Szerkesztő:Depositum/Készülő cikkek/Inkvizíció (történeti revízió)

Az inkvizíció történelmi revíziója

Az inkvizíció történelmi revíziója egy történetírási kutatási téma, amely az utóbbi évek során bukkant fel. Az utóbbi negyven évben, a korábban elzárt archívumok megnyitásával, az új történettudományi módszertan fejlődésével, valamint Spanyolországban Francisco Franco 1975-ös halálával a történelmi revizionizmus új művei újból átolvasták a római és a spanyol inkvizíció történetét.

Az ezzel a témával kapcsolatban álló szerzők Edward Peters, a téma kiemelkedő történészének nézetével osztoznak, aki azt állítja, hogy „az inkvizíció egy szobor, amelyet legendák és mítoszok anyagából gyúrtak a XVI. És a XX. század között, megalapítva az inkvizítori törvényszék hatásos karakterét, és befolyásolva az összes elkövetkező fáradozásokat, hogy feltárják történeti realitásukat.”

Edward Peters a pennsylvaniai egyetem, Európa korai történelmére szakosodott történelem professzora, valamint a Henry Charles Lea Library kurátora. Fő területe a politikai és alkotmányos történelem, beleértve az egyháztörténetet, a szellem- és jogtörténetet, illetve a historiográfiát. Jelenlegi kutatási területe többek között a bűntettek és büntetéseik kapcsolata, valamint az intellektuális érdeklődések érdekességei és határai.

Jelentős művek

Az inkvizitorikus dokumentumok ezen revideált történeti elemzésének két legjelentősebb és legátfogóbb hivatkozási forrása Edward Peters munkája, az Inquisition (Inkvizíció) (1988), illetve Henry Kamen könyve, The Spanish Inquisition: An Historical Revision (A spanyol inkvizíció: egy történeti revízió) (1997). Ezek a művek arra összpontosítanak, hogy feltárják és helyesbítsék azokat az átértékelt és félreértett történeteket, amelyek körülveszik az inkvizíciókat manapság. A következő vizsgálat egy kísérlet arra, hogy bemutassuk Peter és Kamen nézeteit, és egyeztessük ezeket azokkal a népszerű és téves nézetekkel, amelyet a modern társadalom tart az inkvizícióról.

Henry A. Kamen, brit történészprofesszor, az USA, Kanada és Spanyolország számos egyetemen tanít és előadásokat tart, jelenleg a chicagoi egyetemen. A Királyi Történelmi Társaság tagja, illetve a spanyol Tudományos Kutatóintézet Legfelsőbb Tanácsának professzora.

Richard Kieckhefer a Northwestern University Vallás- és Történelemtudományi tanszékének NEH (National Endowment for the Humanities) és Guggenheim-díjas tanára. Kutatásai a későközépkori vallási kultúrára irányulnak, beleértve a misztikus teológiát, mágiát, boszkorkányságot, illetve a plébániai egyházépítészetet.

Megérteni az inkvizíciót

Mivel az inkvizítori folyamat nem olyan toleráns alapokon és tanokon alapul, mint a szólásszabadság vagy vallásszabadság, amelyek a nyugati gondolkodásban meghatározóvá váltak a 19. század folyamán, a modern társadalomnak alapból nehézséget okoz, hogy megértse az inkvizíció intézményeit. A keresztény Európában a középkortól egészen a 17. századig törvény mondta ki, hogy a legsúlyosabb elkövethető bűntett, ha valaki a Katolikus Egyház egységét és biztonságát, vagy még inkább a lelkek üdvösségét veszélyezteti. Mindazonáltal a spanyol inkvizíció felállítását egyáltalán nem az istentisztelet azonossága motiválta. „Az inkvizíciót csak azon századok keretében lehet megérteni, amelyben létezett, amikor a vallási azonosság, az igazhitűség és a hatalmaknak való engedelmesség kötelező volt csaknem minden politikai és vallási intézmény számára, és úgy tekintették ezt, mint ami elengedhetetlen a társadalom túlélése érdekében.”

A századoktól függetlenül az inkvizíciók egyházi vizsgálatok voltak, amelyet vagy közvetlenül a Katolikus Egyház vezetett, vagy pedig világi hatóságok az Egyház védelmében. Ezek a vizsgálatok különböző időkben és különböző vidékeken a helyi püspök vagy jelöltjének tekintélye alatt, vagy a pápa által kinevezett legátus védnöksége alatt folytak. Mindegyik inkvizíció célja sajátos volt, attól függően, hogy melyik régió körülményei között tartották. A vizsgálat rendszerint jogi keretek között zajlott, amelynek célja az volt, hogy az eretnekséggel megvádoltaktól, vagy az egyházi törvénykönyvvel szembehelyezkedőktől hitvallást kapjanak és hogy kibéküljenek az Egyházzal. Az inkvizíciók tárgyilagossága biztosította vádlottak bűnbánatát, és az Egyház tekintélyének fenntartását. Az inkvizíciókat a világi hatóságokkal együttműködve vezették. Ha egy vizsgálat során egy személyről bebizonyosodott az eretnekség, és ez mellett kitartott, akkor a büntetést a világi hatóság hajtotta végre.

Inkvizíciók Franciaországban (Középkori inkvizíció)

Katarok és waldensek

Az a két eretnekség, amely miatt a francia középkori inkvizíciók létrejöttek a katar (avagy albigens) és a waldens eretnekség volt. A katarok lényegében egy minden mennyeit megalkotó „jó istenben”, illetve az anyagi világot megteremtő „gonosz istenben” (az Ószövetség istenében) hittek, és hogy az Egyház ez utóbbi képviselője. . A waldensek elvetették az Egyház és papjainak szentségi hatalmát, és apostoli szegénységre buzdítottak. (Peters 1988: 43). Ezek a mozgalmak különösen népszerűvé váltak Dél-Franciaországban és Észak-Itáliában, valamint Németország egyes részein. A protestáns reformátorok a 16. században gyakran úgy mutattak ezekre a mozgalmakra, mint az ellenálló reformált Egyház egy részére, amelyek az évszázados üldözés áldozatai voltak. Mindazonáltal a katarok és a waldensek – az Isten dualista elképzelése miatt – kétségtelenül nem reformerek voltak. (Peters 1988: 123).

A „Nagy Program”

A 11. század folyamán a vallásosság egy új hulláma söpört végig Európán. Ez azzal lépett fel, hogy az üdvösség kilátása a világban nagy mértékben növekedne, ha a világot megreformálnák. Ehhez hozzátartozik az, hogy maga a pápaság is keresztül ment egy reformon a 11. század végén, és az Egyház elkezdte kitervelni „a világ megszentelésének egy nagy programját” (Peters 1988: 40). Ez a program magában fogllta az Egyház intézményi életének a megreformálásának szükségét, a függetlenedést a világi ellenőrzés alól, és egy keresztény társadalom kiépítését. Az a vélemény is elterjedt, hogy azok, akik az egyházi hit ellen lázadnak (eretnekek), vagy akik „kereszténytelen” módon viselkednek nem csak egyszerűen a lelkeket vezetik félre „a kísértésekkel teli világban, hanem a világ új folyamának a lerombolói is” (Peters 1988: 40).

A 12. század végéig az eretnekség vizsgálata a helyi egyházak kötelezettsége volt, és azt tartották, hogy a helyi hatóságok üldözhetik az eretnekeket (Peters 1988: 47). 1184-ben III. Lucius pápa kiadta az „Ad abolendam”-ot, „az inkvizíció alapító oklevelét”, hogy elrendelje, hogy azokat, akiket eretnekeknek találtak a helyi egyházak, adják át a világi bíróságoknak (Peters 1988: 47). Végül 1199-ben III. Ince pápa egynek vette az eretnekeket az árulókkal, és 1208-ban kereszteshadjáratot indított az albigensek ellen (Peters 1988: 50).

Az „albigens keresztes hadjárat”

Peters szerint az elkövetkező „albigens keresztes hadjárat” erőszaka nem volt összhangban Ince reformjával és terveivel, aki az eretnekségekkel szemben a hitvallást hangsúlyozta, a klérus és a laikusok reformját, és a lelkipásztori tanításokat (Peters 1988: 50-51). Peters állítja, hogy az erőszak azért történhetett meg, mert a „keresztes hadjárat” a csőcselék, a kicsinyes uralkodók és helyi püspökök irányítása alá került, akik nem támogatták Ince elveit, és az észak.francia hadsereg végigsöpört délen, és lényegében kiirtotta az albigenseket. A helyi tömeg és az eretnekvadászok fegyelmezhetetlen és elfogult indulata, a világi bíróságok erőszakosságai, és az albigens keresztes hadjárat vérontása ösztönözte a pápaságot arra, hogy nagyobb kontroll alá tegye az eretnekek bűnvádi eljárásait. Ez az óhaj vezetett az eretnekekkel kapcsolatos szervezett jogi eljárások kifejlődéséhez. (Peters 1988: 52-58).

Törvénykönyvek és kínzás

Az új törvénykönyvek és eljárásmódok részletezték az inkvizíciós bíróságok működését. Ha a vádlott visszavonta eretnekségét, és visszatért az Egyházba, akkor a megbocsátás biztosítva volt, és valamilyen vezeklést szabtak ki rá. Ha a vádlott fenntartotta eretnekségét, akkor kiközösítették, és átadták őt a világi hatóságoknak. Az eretnekségért járó büntetések, amelyek nem voltak olyan szigorúak, mint az európai világi bíróságoké ebben az időben, pontosan kodifikálva voltak (pl. vagyonelkobzás, az eretnekek átadása a világi hatóságoknak) (Horvat 1998: 7; Peters 1988: 58-67). Ezenfelül már ebben az időben különböző „kulcsszavakat” határoztak meg az inkviziciós bíróságok, úgymint pl. „eretnek”, „hívő”, „eretnekgyanús”, „csak gyanúsított”, „erősen gyanúsítható”, „nagy valószínűséggel gyanúsítható” (Peters 1988: 63).

Többnyire az inkvizíciós bíróságok hasonlóképpen működtek, mint a kor világi bíróságai, azonban ítéleteik és büntetéseik kevésbé voltak kegyetlenek. Számos szabályzat és menlevél korlátozta a vádlottak kínzását, mint pl. tiltott volt, hogy vér folyjon a kínzások alatt. Mégis mindemellet sok emberetelen kínzást okozhattak. A kínzás nem büntetésforma volt, miként gyakran a világi bíróságokon. Minden beismerő vallomást, amit a kínzás után vagy alatt tettek, meg kellett ismételni a következő napon kínzás nélkül, különben érvénytelennek vették azt (Peters 1988: 65). „Technikailag tehát a kínzás volt az egyetlen rendelkezésükre álló eszköz, amivel teljes bizonyítékot szerezhettek.. [Az inkvizitorok] feladata nem csak – vagy nem elsődlegesen – az volt, hogy elítéljenek egy makacs eretneket, hanem… hogy megőrizzék az Egyház egységét.” (Peters 1988: 65).

A 13. században a dél-franciaországi albigens eretnekség elfojtása után az inkvizíciós vizsgálatok a halasztást nem tűrő helyi szükségletek szintjére mérséklődtek, és a hosszadalmas vizsgálatokat a világi hatóságokra bízták. Az inkvizíciós bíróságok a helyi püspökök irányítása alá került, akik szorosan együttműködtek a helyi világi hatóságokkal, és a helyi körülményeknek megfelelően működtek. Az inkvizíciós eljárások területi ellenőrzése és a területi vonatkozások váltak uralkodóvá (Peters 1988: 74). A 14. század vége felé a pápa által kinevezett inkvizítorokat Európa számos részén visszahívták.

A spanyol inkvizíció

Antiszemitizmus és a „conversos”-ok

Az antiszemitizmus egész Európában felerősödött a 13. század végén és a 14. század folyamán. Anglia és Franciaország 1290-ben és 1306-ban kiűzte a zsidó lakosságot az országból (Peters 1988: 79). Ugyanekkor a Reconquista alatt a spanyol zsidóellenes érzelmek rendkívül megerősödtek. Ez az előítélet 1391 nyarára érte el a tetőpontját, amikor erőszakos zsidóellenes lázongások törtek ki a spanyol városokban, mint pl. Barcelonában (Peters 1988: 82). A tömegfelkelések vezettek oda, hogy a zsidók tömegesen keresztény hitre tértek. Hogy megkülönböztessék őket a nem-áttért, régóta fennálló keresztény családoktól, az új konvertitákat conversos-oknak, vagy újkeresztényeknek nevezték el. Ezek a különbségek alakították ki a „limpieza de sangre” (vértisztaság) tanát.

Peters így ír:

„A 15. század közepétől a vallási antiszemitizmus etnikai antiszemitizmussá változott, amely csak kis különbséget látott a zsidók és a conversos-ok között, tudniillik azt a tényt, hogy a conversos-okat rosszabbnak tekintették mint a zsidókat, mivel színlelt keresztényekként olyan előjogokat és pozíciókat szereztek meg, amelyek a zsidóknak tilos volt. Ennek az új etnikai antiszemitizmusnak lett az eredménye az inkvizíció felállítása, hogy felkutassák a hamis conversos-okat, akik csak formálisan váltak keresztényekké, kivonva magukat a hatalom alól.” (Peters 1988: 84). Ez a conversos-ok elleni faji és vallási előítéletnek egy indulatos keveréke lobbantotta lángra azt, amit később „spanyol inkvizíciónak” neveztek el.

A pápai bulla

Ferdinánd és Izabella spanyol uralkodók 1478-ban egy pápai bullát kértek, hogy megalapíthassák az inkvizíciót Spanyolországban, válaszul nyugtalanságokra és a a conversos-ok elleni tömeges erőszakokra. IV. Sixtus pápa kiadott egy bullát, amely engedélyezte az uralkodóknak, hogy kiválasszanak és kinevezzenek két vagy három, negyven év feletti papot inkvizitoroknak (Peters 1988: 85). 1483-ban Ferdinánd és Izabella megalapított egy állami testületet, hogy igazgassa az inkvizíciót a dominikánus Friar Tomás de Torquemada elnökletével, annak ellenére, hogy IV. Sixtus pápa tiltakozott az aragonai inkvizíciós eljárások, illetve a conversos-ok elleni bánásmód ellen. Torquemada végül mégis elfogadta a főinkvizitor címet (Peters 1988: 89).

The main heresy prosecuted during the period of inquisitions in Spain was the alleged secret practice of Judaism among the conversos. From the establishment of the inquisitions up to 1530, it is estimated that approximately 2,000 “heretics” were turned over to the secular authorities for execution in Spain (Kamen 1997: 74). Many of those convicted of heresy were conversos who fled Spain, often to Italy where conversos were not subject to prejudice (Peters 1988: 110).

There were so few Protestants in Spain that widespread persecution of Protestantism was not physically possible. In the 1560s, a little over one hundred people in Spain were convicted of Protestantism and were turned over to the secular authorities for execution. From 1560 to 1599, two hundred more people were accused of being followers of Martin Luther. “Most of them were in no sense Protestants...Irreligious sentiments, drunken mockery, anticlerical expressions, were all captiously classified by the inquisitors (or by those who denounced the cases) as ‘Lutheran’” (Kamen 1997: 98).

[edit] Procedure and torture

Evidence and witness testimony was gathered before an arrest was made. Once an arrest was made, the accused was given several opportunities to admit to any heretical behavior before the charges against him/her were identified. If the accused did not admit to any wrongdoing, the inquisitors dictated the charges and the accused was required to respond to them immediately (Peters 1988: 93). Torture was used; however, it was allowed solely in cases that involved charges of religious heresy only. Because many inquisitorial trials did not involve heresy alone, torture was relatively rare. Additionally, the restrictions on torture in the inquisitorial courts were much more stringent than those that regulated the torture in the secular courts. Torture was only used for extracting confessions during a trial and was not used as punishment after sentencing. If torture was utilized, the accused was required to repeat their repentance freely and without torture (Peters 1988: 92-93). The Inquisition also had a rule that they were only allowed to use torture once, however, they were able to 'suspend' sessions and resume them the following day, so that this rule was effectively negated.[citation needed].

As seen in the French inquisitions, the purpose of Spanish inquisitorial torture was to gain either information or confession, not to punish. It was used in a relatively small percentage of trials, since of course the threat of torture if no confession was given was often enough to induce one, and was usually a last resort (Kamen 1997: 174-192). The “scenes of sadism conjured up by popular writers on the inquisition have little basis in reality, though the whole procedure was unpleasant enough [even] to arouse periodic protests from Spaniards” (Kamen 1997: 189).

[edit] The auto de fe

The auto de fe that followed trials is the most infamous and misunderstood part of the inquisitions in Spain. The auto de fe involved prayer, a Catholic mass, a public procession of those found guilty, and a reading of their sentences (Peters 1988: 93-94). Artistic representations of the auto de fe usually depict torture and the burning at the stake. These paintings became a major source for creating the violent image popularly associated with the Spanish inquisitions. However, this type of activity never took place during an auto de fe, which was in essence a religious act. Torture was not administered after a trial concluded and executions were always held after and separate from the auto de fe (Kamen 1997: 192-213).

Between 1550 and 1800, the inquisitions in Spain focused on not only Protestants, but also the conversos, the supervision of their own clergy, the general problem of non-mainstream religious beliefs among Catholics, and “blasphemous” or “scandalous” behavior (Peters 1988: 86). Spanish inquisitions were not exceptionally different from other European courts of the time in their prosecution of these offences, as many of these charges were viewed as part of a broad class of moral crimes that raised legitimate concern to spiritual and secular courts in an age when religion was regarded as the fundamental foundation of society (Peters 1988: 87).

[edit] The Inquisitions in Italy Further information: Roman Inquisition

[edit] Context

Increasing trends in regionalism, the criticism of ecclesiastical abuses, the Avignon Papacy, and the Great Schism all contributed to the emergence of new religious dissent and unrest in fourteenth and fifteenth century Italy. Furthermore, widespread ecclesiastical and clerical reform advanced through the last decades of the fifteenth century, and by the second decade of the sixteenth century, reform movements prevailed in many parts of Europe (Peters 1988: 106).

The protests raised by Martin Luther that began in 1517 did not initially receive much attention from the papacy (Peters 1988: 107). Luther and his supporters concreted the principles of the Protestant Reformation during the 1520s, sparking the development of many reform movements in various regions of Italy. By the time of the pontificate of Paul III, the Reform movement had swept much of Europe away from the Catholic Church. In response, Paul III issued the Licet ab initio, establishing inquisitions in Rome in 1542 (Peters 1988: 108). These inquisitions consisted of six cardinals given the authority to investigate heresy and to appoint deputies when they deemed necessary.

[edit] The creation of the Holy Office

Although the Roman inquisitions worked moderately and guardedly during the remainder of the pontificate of Paul III, they became an essential part of the structure of Rome when Paul IV, who became pope in 1555, launched the Counter-Reformation that Paul III began (Peters 1988: 108). Later, in 1588, Pope Sixtus V officially organized the inquisitions into the Congregation of the Holy Roman and Universal Inquisition or Holy Office (Peters 1988: 109). It is important to note, however, that this was only one of fifteen administrative departments of the papal government and was not the sole operating body of the Church.

[edit] "Heresies" of the Italian Inquisitions

Even though the inquisitions in Spain prosecuted a small quantity of Reformers, the Roman inquisitions were the first to target intentionally and specifically the “heresy” of Protestantism. These inquisitions and their subordinate tribunals were generally successful in keeping any substantial Protestant influence from spreading throughout Italy (Peters 1988: 110). Protestants in the decades and centuries to come would use this relatively short-lived persecution as the basis for their accusations about the awful “Inquisition.” Protestant movements were reduced by around 1600, so for the duration of the seventeenth century the Roman inquisitions turned their focus to offences other than Protestantism, notably “magical” heresy (Peters 1988: 111).

In many trials involving “witchcraft” or “sorcery,” “the inquisitors understood very well that the lack of catechesis or consistent pastoral guidance could often result in misunderstandings of doctrine and liturgy, and they showed tolerance of all but the most unavoidably serious circumstances. Thus, although both the Spanish and Roman inquisitions prosecuted the offenses of witchcraft and sorcery very early and vigorously, they also were the first courts to be skeptical of the evidence and mechanism of witchcraft accusations, and they consistently offered the most lenient treatment to marginal cases” (Peters 1988: 111).

[edit] Evolution of the Holy Office

By the turn of the eighteenth century, the Congregation of the Holy Office had virtually no power or influence outside the Papal States (Peters 1988: 119). Its main function shifted yet again to the investigation of clerical immorality and corruption and to the censoring of printed books, the latter of which was the key responsibility of the Congregation of the Index (Peters 1988: 119). By 1860, the restrictions placed upon ecclesiastical authority and the emerging national Italian state only further reduced the activities of the Holy Office. With its powers reduced to the weakened Papal State, the Office became an advisory committee to the late nineteenth century popes, where it played a far greater advisory than executive role (Peters 1988: 120).

In 1965 Pope Paul VI changed the Office’s name to The Sacred Congregation for the Doctrine of Faith and abolished the Congregation of the Index entirely in 1966. Since then, the Congregation for the Doctrine of the Faith has functioned as a papal advisor on theological matters and on matters of ecclesiastical discipline. “Although its work is regular, the Congregation can now hardly be thought of as an Inquisition” (Peters 1988: 120).

[edit] The Creation of "The Inquisition"

The modern day notion of a unified and horrible “Inquisition” is an assemblage of the “body of legends and myths which, between the sixteenth and the twentieth centuries, established the perceived character of inquisitorial tribunals and influenced all ensuing efforts to recover their historical reality” (Peters 1988: 122). It was the relatively limited persecution of Protestants, mostly by the inquisitions in Spain and Italy, that provoked the first image of “The Inquisition” as the most violent and suppressive vehicle of the Church against Protestantism. Later, philosophical critics of religious persecution and the Catholic Church only furthered this image during the Enlightenment (Peters 1988: 122).

[edit] "A Protestant Vision..."

What made it possible for the Reformers to characterize “The Inquisition” was the clerical organization and support of the inquisitions in Spain and Italy, their “united” success in keeping Protestant doctrines out of their countries, and the fear of “The Inquisition” being initiated in other parts of Europe. “As a Protestant vision of Christian history took shape in the sixteenth century, the contemporary inquisitions were identified with the inquisitorial tribunals of the medieval past, and the Protestant Reformers with earlier victims of The Inquisition ” (Peters 1988: 122). Additionally, Catholic defenders of the inquisitorial process used the same argument – that the Reformers were no different from medieval heretics and should be prosecuted in the same manner – thus perpetuating the idea of a continuous, masterminded, “Inquisition” (Peters 1988: 123).

Within the climate of religious persecution that clouded much of the sixteenth century, martyrdom became a Protestant narrative of religious struggle against the Catholic Church, especially Catholic Spain. Reformers presented “The Inquisition” as a unified, papal-dominated process that lasted from the thirteenth century through the seventeenth century. They created accounts of Protestant martyrs and a “hidden” Church, which produced extreme anti-Catholic attitudes (Peters 1988: 123). Additionally, European political resentment against Spain, which was the greatest power in Europe at the time, took focus on “The Inquisition.” This resentment and the resulting anti-“Inquisition” propaganda that was published came to a head during the revolt of the Netherlands against Spain (Peters 1988: 144).

[edit] The Revolt of the Netherlands

By around 1550, the Dutch “printing press and propaganda turned to the service of political reform, with The Inquisition as a major focus, on…a wide scale and with…devastating effects” (Peters 1988: 144). Even though the Dutch organized their own state-run inquisitions, it was feared that King Philip II would implement a new “Spanish Inquisition” in the Netherlands to eliminate Protestantism. Popular literature, circulating pamphlets, and other images painted the picture of a widespread, awful “Spanish Inquisition.” Eventually, “The Inquisition” became viewed as the primary instrument of Catholic tyranny, not only of Protestants, but also of freedom of thought and religion in general.

[edit] Montanus

In 1567, the Spanish Protestant Antonio del Corro, a close relative of an inquisitor and ferocious enemy of the Spanish Inquisition, published A Discovery and Plaine Declaration of Sundry Subtill Practices of the Holy Inquisition of Spain under the pseudonym Reginaldus Gonzalvus Montanus (Peters 1988: 133). This document, along with a number of successive publications, was reprinted and translated throughout Europe and became the definitive source on “The Inquisition” for hundreds of years. “Montanus portray[ed] every victim of the Inquisition as innocent, every Inquisition official as venal and deceitful, [and] every step in its procedure as a violation of natural and rational law” (Peters 1988: 134). The majority of the “histories” about “The Inquisition” written after 1567 relied on Montanus as their main source.

[edit] William of Orange

Also cited as one of the most famous documents supporting the myth of “The Inquisition” is the Apologie of William of Orange, published in 1581 (Peters 1988: 153). Written by the French Huguenot Pierre Loyseleur de Villiers, the Apologie also narrated an horrific “Spanish Inquisition.” This document preserved and reinforced all of the anti-“Inquisition” propaganda generated at the beginning and throughout the Dutch revolt (Peters 1988: 153).

[edit] The Black Legend

During this time, England, under the rule of the Protestant Queen Elizabeth I and threatened with military attacks from Spain, found a new surge of nationalism being fueled by anti-Catholic propaganda centered on a series of books and pamphlets that detailed the horror of the “Spanish Inquisition” (Peters 1988: 139-144). Peters writes, “An image of Spain circulated through late sixteenth-century Europe, borne by means of political and religious propaganda that blackened the characters of Spaniards and their ruler to such an extent that Spain became the symbol of all forces of repression, brutality, religious and political intolerance, and intellectual and artistic backwardness for the next four centuries. Spaniards…have termed this process and the image that resulted from it as ‘The Black Legend,’ la leyenda negra” (Peters 1988: 131).

[edit] The Enlightenment and Art

By the seventeenth century, “The Inquisition” provided political and philosophical thinkers with an ideal symbol of religious intolerance. These philosophers and politicians passionately denounced “The Inquisition,” citing it as the cause for all the political and economic failures in countries where “Inquisitions” were held. From these debates on toleration, “The Inquisition” was presented by French philosophes as the worst of any religious evil to ever come out of Europe (Peters 1988: 155-154). Additionally, writers, artists, and sculptors of the seventeenth and eighteenth centuries used “The Inquisition” as one of their main inspirations, retaliating against “The Inquisition’s” suppression of creativity, literature, and art (Peters 1988: 189). These artistic images have arguably become some of the most long-lasting and effective perpetuators of “The Inquisition” myth.

[edit] See also Inquisition Cardinal Ximenes Congregation for the Doctrine of the Faith Execution by burning List of Grand Inquisitors of Spain Historical revisionism (negationism) History of the Jews in Spain Medieval Inquisition Mexican Inquisition Peruvian Inquisition Portuguese Inquisition Roman Inquisition Spanish Inquisition Histoire de l'Inquisition en France

[edit] Resources Peters, Edward. Inquisition. New York: The Free Press, 1988. Bradley, Gerard. “One Cheer for Inquisitions.” Catholic Dossier. Vol. 2, No. 6 (Nov-Dec, 1996). Carroll, Anne W. “The Inquisition.” Christ the King: Lord of History. Rockford Illinois: Tan Books and Publishers Inc, 1994. 207-211. Hitchock, James. “Inquisition.” Catholic Dossier. Vol. 2, No. 6 (Nov-Dec, 1996). Horvat, Marian. “The Holy Inquisition: Myth or Reality.” Catholic Family News. (Mar, 1998). Kamen, Henry. The Spanish Inquisition : A Historical Revision. London: Weidenfeld & Nicolson, 1997. Kelly, Henry A. “Inquisition and the Prosecution of Heresy: Misconceptions and Abuses.” Church History. Vol. 58, No. 4 (Dec, 1989). 439-451. Madden, Thomas F. “The Real Inquisition: Investigating the Popular Myth.” National Review Online. June 18, 2004. O’Connell, Marvin R. “The Spanish Inquisition: Fact Versus Fiction.” Catholic Dossier. Vol. 2, No. 6 (Nov-Dec, 1996). Parker, Geoffrey. “Some Recent Work on the Inquisition in Spain and Italy.” The Journal of Modern History. Vol. 54, No. 3 (Sept, 1982). 519-532. Rice, Ellen. “The Myth of the Spanish Inquisition.” Catholic Dossier. Vol. 2, No. 6 (Nov-Dec, 1996). Sanchez, M. G. Anti-Spanish Sentiment in English Literary and Political Writing. (PhD Diss, University of Leeds, 2004). Van Hove, S.J., Fr. Brian. “Beyond the Myth of The Inquisition: Ours is ‘The Golden Age’.” Faith and Reason. (Winter, 1992).

[edit] Footnotes ^ Iarocci, Michael P. (1 March 2006). Properties of Modernity. Vanderbilt University Press, p. 218. ISBN 0-8265-1522-3. ^ Erre vonatkozóan adott ki egy pápai bullát IV. Sixtus pápa 1482. április 18-án. A bullában a pápa tiltakozik az ellen, hogy Aragóniában, Valenciában, Mallorcán, és Katalóniában az Inkvizíció sokszor nem a hit és a lelkek üdvösségének buzgalmából, hanem a gazdagság vágyából tevékenykedik. Sok igaz és hithű keresztényt vetettek világi börtönbe ellenségeik, riválisaik, szolgáik, és más alacsonyabb rangú személyek vallomásai alapján, amelyek mindenféle bizonyíték híján voltak, ahol megkínozták, és visszaeső eretneknek ítélték őket, megfosztva minden vagyonuktól és tulajdonuktól, átadva őket a világi hatalmaknak kivégzésre. Ez sokaknak végzetes példát adott, viszont sokakat fel is háborított. Kamen, Henry (23 November 2000). The Spanish Inquisition: An Historical Revision. Orion Publishing Group, p. 49. ISBN 1-84212-205-3. ^ Kamen, p. 61.

[edit] External links FAQ on the Inquisition by James Hannam