Szerkesztő:Milei.vencel/etiqa

Az etika az erkölcs tudománya. Az erkölcs maga az erényes élet. Erkölcsi tökéletesség nélkül nincs lelki fejlődés, lelki fejlődés nélkül nem érhető el megszabadulás, megvilágosodás vagy üdvösség.

Erkölcs nélkül a filozófia csak üres frázis, a vallás pedig teljesen értelmetlen. Az erkölcsi alapelveket nélkülöző hívő élet vagy spiritualitás álszent képmutatás. Lelkiség, vallás és erkölcs rokon értelmű fogalmak. Az erkölcs gyakorlatba ültetett vallás, a vallás elméletben megfogalmazott erkölcs.

Minden vallásnak megvan a maga etikája. Jézus hegyi beszéde vagy a Tízparancsolat erkölcsi tanításokat tartalmaz az ember felemelkedésére. Buddha nemes nyolcrétű ösvénye az etika lényege. Patandzsali erkölcsi korlátozásai, jamái és betartandó erkölcsi szabályai, nijamái szintén az erkölcs alapját tartalmazzák. A Bhagavad-gítában megemlített önmegtartóztatás fajtái nem más, mint etika. Az erkölcs alapelvei mindenhol ugyanazok, mert Istentől valók. A törvények vagy parancsolatok közvetlenül Istentől, a Legfelsőbb Lénytől erednek.

Minden erkölcs valódi gyökere az egyetemesség. Egyetemesség nélkül az erkölcs meghal. Ne tégy semmi olyat, ami mások kárára van, amit később megbánhatsz vagy szégyenkezned kellene miatta! Olyat cselekedj, ami dicséretre méltó, és amivel jót teszel magadnak és másoknak is! Ez a helyes magatartás rövid foglalata. Az erkölcsi szabályok azért lettek megalkotva, hogy az emberek tisztán éljenek e világban és minden sérelemtől megkíméljék egymást. Az erkölcs célja az, hogy az embert, alantas állati természetének legyőzésével az isteni természet magaslataiba emelje.

Kereszténység

Hegyi beszéd

Krisztus hegyi beszéde nemcsak a hívőknek szól, hanem az egész emberiségnek. Boldognak nevezi mindazokat, akik elfogadják világosságát, és aszerint élnek.

• bűnbánat
• szelídség
• igazságosság
• irgalmasság
• békesség
• harag-mentesség, megbocsátás
• tiszta beszéd
• tiszta szívűség
• esküdözéstől való tartózkodás
• adakozás, nagylelkűség
• felebaráti szeretet
• képmutatásmentesség
• imádkozás
• egyszerűség, lemondás az anyagiakról
• ítélkezés-mentesség

Buddhizmus

Nemes nyolcrétű ösvény

A nemes nyolcrétű ösvény Buddha egyik legfőbb tanítása volt, amely a szenvedés megszüntetéséhez és a megvilágosodáshoz vezető út.

• Helyes szemlélet - ez a szemlélet feltárja, hogy a szenvedés oka a vágyakban rejlik, és a vágyak megszüntetése a szenvedést is megszünteti.
• Helyes szándék - Buddha azt mondja, határozzuk el a lemondást, azaz hagyjunk fel a világi élettel és folytassunk szent életet, amely „mentes a kéjtől, a sóvárgástól és a vágyaktól”.
• Helyes beszéd - tartózkodás a hazugságtól, a rágalmazástól, a durva beszédtől és az üres fecsegéstől.
• Helyes cselekvés - tartózkodás a káros tettektől, érző lények elpusztításától, ártástól, nem adott dolog elvételétől és helytelen szexuális viselkedéstől, a vágyak mértéktelen kiélésétől.
• Helyes életmód - olyan életvitel, amelyben javainkat békés úton, tisztességesen és másoknak szenvedést nem okozva szerezzük meg.
• Helyes erőfeszítés: Megsemmisíteni mindazt a rosszat, ami már felmerült bennünk. A még meg nem született rossz létrejöttét megakadályozni. A még meg nem született jó létrejöttét elősegíteni. A már meglévő jót megtartani, ápolni.
• Helyes éberség - a test, az érzések, a gondolatok, illetve a jelenségek terén. A megvilágosodás akadályai: érzéki vágy, rosszakarat, tompaság, nyughatatlanság, kétely.
• Helyes elmélyedés - önvizsgálat

Hinduizmus

Jama és nijama

A jama és nijama etikai szabályokat és előírásokat fogalmaz meg a helyes élettel kapcsolatban a hinduizmusban és a jógában.

• erőszakmentesség, nem-ártás (ahimsza)
• igazmondás, igazságosság (szatja)
• a tulajdon tisztelete (asztéja)
• önmegtartóztatás, önfegyelmezés (brahmacsarja)
• önfegyelem, önmegtagadás, az ego visszaszorítása (tapasz)
• birtoklásmentesség (csak a létfenntartáshoz szükséges dolgok megtartása - aparigraha)
• képmutatásmentesség (árjava)
• külső és belső tisztaság (saucsa)
• önvizsgálat és önnevelés a szent iratok tanulmányozása által (szvádhjája)
• nagylelkűség, adakozás (dána)

Bhagavad Gítá

A Bhagavad-gítá a hinduizmus szent könyve, a védikus irodalom filozófiájának összefoglalása.

• alázatosság,
• büszkeség-nélküliség,
• erőszak-nélküliség,
• béketűrés,
• egyszerűség,
• egy hiteles lelki tanítómester elfogadása,
• tisztaság,
• kitartás,
• önfegyelem,
• az érzékkielégítés tárgyairól való lemondás,
• mentesség a hamis egotól ..
• nem kötődés emberekhez és tárgyakhoz
• az Irántam érzett állandó és tiszta odaadás .. elkülönülés az emberek általános tömegétől,
• az önmegvalósítás fontosságának felismerése

össz

Ma nyolc ilyen etikai fejlett vallást ismerünk: a hinduizmust, a dzsainizmust, a buddhizmust, a kínai univerzizmust, a párszizmust, a zsidó vallást, a kereszténységet és az iszlámot. Közülük a hinduizmus, a buddhizmus, az univerzizmus, a kereszténység és az iszlám együttesen a vallásos emberiség kilenctized részét teszik ki.

a természet és az erkölcs egységét és állandóságát kifejező „világtörvények” (dharma) írnak elő

Vallásnak azt a — megismerésben, gondolkodásban, érzésben, akaratban és cselekvésben kifejeződő — meggyőződést nevezzük, amely szerint személyes vagy személytelen transzcendens erők vannak működésben. Az etikai fejlett vallások ezt a meggyőződést a világ erkölcsi rendjébe vetett hittel kapcsolják össze; ez .a hit a cselekedetekért való erkölcsi felelősségnek, az egész magatartás igazságos megítélésének és a tökéletesség legmagasabb fokára való eljutás lehetőségének elképzelésében jut kifejezésre.

hindu

Sok hindu valamennyi istenség közül Visnut tartja a legfőbbnek. Benne ölt testet a világ fennmaradásának elve. Amikor az emberiséget az a veszély fenyegeti, hogy a gonosz erők erkölcsi pusztulásba döntik, ő jelenik meg valamilyen alakban, hogy a világot megmentse. A jövőben mint Kalki lép majd fel, hogy a jogrendet helyreállítsa.

Minden dologban és lényben örök törvény (dharma) munkálkodik. Ez a törvény megnyilvánul 1. a természet rendjében, hatására az égitestek kijelölt pályájukon haladnak, a folyók lefelé folynak, a növények kikelnek magjukból, az eső termékenyítő nedvességet permetez stb; 2. az erkölcsi rendben, amely minden lény számára előírja a helyes magatartást, a kasztoknak és életkorszakoknak megfelelő kötelességek betartására kényszerít, a jó és rossz cselekedetekért kiszabja a bért; 3. a mágikus-rituális rendben, amely a helyes életvitelhez elengedhetetlen szent cselekedetekről, áldozatokról stb. intézkedik. Sok filozófus szerint a világtörvény nem más, mint a végső, tovább már nem egyszerűsíthető világalapelv, amely mindenben és mindenen uralkodik. A mímánszá, a klasszikus szánkhja és más rendszerek (mint a dzsainizmus és a buddhizmus) kivétel nélkül valamennyi istent alárendelik ennek; ezek tehát olyan világnézetet képviselnek, amely csak halandó isteneket ismer, és mit sem tud a világ örökkévaló uráról, végső konzekvenciájában tehát ateista. A njája-vaisésika, valamint a (későbbi) jóga természetfilozófusai viszont az örökkévaló isten létezését tanítják, aki az anyagon és a lelkeken kívül létezik, de nem ő teremtette sem az egyiket, sem a másikat, hanem csak a világfolyamat rendjét tartja fenn. Ez az „ísvara”, ha a gondolatot következetesen végigvisszük, tulajdonképpen nem más, mint annak az örök törvénynek végrehajtója, amely végső soron rá magára is érvényes. Valójában tehát alá van rendelve a törvénynek, ha ezen belül kap is bizonyos mozgási szabadságot kegyeinek gyakorlására. A visnuita Madliva nagyobb jelentőséget tulajdonít az istennek, mert bár az anyagot és a lelkeket örökkévalónak és az istentől függetlenül létezőnek tartja, viszont az istent tekinti a világ kizárólagos causa efficiensének (ható okának), és ily módon az ontológiai pluralizmust igyekszik összekapcsolni a funkcionális monizmussal.

A legtöbb indiai filozófus, aki hisz az örökkévaló isten létezésében, a világot is tőle származónak tartja, tehát nemcsak a világ ható ősokának, hanem anyagi ősokának is őt tekinti. A világrend tehát csak az isteni akarat megnyilvánulási formája, minden az istenre vezethető vissza, ő bocsátotta ki magából a „dharmát”, a törvényt (Brih. 1, 4, 14).

A hinduizmus igen szoros kapcsolatban áll társadalmi elképzelésekkel, a legintimebb részletekre kiterjedően szabályozza a hivők mindennapi életét, a reggeli tisztasági fürdőtől egészen a szakrális cselekménynek tekintett déli étkezésig és az esti ájtatosságig; a kasztrendszer segítségével minden hivő számára előírja, mit és kivel egyék, mit tegyen, és mit kerüljön el. Ezeknek az egész emberi létet a legmesszebbmenően korlátozó rendelkezéseknek egyedüli célja az, hogy megőrizzék az erkölcsi és rituális tisztaságot. Minden tartós vagy átmeneti rituális tisztátalanságot kerülni kell, mert súlyos büntetést von maga után a földi életben és a túlvilágon, feltéve, hogy bonyolult és költséges vezekléssel jóvá nem teszik. Az, hogy a hinduk milyen rendkívüli jelentőséget tulajdonítanak bizonyos meghatározott előírások aprólékos megtartásának és bizonyos szertartások pontos elvégzésének, világosan kiderül abból, hogy a vallási közösségek, szekták és rendek közötti legtöbb szakadást nem a tanok vagy dogmák egyes pontjaiban felmerülő nézeteltérések, hanem a rituális dolgokban jelentkező ellentétek szokták előidézni. Noha mostanában sok régi nézet és szokás kezd meginogni, és a lakosság egyes rétegei közötti ellentéteket a legkülönfélébb reformtörekvésekkel igyekeznek enyhíteni — propagálják a különböző kasztokhoz tartozók közös étkezését, valamint az értelmetlen és káros szokások megszüntetését —, egyelőre mégsem számíthatunk a viszonyok gyors megváltozására, mivel e törekvések eddig csupán a városokban élő lakosság kis részénél találkoztak megértéssel, a hinduk 70 százaléka viszont vidéki lakos, márpedig ezek szívósan kitartanak régi szokásaik mellett.

Jellemző a hinduizmusra, hogy nem elégszik meg azzal, hogy valamennyi követőjének előírja bizonyos általános emberi, etikai vagy meghatározott rituális kötelesség megtartását, hanem a „hinduság”-ot alkotó rétegek és csoportok számára különleges, csak rájuk vonatkozó rendelkezéseket is tartalmaz, így ami az egyiknek szabad, az a másiknak tiltott. Nem csupán egyetemes „dharmá”-t tanít tehát, hanem „varnásrama-dharmá”-t is, olyan törvényt, amely az egyes kasztokra és életkorszakokra (családfő, aszkéta stb.) van szabva. Az etikai-rituális parancsolatok sokféleségének megvan a párja a vallási nézetek vonatkozásában is, úgy hogy Auguste Barth találó megállapítása: „la diversité en est l'essence méme” [az eltérés maga a lényeg], jól jellemzi a hinduizmust mind elméleti, mind gyakorlati szempontból.

Vallástörténetileg a hinduizmus mindenekelőtt azért tanulságos, mert megmutatja, hogy azonos világnézeti, erkölcsfilozófiai és mitológiai elképzeléseket különféleképpen lehet elrendezni, értelmezni és egésszé összekapcsolni. Valamennyi hindu (a modern reformerek kivételével) több istenben hisz, akik különböző kozmikus vagy etikai funkciókat töltenek be, közülük a legnagyobbnak azonban teljességgel eltérő hatalmat és jelentőséget tulajdonítanak, attól függően, hogy melyiküket tekintik a legfőbb világelvnek: egy személytelen világtörvényt vagy egy személytelen Minden az, hogy Indiában a primitív politeizmus leküzdése kétféle úton ment végbe. A görögöknél, germánoknál és más népeknél az az elképzelés, hogy a különböző istenek hatalma korlátozott, az egyes istenek által betöltött funkciók sokféleségéből már mintegy magától következett, és arra vezetett, hogy feltételezzék az istenek felett is hatalommal rendelkező, kifürkészhetetlen, vak végzet létezését. Egyes indiaiak is vallanak ehhez hasonló nézeteket, amennyiben a „Daivá”-t vagy a „Kálá”-t (időisten) tartják a világban végbemenő események végső, meghatározó tényezőjének. Az indiaiak kifejezetten etikai beállítottságának azonban jobban megfelel, hogy többségük nem valamilyen vaktában működő fátumban, hanem olyan erkölcsi világrendben (rita, dharma) lássa a legfőbb hatalmat, amelytől a világban és az életben végbemenő minden változás függ. Az upanisadok kora óta azért mégis tettek egy lépést előre az indiaiak: a sorsot a korábbi lét során végrehajtott, erkölcsi szempontból számító cselekedetekből fakadó következménynek, illetve e következmény utólag beért gyümölcsének értelmezik. „A sors nyilvánvalóan nem más, mint az ember korábbi életében tanúsított magatartása” -mondja Jádzsnyavalkja (1, 348). Ezzel a sorsot megfosztották kiszámíthatatlan, önkényes jellegétől, sötét hatalomból kérlelhetetlen következetességgel működő jogelvvé tették, amely a karmától, a tevékenységtől függ. Bhartrihari27, a költő (i. sz. 7. század) ezt világosan ki is fejezte egyik versében (2, 92): „Mi meghajlunk az istenek előtt, de ők is az átkozott sors kényszere alatt állanak. Akkor tehát a sorsot kellene imádni? Nem! Az ugyanis csupán fizetség ezért vagy azért a meghatározott cselekedetért. Ha a fizetség a cselekedetektől függ, mi hasznunk az istenekből és a sorsból? Tiszteld tehát a tetteket, amelyek felett még a sorsnak sincs hatalma!” A filozófusokkal, akik szerint a karma törvénye a világ felett uralkodó legeslegfőbb princípium, szemben állanak azok az istenhivők, akik egy legfőbb személyes istenben, Visnuban vagy Sivában látják a világ mindenható parancsolóját. Tanításukat úgy fejlesztették ki, hogy az általuk imádott istenek egyikét egyedül örökkévaló és soha el nem múló, senkinek alá nem rendelt legfőbb úrnak nyilvánították, a többi istent pedig korlátozott hatalommal s élettartammal rendelkező angyalok rangjára szállították le. A karma személytelen törvényéről mint a világegyetem tulajdonképpeni hajtóerejéről szóló teória és a szélsőséges teisták dogmái között középütt áll azoknak a nézeteknek sora, amelyek a világ urának tevékenységét és a világtörvényt összhangba igyekeznek hozni egymással, és eközben hol az egyiknek, hol a másiknak az elsőbbségét ismerik el. Annak, hogy egymástól ennyire eltérő nézetek létezhetnek egymás mellett, valamint annak, hogy e nézetek képviselői ellentéteiket sosem tették jelentős vallásháborúk vagy eretneküldözések kiindulópontjává, az az oka, hogy a legtöbb indiai, mint azt Hermann Keyserling28 kifejtette, nem hisz abban, hogy „bármely logikai rendszer alkalmas volna metafizikai igazságok tökéletesen pontos kifejezésére”, legfeljebb arra alkalmasak, hogy a „valódit többé-kevésbé érthető és meggyőző szimbolika formájában fejezzék ki”29. A túlvilági valóságról kialakított számtalan elképzelésben csupán annyi a közös, hogy az egyén fejlődésének és különleges igényeinek megfelelő lehetőséget biztosítanak a mulandó dolgok fölé emelkedéshez, és hogy végső etikai következtetéseikben megegyeznek. Egy szanszkrit mondás azt tartja: „A tudósok sokat vitatkoznak a szent helyekről, az istenről és a vallási kötelességekről, abban azonban, hogy az anya valami szent, és hogy a könyörületesség erény, minden rendszer egyetért.”30 27 Bhartrihari három satakát (száz strófából álló gyújteményt) írt. — Szerk. 28Nemet filozófus (+1946). 29Reisetagebuch eines Philosophen. [Egy filozófus útinaplója.] 6. kiad. Darmstadt, 1922. 1. köt 303. l. 30Szubhásitárnava, 95: B ö t h l i n , Otto von: Indische [indiai] Leipzig, 1868. 2756.

Buddhizmus

A buddhista erkölcs lényegét (kvintesszenciáját) állítólag már egy, a történelmi Buddha (Gautama Sziddhártha) előtt élt Buddha (bölcs) megfogalmazta: „Kerülni mindent, ami rossz, azt cselekedni, ami jó, és megtisztítani saját szívünket: ebből áll a buddhák tanítása.” Ennél tömörebben és magasztosabban nem is lehetne megfogalmazni azt, ami minden etika összegezése.

Az egyetemes célnak megvalósítása érdekében a mahájána buddhizmus aktív etikát tanít, eszményképe a bódhiszattva (megvilágosodott személy), azaz a buddhaság felé vezető úton haladó „bölcs lény”, aki a felebaráti szeretet szakadatlan gyakorlásával azon fáradozik, hogy másokkal jót cselekedjék, és őket is eljuttassa a megváltáshoz. Ez irányzat alapján inden embernek arra kell törekednie, hogy bódhiszattvává váljék.

A történelmi Buddha nyilatkozatainak túlnyomó része intelem az erkölcsös életmódra. A buddhista parancsolatok tisztán erkölcsi parancsok, vagyis olyan előírások, amelyek lehetőséget biztosítanak arra, hogy az ember az erkölcsi világrenddel (dharma) összhangban éljen. Aki ezeket követi, az fokozatosan átkerül a szamszára evilági partjáról a túloldalra, a nirvánába. A gyakorlati etikát a Magasztos alábbi kijelentése foglalja össze: „gyilkosság, lopás, nemi kicsapongás, hazugság, rágalmazás, gyalázkodás, fecsegés, kapzsiság, rosszindulat és téves nézet: ez az innenső part; a szakítás ezzel a tíz dologgal: ez a túlsó part”. Az említett fő tilalmakhoz: gyilkosság, lopás, házasságtörés, hazugság, hozzájárul még az alkoholtilalom; ez az öt alkotja az öt szabályt (pancsa-síla). A világiaknak csak ezt az öt vagy tíz parancsolatot kell megtartaniok, a szerzetesekre ezek szigorúbb formája érvényes (semmiféle nemi érintkezés), és ezenkívül még egész sor részletesen kidolgozott rendszabálynak kell eleget tenniük. Nagy súlyt helyeznek a meditáció, mivel ez vezet el a lélek megszabadulásához minden rossztól.

Kína

Kínában a vallási fejlődés a khthonikus hatalmak kultuszával kapcsolatos vad szokások fokozatos visszaszorításához és kigyomlálásához, továbbá az egész hitélet etikai elmélyüléséhez vezetett. Az utóbbinak jellemző sajátsága az égnek legfőbb istenként való felfogása, az égé, aki az egész világot áttekinti, a jókat megjutalmazza, a gonoszokat pedig megbünteti. Földi képviselője az uralkodó, aki a Menny Fiaként áldozatot mutat be neki. Mivel a királyi ősök tisztelete az ég kultuszával szoros kapcsolatba került - az uralkodó elődeit mint az ég istenének környezetében tartózkodókat képzelték el -, az állam vallásos színezetet nyert, és egyúttal erkölcsi alapot kapott azzal, hogy a családi kötelékekből fakadó kötelességeket az államfőre is kiterjesztették: az alattvalók szeretettel és hűséggel tartoznak fejedelmeiknek, akárcsak atyáiknak, a fejedelem viszont köteles megvédelmezni őket és gondoskodni róluk.

A konfuciánus etika azon a gondolaton alapszik, hogy az ember természettől fogva jó, és hogy minden rosszasága a belőle hiányzó belátás következménye. Ez az elmélet, amely később Meng-cenél (6, 1) találta meg részletes magyarázatát abban a tanításban, amely szerint „az emberek között nincs olyan, aki ne volna jó, éppúgy, amint a vizek között nem akad olyan, amelyik ne lefelé folyna”, már jóval Konfuciusz előtt ismeretes volt, mivel az univerzizmusban gyökerezett: a világegyetem harmonikus, tehát az embernek is annak kell lennie, ha a benne rejlő zavaró tényezők nem jutnak érvényre. Az ember nevelése ezért nem állhat másból, mint hogy közlik vele a helyes ismereteket. Ha ezeket magáévá teszi, azaz nem csupán külsőlegesen, hanem ténylegesen, annak egész lényegét felfogja, akkor ebből szükségszerűen következik, hogy a téves elképzeléseken alapuló hibákat elkerüli, és az erényre törekszik.

Aláveti magát az ég parancsainak, a magas rangú embereknek, és követi, amit a múltbeli bölcsek mondottak (L. 16, 8). Gyűlöli azokat, akik mások rossz tulajdonságait elhíresztelik, akik feljebbvalóikat megrágalmazzák, akik bátornak mutatkoznak, de hiányzik belőlük a jó modor, és akik határozottak ugyan, de egyben korlátoltak (L. 17, 24).

A konfuciánus etika nem éri be azzal, hogy egyesekből nemes jellemet farag, az egész népet akarja az erkölcs magas fokára felemelni. Abból az álláspontból indul ki, hogy a tömeg számára a fejedelmek és tisztségviselők magatartása az irányadó. „Az uralkodó olyan, mint a szél, az alattvalók olyanok, mint a fű. Ha a szél elsüvít a fű felett, annak meg kell hajolnia” (L. 12, 19). „Aki erényes voltával uralkodik, az hasonlatos a sarkcsillaghoz. Az a helyén marad, és valamennyi csillag körülveszi őt” (L. 2, 1). „Ha valaki parancsokkal kormányoz, és büntetéssel tartja fenn a rendet, akkor a nép kerüli, és nem lesz lelkiismeretes. Ha valaki (erényes) viselkedésének erejével kormányoz, és illendőséggel tartja fenn a rendet, a nép lelkiismeretes lesz, és eléri a jót” (L. 2, 3.). „Támogasd a becsületeseket, és mellőzd a gonoszokat, akkor a nép majd meghódol. Ha azonban a gonoszokat tünteted ki, és a becsületeseket mellőzöd, akkor a nép nem engedelmeskedik majd neked” (L. 2, 19).

Etikai tanításait Konfuciusz úgy terjesztette, hogy közben nem hivatkozott semmiféle istenre, aki az erkölcsi parancsokat kibocsátotta. Ebben alapvetően különbözik a keresztény morálteológusoktól, akik minden erkölcsi rendet egy égi törvényhozó parancsaira alapoznak.

A konfucianizmust nem önálló vallásnak, hanem csupán a kínai népi és nemzeti univerzista vallás interpretációjának kell tekintenünk. Abban, hogy az emberi gondolkodást, érzést, akaratot és cselekvést kapcsolatba hozza a transzcendenssel; azzal, hogy a világot azért tartja olyannak, amilyen, mert ezt a transzcendens határozza meg; abban, hogy szent érzelmeket idéz fel a profánokkal szemben; abban, hogy az etikát erkölcsi világtörvényre alapozza, és szakrális rítusokat ír elő - mindebben nem csupán morálfilozófia, hanem vallási rendszer; az a körülmény viszont, hogy Konfuciusz az egyéni léttel kapcsolatban a honnan és hová kérdésre nem ad választ, mindig újból azt eredményezte, hogy azok a gondolkodók, akik nem akartak az agnoszticizmusnál megmaradni, nem elégedhettek meg ezekkel a tanokkal, hanem szükségét érezték, hogy más bölcsek tanitásaival kiegészítsék.

Lao-ce etikai előírásaiban vonja le a gyakorlati következtetéseket alapeszméjéből, amely szerint az eredeti természetes egység a viszonylagos ellentétek keletkezése miatt szűnt meg. Az ember, ahelyett, hogy ösztönös biztonsággal a világtörvény útján járna, és cselekedeteiben ehhez alkalmazkodna, önző célokat követ, ennek következményeként eltávolodik az örök rendtől, és bajba kerül.

„Nincs nagyobb bűn, mint engedni a mohóságnak, nincs nagyobb baj, mint ha valaki nem tudja mérsékelni magát, nincs gonoszabb veszedelem, mint a nyerészkedési vágy” (46).87 Ezért annak, aki az igaz üdvösségre törekszik, le kell mondania minden élvezetről, és tökéletesen fel kell oldódnia a taóban, mintha gyermek lenne (20, 28, 52, 55). A tömegtől távol, csendes nyugalomban, rendíthetetlenül, saját erejének tudatában, kötekedő hajlam nélkül (68) hasonlatos a vízhez, amely minden létezőnek hasznára van, noha semmire sem becsülten odalenn lakozik a mélyben (8). A tao példájára a bölcs cselekvése a „nem cselekvés” (wu wei, 63); környezetére puszta létével gyakorol hatást, anélkül, hogy a gyorsan elavuló célokat görcsös igyekezettel hajszolná. A „wu wei” lényegét Lao-ce a következőképpen magyarázza: az, ami a leglágyabb a földön (a víz), tartósságban felülmúlja a legkeményebbet; az, ami ellenállás nélküli (az üres térben levő éter), behatol még a szilárd testekbe is (43).88 Lao-ce életeszménye tehát egészen más, mint Konfuciuszé. Az utóbbi az ember feladatát a földi léttel összefüggő tevékenységben látja, amely tevékenység megfelel a múlt nagy uralkodói által megmutatott formáknak és rítusoknak. Laoce szerint viszont a végső cél az örökkévalóságban való szemlélődő elmélyedés, a nyugodt vágynélküliség (3), a világi dolgoktól való tartózkodás; erre kell a bölcsnek törekednie. A bölcs béketűrő és engedékeny, nemcsak a jókhoz jó, hanem a gonoszokhoz is, nemcsak a hűségesekhez hű, hanem az árulókhoz is (49),89 a gyűlöletet is jósággal viszonozza (63). Lao-ce nem lett volna kínai, ha az indiai szentekhez hasonlóan csak az egyén tökéletesedését tartotta volna lehetségesnek. Népe gondolkodóira jellemző szociális hajlamainak megfelelően az általa hirdetett morális elveket alkalmas eszköznek tartotta arra, hogy megújítsa a család, a szűkebb haza, az ország és a világ erkölcsét (54).

a filozófiai-etikai taoizmus mellett létrejött a népszerű-vallásos taoizmus is. Ez, noha szintén Lao-cét és más gondolkodókat tisztelte mestereiként, elsősorban mégis a régi hagyomány mágikus-misztikus oldalát ápolta, és ezt a népi hiedelmek és babonák legkülönbözőbb formáival kapcsolta egybe. A buddhizmus ellen vívott harc és a vele való kiegyezés során átvett néhányat ennek elképzelései, rítusai és intézményei közül is, és ily módon sajátos, szinkretikus [kevert] rendszert hozott létre, amely nem csekély befolyást gyakorolt a kínai szellemi életre. Az az elképzelés, hogy a tudós parancsolhat a természetnek, az idők folyamán azzá a nézetté durvult, hogy előállítható az örök élet elixírje, amely fogyasztója számára megakadályozza az élet elpusztulását és nyugodt, halálon és újjászületésen felülemelkedett létet biztosít. Több kínai császárt annyira megzavart az a gondolat, hogy egy ún. „aranylabdacs” lenyelése árán halhatatlanná lehet, hogy egészségüket ezzel a gyógyszerrel tönkretették, és a halált, amelyet el szerettek volna kerülni, a kelleténél korábban idézték elő. Különösen a nagy Si huangti, aki könyvégetéseivel a régi kínai irodalom nagy részét elpusztította, lelkesedett erősen a taoista varázslatokért, annyira, hogy nemcsak minden rendelkezésére álló eszközzel támogatta, hanem ifjakból és szűzlányokból álló expedíciót küldött a tengeren keletre, hogy megkeressék a Boldogok Szigetét. A taoizmus egyik ágának sajátos fejlődése oda vezetett, hogy annak keretén belül valamilyen egyházféle jött létre, élén az „ég mesterével (T'ien-si). E papi dinasztia (főpapi uralkodóház) megalapítójának Csang Tao-linget (i. sz. t. század) tekintették, utódját mindig leszármazottai közül választották ki mágikus módszerekkel. Ezt a nős, ún. „taoista pápá”-t a legfőbb taoista isten, a „Jáde Császár” képviselőjének tartották. Mágiával foglalkozott, és szelleműző okleveleket bocsátott ki. Javaslatokat tett a szertartások császári hivatalának, hogy az arra érdemes személyeket, haláluk után isteni méltóságra emeljék.95 Székhelye 1016 óta a Csianghsziban fekvő „Sárkánytigrishegy”-en (Lunghusan) volt. 1930-ban, a Vörös Hadsereg bevonulásával e tisztség megszűnt. Az „ég mesterét” mindenkor csak a taoisták egy része ismerte el legfőbb lelki vezetőjének, a nős világi papok, akik mint ördögűzők, mágusok, geomanták [1. 153. 1.] és jövendőmondók tevékenykedtek. Voltak taoista kolostorok is, amelyekben szemlélődéssel foglalkozó szerzetesek éltek, és voltak taoista anachoreták [remeték], akik magányosan törekedtek önmaguk tökéletesítésére. A taoizmus történelme során külön vallássá lett, saját panteonnal, saját szent iratokkal, saját dogmákkal és rítusokkal, amelyek kialakításához gyakran a buddhizmus szolgált mintául. A taoista istenvilág csúcsán a „három tiszta” háromsága áll: 1. Jü Huang Sang ti, az égisten, akit „felséges Jáde Császár”-nak neveznek, 2. az „őskezdet (T'ai-ki), a megszemélyesített tao, aki P'an Ku, az első ember alakjában saját óriástestéből létrehozta a világot (akárcsak Ymir vagy a Rigvéda Purusája) és 3. az istenné tett Lao-ce. A panteon áttekinthetetlenül sok lakója közül, akikről fantasztikus mítoszokat mesélnek, a természetisteneken kívül elsősorban a nagyszámú védőszellem és oltalmazó isten érdemel említést, akik részben istenített hősök és bölcsek voltak.

Konfuciusz és Lao-ce volt az a két legreprezentatívabb vallásos gondolkodó, akiket Kína kitermelt. A konfucianizmuson és a taoizmuson kívül azonban minden korban voltak más irányzatok is, amelyek a világot magyarázták, és az erkölcsi és állami élet számára szolgáló normák felállításán fáradoztak. Jelentős filozófus volt Mo Ti (Mo-c'i, latinosan Miciusz i. e. 480 és 400 között); tekintélye időnként Konfuciuszéval vetekedett. Mo Ti azt tanította: az ég mindentudó, mindenható, mindenütt jelenlevő személyes lény, aki szeret és gyűlöl. Ő a világ erkölcsi rendjének forrása, a szellemek és démonok, akik részt vesznek a világ kormányzásában, éppúgy alattvalói, mint az emberek. Szereti az embereket, és azt akarja, hogy azok is szeressék egymást. Ezt az emberszeretetet egyetemesen kell gyakorolni, tehát nem szabad csak a családhoz tartozókra vagy a honfitársakra korlátozni. Ebből a szemléletből következik, hogy a gyakorlati etika célja nem lehet más, mint hogy minden embert vagy legalábbis a lehető legtöbbet közülük boldoggá tegyen. Ez csak akkor lehetséges, ha háborúk és más efféle vállalkozások megszűnnek, és ha felhagynak minden felesleges luxussal, ideszámítva a művészeti alkotásokat, a muzsikát, a díszes szertartások bemutatását, mert ily módon a legszegényebbek sem nélkülözik majd a szükséges élelmet. Mo Ti az égről vallott elképzeléseivel kétségkívül közel áll az európai teizmushoz. Mégsem lehet a nyugati vallások értelmében vett teistának nevezni. Hiszen nem tanítja, hogy az ég a világot a semmiből teremtette, hogy minden földi fölé emelkedetten kívül áll a világon, hanem csupán egy mindent átható isteni lényt lát benne, amely a kozmoszt irányítja. Ha hitéből nem is hiányzik a jóságos ég iránti érzelmi hevület, azt azonban elkerüli, hogy a legfőbb istenre olyan egyéni vonásokat aggasson, amelyek a hinduk, keresztények és mohamedánok szerint a konkrét vallási kapcsolat előfeltételei. Az általa javasolt egyetemes emberszeretet sem tisztán humanitárius eszmény; más színezete van, mint a legtöbb nagy vallás esetében, ugyanis hasznossági megfontolások teszik indokolttá.

Az eddig tárgyalt három nagy vallás megegyezik abban, hogy etikáját a világ immanens [azaz belsejében rejlő, természetéből következő] erkölcsi rendjére alapozza. Nincs különösebb jelentősége annak, hogy az erkölcsi törvény hordozójaként, illetve végrehajtó szerveként feltételeznek-e egy személyes vagy személytelen isteni lényt, vagy sem, hiszen ezeknél az erkölcsi cselekvést, valamint az ebből következő sorsot meghatározó irányelv tulajdonképpen mindig a kozmoszban benne rejlő dharma vagy tao. Az istenről alkotott elképzelések ehhez képest kisebb vagy nagyobb fontosságú díszítő felépítményként jelennek meg, amelyek azonban némelyik esetben oly hatalmas méretet is ölthetnek, hogy mellettük az eszmerendszer magva, a világtörvény tana elhomályosul, háttérbe szorul. Egészen másfajta a szerkezete az öt világvallás közül a másik kettőnek, a kereszténységnek és az iszlámnak. Ez a két vallási forma abszolút teocentrikus. A világ személyes kormányzójának létezésében való hit nincs a keresztények és mohamedánok tetszésére bízva, hanem a valláshoz tartozás elengedhetetlen előfeltétele. Ezekben a vallásokban az isteneszme oly nagy mértékben eluralkodik minden más felett, hogy hivőik az erkölcsi világrendet csak mint az istentől származó intézményt képesek elképzelni és értékelni, mint olyan valamit, amit az isten, mindenhatósága következtében, bármikor áthághat, érvényteleníthet, vagy mindenesetre megtehetné, ha úgy akarná.

A próféták tovább fejlesztették az etikai monoteizmust, és erkölcsi komolysággal azt hirdették népüknek, hogy Isten ítélőszéke elé kell majd állniuk

A babiloni fogság utáni zsidó vallás és a hellenizmus az a két forrás, amelyből a kereszténység merített. Története során még sok másfelől érkező hatás is érte, elsősorban azoknak az országoknak a népi vallásosságából, amelyekben meghonosodott.

Az iszlám másképp kapcsolódik az antik világhoz, mint a kereszténység. Mivel sok hellenizált országot hódított meg, azok kultúrájával együtt átvette tudományukat és filozófiájukat is, és egyszerűen megengedte, hogy „tovább éljenek”, ha igyekezett is a Koránnal és annak eszméivel összhangba hozni őket. Mindaz, amit asszimilált, természetesen már kisebb-nagyobb mértékben krisztianizálva volt. A kereszténységnek és az iszlámnak az antik világhoz való viszonya közötti különbség mégis abban áll, hogy az iszlám területén sem reneszánsz, sem humanizmus nem volt (C. H. Becker).

A római birodalmon kívüli vallási befolyások közül első helyen az iráni hitformák állanak. Már említettem a zoroasztrizmus hatását a zsidó vallásra és az antik világra (Mithrasz-kultusz); mindkettőnek szerepe volt a keresztény nézetek kialakításában. Az iszlám – az eszkhatologikus nézeteken és a perzsák angyaltanán kívül – valószínűleg tőlük vette át a fatalizmust is, amely bizonyára a zervanitákra [a zoroasztrizmus módosított formája] megy vissza. Goldziher Ignác szerint Mohamed a párszik hatására vonta meg a szombattól a pihenőnap jelleget. A Borakról, a szárnyas lóról való elképzelést, valamint egyes más nézeteket, pl. a halottak tisztátalan voltáról stb. állítólag szintén a perzsáktól kölcsönözte az iszlám. A későbbi iszlámba utat találtak bizonyos manicheus tanok és szokások is. Gyakran vitatott kérdés, hogy vajon az elő-ázsiai és a nyugati területeken kívül uralkodó nagy vallások is hozzájárultak-e az itteni vallások kialakulásához. Gyakorlatilag csak az indiai jöhetne számításba, mivel a kínai, keletkezési helyének távoli volta és a nehézségek miatt, amelyeket megértése a Nyugatnak okozott, csak kismértékben lehetett ismert Nyugaton, ha egyáltalán az volt. Az indiai hatások lehetőségét minden további nélkül el kell ismerni, mivel a római birodalom és a Gangesz-vidék között az időszámításunk kezdete utáni első évszázadokban kereskedelmi kapcsolat állott fenn, és antik források szerint bizonyos mértékig szellemi javak cseréjére is sor kerülhetett. A kérdés csupán az, hogy az indiai hatások milyen mértékben érvényesültek.

Krisztus (görögül: Khrisztosz, a felkent; a héber másiah, „messiás” fordítása) az egyház szerint nem metafizikai és etikai tanok szerzője vagy újrafelfedezője, mint Buddha és Konfuciusz, nem egy benne megnyilatkozó isten küldötte, mint Mohamed, nem a világ ura sokféle megtestesüléseinek egyike, akinek segítségével a maga isteni bölcsességét közli az emberiséggel, mint Krisna, hanem maga az Isten

Az alapító személyének az egész tanrendszerben elfoglalt központi helye a keresztény vallás fejlődése során mindjobban előtérbe került, meghatározása és új megfogalmazása az egyházi dogmák vezérmotívumává és számos teológiai küzdelem indítékává lett. Sohasem jutott volna ehhez az uralkodó szerepéhez a keresztény hitrendszeren belül, ha nem lettek volna meg hozzá a megfelelő előfeltételek magában Jézus tanításában, hiszen mindannak alapján, amit Jézusról tudunk, aligha lehet kétséges, hogy ő maga messiásnak tartotta magát, akit a Szentírás (Dán. 7, 13 skk.) megígért mint olyat, aki véget vet a zsidó nép szenvedéseinek, és akit a maga idejében sokan sóvárogva vártak. Azt, hogy ez a messiási öntudat mikor és hogyan jutott érvényre Jézusnál, nem tudjuk. Sok szól azonban amellett, hogy Jézus, hasonlóan a világtervben maguknak különleges szerepet tulajdonító többi emberhez, csak fokozatosan nőtt bele ebbe a szerepbe. Miután eredetileg Keresztelő Jánossal együtt csak az isten országának közli eljövetelét hirdette, később — és ebben valószínűleg lelkes híveinek befolyása is közrejátszott (Máté 16, 13-17) — arra a meggyőződésre jutott, hogy ő maga a várt üdvözítő és bíró, aki hamarosan elhozza a világvégét (Máté 16, 28; 24, 34; Márk 9, 1; Lukács 9, 27). Minthogy Jézus az istent mennyei Atyának, az embereket pedig az ő gyermekeinek nevezte, nem meglepő, hogy önmagát az isten fiának mondotta. Ha feltételezzük is, hogy a „fiú” szót azért alkalmazta önmagára, hogy az istennel való különlegesen bensőséges kapcsolatát és az emberek között elfoglalt kivételes helyzetét fejezze ki vele, ebből még akkor sem következik, hogy isten-fiúságát a későbbi dogmatikus értelemben fogta fel. Jézus messiás voltát, az evangéliumok tanúsága szerint, a néptömegek körében mind többen ismerték el, mivel csodatettei és gyógyításai nagy hatást váltottak ki. Ez a hit azonban nem volt sem szilárdan megalapozott, sem tartós; a tömeg állhatatlansága éppen Krisztus életének utolsó napján bizonyosodott be. A tanítványok körében viszont mélyebb gyökeret vert az a meggyőződés, hogy Jézus a megígért „istenfiú”. Ezt gyakran közölték is vele, de azért, úgy látszik, az ő hitük is erős ingadozásnak volt kitéve

A kereszténység elterjedésének az antik világban az lett a következménye, hogy e hit mindjobban alkalmazkodott a megtérítettek vallási igényeihez és gondolkodásmódjához, s elsősorban a görögség előtt nyitotta meg kapuit. A görög szellem beáramlása három szakaszban történt: először a görög filozófiát használták fel az etika és a keresztény eszmevilág kialakítására. Kb. i. sz. 220 körül kezdtek a görög misztériumok hatást gyakorolni az egyházra, és egy évszázaddal később antik példa nyomán kifejlődött a szentek és képek kiterjedt tisztelete. A görög filozófiát először oly módon vették át, hogy a görög filozófusok szaknyelvét és ábrázolásmódját keresztény tantételek magyarázatára és védelmére használták. Elsősorban azonban olyan gondolatok átvételéről volt szó, amelyek az apostoli ősgyülekezettől még egészen távol állottak. A sztoikusok, püthagoreusok [pitagoreusok], platonikusok és peripatétikusok vagy az elő-ázsiai vallások eszméinek bekebelezése révén különböző rendszerek gazdag sokfélesége jött létre; ezek az irányzatok, noha üdvrendszerükben valamennyien helyet adtak Krisztusnak, a részletekben mégis a legnagyobb ellentétben álltak egymással. Némelyik iskola, amely magasabb rendű ismeretek (gnószisz) birtokában levőnek hirdette magát, azt tanította, hogy a „pneumatikus”, azaz a szellemtől teljesen eltöltött ember minden világi törvény fölé emelkedik, és ezért büntetlenül a legnagyobb kicsapongásoknak szentelheti magát, mások viszont a legszigorúbb aszkézist és önmegtartóztatást követelték híveiktől, mert csak így lehet kikapcsolni az anyag veszedelmes hatását a lélekre. Míg a többség, ilyen vagy olyan módon, az öröklött nézetnek megfelelően, a világteremtő és a világmegváltó egységét hirdette, mások a legélesebben elválasztották a kettőt egymástól, és az ószövetség világteremtőjében alárendelt, sőt gonosz lényt láttak, akivel az Újszövetség üdvözítője mint a szeretet istene, szemben áll. A kor ezen egymásnak ellentmondó tendenciái közepette egyetlen mérsékelten konzervatív irányzat bizonyult tartósnak és a jövőt illetően is jelentősnek; ez az antik szellemi értékek óvatos átvételével egyidejűleg igyekezett megőrizni a keresztény tanítás folytonosságát. Teljes mértékben elismerte az aszketizmus fontosságát, amint ez Szent Antal óta a keresztény szerzetességben kifejlődött, de emellett nem feledkezett bele a világtól való khiliasztikus (chiliasztikus) elfordulásba, amelynek meg kellett tagadnia minden társadalmi alapelvet (amint azt a Montanustól, az állítólagos „paraklétosz”-tól kiinduló 2. századi mozgalom tette), és éppily kevéssé engedte, hogy a spekuláció elburjánozzék az Újszövetségben lerögzített központi gondolatokon úgy, hogy az a hagyományos dogmatika teljes átalakításához vagy kimerítéséhez vezetett volna. Ily módon, nagy teológusok, Iustinus, Kelemen [Clemens], Órigenész, Irenaeus, Tertullianus, Küprianosz, Nüsszai Gergely stb. írásaiban változatos módon jutva kifejezésre, olyan keresztény tanítás alakult ki, amely világosan elhatárolta magát a pogányságtól és az eretnekektől, egységes volt, és mintául kívánt szolgálni minden hivő számára. Az első öt évszázad teológiai törekvéseinek tulajdonképpeni betetőzése volt azután Ágoston [Augustinus] munkássága (354-430). Írásai, mindenekelőtt De civitate Dei [Az Isten állama] c. műve révén a nagy afrikai nemcsak a legjelentősebb ókeresztény filozófussá lett, akinek hatása évszázadokon át egészen Lutherig és a janzenistákig terjedt, hanem egyúttal ő volt a katolikus hatalmi igény nagy képviselője is. A bűnről és kegyelemről, valamint a predesztinációról szóló tanításával

A zsidó vallás teológiája és etikája számos szertartási előírással volt átszőve, Jézus ezeket tudatosan figyelmen kívül hagyta, mert nem tulajdonított nekik valódi értéket. a lélek tisztasága a döntő (Máté 15, 18).

Jézus szavai alapján Isten, a „Mennyei Atya”, aki táplálja az ég madarait és ruházza a mezők liliomait, aki az emberekről mint gyermekeiről gondoskodik, és egyben az igazak és a bűnösök pártját is fogja, "aki felkelti napját jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és bűnösöknek". Ez természetesen nem zárja ki, hogy Isten szigorú büntetéssel sújtsa majd azokat, akik parancsolatait megszegik, és hogy a bűnöst örök bűnhődésre ítélje.

A Hegyi Beszéd etikájában csodálják a buddhisták a Buddha beszédeivel megegyező eszméket.

iszlám

Mohamed nem hirdetett meg olyan magas szintű etikát, mint például Jézus a Hegyi Beszédben

Allahban mint a világ teremtőjében, kormányzójában és ítélőbírájában látta minden kozmikus és etikai jelenség magyarázatához a végső egységes princípiumot.

Ha Mohamednek az arab népre gyakorolt kulturális és politikai hatását igen nagyra kell is becsülnünk, tanai metafizikai és etikai vonatkozásaikban nem állják ki az összehasonlítást a másik négy nagy vallással. Azokhoz mérve igen csekély követelményeket támasztott követőivel szemben. Különösen a buddhizmussal és a kereszténységgel összehasonlítva mutatkozik ez meg.

Az iszlám a muszlimok szemében azért a legjobb vallás, mert a legegyszerűbb. „Benne valóra válik a mondás: »Simplicitas sigillum veri«” [Az egyszerűség az igazság pecsétje], mondotta nekem egy ízben egy muszlimmá lett európai. Valóban, Mohamed tanítása kitűnik könnyen érthető voltával, hiszen tulajdonképp mindössze egyetlen hitcikkelyből áll. Ezt a Korán hátulról számítva harmadik 12.) szúrája fogalmazza meg, és így hangzik: „Isten az egyetlen és örök isten. Nem nemz, és nem nemzették, és egyetlen lény sem hasonló hozzá.” Őt, a „mindent megbocsátót” (Rahmán) imádni és engedni, hogy irányítson, ez az ember egyetlen vallási kötelessége. Álljon itt az első szúra, amely ezt kimondja: „Dicsőség Allahnak, a világok Urának ! Az ítélet Királyának, a könyörületes szívű Rahmánnak, Téged imádunk, és hozzád rimánkodunk: Vezess minket a helyes útra, Hogy olyanokká váljunk, akiknek javát akarod, Akiket haragod elkerül, és akik mentesek a tévelygéstől.” Éppoly egyszerű, mint a tanítás, az iszlám etikája is, mivel érvényes rá az alapelv: „Isten könnyűvé tette számotokra, mert az ember gyenge teremtmény” (Q 4, 32).

a zsidók saját tanításukon kívül lerakták a kereszténységnek és az iszlámnak az alapjait is. Az irániak háromszor tettek kísérletet arra, hogy az egész emberiség számára alkalmas hitformát alkossanak: megteremtették a mazdaizmust (párszizmus), a Mithrasz-kultuszt és a manicheizmust. Noha ez a három vallás átmenetileg szintén jelentős befolyást gyakorolt, mégsem tudott a föld nagyobb részén elterjedni és tartósan fennmaradni.

A buddhizmusnak árják voltak az alkotói, ma mégis csaknem kizárólag a sárga fajtához tartozó hívei vannak; Jézus és az apostolok zsidók voltak, akiknek a legtöbb keresztény nem rasszikus rokona, és az iszlám Perzsiában, Indiában, Indonéziában, Afrikában élő hívei közül viszonylag szintén kevesen állnak vér szerint közel Mohamedhez. A vallás tehát az emberi gondolkodás és átélés olyan különleges területe, amely, úgy látszik, nem kapcsolódik össze tartósan egyetlen más tényezővel sem. Megállapítható ezért, hogy egy vallás, mihelyt egyszer meghatározott, szilárd formát öltött, olyan önálló szellemi lényeggé lesz127, amely egykori előfeltételeitől függetlenül létezik, és amelyet más származású személyek is átvehetnek. Az a nagy siker, amelyet a három világvallás elért, éppen annak köszönhető, hogy más népek bennük találták meg eszméik és vágyaik megvalósulását, amelyek az általuk létrehozott hitformákból hiányoztak.

asóka

Miközben tehát a legkülönbözőbb iskolák azon fáradoztak, hogy a szent iratok kánonját páli nyelven, prákrit dialektusokban vagy tiszta, illetve kevert szanszkrit nyelven megfogalmazzák, valamint hogy tanaikat és fegyelmi szabályzatukat ezek kiegészítéseként vagy magyarázataként szövegekben pontosan lerögzítsék, a „jó vallás” egész Indiában elterjedt. A buddhista misszió sikerét nem kis részben annak a támogatásnak köszönhette, amelyben az iránta jó indulatot tanúsító fejedelmek részesítették. Legnagyobb patrónusa a Maurja dinasztiából való Asóka Prijadarsin (páli nyelven Asóka Pijadaszi) király volt, aki i. e. 272 és 232 között csaknem egész Indiát egyesítette jogara alatt. A vérontást, amelyet Kalinga (Orissza) elleni hódító hadjárata alkalmával rendezett, később megbánta, és vétkét a vallás érdekében gyakorolt „hódításokkal” igyekezett jóvátenni.

Asókának a buddhista vallás terjesztése érdekében végzett nagyszabású tevékenysége (dharmavidzsája) kizárólag szellemi és a buddhista elvek értelmében az erőszakról minden tekintetben lemondó térítés volt. A misszió egész Indiára kiterjedt, beleértve az északnyugati határvidéket is. A hit számára különösen termékeny talajnak bizonyult Ceylon szigete, amely azóta is, egészen napjainkig megmaradt a páli-buddhizmus fő székhelyének. Az, hogy Asóka csakugyan küldött-e követeket Hátsó-Indiába és Kínába is, amint azt a későbbi legendák állítják, kétséges. Ő maga azzal dicsekedett felirataiban, hogy követségek révén megismertette a dharmával Egyiptom, Szíria, Makedónia, Epeirosz és Küréné görög uralkodóit, az említett országokban azonban ezeknek a fáradozásoknak nem maradt nyoma, úgyhogy hatásuk aligha lehetett nagy. Keleten viszont Asóka tevékenységének kétségkívül igen tartós hatása volt, és nagy területek szellemi arculatára nyomta rá bélyegét.

Asóka nemcsak terjeszteni igyekezett a buddhizmust, hanem el is akarta mélyíteni. Ezért a szerzetesi közösségeknek lelkére kötötte, hogy tanulmányozzák a hét, név szerint felsorolt (a páli kánonban teljes bizonyossággal nem azonosítható) szöveget, mert „mindent, amit Buddha, az Úr mondott, jól mondotta”, amint az a bairati feliratban olvasható. Még ennél is fontosabb volt az, hogy Asóka alattvalóit, akiket gyermekeinek nevezett, ediktumaiban arra buzdította, hogy erkölcsös életet éljenek, és megtiltotta, hogy a szekták szóbeli vitát folytassanak egymással. Megtiltotta az állatviadalokat és az állatok feláldozását is, valamint a bráhmanák ünnepi összejöveteleinek megrendezését, amelyeken kegyetlen vagy felesleges szokások voltak gyakorlatban. Asókát valamennyi buddhista országban a kegyes uralkodó mintaképeként tisztelik mind a mai napig. Uralkodása az ókori India fénykora. Ez a fénykor halála után hamarosan véget ért. Azok a dinasztiák, amelyek India kormányzásában a Maurjákat felváltották, részben a bráhmanáknak kedveztek, és ismét visszavették a buddhizmustól azokat az előjogokat, amelyeket a Maurják, akik alacsonyabb sorból kerültek a trónra, juttattak neki, valószínűleg részben politikai okokból. A különféle külső nehézségek ellenére azonban a Tökéletes tanai a szubkontinensen és azonkívül is hatalmas fejlődésnek indultak.

Etikai tanítások a vallásokban
Téma	Kereszténység	Buddhizmus	Hinduizmus
szeretet	A második (legnagyobb parancs) így szól: szeresd felebarátodat, mint önmagadat. lásd még: felebaráti szeretet	A "mettá" jelentése: jóakarat, barátságosság, jó-szándék, barátság, kedvesség és a mások érdekeivel való törődés. A théraváda buddhizmusban ez a tíz tökéletesség közül az egyik és a négy mérhetetlen közül az első.	mārdavam = kedvesség dajā = könyörület Minden emberi lény legyen a többi emberi lény segítője és védelmezője!
könyörület és együttérzés	Boldogok az irgalmasok: mert ők (Istentől) irgalmasságot nyernek. Irgalom nélkül sújtja a (vég)ítélet azt, aki nem gyakorolt irgalmasságot. Az irgalmasság azonban győzelmet arat az ítéleten.	A buddhizmus hangsúlyozza a könyörületet és az együttérzést, Tendzin Gyaco dalai láma külön könyvet írt a témáról: A könyörület ereje	dajā bhūtesu = könyörület minden élő iránt
adakozás	Isten a jókedvű adakozót szereti Az irgalmas lelkű áldásban részesül, mert adott kenyeréből a szegénynek.	dána - a nagylelkűség vagy adakozás erénye alamizsna vagy más cselekedet formájában	dána = adakozás
erőszakmentesség	azt mondom nektek: ne szállj szembe a gonosszal, hanem ha megütik arcod jobb felét, fordítsd oda a balt is.	ahimszá = erőszakmentesség minden élővel szemben	ahimszá = erőszakmentesség minden élővel szemben béketűrés (ksántih) = az embernek meg kell tanulnia elviselni másoktól a sértést és a gyalázatot
harag, megbocsátás	A nap le ne menjen a ti haragotokon!		mentesség a haragtól
nem kötődés emberekhez és tárgyakhoz	És mindenki, aki elhagyta házát, fivéreit vagy nővéreit, apját vagy anyját, gyermekeit vagy földjét az én nevemért, százannyit kap majd és örök életet fog örökölni.		nem kötődés a gyermekekhez, a feleséghez, az otthonhoz, és a többi hasonló dologhoz
lemondás az anyagiakról	Jézus rátekintett, és ezt mondta neki: Egy hiányosságod van még: add el, amid van, és oszd szét a szegények között, akkor kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem! Ha valaki közületek búcsút nem vesz minden javaitól, nem lehet az én tanítványom.		aparigraha = nem-birtoklás, birtoklás-mentesség, nincstelenség, az anyagi dolgokról lemondás.

Hivatkozások

• Srí Szvámi Sivánanda: Utak a boldogsághoz: Etika, 2014