneti tárgyalásokat, Izrael amerikai támogatással mélyen behatolt az ellenséges területre. A fegyverszüneti tárgyalások gyorsan szuperhatalmi válsággá váltak, amikor Izrael fölénybe került, Anvar Szadat egyiptomi elnök közös amerikai-szovjet békefenntartó missziót kért, amit az Egyesült Államok visszautasított. Amikor Brezsnyev azzal fenyegetőzött, hogy katonailag egyoldalúan kikényszerít minden békefenntartó missziót, Nixon utasította az amerikai hadsereget DEFCON-3 készenléti szintre való váltásra és minden katonai személyzetet egy atomháborúra való felkészültségre. Ekkor állt a világ a legközelebb egy nukleáris háborúhoz a kubai rakétaválság óta. Nixon akciói következtében Brezsnyev végül meghátrált.

Mivel Izrael győzelme nagyrészt az Egyesült Államok támogatásának volt köszönhető, az arab OPEC-országok úgy döntöttek, hogy leállítják a kőolaj eladását az Egyesült Államoknak, ami az 1973-as olajválsághoz vezetett. Az embargó 1973 végén benzinhiányt okozott az Egyesült Államokban és végül az olajtermelő országok véget vetettek a közel-keleti béke fenntartásának.

A háború után és Nixon elnöksége alatt az Egyesült Államok 1967 óta először élesztette újjá az Egyiptommal való kapcsolatait. Nixon a közel-keleti válságot használta fel a megrekedt közel-keleti béketárgyalások újraindítására. Október 20-án Kissingernek írt bizalmas levelében ezt írta: „Úgy vélem, hogy kétségtelenül most szembesülünk az elmúlt 15 év legjobb lehetőségével, hogy tartós békét építsünk a Közel-Keleten. Meggyőződésem, hogy a történelem felelőssé tesz minket, ha hagyjuk, hogy ez a lehetőség elcsússzon… Most az állandó közel-keleti egyezséget tartom a legfontosabb végső célnak, amelynek szentelnünk kell magunkat.”

Nixon 1974 júniusában tette egyik utolsó nemzetközi látogatását a Közel-Keleten és ő lett az első elnök, aki Izraelbe látogatott.

Belpolitika[szerkesztés]

Gazdaság[szerkesztés]

Nixon 1969-es hivatalba lépésekor az infláció 4,7% volt, ami a legmagasabb arány a koreai háború óta. A Nagyszerű Társadalom nevű jóléti programokat Johnson elnöksége alatt hozták meg, ami a vietnámi háború költségeivel együtt nagy költségvetési hiányt okozott. A munkanélküliség alacsony volt, de a kamatok egy évszázada a legmagasabbak voltak. Nixon fő gazdasági célja az infláció csökkentése lett, ennek legnyilvánvalóbb eszköze a háború befejezése volt. Ezt azonban nem lehetett egyik napról a másikra megvalósítani és az amerikai gazdaság 1970-ben is küszködött, ami hozzájárult a félidős kongresszusi választásokon a republikánusok gyenge teljesítményéhez, a demokraták Nixon elnöksége alatt mindkét kongresszusi házat ellenőrzésük alá vonták. Nigel Bowles politikai közgazdász szerint az új elnök alig változtatott Johnson politikáján elnöksége első évében.

Nixont sokkal jobban érdekelte a külügy, mint a belpolitika, de úgy vélte, hogy a választók inkább a saját pénzügyi helyzetükre összpontosítanak és hogy a gazdasági feltételek veszélyt jelentenek az újraválasztására. Javasolta az államok támogatását, de a kongresszus a költségvetési folyamat során ezt elutasította. Nixon azonban politikai elismerést kapott, amiért kiállt értük. 1970-ben a kongresszus hatalmat adott az elnöknek, hogy bér- és árellenőrzést vezessen be, bár a demokrata többség, tudva, hogy Nixon egész karrierje során ellenezte az ilyen ellenőrzéseket, nem számított arra, hogy Nixon ténylegesen használni fogja ezt a hatalmát. Mivel az infláció 1971 augusztusára nem rendeződött és az elnökválasztás közeledett, Nixon összehívta gazdasági tanácsadóinak csúcstalálkozóját a Camp Davidbe. Nixon opciói a munkanélküliség csökkentése és a dollár rögzített árfolyamának megszüntetésére vonatkozó költségvetési expanzionista politika korlátozása volt. Ezt követően ideiglenes bér- és árellenőrzést hirdetett, lehetővé tette a dollár számára a versengést más valutákkal szemben és véget vetett a dollár aranypénzre való átválthatóságának.

Ez a Bretton Woods-i rendszer összeomlásához vezetett. Nixon politikája bár 1972-ig mérsékelte az inflációt, utóhatásuk hozzájárult az infláció erősödéséhez második ciklusa és a Ford-kormányzat alatt. Thomas Oatley szerint a Bretton Woods-i rendszer azért omlott össze, hogy Nixon megnyerhesse az 1972-es elnökválasztást.

Miután Nixont újraválasztották, az infláció visszatért. 1973 júniusában újra árszabályozást vezetett be. Az árellenőrzés népszerűtlenné vált a lakosság és az üzletemberek számára, akik úgy látták, hogy a szakszervezetek előnyösebbek az árellenőrző bürokráciánál. Az ellenőrzések élelmiszerhiányt eredményeztek, mivel a hús eltűnt az élelmiszerboltokból. Az infláció ellenőrzésének elmulasztása ellenére az ellenőrzések lassan véget értek és 1974. április 30-i törvény véget vetett érvényességüknek.

Kormányzati kezdeményezések és szervezetek[szerkesztés]

Nixon a hatalmat az állami és helyi választott tisztviselőkre szorgalmazta átruházni, bár a kongresszus ellenségesen lépett fel ezekkel az elképzelésekkel szemben, csak néhányat fogadott el közölük.

Nixon későn támogatta a természetvédelmi mozgalmat. A környezetvédelmi politika nem volt jelentős kérdés az 1968-as választásokon, a jelölteket ritkán kérdezték meg ebben a témában. Nixon 1970-ben az Unió helyzetéről szóló beszédében új utat nyitott azáltal, hogy a környezetpolitikáról beszélt. Látta, hogy az először 1970 áprilisában tartott Föld Napja a választók érdeklődési hullámát vetíti előre a témában és ezt igyekezett a saját hasznára fordítani; júniusban bejelentette a Környezetvédelmi Hivatal (EPA) megalakulását. Tanácsadójára, John Ehrlichmanra támaszkodott, aki a természeti erőforrások védelmét részesítette előnyben, hogy a környezetvédelmi kérdésekben ne legyen baj. A nemzeti környezetvédelmi politikáról szóló törvény számos szövetségi projekt esetében megkövetelte a környezeti hatástanulmányokat és az elnök számos természetvédelmi intézmény létrehozását is támogatta.

1971-ben Edward Kennedy szenátor olyan jogszabályt javasolt, amely biztosítja a kormány által irányított egyetemes egészségügyi ellátást, válaszul az egészségügyi kiadások jelentős növekedésére mind az állami, mind a magánszektorban. Válaszul Nixon bemutatott egy tervet, hogy magán egészségbiztosítást nyújtson a legszegényebb családok számára, és megkövetelje a munkáltatóktól, hogy minden alkalmazottjuknak nyújtsanak fedezetet. Mivel ez körülbelül 40 millió embert hagyott volna védelem nélkül, Kennedy és a többi demokrata nem volt hajlandó támogatni Nixont, és terve kudarcot vallott, bár az orvosi védelemhez való hozzáférés elősegítésére irányuló javaslatát 1973-ban elfogadták.

Nixont aggasztotta a hazai kábítószer-használat elterjedtsége, különösen a vietnámi amerikai katonák körében. Háborúra szólított fel a drog ellen. Emellett növelte az oktatásra és a rehabilitációs létesítményekre szánt forrásokat. Egyik politikai kezdeményezéseként Nixon 1971 februárjában több pénzt kért a sarlósejtes betegség kutatására, kezelésére és oktatására, és 1972. május 16-án aláírta az Országos Sarlósejtes Anémia Ellenőrzési Törvényt. Míg Nixon az olyan nagy horderejű termékekre fordított kiadások növelésére szólított fel, mint a sarlósejtes betegség és a rák elleni háború, ugyanakkor arra törekedett, hogy csökkentse a Nemzeti Egészségügyi Intézetek kiadásait.

Polgári jogok[szerkesztés]

A Nixon-kormány nevéhez fűződik a déli állami iskolák első nagyszabású integrációja. Nixon középutat keresett a szegregációpárti Wallace és a liberális demokraták között, akiknek az integráció támogatása elidegenített néhány déli fehéret. Reménykedve abban, hogy 1972-ben jó eredményt ér el délen, addigra igyekezet a deszegregációt politikai kérdésként kezelni. Nem sokkal beiktatása után Agnew alelnököt egy munkacsoport élére állította, amely a helyi vezetőkkel – fehérekkel és feketékkel egyaránt – együttműködve határozta meg, hogy integrálják a helyi iskolákat. Agnew-t kevésbé érdekelte a munka, és annak nagy részét George Shultz munkaügyi miniszter végezte. Szövetségi segély rendelkezésre állt. 1970 szeptemberére a fekete gyerekek kevesebb mint 10%-a járt szegregált iskolába. 1971-re azonban az északi városokban a deszegregáció miatti feszültségek felszínre kerültek, dühös tiltakozásokkal amiatt, hogy a gyerekeket a környékükön kívüli iskolába vitték busszal a faji egyensúly elérése érdekében. Nixon ezt személyesen is ellenezte, de betartatta a használatát előíró bírósági döntéseket.

Egyes tudósok, mint James Morton Turner és John Isenberg úgy vélik, hogy Nixon, aki 1960-as kampányában a polgári jogok mellett erősen kiállt, elnökként lelassította a deszegregációt, és a déli fehérek faji konzervativizmusára apellált, akiket feldühített a polgárjogi mozgalom. Remélte, hogy ez növelni fogja 1972-es választási esélyeit.

Az állami iskolák szegregációjának megszüntetése mellett Nixon 1970-ben végrehajtotta a Philadelphia-tervet, az első jelentős szövetségi pozitív diszkriminációs programot. Jóváhagyta az 1972-ben elfogadott egyenlő jogok módosítását. Nixon 1968-ban az ERA támogatójaként kampányolt, bár a feministák bírálták, amiért megválasztása után keveset tett az ERA vagy ügyük segítése érdekében. Ennek ellenére több nőt nevezett ki adminisztrációs pozíciókra, mint Lyndon Johnson.

Űrpolitika[szerkesztés]

Közel egy évtizedes erőfeszítés után az Egyesült Államok 1969. július 20-án megnyerte az űrhajósok Holdra szállásáért folytatott versenyt az Apollo–11 repülésével. Neil Armstrong és Buzz Aldrin holdsétájuk során Nixon telefonbeszélgetést folytatott velük, melyet a „Fehér Házból valaha kezdeményezett legtörténelmibb telefonhívásnak” nevezte.

Nixon nem volt hajlandó a Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatal (NASA) finanszírozását olyan magas szinten tartani, mint az 1960-as években, amikor a NASA arra készült, hogy embereket küldjön a Holdra. Thomas O. Paine NASA-adminisztrátor ambiciózus terveket dolgozott ki egy állandó bázis létrehozására a Holdon az 1970-es évek végére, és már 1981-ben elindított egy expedíciót a Marsra. Nixon a költségek miatt mindkét javaslatot elutasította. Az elnök 1969-ben a Manned Orbital Laboratory programját is törölte, mivel a pilóta nélküli felderítő műholdak költséghatékonyabb módszert jelentenek ugyanezen felderítési cél elérésére. A NASA lemondta az utolsó három tervezett Apollo Hold-küldetést, hogy a Skylabot hatékonyabb pályára állítsa és pénzt szabadítson fel a Space Shuttle tervezésére és építésére.

1972. május 24-én Nixon jóváhagyta a NASA és a szovjet űrprogram közötti ötéves együttműködési projektet, amelynek csúcspontja 1975-ben az amerikai Apollo-18 és a Szojuz-19 űrhajók összekapcsolódása volt a Föld körüli pályán.

Újraválasztás, Watergate-botrány és lemondás[szerkesztés]

1972-es elnökválasztási kampány[szerkesztés]

Bővebben: 1972-es amerikai elnökválasztás

Nixon úgy vélte, hogy hatalomra kerülése a politikai átrendeződés pillanatában tetőzött. A demokrata „szilárd dél” már régóta a republikánusok ambíciói közé tartozott. Goldwater több déli államot is megnyert az 1964-es polgárjogi törvény ellenzésével, de elidegenítette a mérsékeltebb délieket. Nixon erőfeszítései a dél megszerzésére 1968-ban, Wallace jelöltsége megakadályozta. Első ciklusa alatt egy déli stratégiát folytatott, olyan deszegregációs politikát, amelyek széles körben elfogadhatóak a déli fehérek körében, arra ösztönözve őket, hogy a polgárjogi mozgalom után igazodjanak át a republikánusokhoz. Két déli konzervatívot, Clement Haynsworth-t és G. Harrold Carswell-t jelölte a Legfelsőbb Bíróságra, de egyiket sem erősítette meg a Szenátus.

Nixon 1972. január 5-én beírta nevét a New Hampshire-i előválasztásra, ezzel gyakorlatilag bejelentve újraválasztásra való igényét. A republikánus jelölés elnyerését biztosította. Az elnök kezdetben arra számított, hogy demokrata ellenfele Edward Kennedy szenátor, a néhai elnök testvére lesz, aki esélyeit a Chappaquiddick-ban történt incidens nyomán elveszítette. Június 10-én George McGovern megnyerte a kaliforniai előválasztást és elnyerte a demokrata jelölést.

Nixont júliusban jelölték újra a republikánus konvención. A demokrata platformot gyávának és megosztónak minősítette. McGovern célja az volt, hogy jelentősen csökkentse a védelmi kiadásokat és támogatta az amnesztiát a sorozást kerülők számára, valamint az abortuszhoz való jogot. Mivel egyes támogatói a kábítószer legalizálása mellett állt, McGovernt az „amnesztia, az abortusz és a kábítószer” mellett állónak tekintették. McGovern esélyeit az is rontotta, hogy támogatta alelnökjelöltjét, Thomas Eagletont, akit kizártak a jegyből, miután kiderült, hogy depressziós kezelést kapott. Nixon a közvélemény-kutatásokban mindig előrébb járt és november 7-én újraválasztották az amerikai történelem egyik legnagyobb földcsuszamlásszerű választási győzelmében. Csak egy államot, Massachusettset és DC-t nem nyerte meg.

Watergate[szerkesztés]

Bővebben: Watergate-botrány

A Watergate kifejezés alatt a Nixon-kormány tagjai által végzett titkos és gyakran illegális tevékenységek sorát értjük. Olyan tevékenységre kell gondolni, mint például a politikai ellenfelek irodáinak feldúlása, valamint az aktivista csoportok és politikai szereplők zaklatása, lehallgatása. A tevékenységeket azután hozták napvilágra, hogy 1972. június 17-én, öt hónappal a választások előtt, öt férfi betört a Demokrata Párt székházába, a washingtoni Watergate-hotelbe. A The Washington Post felkapta az ügyet, Carl Bernstein és Bob Woodward riporterek a „Mély torok” néven ismert informátorra támaszkodtak – akiről később kiderült, hogy Mark Felt, az FBI társigazgatója –, hogy összekapcsolják a férfiakat a Nixon-adminisztrációval. Nixon elfogultnak és félrevezetőnek nevezte az újságcikkeket. Egy sor leleplezés világossá tette, hogy a Nixon elnök újraválasztására létrehozott bizottság, majd később a Fehér Ház is részt vett a demokraták szabotázsára tett kísérletekben. Összesen 48 tisztviselőt ítéltek el törvénysértésért.

1973 júliusában Alexander Butterfield eskü alatt tanúskodott a Kongresszus előtt arról, hogy Nixonnak titkos lehallgatási rendszere van, és beszélgetéseit és telefonhívásait az Ovális Irodában rögzítette. Ezeket a kazettákat Archibald Cox idézte be. Cox hiába kért másolatot az Ovális Irodától, az elnök megpróbálta rávenni Coxot, hogy lehetetlenítse el a nyomozást. Nixon átiratokat adott a beszélgetésekről, de a tényleges szalagokat nem. Nixon októberben a „szombat esti mészárlás” során számos ellene áskálódó politikust kirúgott hivatalából, köztük Coxot is. Novemberben Nixon ügyvédjei elárulták, hogy a Fehér Házban 1972. június 20-án tartott beszélgetések kazettája 18 és fél perces szünetet tartott. Rose Mary Woods, az elnök személyi titkára vállalta a felelősséget a szakadásért, mondván, hogy véletlenül letörölte a részt a szalag átírása közben. A szakadék, bár nem meggyőző bizonyítéka az elnök törvénysértésének, kétségbe vonta Nixon azon kijelentését, hogy nem volt tudomása a betörésről.

Bár Nixon népszerűségéből sokat veszített, még saját pártjában is, elutasította a jogsértésekkel kapcsolatos vádakat, és megfogadta, hogy hivatalban marad. Bevallotta, hogy követett el hibákat, de kitartott amellett, hogy nem tudott előzetesen a betörésről, nem szegett meg semmilyen törvényt, és csak 1973 elején értesült mindenről. 1973. október 10-én Agnew alelnök lemondott a Watergate-hez nem kapcsolódó okok miatt: Maryland kormányzójaként töltött ideje alatt megvesztegetés, adócsalás és pénzmosás vádjával ítélték el. Nixon első választása John Connally-ra esett, de úgy vélte, hogy a Kongresszus nem fogja őt megerősíteni, így Gerald Fordot, a Képviselőház kisebbségi vezetőjét választotta Agnew helyére.

1973. november 17-én, az Associated Press egyik televíziós adásában ezt mondta: „Az embereknek tudniuk kell, hogy elnökük csaló-e vagy sem. Nos, én nem vagyok csaló. Minden eredményemet kiérdemeltem.”

A felvételek körüli harcok 1974 elejéig folytatódtak, és áprilisban Nixon bejelentette, hogy 1200 oldalnyi átiratot tesz közzé a Fehér Ház beszélgetéseiről közte és munkatársai között. A Képviselőház igazságügyi bizottsága 1974. május 9-én elindította az elnök elleni vádemelési tárgyalásokat, amelyeket a nagy tévécsatornák közvetítettek. Július 24-én a Legfelsőbb Bíróság egyhangúlag úgy döntött, hogy a teljes szalagokat, nem csak a kiválasztott átiratokat, ki kell adni.

A botrány egyre több újabb vádat vont maga után az elnök ellen, a kormányzati szervek helytelen alkalmazásától kezdve a hivatali ajándékok elfogadásáig, valamint személyes pénzügyeiig és adóiig. Nixon többször is kijelentette, hogy hajlandó megfizetni az esedékes adókat, majd 1974-ben 465 000 dollárt (ami 2021-ben 2,6 millió dollárnak felel meg) fizetett vissza az adókból.

Nixon abban reménykedett, hogy még a folyamatos leleplezések által csökkent támogatottság ellenére is leküzdheti a vádakat. Az egyik új kazetta azonban, amelyet nem sokkal a betörés után vettek fel, azt mutatta, hogy Nixonnal nem sokkal a betörések után közölték a Fehér Ház kapcsolatáról a Watergate-betörésekkel, és jóváhagyta a nyomozás meghiúsítására irányuló terveket. A szalag 1974. augusztus 5-i kiadását követő nyilatkozatában Nixon elfogadta a felelősséget, amiért félrevezette az országot. A szenátus kisebbségi vezetője, Hugh Scott, Barry Goldwater szenátor és a képviselőház kisebbségi vezetője, John Jacob Rhodes nem sokkal később találkozott az elnökkel. Rhodes azt mondta Nixonnak, hogy felelősségre vonással kell szembenéznie a házban. Scott és Goldwater azt mondta az elnöknek, hogy legfeljebb csak 15 szavazata van a javára a szenátusban, ami jóval kevesebb, mint az a 34, amire szüksége volt ahhoz, hogy elkerüljék a hivatalból való eltávolítást.

Lemondás[szerkesztés]

Nixon szinte biztos volt abban, hogy felelősségre fogják vonják és el fogják eltávolítani hivatalától, ezért 1974. augusztus 9-én lemondott az elnökségről, miután előző este televíziós beszédet intézett a nemzethez. A lemondó beszédet az Ovális Irodából mondták, és élőben közvetítették a rádióban és a televízióban. Nixon azt mondta, hogy az ország érdekében lemond, és arra kérte a nemzetet, hogy támogassa az új elnököt, Gerald Fordot. Ezután áttekintette elnöksége eredményeit, különösen a külpolitika terén és megvédte elnöki sikereit.

Elnöksége után[szerkesztés]

Kegyelem és betegség[szerkesztés]

Lemondását követően Nixon és családja a kaliforniai San Clementben lévő La Casa Pacificába repültek. Életrajzírója, Jonathan Aitken szerint Nixon egy gyötrelmes lélek volt lemondása után. A Kongresszus látta el Nixon költségeit, ám az előirányzatot 850 000-ről 200 000 dollárra csökkentette. Nixon reggel 7:00-kor még íróasztalánál ült, mivel munkatársainak egy része még mindig nála volt – nem volt sok tennivalója.

Nixon lemondása sokak számára nem volt elég, a megbüntetését támogatták. Ford elnök és a Fehér Ház Nixon kegyelmét fontolgatta, még akkor is, ha ez népszerűtlen lenne az országban. Nixon – akit Ford küldöttjei kerestek fel – kezdetben vonakodott elfogadni a kegyelmet, de aztán beleegyezett. Az elnök ragaszkodott egy bűnbánó nyilatkozathoz, de Nixon úgy érezte, hogy nem követett el semmilyen bűncselekményt és nem kell ilyen dokumentumot kiadnia. Ford végül beleegyezett és 1974. szeptember 9-án teljes, szabad és abszolút kegyelmet adott elődjének, ami véget vetett a vádemelés minden lehetőségének. Nixon ezután kiadott egy nyilatkozatot:

„Hibáztam, amikor nem jártam el határozottabban és őszintébben a Watergate ügyében, különösen akkor, amikor az a bírósági eljárás szakaszába ért, és politikai botrányból nemzeti tragédiává nőtte ki magát. Szavakkal sem lehet leírni, milyen mélységesen sajnálom és milyen fájdalmat érzek azon gyötrelem miatt, amelyet a Watergate miatt elkövetett hibáim okoztak a nemzetnek és az elnökségnek, egy nemzetnek, amelyet annyira szeretek és egy intézményt, amelyet annyira tisztelek. ”

1974 októberében Nixon visszérgyulladást kapott. Orvosai azt mondták, hogy csak műtétel maradhat életben, Nixon ezt is választotta. Az elnök meglátogatta őt a kórházban. Ez idő alatt három volt tanácsadóját – Dean, Hademan, Ehrlichman –, akiket Nixon kirúgott, elítélte a bíróság a Watergate-ügy kapcsán. Nixont is behívták a tárgyalásokra. A The Washington Post nem hitt a betegségében, ezért kinyomtatott egy karikatúrát, melyen „rossz lábon” gipszben ábrázolták. John Sirica bíró a vádlottak tiltakozása ellenére mentegette Nixon jelenlétét. A Kongresszus utasította Fordot, hogy őrizze meg Nixon elnöki papírjait – ezzel több évtizedes jogi csatát megkezdve a dokumentumokért, amelyeket végül a volt elnök és birtoka nyert meg. Nixon kórházban volt, amikor az 1974-es félidős választásokat tartották és Watergate és a kegyelem hozzájárult a republikánusok vereségéhez, mintegy 49 képviselőházi és 4 szenátusi helyet veszítettek.

Visszatérés a közéletbe[szerkesztés]

1974 decemberében Nixon elkezdte tervezni a közéletbe való visszatérését, annak ellenére, hogy az országban erős volt iránta a rosszindulat.

1860-as amerikai elnökválasztás[szerkesztés]

19. elnökválasztás az Egyesült Államokban
← 1856	1860. november 6.	1864 →

Részvétel

81,2%

Párt

Republikánus Párt

Déli Demokraták

Alkotmányos Uniópárt

Demokrata Párt

Elnökjelölt

Abraham Lincoln

Állam

Alelnökjelölt

Hannibal Hamlin

Joseph Lane

Edward Everett

Herschel V. Johnson

Elektorok

180

72

39

12

Szavazatok

1 865 90839,8%

848 019

18,1%

590 901

12,6%

1 380 202

29,5%

Az elnökválasztó elektorok száma az USA tagállamai szerint

Az Amerikai Egyesült Államok alkotmányának előírása szerint 1860. november 6-án, kedden az országban elnökválasztást tartottak. A négyes versenyben a Republikánus Párt jelöltje, Abraham Lincoln a déli rabszolgaállamokban a szavazólapon nem megjelenve, északon népszerűségi többséget – ahol az államok már eltörölték a rabszolgaságot – és elektori többséget szerezve – amely csak az északi elektori szavazatokból állt – aratott győzelmet. Lincoln megválasztása az amerikai polgárháború kitöréséhez vezetett. 1860-ban választották meg az első olyan elnököt, aki a Republikánus Párthoz tartozott.

Az Egyesült Államok az 1850-es években egyre megosztottabbá vált, elsősorban a rabszolgaság nyugati területekre való kiterjesztése miatt. Az 1850-es évek közepétől a rabszolgaságellenes Republikánus Párt jelentős politikai erővé vált, amely a Kansas-Nebraska törvény és a Legfelsőbb Bíróság által 1857-ben Dred Scott ügyében hozott döntése ellen jött létre. A Republikánus Párt az 1856-os választásoktól kezdve a megszűnt Whig Pártot váltotta fel, mint a Demokrata Párt fő ellenzéke. A korábbi whigek és a semmittudók egy csoportja megalapította az Alkotmányos Uniópártját, akik elhallgatással leakarták venni a rabszolgaság kérdését a napirendről, mert az Unió létét érezték fenyegetve a kérdés további élezése által.

A republikánus konvenció Abraham Lincolnt jelölte az elnöki posztra, aki kampánya során megígérte, hogy nem avatkozik be a déli rabszolgaságba, de ellenzi a rabszolgaság kiterjesztését más területekre. A demokraták Stephen A. Douglas illinoisi szenátort jelölték. Douglas a népszuverenitás elve mellett állt ki, miszerint a telepeseknek kell eldönteniük, hogy engedélyezik -e vagy sem a rabszolgaságot az adott területeken. Ez viszont számos radikális rabszolgaságpárti déli demokratát elidegenített. Buchanan elnök támogatásával a déli demokraták John C. Breckinridge alelnököt jelölték. Az Alkotmányos Uniópárt John Bellt indította.

Lincoln fő ellenfele északon Douglas volt, aki két államban, Missouriban és New Jerseyben nyerte meg a népszavazást. Délen Bell három államot nyert meg, Breckinridge pedig a maradék 11-et. A déli államokat Lincoln megválasztása arra ösztönözte, hogy a beiktatás után elszakadjanak. Ez volt az első a hat egymást követő elnökválasztás közül, amelyen a republikánusok győztek.

Jelölések[szerkesztés]

Republikánus Párt[szerkesztés]

A Republikánus Párt jelöltjei, 1860
Abraham Lincoln	Hannibal Hamlin
elnökjelölt	alelnökjelölt

Illinois 7. kongresszusi körzetének volt képviselője (1847–1849)	Maine szenátora (1848–1857 & 1857–1861)

A Republikánus Nemzeti Konvenció 1860 május közepén ült össze, miután a demokraták kénytelenek voltak elnapolni a charlestoni konvenciójukat. Mivel a demokraták zűrzavarban voltak és az északi államokat átfésülték, a republikánusok magabiztosnak érezték magukat a chicagói konvenciójukon. William H. Sewardot tartották az élen, őt követte Salmon P. Chase és Edward Bates. Abraham Lincoln kevésbé volt ismert és nem tartották jó esélyesnek Sewarddal szemben. A whig háttérrel rendelkező Seward New York szenátora, korábban kormányzója volt, tehetséges politikusként tartották számon.

A konvenció előrehaladtával azonban kiderült, hogy az éllovasok, Seward, Chase és Bates mind elidegenítették a Republikánus Pártot. Sewardot radikálisnak állították be, a rabszolgaságról szóló beszédjei elkerülhetetlen konfliktushoz vezettek, amely megrémítette a mérsékelt küldötteket. Határozottan ellenezte a nativizmust, ami tovább gyengítette pozícióját. Régi barátja és szövetségese, a befolyásos Horace Greeley is elhagyta.

Chase, aki korábban demokrata volt, az 1840-es évek végén a demokratákkal való koalíciójával számos korábbi whigt elidegenített. Szilárd rabszolgaságellenes álláspontja azonban népszerűvé tette őt a radikális republikánusok körében. Ám hiányzott belőle a karizma és a politikai érzék.

A konzervatív Bates kevésbé esélyes jelölt volt, de mellé állt Horace Greeley, aki minden esélyt keresett Seward legyőzésére, akivel keserű viszályba került. Bates felvázolta álláspontját a rabszolgaság kiterjesztéséről és az összes polgár egyenlő alkotmányos jogairól, amely elidegenítette támogatóit a határ menti államokban és a déli konzervatívokban, míg a pártban a német amerikaiak azért ellenezték Bates-t, mert korábbi kapcsolatai voltak a semmitudókkal.

1988-as amerikai elnökválasztás[szerkesztés]

Az Amerikai Egyesült Államok alkotmányának előírása szerint 1988. november 8-án, kedden az országban elnökválasztást tartottak. A Republikánus Párt jelöltje, George H. W. Bush alelnök legyőzte a Demokrata Párt jelöltjét, Michael Dukakist, Massachusetts kormányzóját. Ez az első alkalom 1948 óta és máig a legutóbbi választás, amelyen egy párt egymás után háromszor nyerte meg az elnöki ciklust. Ez a legutóbbi, amelyen egy jelölt több mint 400 elektori szavazatot szerzett.

Ronald Reagan elnök az alkotmány értelmében nem indulhatott harmadik ciklusért, ezért támogatta alelnöke, Bush jelölését, aki éllovasként lépett be a republikánus előválasztásra és könnyedén elnyerte a jelöltséget. Dan Quayle indianai szenátort választotta futótársának. Dukakis az előválasztást azután nyerte meg, miután az olyan demokrata vezetők, mint Gary Hart és Edward Kennedy visszaléptek vagy elutasították az indulást. Lloyd Bentsen texasi szenátort választotta alelnökjelöltjének.

Bush agresszív kampányt folytatott, amely az erős gazdaságra, a városi bűnözés csökkentésére és Reagan politikájának folytatására összpontosított. Dukakist elitista massachusettsi liberálisként támadta, és Dukakis láthatóan nem reagált hatékonyan ellenfele kritikájára. Annak ellenére, hogy Dukakis kezdetben vezetett a közvélemény-kutatásokban, Bush a Republikánus Nemzeti Konvenció után előrelépett, és két vitában nyújtott erős teljesítménye után növelte előnyét. Bush döntő győzelmet aratott Dukakis felett, jelentős különbséggel megnyerte az elektori kollégiumot és a népszavazást.

Bush lett az első hivatalban lévő alelnök 1836 óta, akit elnökké választottak. 1908 és 1928 mellett ez az egyetlen elnökválasztás, amelyen a hivatalban lévő elnök pártja nyert anélkül, hogy az elnök lett volna a jelöltjük.

Jelölések[szerkesztés]

Republikánus Párt[szerkesztés]

George H. W. Bush	Dan Quayle
Republikánus Párt A Republikánus Párt jelöltjei, 1988
elnökjelölt	alelnökjelölt

Az Egyesült Államok alelnöke(1981–1989)	Indiana szenátora(1981–1989)

A republikánus előválasztás eredményei:

George H. W. Bush: 8 253 512 (67,90%)
Bob Dole: 2 333 375 (19,19%)
Pat Robertson: 1 097 446 (9,02%)
Jack Kemp: 331 333 (2,72%)

Bush váratlanul harmadik lett az iowai előválasztáson, amelyet 1980-ban meg nyert, Dole és Robertson mögött. Dole a New Hampshire-i előválasztás közvélemény-kutatásaiban is vezetett, és a Bush-kampány erre úgy reagált, hogy televíziós reklámokat futatott, amelyek Dole-t adóemelőként ábrázolták, míg az állam kormányzója Bush mellett kampányolt. Dole nem tett semmit ezeknek a hirdetéseknek az ellensúlyozására és Bush nyert, ezáltal döntő lendületet kapott. Miután elkezdődtek a további előválasztások, Bush szervezeti erejét és adománygyűjtő előnyét egyik jelölt sem tudta felülmúlni, így a jelölés biztos volt számára.

A republikánus konvenciót New Orleansban tartották. Busht egyhangúlag jelölték, és Dan Quayle szenátort választották futótársává. Elfogadó beszédében Bush ezt mondta: „Olvassák le a számról: nem lesznek új adók.” Ez az ígéret jelentősen hozzájárult 1992-es választási vereségéhez.

Demokrata Párt[szerkesztés]

Michael Dukakis	Lloyd Bentsen
Democratic Party (United States) A Demokrata Párt jelöltjei, 1988
elnökjelölt	alelnökjelölt

Massachusetts kormányzója(1975–1979, 1983–1991)	Texas szenátora(1971–1993)

Az 1984-es elnökválasztáson a demokraták Walter Mondale-t, egy hagyományos New Deal liberálist jelöltek. Amikor Mondale-t földcsuszamlásszerűen legyőzték, a pártvezetők alig várták, hogy új irányt keressenek az 1980-as és 1984-es vereségek után. Miután Bush imázsát sokkal jobban befolyásolta az Irán-Contra botrányban való részvétele, mint Reaganét, és miután a demokraták az 1986-os kongresszusi választásokon egy gazdasági visszaesést követően visszaszerezték a Szenátus irányítását, a párt vezetői optimistábbak voltak abban, hogy 1988-ban szorosabb versenyben legyenek a republikánusokkal, bár az elnökség elnyerésének valószínűsége még mindig csekély volt, tekintettel a Reagan alatti jólétre.

A párt egyik célja az volt, hogy új, friss jelöltet találjon, aki túl tud lépni a múlt hagyományos New Deal-Nagyszerű Társadalom elképzelésein, és új képet tud nyújtani a demokratákról a nyilvánosságnak. Ennek értelmében a pártvezetők megkísérelték Mario Cuomo new yorki kormányzó jelölését. Cuomo az 1984-es demokrata konvención elmondott vitaindító beszédével sok demokraták lenyűgözött, és úgy gondolták, hogy erős jelölt lesz. Miután Cuomo úgy döntött, hogy nem indul, a demokrata éllovas 1987-ben Gary Hart szenátor volt. Hart erőteljesen szerepelt az 1984-es demokrata előválasztásokon, és Mondale veresége után mérsékelt centristaként pozícionálta magát.

A házasságon kívüli kapcsolatokról és a múltbeli adósságokról szóló pletykák azonban megzavarták Hart kampányát. Ennek orvoslására meggondolatlanul arra kérte az újságírókat, hogy kövesség mindenhova. A Miami Herald egy névtelen jelentést kapott, hogy barátja, Donna Rice kapcsolatban áll Harttal. A Herald 1987. május 3-án arról számolt be, hogy egy fiatal nőt láttak a washingtoni házában, majd néhány nappal később fényképek is kerültek elő, amelyen ugyanazzal a nővel, Rice-el szórakozik. Számos más média is felkapta a történetet, Hart népszerűsége a közvélemény-kutatásokban zuhant. Május 8-án ki is esett a versenyből. 1987 decemberében sok szakértőt meglepett azzal, hogy folytatta kampányát, de a házasságtöréssel kapcsolatos vádak végzetes csapást mértek jelöltségének esélyeire és rosszul teljesített az előválasztáson, mielőtt ismét kiesett volna.

Edward Kennedy szenátort potenciális jelöltnek tekintették, de 1985 őszén kizárta magát a versenyből. Két másik, lehetséges jelöltként említett arkansasi, Dale Bumpers szenátor és Bill Clinton kormányzó is visszautasította az indulást.

Joe Biden kampánya is botrányokba torkollott, miután azzal vádolták, hogy plagizálta Neil Kinnock, a brit Munkáspárt akkori vezetőjének beszédét. A Dukakis-kampány titokban közzétett egy videót, amelyen Bident filmre vették, amint egy Kinnock-beszédet ismételgett, kisebb módosításokkal. Biden később figyelmen kívül hagyásnak nevezte, hogy elmulasztotta tulajdonítani az idézeteket. Emellett a Delaware-i Legfelsőbb Bíróság felmentette egy plágiumvád alól, amelyet jogi egyetemi évei alatt követett el. Ennek eredményeként Biden kiesett a versenyből.

Al Gore szenátor is harcba szállt a jelölésért, aki 1988-ban töltötte be 40. életévét, mely korral 1896 óta a legfiatalabb elnökjelölt lett volna és megválasztása esetén a valaha volt legfiatalabb elnök.

Miután Hart visszalépett, nem jelent meg egyértelmű éllovas, mielőtt elkezdődtek volna az előválasztások. Az elsőt Iowában tartották, melyet Dick Gephardt nyert meg, aki három héttel korábban populistaként kezdett kampányolni, és előnye a közvélemény-kutatásokban megnövekedett. A második helyen Paul M. Simon illinoisi szenátor, míg a harmadik Michael Dukakis massachusettsi kormányzó végzett. Az ezt követő new hampshire-i előválasztást Dukakis nyerte, Gephardt lett a második, Simon pedig a harmadik. Gephardt jelöltségének gyengítése érdekében Dukakis és Gore is negatív televíziós hirdetéseket futtatott ellene. A hirdetések meggyőzték az United Auto Workers nevű szakszervezetet, hogy vonja vissza Gephardt támogatását, ez megbénította Gephardt kampányát, mivel nagymértékben támaszkodott a szakszervezetek támogatására.

Március 8-án, a Szuperkedden Dukakis hat előválasztást nyert, Gore ötöt, Jesse Jackson ötöt, Gephardt egyet, Gore és Jackson pedig a déli államokat osztották meg. A következő héten Simon megnyerte Illinoist, Jackson a második lett. Jackson 6,9 millió szavazatot szerzett és 11 versenyt nyert meg: hét előválasztást és négy caucust. Rövidell azután, hogy a michigani caucusban a szavazatok 55%-át megszerezte, több ígéretet tett küldöttje volt, mint az összes többi jelöltnek.

Jackson kampánya kevesebb mint két héttel később jelentős visszaesést szenvedett el, amikor Dukakis legyőzte a wisconsini előválasztáson, majd new yorki és pennsylvaniai győzelmeivel gyakorlatilag véget vetett Jackson reményeinek a jelöléssel kapcsolatban.

A Demokrata Nemzeti Konvenciót Atlantában tartották július 18. és 21. között. Bill Clinton beszédet mondott Dukakis támogatására, amely a tervek szerint 15 percig tartott volna, de olyan sokáig elhúzódott, hogy néhány küldött elkezdett kiabálni, hogy fejezze be, nagy éljenzést kapott, amikor azt mondta: „Zárásként…”.

Jackson támogatói úgy gondolták, hogy mivel a második helyen végzett, jogosult az alelnöki székre. Dukakis ezzel nem értett egyet és helyette Lloyd Bentsen texasi szenátort választotta. Bentsen választása sokakat arra késztetett, hogy a médiában a jegyet „Boston-Austin tengelynek” nevezzék. Ezt összehasonlították John F. Kennedy és Lyndon B. Johnson 1960-as jegyére, mivel ugyanúgy Kennedy massachusettsi, Johnson pedig texasi volt.

A Demokrata Nemzeti Konvenció eredményei
Elnökjelölt		Alelnökjelölt
Michael Dukakis	2876,25	Lloyd Bentsen	4162
Jesse Jackson	1218,5
Richard Stallings	3
Joe Biden	2
Richard Gephardt	2
Gary Hart	1
Lloyd Bentsen	1

Más pártok[szerkesztés]

Ron Paul és Andre Marrou alkották a Libertárius Párt elnöki jegyét. Kampányuk során a katonai be nem avatkozással kapcsolatos globális politika elfogadására szólított fel, a szövetségi kormány oktatásban való részvételének megszüntetését szorgalmazta, bírálta Reagan Szovjetunióval kapcsolatos külpolitikáját és tiltakozott a drogellenes háború ellen.

Az Új Szövetség Párt indította az első jelöltet, aki mind az 50 államban szavazati jogot kapott Lenora Fulani és Joyce Dattner, két nő személyében. Egyben Fulani volt az első ilyen afroamerikai is. Kampányuk során a munkanélküliség, az egészségügyi ellátás és a hajléktalanság kérdésére összpontosítottak.

Willa Kenoyer és Ron Ehrenreich volt a Szocialista Párt jelöltjei, és a decentralizált kormányzati megközelítést szorgalmazták a munkások igényei által meghatározott politikával.

David E. Duke a Populista Párt jelöltjeként indult. A louisianai Ku Klux Klan egykori vezetője a fehérek felsőbbrendűségével értett egyet konzervatívabb álláspontokkal, mint például a Latin-Amerikából érkező bevándorlás nagy részével és a pozitív diszkriminációval való ellenállás.

A választás[szerkesztés]

Kampány[szerkesztés]

A választások során a Bush-kampány arra törekedett, hogy Dukakist ésszerűtlen massachusettsi liberálisként ábrázolja. Dukakist olyan álláspontjai miatt támadták, mint például az iskolai hűségeskü elismétlésének ellenzése, és hogy „az ACLU tagdíjfizető tagja”. Dukakis erre úgy reagált, hogy ő „büszke liberális” és szerinte ez nem lehet rossz kifejezés Amerikában.

Richard Nixon

Az Egyesült Államok 37. elnöke
Hivatali idő 1969. január 20. – 1974. augusztus 9.
Alelnök(ök)	Spiro Agnew (1969-1973) Gerald Ford (1973-1974)
Előd	Lyndon B. Johnson
Utód	Gerald Ford
Az Egyesült Államok 36. alelnöke
Hivatali idő 1953. január 20. – 1961. január 20.
Elnök	Dwight D. Eisenhower
Előd	Alben W. Barkley
Utód	Lyndon B. Johnson
Kalifornia szenátora
Hivatali idő 1950. december 1. – 1953. január 1.
Előd	Sheridan Downey
Utód	Thomas Kuchel
Kalifornia 12. kongresszusi kerületének képviselője
Hivatali idő 1947. január 3. – 1950. november 30.
Előd	Jerry Voorhis
Utód	Patrick J. Hillings
Katonai pályafutása
Szolgálati idő	1942–1946
Csatái	második világháború csendes-óceáni háború

Született	1913. január 9. Yorba Linda, Kalifornia, USA
Elhunyt	1994. április 22. (81 évesen) New York, USA
Sírhely	Richard Nixon Presidential Library and Museum
Párt	Republikánus Párt

Szülei	Francis A. Nixon Hannah Milhous
Házastársa	Pat Ryan
Gyermekei	Tricia, Julie
Foglalkozás	politikus, jogász, író, tiszt
Iskolái	Whittier Gimnázium Duke Egyetem
Halál oka	agyi érkatasztrófa
Vallás	kvéker



Richard Nixon aláírása