Szerkesztő:Margit51/Az apostol c. szócikkben említett monológok

AZ A KÜSZÖB NŐTT TENNAP ÓTA MONOLÓG

„Az a küszöb nőtt tennap óta,” Ugymond, „tennap nem volt ilyen magas, Ha ily magas lett volna, tennap is Meg kellett volna botlanom, De én tennap meg nem botoltam, Pedig nem ittam kevesebbet, mint ma, Mert én rendes pontos vagyok, Mindennap egyformán iszom.” Igy dörmögött, és föltápászkodék, S indult és folytatá a dörmögést: „Hiába is beszéltek, mert az a Küszöb nagyobb, mint tennap volt, nagyobb; Már ettül el nem állok, nem bizony, Hisz mekkorát emeltem lábamon! S mégis hogy jártam, szégyen és gyalázat. Az a küszöb megnőtt, igen... Vagy tán követ tett oda valaki? Az meglehet, mert hej rosz a világ, A gáncsolódást szörnyen szereti. Rosz emberek, rosz emberek, Követ gördítnek lábaim alá, S lábam vakságát orrom bánja meg. Csak az vigasztal, hogy a többi is, Ha majd kijő , rajt átbukik. Kedvem vón ottan lesbe állani, És nézni, mint potyognak el, Mikor kilépnek, hehehe... De mit beszélsz, vén ember, mit beszélsz? Hát illik ez, Illik hozzád ily káröröm? Nem, ez nem illik, s én ezennel Azzal javítom meg magam, Hogy visszamék, és elhajítom Az ajtó mellől a követ. Tolvaj vagyok, s szükségnek esetén Rabló is, és ha rákerül a sor, Az embert főbe kollintom, de azt, Hogy orrát így beverje, Azt el nem birná lelk’isméretem.”

SÍKÍTÓ KŐ MONOLÓG

Meghökken a vén ember és Tünődve ekkép szól magában: „A mennydörgős mennykőbe is, Ilyen kő még nem volt kezemben, Olyan puha s azonfölül sikít is! Sikító kő , ez furcsa egy kicsit. Nézzük csak itt az ablaknál... hohó, Hisz ez gyerek, valóságos gyerek. Jó estét, kis öcsém Vagy kis hugom... nem is tudom, mi vagy? Hogy a manóba jutottál ide? Megszöktél úgye szüleidtől, Te kis gonosztevő! De mit beszélek én megint, Milyen bolond beszédek már ezek! Hiszen pólyában van szegényke, Talán épen ma született. Vajon kik a szülei? Tudnám csak, vissza is vinném nekik. De már ez mégis csak cudarság Igy elhajítani a gyermeket, mint Az elviselt bocskort, cudarság. Ezt a disznók, de még A rablók sem teszik. Pólyája vén kopott ruha, Szegény asszonynak gyermeke... Hm, hátha gazdagé? s azért Takarta anyja e rongyokba, hogy Ne is sejthessék úri származását? Ki tudja, nem tudhatja senki sem, Már ez titok, s örökre az marad. Ki lesz apád, szegény kicsiny gyerek?... Ki? Én leszek! Biz isten, az leszek, apád, Miért ne? fölnevellek tisztesen. Lopok számodra, míg tőlem telik, s ha A munkából végkép kivénülök, Számomra majd te lopsz. Ez így van, Igy mossa egyik kéz a másikat. Nagyon jó lesz. Most már törvényesebbek Lesznek lopásim, kettőnkért lopok. Majd még kevésbbé furdal A lelkiismeret. De a patvarba, még neked Tej kell, biz a, tej... hóh, sebaj, Hisz ott a szomszédasszony, épen Tennap temette el kis gyermekét. Majd fölvállalja ő a szoptatást, Bizony föl ám, jó fizetésért Elszoptatná az ördögöt magát is.”

IMÁDLAK, ISTEN...MONOLÓG

S midŐn szemét s lelkét meghordozá A láthatár fönnségein, ErŐt vett rajta egy szent érzemény, Letérdepelt s imádkozék: „Imádlak, isten; most tudom, ki vagy? Sokszor hallottam és sokszor kimondtam, De nem értettem nevedet. A nagy természet magyarázta meg Hatalmad és jóságodat... Dicsértessél, dicsértessél örökre! Imádlak, isten; most tudom, ki vagy?”

SZŐLŐSZEM MONOLÓG

„A szőlőszem kicsiny gyümölcs, Egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék. A föld is egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs, S ha a kis szőlőszemnek egy nyár Kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek, Amíg megérik? ez belékerűl Évezredek vagy tán évmiljomokba, De bizonyára meg fog érni egykor, És azután az emberek belőle Világvégéig lakomázni fognak. A szőlő a napsugaraktul érik; Mig édes lett, hány napsugár Lehelte rája élte melegét, Hány százezer, hány miljom napsugár?... A földet is sugárok érlelik, de Ezek nem nap sugárai, hanem Az embereknek lelkei. Minden nagy lélek egy ilyen sugár, de Csak a nagy lélek, s ez ritkán terem; Hogyan kivánhatnók tehát, hogy A föld hamar megérjék?... Érzem, hogy én is egy sugár vagyok, Amely segíti a földet megérni. Csak egy nap tart a sugár élete, Tudom, hogy amidőn megérkezik A nagy szüret, Akkorra én már rég lementem, S parányi művemnek nyoma Elvész az óriási munka közt, De életemnek a tudat erőt ad, Halálomnak pedig megnyúgovást, Hogy én is, én is egy sugár vagyok! - Munkára hát, Föl a munkára, lelkem! Ne légyen egy nap, egy perc elveszítve, Nagy a föladat, az Idő röpűl, s az Élet rövid. - Mi célja a világnak? Boldogság! s erre eszköz? a szabadság! Szabadságért kell küzdenem, Mint küzdtek érte oly sokan, És hogyha kell, elvérzenem, Mint elvérzettek oly sokan! Fogadjatok, ti szabadság-vitézek, Fogadjatok szent sorotok közé, Zászlótokhoz hűséget esküszöm, S hahogy véremben lesz egy pártütő csepp, Kiontom azt, kifeccsentem belőlem, Habár szivemnek közepén lesz is!”

ALSZOL, KICSINY KIS MAGZATOM...MONOLÓG

„Alszol, kicsiny Kis magzatom: Mit álmodol? Mondd meg nekem. Szép álmokat Látsz, úgyebár? Hisz még nem a föld Ölében alszol, Anyád ringat még, Anyád ölel. - Aludj, aludj, Szép gyermekem, Fehér virág, Fehér sugár, Kit elnyel a Fekete föld. - Pirúl az ég, Megcsókolá Az alkonyat; Megcsókolom Én arcodat, S ez nem pirúl, Mért nem pirúl? Csak egyszer is Mosolyognál még Reám, anyádra, Lelkem szive, Kis magzatom! - Zöld sírhalom... Fehér kereszt... Alatta te... Fölötte én... Mi hulldogál rá? Nem az eső, Az én könyűm. - Hallgassatok, ti Ákácfa-lombok A temetőben, Kis gyermekemmel Beszélgetek, Szépet beszélünk, Hallgassatok. - Nem fáj fejed? Nem fáj szived? nem Nehéz a föld? mely Fölötted áll. Mi volt lágyabb, az Én karjaim Vagy a koporsó?... Aludj, aludj, Szivem galambja, Jó éjszakát, De egyre kérlek: Álmodj felőlem, Legyünk együtt.”

BÚCSÚT KÉRŐ MAJD ÁTKOT SZÓRÓ MONOLÓG

Búcsút kérő monológ

„Megálljatok,” szólt esdekelve, „Oh irgalom, megálljatok! Nem akarok én menekŰlni, Mindenhová megyek nyugodtan, Csak egy kevéssé várjatok. Nézzétek azt az ablakot, Az én szobámnak ablaka, Ott nŐm és gyermekem lakik. Vezessetek hozzájok egy, Csak egy rövid kis pillanatra, Mig egyszer ölelem meg Őket S egy isten-hozzádot mondok nekik, Aztán nem bánom én, hurcoljatok, De én bucsú nélkül nem mehetek. Inkább megyek le a pokolba A búcsuzás után, Mint föl a mennybe búcsu nélkül. Nem vagytok férjek és apák? Mit mondanátok, és mit érzenétek, Ha véletek mások bánnának így? Nekem nincs senkim a kerek világon, Csak nŐm és gyermekem, És Őnekik sincs a világon KivŰlem senkiök, de senkiök; Eresszetek, jó emberek, Eresszetek, hadd lássuk egymást Még egyszer és talán utószor. Ne rajtam szánakozzatok, De Őrajtok, hisz Ők ártatlanok, Hisz nem vétettek Ők Sem a törvénynek, sem tinektek, Ne öljétek meg Őket!... Oh istenem, ha szavaimra Nem indultok meg, könnyeim Indítsanak meg... e könyűk Szivem vérének cseppjei, Halálveríték lelkem homlokáról!”

Átkot szóró monológ

„Átok reátok s maradékitokra, Ti emberbőrbe öltözött, Sátánokkal bélelt fenevadak, Kiknek keblében szív helyett Undok varangyos béka van! Borítsa el pofátokat A fekély olyan vastagon, Mint a gazság van lelketek felett, És aztán faljanak föl a Szemétdomb férgei! Átok reátok és királyotokra, Kinek nevében az erényt A mészárszékre viszitek! Átok reád, bitang lator király, Ki istennek tartod magad, S ördög vagy, a hazugság ördöge!... Ki bízta rád a milliókat? Farkasra a nyájat ki bízta? Kezed vörös, mint bíborod, Arcod sápadt, mint koronád, Szived fekete, mint a gyász, Mely műveid után huzódik, Miként az esti hosszu árnyék. Meddig bitorlod még a Rablott hatalmat, rablott jogokat? Lázadjanak föl, mint az óceán, Alattvalóid, és ha zsoldosidnak Százezrivel kiállasz ellenök, Ne adja isten, hogy meghalj vitézül Ott a csatán, mint illő férfiúhoz; Te légy, ki megkezdd gyáván a futást, Fuss és bújjál el trónusod alá, Mint ágy alá a megszeppent kutya, Onnan kotorjanak ki és kacagva Köpködjenek könyörgő szemeidbe A gyermekek s vénasszonyok, S kik egykor lábad csókolák, Azoknak csókold majd te lábait, Azok rugdossák ki egyenként Vigyorgó fogadat, Azok rugdossák ki belőled a Nyomoruságos hitvány életet! Dögölj meg oly kétségb’esetten, Amilyenné engem tevél!... Oh nőm... oh gyermekem...”

MEGHASONLÁS ISTENÁTOK MONOLÓG

„Ezt mondta édes hangja, melyet Nem hallok én többé soha: Én már kiszenvedék, isten veled... Isten veled hát, lelkem lombja te, Kit rólam lesodort a vész; Ha téged elvitt, mért hagyott meg engem? Mit ér, mit ér az ilyen lombtalan fa? S hová sodort el a vihar? Hol foglak föltalálni téged Habár elhervadottan is, Hogy életemnek maradékát Szent romjaidnál kisohajtsam!... Nekem többé nem kell az élet, Mert célját elveszítém; Te voltál célja életemnek, Te általad s te érted éltem, Szerelmem istenasszonya, Te egymagad voltál valóság; A többi? az emberiség, szabadság, Ez mind üres szó, puszta ábránd, Melyért bolondok küzdenek. Te egymagad voltál valóság, Szerelmem istenasszonya! És én örökre elvesztettelek! Föltúrhatom, mint a vakandok, az Egész földet, nem foglak megtalálni... Por lesz belőled, mint akárki másból, Olyan por, mint a többi, nem különb, És elvegyűlsz közötte, mintha Növény vagy állat lettél volna csak. De tűrném veszteségemet, Békén tűrném ez óriási terhet, Amíg alatta megszakadnék, Csak elbucsúztam volna tőle, csak Egy szót mondhattam volna még neki, Egy kis rövid szót... vége, vége van, Az isten ezt sem engedé meg. Milyen kegyetlen az az isten! S a balga ember térdet hajt előtte, Atyjának híja és imádja őt... Zsarnok vagy, isten, és én Átkozlak tégedet! Ott űlsz az égi trónuson hideg Méltóságodban érzéketlenűl, Csak úgy, mint itt a földi zsarnokok, S uralkodol kevélyen, és naponként Hajnalsugárral s megrepedt sziveknek Vérével ujra s ujra fested Királyi széked kopott bíborát! Légy átkozott, zsarnoknál zsarnokabb, Amint te megtagadtál engem, Ugy tagadlak meg tégedet. Egy rabszolgáddal kevesebb lesz, Vedd vissza ezt az életet, amelyet Mint alamizsnát dobtál le nekem, Vedd vissza és add másnak ismét, Hadd tengődjék most rajta más, Nekem nem kell ez alamizsna-élet, Elédbe vágom azt, hogy összetörjék Mint a haszontalan cserép!”

FIAM MÉG ÉL MONOLÓG

„Fiam még él bizonnyal, mert ide Élő nem jön, csak a halott jöhet, Csak te jöhetsz, szerelmem angyala! Fiam még él s már nagy lehet, Azóta rég felnőhetett. Vajon mi lett belőled, Szegény árvám, szegény fiam?... Ki tudj’, a szükség mire vitte, Talán rabló lett s hóhér temeté el... És hátha apja nyomdokát követte, És most, mint apja, föld alatt lakik, Talán ép ebben a börtönben, Talán épen szomszédom itten? Fiam, fiam, szeretsz-e engemet, Emlékszel-e apádra, gyermekem?”

MADÁRKA (SZABADSÁG HÍRMONDÓJA) MONOLÓG

„Oh istenem, mi jól, mi jólesik! Először hallok ilyen hangokat, Mióta itt vagyok, pedig már Nagyon régóta vagyok itt. Dalolj, dalolj, kis madaram, dalolj, Eszembe jut dalodról, Hogy egykor éltem, hogy még most is élek, Eszembe jut dalodrul ifjuságom, A régen régen elszállt ifjuság, E szép tavasz, s ezen tavasznak Virága, a szép szerelem! Dalod fölkelti szenvedésimet, De egyszersmind meg is vigasztal, S a megvigasztalt fájdalom talán Még édesebb, mint maga az öröm. Dalolj, dalolj, kis madaram, dalolj!... Ki küldött hozzám tégedet? Ki mondta néked, hogy e falra szállj, Amelyre nem száll átoknál egyéb?... Szentséges ég, e sejtelem, Ez engemet megöl, Boldogságával öl meg engemet! Egy sejtelem azt súgja nékem, Hogy én szabad leszek, Hogy nem e dögvészes helyen halok meg, De kinn az isten szép ege alatt... Te kis madár ott a falon, te Szabad világnak szabad vándora, Te a szabadság hírmondója vagy! - Ez így van, így lesz, nem kételkedem. Erős légy, szív, ha meg nem tört a bú, Ne törjön meg majd az öröm. Valóban úgy lesz. A világ megúnja A jármot végre s a gyalázatot, S le fogja hányni, és először is Kinyitja e sírhalmok ajtait, S első örömkönyűi Azoknak orcájára folynak, akik Itt a szabadságért szenvedtenek. Te kis madár ott a falon, te Szabad világnak szabad vándora, Te a szabadság hirmondója vagy!”

Petőfi Sándor: Az apostol 721-783 oldalakon Monológok a MEKben