Szerkesztő:Attila Terbócs/Albánia 1914-ben (jegyzetek)

A lenti jegyzetből generált szócikkek: Zsófia albán fejedelemné, közép-albániai felkelés, Nemzetközi Ellenőrző Bizottság

Rövid előzmények

Az 1912. október 8-án kitört első Balkán-háborúban részt vevő Balkán-szövetség országai – Szerbia, Montenegró és Görögország – elfoglalták az addig az Oszmán Birodalomhoz tartozó albán lakta területek nagy részét. Pár hónappal korábban az albánok fegyveres felkeléssel vívták ki a birodalmon belüli autonómiájukat (Albánia vilajet), az új helyzetben azonban félő volt, hogy területeik a szomszédos nemzetállamok martalékává válnak. Ezért több évszázados oszmán hódoltság után 1912. november 28-án a vlorai nemzetgyűlésen kikiáltották a független Albániát, és az ideiglenes Qemali-kormány is megkezdte működését.

A háborúban harcoló felek 1912. december 3-án tűzszünetet kötöttek, s a nagyhatalmak által kezdeményezett londoni nagyköveti konferencián december 17-én megkezdődtek a békét előkészítő tárgyalások. A brit külügyminiszter, Edward Grey elnökletével zajló tárgyalássorozaton Franciaország, Németország, az Osztrák–Magyar Monarchia, Olaszország és Oroszország Londonba akkreditált nagykövetei vettek részt. Az albánok autonómiájának garantálása mellett 1913 folyamán megszületett a döntés az albán–montenegrói és albán–szerb államhatárok kérdéséről is (londoni egyezmény), 1913. július 29-én pedig elfogadták Albánia statútumát, amely a függetlennek elismert állam belső szervezeti felépítéséről és szabályozásáról rendelkezett.

Ezzel az aktussal hivatalosan is megszületett a független, örökletes Albán Fejedelemség. A statútum rendelkezései értelmében az ország semlegességét, közigazgatási és gazdasági ügyeit a hat nagyhatalom képviselőiből és egy albán küldöttből álló, héttagú Nemzetközi Ellenőrző Bizottság volt hivatott felügyelni elsősorban az albán trón elfoglalásáig és a közjogi rendszer kialakításáig tartó időszakban. A testület tízéves mandátumot kapott arra, hogy felügyeleti és tanácsadói munkáját az Albán Fejedelemség szolgálatába állítsa.

Albánia 1913 végén

A nemzeti kormány

A londoni nagyköveti konferenciáról 1913 júniusában a fővárosba, Vlorába hazatérő miniszterelnök, Ismail Qemali folytatta az ország újjászervezésének és a rend helyreállításának munkáját. Számos akadállyal kellett azonban szembesülniük. Az ország nagy része idegen megszállás alatt állt, az államhatárok kérdését a nagyhatalmak még nem tisztázták megnyugtatóan, és a még szabad területek albánságát megannyi politikai érdek osztotta több frakcióra (ezekről lásd bővebben lent). Az ellenőrzésük alatt álló területeken be tudtak vezetni egyfajta közigazgatást, szétválasztották az államot és az egyházat, kiépítették a büntetőbírósági rendszer alapjait, és szintén nagy jelentőségű lépés volt egy albán főmuftinak a szunnita muszlimok élére történő kinevezése. A Qemali-kormány tevékenységét azonban alapvetően elégedetlenség övezte, különösen a radikális változásokat remélő, nyugatias gondolkodású értelmiségi albánok részéről.

További presztízsveszteséggel járt az albán kormányra nézve az Albán Nemzeti Bank megalapítása, amelyet koncesszióban az olasz Banca Commerciale d’Italia és az osztrák Wiener Bankverein indított el. Az ország gazdasági fellendülését remélték egy albán pénz- és hitelintézet megalapításától, de a bank jogosítványai között szerepelt annak a lehetősége, hogy albániai ingatlanokat vásároljanak. A kormány a nyugati pénzintézetek nyomására 1913 szeptemberében kénytelen volt az alapító okiratot ezzel a kitétellel együtt elfogadni, de az értelmiségi körök felzúdultak, mert az egyébként is nincstelen albánság kizsákmányolásának veszélyét látták az ügyletben.

Az ország gazdaságát alapvetően a feudalista birtokrendszer határozta meg, amelyben a konzervatív földesurak, a bégek nagy kiterjedésű földbirtokaikat – különösen Közép-Albániában – jóformán megfizethetetlen ellenértékért adták ki művelésre a nincstelen parasztok tömegeinek, akik az albán társadalom 90%-át alkották. A két társadalmi réteget tátongó szakadék választotta el egymástól, az albán társadalomban nem volt középosztály. A kézművesség és a kereskedelem rendkívül elmaradott volt, a modern értelemben vett ipari termelés ismeretlen volt. Noha az ország a legtöbb alapvető cikkből behozatalra szorult, külkereskedelmi kapcsolatokkal jóformán mégsem rendelkezett. Az 1913-as év külkereskedelmi mérlege 4,36 millió korona értékű kivitelt és 18,47 millió korona bevitelt mutatott. A fejlődési potenciált erősen hátráltatta, hogy a népesség több mint 95%-a írástudatlan volt, s az ország egészségügyi ellátórendszerrel gyakorlatilag nem rendelkezett.

Shkodra helyzete

Az albán földön játszott első labdarúgó-mérkőzésre a nemzetközi katonai igazgatás alatt álló Shkodrában került sor. Az itt állomásozó osztrák–magyar katonák játszottak a shkodraiakból alkalmilag összeverbuvált Függetlenség csapattal, amely 1919-től Testvériség (Vllaznia) néven mint az irodalom és a zene szeretetét is terjesztő sportklub működött tovább.

Az első Balkán-háború kitörésekor Szerbia és Montenegró csapatai ostrom alá vették Shkodra városát, amelyet a londoni nagyköveti konferencia 1913-as döntésében Albániának ítélt. a nagyhatalmi döntést követően a szerbek elvonultak a város alól, de a montenegrói sereg folytatta az ostromot. Április 5-én a nagyhatalmak hadihajóikkal zár alá vették a montenegrói partokat, bár ezzel a kis ország elhanyagolható tengeri külkereskedelme miatt nem érték el a kellő hatást. A montenegróiak ügye nem várt helyről kapott segítséget: a vár védelmében részt vevő Esat Toptani még január 30-án megölette a vár védelmét irányító Hasan Riza pasát, majd a parancsnokságot átvéve április 23-án átadta a várat a montenegróiaknak, és csapataival Tirana környéki birtokaira vonult. Május 14-én végül a nagyhatalmak nyomására Montenegró feladta Shkodrát, és a Brit Királyi Haditengerészet irányítása alatt álló nemzetközi katonai kontingens vette át a város irányítását. A közigazgatás feje Cecil Burney altengernagy, 1913. őszi távozása után George Fraser Phillips ezredes, a West Yorkshire gyalogosezred parancsnoka lett. A helyi római katolikusokból és muszlimokból szerveződött tanács 1914. március 19-ei felállásáig osztrák–magyar, brit, francia, német és olasz zászló lobogott a shkodrai Rozafa-vár fölött.

A bajkeverő Esat Toptani

A belpolitikai palettát tovább színesítette a Qemali-kormány ellenlábasa, Esat Toptani pasa tevékenysége. A neve korábban a janinai török csendőrség keménykezű parancsnokaként lett ismert, majd akkor vált igazán hírhedtté, amikor 1914 áprilisában Shkodra városát átjátszotta a montenegróiak kezére. Ezt követően Toptani Közép-Albániában szervezte politikai hátországát, a Shkodra védelmében elszenvedett veszteségeiért pedig jóvátételt követelt a Qemali-kormánytól. Kezdeti tervei arra irányultak, hogy szerb és montenegrói támogatással – a Fekete-Drintől keletre fekvő területekért cserébe – Albánia uralkodója legyen, de 1914 májusára nyilvánvaló volt, hogy törekvései kudarcot vallottak. Így az Osztrák–Magyar Monarchia rábeszélésének engedve és Qemali hívásának eleget téve 1913. július elején a vlorai kormány belügyminisztere lett. Nem vett részt sokáig a kabinet munkájában, 1913. augusztus 1-jén kivált a kormányból, és közép-albániai párthívei körében Durrësban vetette meg a lábát, ahol ellenkormányt szervezett. Követői a Qemali-kormánnyal szembehelyezkedve Toptaniban látták a haza megmentőjét, és nem utolsósorban az iszlám hit bajnokát. Toptani többször felszólította Qemalit, hogy kormányát Durrësban szervezze újra, vagy rendelje az Oszmán Birodalom fennhatósága alá. Miután Qemali nem volt hajlandó teljesíteni követeléseinek egyikét sem, Toptani 1913. október 16-án kikiáltotta a Közép-albániai Köztársaságot, és megalakította az államalakulat törvényhozó testületét, a szenátust. Toptani kommünikéjében a lakosság értésére adta, hogy a Qemali-kormány visszaélései motiválták lépését, és amint a fejedelem elfoglalja a trónját, átadja neki a hatalmat. Hatalma a Mat és a Shkumbin folyók közötti területre terjedt ki, jelentősebb központjai Durrës mellett Tirana, Kruja, Kavaja és Shijak voltak.

Ezzel a Qemali-kormány mozgástere a korábbiaknál is jobban beszűkült. Fennhatósága csupán a főváros, Vlora tágabb környezetére terjedt ki, Toptani Közép-Albániát tartotta ellenőrzése alatt, Shkodra városa nemzetközi katonai igazgatás alatt állt, az északi törzsek pedig megtartották függetlenségüket. Emellett az ország külső támadásoknak is ki volt téve.

Az albán–szerb és az albán–montenegrói viszony

A londoni nagyköveti konferencián képviselt nagyhatalmak 1913. március 22-én megállapodtak az északi és északkeleti államhatár kérdésében. A Hoti, Gruda és Kelmendi törzsek területeit, valamint Plava és Gusinje vidékét Montenegrónak, az egykori Koszovói vilajet – ma Nyugat-Koszovó és Nyugat-Macedónia – teljes területét pedig Szerbiának ítélték, köztük olyan, albán többségű piacvárosokkal, mint Shkup, Dibra, Prizren, Gjakova és Peja. Még délebbre Dibra, Ohri és Manastir városai kerültek a szerbekhez. Az ezt szentesítő londoni egyezmény ratifikálására 1913. május 30-án került sor.

1913 augusztusától mind sűrűbben érték atrocitások a Szerbiához csatolt területek albánságát, szeptemberre pedig már mindennaposak voltak a határvillongások is. Szeptember 20-a körül reguláris szerb katonák Dibra és Luma vidékén tíz falut égettek fel, a lakosság egy részét megölték (köztük a Luma törzs két vezetőjét), jószágaikat elhajtották. A Qemali-kormány hadügyminisztere, Isa Boletini hatezer embere élén benyomult a szerb ellenőrzés alatt álló koszovói területekre, és pár napon belül elfoglalta Dibra, Gostivar, Struga és Ohri városokat. Szeptember 25-ére már Kiçevo, Peshkopia és Gjakova, illetve a Montenegróhoz csatolt Tuz és Gucia is a kezén volt. Októberben azonban mobilizálták a szerb hadsereg 60 ezres alakulatát, amely nagy túlerejének köszönhetően visszaszorította Boletini csapatait, és mélyen behatolt albán területre. Az Orosh–Elbasan vonalig előrenyomuló szerbek közel száz albán faluban 12 ezer házat borítottak tűzbe, mintegy nyolcezer albánt gyilkoltak le és további 125 ezret tettek földönfutóvá. Mintegy 80 ezer menekült árasztotta el Tirana és Elbasan vidékét.

Október 14-én a német, az osztrák–magyar és az olasz kormány felszólította a szerb hadsereget a londoni egyezmény betartására és Albánia területének elhagyására, amennyiben el akarja kerülni a Monarchia katonai beavatkozását. Október 20-án a szerb kormány elfogadta az ultimátumot, és megkezdték csapataik kiürítését, amit október 25-éig – más források szerint november 7-éig – be is fejeztek.

Az albán–görög viszony

A londoni nagyköveti konferencián részt vevő nagyhatalmak ugyan nagy vonalakban megállapították a déli albán–görög államhatár vonalát, de 1913. augusztus 11-én felállították az Albánia Határait Kijelölő Nemzetközi Bizottságot, amelynek feladatául szabták, hogy helyszíni bejárással, a lakosság etnikai hovatartozásának figyelembevételével négy hónapon belül véglegesítsék a határt.

A bizottság helyszíni munkáját alapvetően megnehezítette, hogy a nagyhatalmi szándék szerint Albániának ítélt Korça, Përmet és Gjirokastra vidéke az első Balkán-háború kitörése, 1912 vége óta görög megszállás alatt állt. E területek görög adminisztrációja mindent elkövetett azért, hogy a bizottság a bejárás során a lakosság görög etnicitásának megannyi jelével találkozzék. 1913 októberének végére nyilvánvalóvá vált, hogy a bizottság ilyen körülmények között nem képes objektívan ellátni a feladatát, így demográfiai adatokra és térképekre hagyatkozva Firenzében folytatták a munkát. A munkát 1913 decemberében fejezték be, az albán–görög határt rögzítő firenzei egyezményt december 17-én ratifikálták a nagyhatalmak és Albánia képviselői. Ennek alapján Janinát és Çamëria nagy részét Görögországnak ítélték, míg Korça, Përmet, Gjirokastra, Delvina és Saranda vidéke az albán oldalon maradt. A nagyhatalmak a firenzei egyezmény szellemében követelték a görög csapatok kiürítését a dél-albániai területekről. Miután azonban a görög kormány már az egyezményt sem volt hajlandó aláírni, természetesen ennek a követelésnek is ellenszegült, és Dél-Albániában kezdetét vette az észak-epiruszi görög ellenállás szervezése. A nagyhatalmak végül 1914. január 18-áig meghosszabbították a görög csapatok evakuálásának határidejét.

A Nemzetközi Ellenőrző Bizottság

1913 őszén ilyen körülmények között alakult meg ténylegesen is a vlorai székhelyű Nemzetközi Ellenőrző Bizottság, első ülésükre 1913. október 16-án került sor. A nagyhatalmak képviseletében a bizottság tagja a brit Harry Harling Lamb, a francia Léon-Alphonse-Thadée Krajewski, az osztrák–magyar Aristoteles Petrović, az orosz Alekszandr Mihajlovics Petrjajev, a német Julius Winckel és az olasz Alessandro Leoni voltak. Qemali egyik legfőbb kormányon belüli támogatóját, Myfit Libohova külügyminisztert veszítette el, miután utóbbit a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság albán tagjává választották. Miután Libohova az 1914 márciusában összeállított Përmeti-kormányban igazság- és vallásügyi miniszteri megbízást kapott, a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság új albán tagja Mehdi Frashërit lett. Frashëri egyébként már 1913 augusztusától a bizottság mellé rendelt titkárok egyike volt, akárcsak Kostandin Çekrezi.

A bizottság fő feladata az albán társadalmi és politikai viszonyok feltérképezése, egy alkotmánytervezet, Albánia kormányzati formájának az államszervezet, közigazgatás és gazdaságirányítás valamennyi területére kiterjedő kidolgozása, a rendvédelmi szervek munkájának segítése volt, amivel hat hónapon belül el kellett készülniük. A hetente négy alkalommal ülésező bizottság tagjai egyfajta munkamegosztással éltek. Lamb és Krajewski feladata a pénzügyek rendbetétele volt, Petrović és Winckel a rendvédelmi kérdésekben mélyedt el, Petrjajev és Leoni pedig az új állam közjogi vonatkozásaival foglalkozott. A Nemzetközi Ellenőrző Bizottság tagjai eleinte határozott utasítást kaptak arra nézve, hogy az államigazgatás helyi szerveit, vagyis elsősorban az Ismail Qemali vezette ideiglenes nemzeti kormányt vagy bármely más regionális önkormányzati testület joghatóságát ne ismerjék el, sőt, amennyiben lehetséges, számolják fel. A helyi szervekkel szembeni merev elzárkózás hamarosan azonban enyhült, s 1913. november 28-án – Albánia függetlenségének első évfordulóján – a nagyhatalmakat képviseletében eljáró Nemzetközi Ellenőrző Bizottság elismerte a Qemali-kormányt mint a független Albánia végrehajtó hatalmát.

A nemzetközi csendőrség

Az 1913-as statútum kilencedik pontja rendelkezett egy nemzetközi csendőrség felállításáról, amelynek feladata az Albán Fejedelemség rendvédelmi munkájának megszervezése volt. A nagyhatalmak ezt a munkát először Svédországra bízták, de miután a svéd kormány elutasította a felkérést, Hollandia vállalta el a feladatot. Hollandia semlegessége okán, és mert gyarmattartó országként rendelkezett rendvédelmi tapasztalatokkal muszlim többségű területeken, megfelelő választás volt a feladatra. A holland kormány 1913. augusztus 1-jén kapta meg a hivatalos felkérést, akik először Lodewijk Thomsont bízták meg a parancsnoki feladatokkal. Augusztus 29-én azonban kormányváltásra került sor, és az új hadügyminiszter, Nicolaas Bosboom a döntést megváltoztatva 1913. október 20-án Willem de Veer ezredesnek nyújtotta át a parancsnoki, Thomsonnak pedig a parancsnokhelyettesi megbízólevelet. A Qemali-kormány 1912 decemberétől már megkísérelte egy csendőri szervezet felállítását. De miután a koncepcióval – húsz és negyven év közötti férfiakból verbuválnák az Európában képzett tisztek irányítása alatt álló csendőröket – csak 1913 nyarára készültek el, és a tervek megvalósítását anyagi gondok hátráltatták, a hollandoknak elölről kellett kezdeniük a munkát.

Az első holland tisztek 1913 októberében érkeztek az albán fővárosba, Vlorába, de Veer, Thomson és két másik főtiszt november 10-én követte őket. Három héten át az országban utazgatva ismerkedtek a körülményekkel, majd Vlorába visszatérve belevágtak a szervezőmunkába, a csendőröknek alkalmas albánok verbuválásába és kiképzésébe. 1913. december 24-én I. Vilma hollan királynő tábornoki rangra emelte de Veert mint az albán csendőri szervezet főparancsnokát, ezzel a csendőrség hivatalosan is megalakult. 1914 januárjára már egy ütőképes, szervezett csendőri erőt állítottak fel, amely 1914 januárjában felszámolta a vlorai Grebena-összeesküvést és leverte Esat Toptani közép-albániai milíciájának Shkumbin-völgyi és elbasani garázdálkodását.

Az albán fejedelem kiválasztása

Az 1913. júliusi statútum szellemében még a nagyhatalmakra várt az Albán Fejedelemség uralkodójául alkalmas személy kiválasztása. Az Oszmán Birodalom ragaszkodott egy oszmán uralkodó kinevezéséhez, de a nagyhatalmak végső soron Ausztria–Magyarországot és Olaszországot bízták meg az Albán Fejedelemség uralkodójának alkalmas személy kiválasztásával. Jelöltekben nem volt hiány, a lehetséges trónjelöltek között felmerült Albert Ghica herceg (Románia), Ferdinand d’Orléans herceg (Franciaország), Wilhelm Karl von Urach herceg, Moritz Georg von Schaumburg-Lippe herceg (mindketten Németországból), Arthur of Connaught herceg (Egyesült Királyság) és Savoyai Lajos Amadé abruzzói herceg (Olaszország) neve. A folyamat a bizottság döntésképtelensége miatt elhúzódott, és végül az eredetileg esélytelennek ítélt Wilhelm zu Wied hercegre – a „román jelöltre” – esett a választás. Lényegében azzal, hogy német uralkodót választottak az albán trónra, a nagyhatalmak a Görögországban, Romániában és Bulgáriában már jó bevált receptet alkalmazták; ezen országok első modern kori uralkodói – I. Ottó, I. Károly és I. Ferdinánd – ugyanis valamennyien német származásúak voltak.

Eredetileg valószínűleg Wied apai nagynénje, Erzsébet román királyné fejéből pattant ki az ötlet – aki egyébként Carmen Sylva álnéven romantikus történeteket is írt –, hogy kedvenc unokaöccsét ajánlja az albán trónra, és ehhez kérte Take Ionescu román miniszterelnök támogatását is. Wied neve jóformán saját hazájában is ismeretlen volt, és a nagyhatalmak kezdetben egyáltalán nem támogatták a jelöltségét. Nem rendelkezett ismeretekkel a Balkánról, emellett elsősorban egyenes és kötelességtudó katona volt, akitől mi sem állt távolabb, mint a diplomáciai és politikai fondorlatok világa. Egy protestáns uralkodó trónra lépése abban az Albániában, ahol protestánsok jóformán nem éltek, eleve kockázatos döntésnek bizonyult. II. Vilmos német császár kifejezetten hevesen ellenezte a tervet, miután a Balkán ügyeiben tájékozatlan herceget alkalmatlannak vélte a feladatra, és attól tartott, hogy kudarca magára Németországra is rossz fényt vethet. A kor albánszakértője, Edith Durham viszont éppen célzatosságot sejdített meg az mögött, hogy a nagyhatalmak egy nyilvánvalóan alkalmatlan jelöltet támogattak, elkerülendő, hogy a későbbi geopolitikai játszmáik tárgyává váló Albánia élén álló határozott, erőskezű uralkodó keresztezze terveiket.

Amikor 1913 októberében Wiedet tájékoztatták a jelöltségéről, ő maga sem fogadta nagy lelkesedéssel az ötletet. Gondolkodási időt kért és feltételül szabta, hogy a nagyhatalmi döntést mind Ismail Qemali kormányának, mind Esat Toptani ellenkormányának el kell fogadnia, az albán államhatár kérdését pedig megnyugtatóan rendezni kell. A nagyhatalmak 1913. november 23-án tájékoztatták a Qemali-kormányt arról, hogy megszületett a döntés az uralkodó személyéről, majd december 3-án Wied herceget hivatalosan is felkérték az Albán fejedelemség trónjának elfoglalására. A továbbra is szabódó Wied herceget végül ambiciózus és erős akaratú felesége győzte meg, nagynénje, Erzsébet királyné pedig egy túlzóan dicsérő brosúrát adott ki unokaöccséről. Vélhetően férje, I. Károly román király is latba vetette rábeszélőképességét. 1914. február 6-án Wied végül hivatalosan is elfogadta jelölését az albán trónra, amikor már tudott volt, hogy korábban megszabott feltételei teljesültek: a Qemali-kabinet és a Toptani-ellenkormány feloszlott, az 1913. decemberi firenzei egyezmény pedig véglegesítette az albán–görög államhatárt. A nagyhatalmak emellett 3 millió fontsterlinges kölcsönt szavaztak meg az új állam adminisztratív költségeire, amelyből félmilliót Vilmos személyes költségeire az Osztrák–Magyar Monarchia és Olaszország már 1913 novemberében rendelkezésére bocsátott.

Albánia 1914 augusztusáig, az Albán Fejedelemség összeomlásáig

A Grebena-összeesküvés

1914. január 7-én Vlorában leleplezték az albán származású oszmán katonatiszt, Bekir Grebena aga (albánosan Beqir Grebene) puccskísérletét. Grebena az oszmán kormány követeként már december óta Vlorában tartózkodott azzal a hivatalos céllal, hogy a Dél-Albániát megszállva tartó görögök ellen fegyveres csapatokat szervezzen. Syrja Vlora, valamint az Osztrák–Magyar Monarchia és Németország konstantinápolyi követei értesüléseikre hivatkozva figyelmeztették a vlorai Nemzetközi Ellenőrző Bizottságot az összeesküvésről. Az albán fővárosban ostromállapotot hirdettek, és a partoknál horgonyzó török hajók tiszti állományát és legénységét, mintegy kétszáz főt, a Qemali-kormány utasítására a csendőrség letartóztatta. A Willem De Veer csendőrtábornok elnöklete alatt összeülő rögtönítélő bíróság egy a háttérben hónapok óta szervezett titkos oszmanista összeesküvésre derített fényt. A konstantinápolyi ifjútörök körök által pénzelt szervezkedés célja az volt, hogy az elveszett albán területek visszakerüljenek az Oszmán Birodalom fennhatósága alá, és jelöltjük, a külügyminiszteri posztot betöltő Ahmed Izzet pasa kerüljön az Albán Fejedelemség trónjára. A tárgyalás 1914. február 3-án az összeesküvők vezetőinek halálos ítéletével zárult. Bár a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság jóváhagyta az ítéletet, a nagyhatalmak a túlzott és elfogadhatatlan függetlenség jeleként értékelték, hogy a Qemali-kormány és a csendőrség a megkérdezésük nélkül döntött egy oszmán katonatiszt kivégzéséről. Grebena kivégzésére nem is került sor, s Vilmos fejedelem 1914. augusztus 18-án amnesztiában részesítette. A történéseknek olyan olvasata is ismert, hogy maga Ismail Qemali, a vlorai kormány vezetője állt az események hátterében, aki a kulisszák mögött leszámolt Albánia semlegességi politikájával, és azzal a céllal engedett török fegyvereseket az ország területére, hogy segítségükkel visszaszerezzék az elcsatolt koszovói és çamëriai területeket. Bár bizonyítékokkal nem tudták alátámasztani e híreszteléseket, a Qemali-kormány egyébként is megfogyatkozott tekintélyét végletesen aláásták.

A Qemali-kormány lemondása és a Közép-albániai Köztársaság felszámolása

1914. január 15-én Ismail Qemali a nagyhatalmakhoz fordult azzal, hogy lemond az ideiglenes nemzeti kormány vezetéséről, és a végrehajtó hatalmat kész átadni a Nemzetközi Ellenőrző Bizottságnak arra az időtartamra, míg az időközben kijelölt albán fejedelem, Vilmos el nem foglalja az ország trónját. A kormány és a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság képviselői Vlorában, 1914. január 22-én formális keretek között aláírták a hatalomátvételről szóló dokumentumokat. Qemali azonnal elhagyta az országot. Új ideiglenes kormány alakult Fejzi Alizoti vezetésével, amely a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság égisze alatt január 28-án kezdte meg a tényleges munkát.

A bizottság elszánt volt a tekintetben, hogy további lépéseket tesz a belpolitikai helyzet megszilárdításáért az uralkodó megérkezéséig hátra lévő időben. Február elején a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság brit és német tagja felkereste Durrësban Toptanit, a Közép-albániai Köztársaság vezetőjét, hogy Qemali példáját követve hagyja el Albánia területét, ő azonban erre nem volt hajlandó. Ellenkormánya és a Közép-albániai Köztársaság feloszlatásának azt szabta feltételéül, hogy ő vezesse a leendő uralkodónak az albán koronát felajánló delegációt. Tárgyalásaikon felmerült Toptaninak az a régóta dédelgetett vágya is, hogy az ország fővárosa a kiterjedt birtokai és befolyási övezete közelében fekvő Durrës legyen, valamint hogy a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság az általa felállított szenátuson keresztül gyakorolja a végrehajtó hatalmat. Ellenkormánya feloszlatásakor Toptanit nem az ország egysége és a belpolitikai helyzet normalizálása motiválta, hanem egészen egyszerűen úgy látta, hogy céljai elérése érdekében az új helyzetben, az Albán Fejedelemség keretein belül kell pozíciókat biztosítania magának. Ezt igazoolja, hogy bár Toptani formálisan feloszlatta kormányát és február második felében Neuwiedbe utazott, január óta a Shkumbin völgyében fosztogató és zűrzavaros állapotokat előidéző fegyveresei továbbra is aktívak maradtak.

Február elejére a korábban nemzetközi katonai igazgatás alatt álló Shkodra helyi tanácsa megszerveződött, és a nemzetközi kontingens, élén George Fraser Phillips ezredessel elhagyta a várost. Utóbb a város kormányzója Fejzi Alizoti, az 1914 január–márciusában működő ideiglenes kormány miniszterelnöke lett.

Herceg, király vagy fejedelem?

Az európai nagyhatalmak által 1913. július 29-én ratifikált francia nyelvű statútum (Statut de l’Albanie) első mondata így szólt: „L’Albanie est constituée en principauté autonome, souveraine et héréditaire […]”, amiből az állam helyi, albán megnevezése Principata e Shqipnis vagy Principata e Shqipërisë lett. Az albánban a principata a 12–15. századi középkori albán fejedelemségekre használt kifejezés volt (principatat shqiptare). Vilmos e történelmi előképek iránti tiszteletből, egyben kései utódlásának legitimálásául – e középkori albán fejedelmek legnagyobbika, Szkander bég után – a Wied (II. Szkanderbég) fejedelem vagy albánul Princ Vidi, Skënderbeu i Dytë uralkodói nevet vette fel. Az uralkodó címzése már a korabeli literátus emberek körében is zavart okozott, ahogy Edith Durham írta 1914 márciusában: „Értésünkre jutott, hogy az albán mbret cím pontos angol megfelelője a prince (’fejedelem’) – no nem a nyelvészek, hanem a diplomaták szerint –, […] következésképpen fordításaként kerülendő a king (’király’) szó használata.

Vilmos közkeletű albán címe mbret, határozott alakjában mbreti volt. A latin imperator gyökre visszavezethető szó főjelentése a szótárak szerint ’király’. Ugyanakkor az albán nyelvben a szó használata lefedi az általánosabb ’uralkodó’ fogalmát is. Erre például szolgálhat a II. Bajazid oszmán szultán által a 15. században építtetett berati mecset, amelynek neve az uralkodó iránti hálát és tiszteletet kifejező Xhamia e Mbretit (’a király mecsetje, királyi mecset’) lett.

A magyar nyelvű történeti munkákban döntően a fejedelem címmel illetik Vilmost, az ország államformájára pedig a fejedelemség szót alkalmazzák. Jóllehet, előfordul a herceg szó használata is, de szinte kizárólag születési címeként, Wied herceg formában, az Albán Királyság / albán király vagy Albán Hercegség / albán herceg változatokra a felhasznált magyar nyelvű forrásokban nincs utalás. Megjegyzendő, hogy bár az albánban a Wied maradt a fejedelem uralkodói neve, a magyar szakirodalom Vilmos fejedelemként ismeri az uralkodót.

Vilmos fejedelem trónra lépése

Vilmos 1914. február 6-án hivatalosan jelezte a nagyhatalmak felé, hogy elfogadja az albán trónt, majd tisztelgő látogatást tett az európai fővárosokban. Legelőször Rómába utazott el, február 13-án Bécsben Leopold von Berchtold külügyminiszterrel költött el egy ebédet, majd este maga I. Ferenc József fogadta a Schönbrunnban vacsorára. Február 18-án már Londonban volt, ahol előbb V. György és Mária királyné meghívására ebédre volt hivatalos a Buckingham-palotába, majd Edward Grey külügyminiszterrel találkozott. Másnap, február 19-én Párizsban, az Élysée-palotában fogadta Raymond Poincaré köztársasági elnök, valamint megbeszéléseket folytatott Gaston Doumergue miniszterelnökkel.

1914. február 21-én Wied, a leendő Vilmos fejedelem neuwiedi családi kastélyában fogadta a koronát felajánló albán küldöttséget. A tizenhét tagú delegációt Esat Toptani vezette, és tagjai között volt Mihal Turtulli, Hasan Prishtina, Shefqet Vërlaci, Iliaz Vrioni, Eqrem Vlora valamint Miltiadh Salvari is. Ajándékképpen átnyújtottak Vilmosnak egy díszes ládikát, amelyben egy-egy marék albán földet és homokot, valamint egy üvegcse albán vizet helyeztek el. Ezt követően Toptani albán nyelvű – Eqrem Vlora által tolmácsolt – köszöntőbeszédében kiemelte, hogy az albánság egészét képviselve felajánlják számára a koronát és üdvözlik új uralkodójukat. Vilmos német nyelvű válaszában elfogadta a koronát, ezzel hivatalosan is az Albán Fejedelemség uralkodója lett. Ezt követően az albán fejedelem és fejedelemasszony bankettet adott a küldöttek tiszteletére. Másnap a fejedelmi család az albánokkal együtt Waldenburgba utazott, hogy tisztelgő látogatást tegyenek Zsófia fejedelemné családjánál.

A ceremóniát követően Vilmos folytatta európai udvariassági látogatásait. Február 25-én Berlinben felkereste a német külügyminisztériumot, valamint fogadta őt a berlini olasz és orosz nagykövet. Február 27-én Szentpétervárott előbb a Téli Palotában fogadta Totleben gróf, a cár egyik hadsegéde, ezt követően II. Miklós cárral költött el egy ebédet Carszkoje Szelóban, majd hivatalában meglátogatta Szergej Dmitrijevics Szazonov külügyminisztert. Este a szentpétervári német nagykövetség adott bankettet Vilmos tiszteletére. Ezt követően Vilmos hazatért, és az időt a fejedelemség címerének, zászlajának és hadserege tiszti unformisainak megtervezésével töltötte el.

Vilmos végül március 4-én útnak indult, hogy elfoglalja trónját. 1914. március 7-én délután két órakor Trieszt érintésével, az osztrák–magyar Taurus kerekes gőzös fedélzetén – olasz, brit és francia hadihajóktól kísérve – érkezett meg Durrësba. Feleségén, Zsófia fejedelemnén kívül vele érkezett brit magántitkára, Duncan Heaton-Armstrong, német udvari számvevője, von Trotha, a fejedelemné két udvarhölgye (von Oidtmann és von Pfuel kisasszonyok), valamint néhány holland katonatiszt. A parton Esat Toptani pasa fogadta Vilmost, de megjelentek az Alizoti-kormány miniszterei, a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság két tagja, a nagyhatalmak konzuljai, a csendőrség holland parancsnokai, Durrës és Vlora közigazgatásának vezetői, valamint a keresztény és muszlim közösségek képviselői is. Toptani színpadias eszközökkel saját politikai pozíciójának megszilárdítására használta fel az alkalmat: a hajó fedélzetére még szalonkabátban lépett az uralkodót üdvözölni, majd amikor immár Vilmos fejedelem oldalán ismét megjelent a parton, már a fejedelem által tervezett, erre az alkalomra készíttetett gyöngyszürke tábornoki egyenruhájában feszített. A későbbiekben nem mulasztotta el megosztani azt az intim információt, hogy a fejedelem saját kezűleg segédkezett neki az átöltözésben. Vilmos életében először albán földre lépett. Miután a velencei bástyáról és a kíséretet adó hadihajókról eldördültek az üdvözlő ágyúlövések és a köszöntőbeszédek is véget értek, a lelkes durrësiek kifogták a lovakat és a palotáig húzták a fejedelmi pár kocsiját. Ott Vilmos kiment az erkélyre, és végignézte, amint a népviseleteikbe öltözött albánság küldöttei elvonultak előtte.

A Nemzetközi Ellenőrző Bizottság már 1914. február 3-án javasolta, hogy a délnyugati Vlora helyett a központibb elhelyezkedésű Durrës legyen az Albán Fejedelemség székvárosa; a javaslatot március 7-én Vilmos fejedelem el is fogadta. A város korábbi török kormányzójának rezidenciája (konak) már január óta átalakítás alatt állt, hogy a fejedelem már egy monarchához méltó palotában rendezkedhessen be. Az általános közhangulat Szkander bég fejedelem utódját, Albánia megmentőjét üdvözölte Vilmos személyében. A hiszékeny nép körében ráadásul elterjedt, hogy a fejedelem érkezésével sosem látott jólét és gazdagság köszönt Albániára. A partra lépő fejedelem magas termete és katonsá viselkedése szintén elnyerte az üdvözlésére érkező tömegek tetszését. Koronázásra vagy külsőséges körülmények közötti uralkodói beiktatásra nem került sor, de az új főváros utcáit elfoglaló össznépi vigalom egy hétig tartott. Három nappal később, 1914. március 10-én a fejedelem jelenlétében Fan Noli megtartotta az új főváros első albán nyelvű ortodox istentiszteletét.

A Përmeti-kormány és a fejedelmi udvartartás

A Bukarestben élő albán költő, Asdreni hazája függetlenségén és az uralkodó érkezésén felbuzdulva 1914 tavaszán Durrësba utazott. Kihallgatást kért a fejedelemtől azzal a céllal, hogy a haza üdvére felajánlja szolgálatait, és megpályázza az udvari irattárosi címet. A szolgálataira nem volt igény, terveiből semmi nem lett, s 1914 júliusában csalódottan tért vissza Bukarestbe.

Hamarosan azonban a kijózanodás vette át az eufória helyét, Vilmos uralkodása legelején hibát hibára halmozott. Miután a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság Vilmos kezébe tette le a végrehajtói hatalmat, a fejedelem hallani sem akart arról, hogy a nemzetközi testület székhelyét Durrësba áthelyezve a munkáját segítse, és nyersen visszarendelte őket a déli Vlorába.

A Qemali-kormány január 22-ei feloszlásával alakult ideiglenes Alizoti-kabinet helyett az 1914. március 14-én kinevezett és március 18-án felesküdött Përmeti-kormány vette át a közügyek irányítását. (Alizotit később Shkodra kormányzójává nevezték ki.) Maga a miniszterelnök és egyben külügyminiszter, Turhan Përmeti éveken át oszmán diplomataként szerzett érdemeket, 1910 és 1913 között szentpétervári követ volt. A kabinet további tagjai a már jól ismert Esat Toptani (belügy és hadügy), Myfit Libohova (igazság- és vallásügy), Aziz Vrioni (mezőgazdaság és kereskedelem), Adamidi Frashëri (pénzügy), Hasan Prishtina (közmunka és postaügy), valamint Mihal Turtulli (oktatásügy) voltak. Noha figyelmet fordítottak az Albániában bevett felekezetek képviseletére – a kabinet két-két tagja római katolikus, illetve ortodox, a többi muszlim volt –, a kormányfő személye és a kormány összetétele felzúdulást keltett a haladó gondolkodású albánok körében. Egyfelől legtöbbjük Albániában keveset élt, a nemzeti függetlenségi mozgalomban kimagasló érdemeket nem szerző politikus volt, némelyikük még albánul sem tudott (a kormányüléseket törökül vezették le), másfelől pedig az albán „arisztokrácia”, a múltat jelképező közép- és dél-albániai konzervatív nagybirtokosréteg soraiból került ki a miniszterek nagy része. Maga Përmeti, noha tapasztalt és tehetséges diplomata volt, Esat Toptani mesterkedéseivel és intrikáival szemben tehetetlennek bizonyult. A gátlástalan intrikus hírében álló Esat Toptani kulcspozíciókba kerülése különösen felborzolta a kedélyeket, utóbb pedig fatális hibának is bizonyult, és hamarosan a kormány erős embere lett. A fejedelem magántitkárának tanúsága szerint a Përmeti-kabinet tagjai a kormányzati munka helyett leginkább Toptani házában kávét szürcsölgetve múlatták az időt.

Ha még ez sem lett volna elég, Vilmos újabb ütést mért az albán nemzeti büszkeségre azzal, hogy megalakított egy a közvetlenül a személye mellé rendelt belső tanácsot, amelynek brit magántitkára, Duncan Heaton-Armstrong, az olasz Fortunato Castoldi és az osztrák Carl Buchberger volt a tagja. A durrësi udvartartás március végéig a fejedelem szárnysegédjével, Eqrem Libohovával, az udvari kamarás Sami Vrionival és a palotatiszt Selim Vasával egészült ki. A tarka nemzetiségű fejedelmi udvar lingua francája alapvetően a francia és a német nyelv volt. A fejedelem napirendje májusig egy békében és prosperitásban élő ország monarchájának életét idézte. Délelőtt kilenckor elfogyasztott reggelije után ebédig államügyekkel foglalkozott, majd pihenést és a délutáni teázást követően sétát tett a palota kertjében vagy fegyveres-kutyás kísérettel a városban. Az este nyolckor elköltött vacsorát követően sakkozott vagy kártyázott, majd nyugovóra tért. Hetente kétszer-háromszor Vilmos és Zsófia lovas csendőri védőkísérettel kilovagoltak.

Az alaptörvény

A Nemzetközi Ellenőrző Bizottság kötelezettségeinek megfelelően időközben előkészítette az Albán Fejedelemség alaptörvényét, amelyet március közepén adtak át a fejedelemnek és a Përmeti-kormánynak véleményezésre. Az alkotmány 1914. április 10-én lépett életbe, ezzel az 1913. július 29-ei nagyhatalmi statútumot hatályon kívül helyezte. A dokumentumot ünnepélyes külsőségek között Vlorában írták alá a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság tagjai, illetve az albán kormány képviseletében Mehdi Frashëri. Az alaptörvény nagyhatalmi garanciával deklarálta az ország semlegességét, felállított egy négy miniszterből álló, az uralkodónak felelős végrehajtó tanácsot, és elrendelte a törvényhozó nemzetgyűlés összehívását. A négyévente újraválasztandó nemzetgyűlésbe a hét prefektúra mindegyike három-három küldöttet delegálhatott, tíz képviselőt pedig maga az uralkodó jelölhetett ki. A nemzetgyűlés négyévente újraválasztandó. Emellett helyet kaptak parlamentben a szunnita muszlim, a római katolikus, az ortodox és a bektási felekezetek vezetői, továbbá az Albán Nemzeti Bank vezetője.

Esat Toptani puccskísérlete

Toptani nem fogadta kitörő lelkesedéssel a nemzetgyűlés gondolatát, titkos politikai tervei végrehajtását hátravetette volna bármely efféle, a nemzet politikai egységét kifejező lépés. Elsősorban azt remélte, hogy nagyszámú közép-albániai párthívével a háta mögött és a kormány befolyásos tagjaként személyes ambícióit építheti, ugyanakkor miniszteri posztját és Vilmos uralkodói tekintélyét politikai ellenfelei félreállítására használta fel. Ez utóbbira hamarosan alkalom is adódott, amikor 1914. április 10-én a Mat-vidék nemzetségfője – egyúttal Toptani unokaöccse –, a fiatal Ahmet Zogolli (a negyedszázaddal később királlyá koronázott I. Zogu) audienciára jelentkezett Vilmos fejedelemnél, hogy az új, aláírás előtt álló alkotmány szellemének megfelelően a nemzetgyűlés azonnali összehívását sürgesse. Zogolli nagyszámú fegyverest tudhatott maga mögött, ráadásul már korábban is nagybátyjával szembeszállva fogta a Qemali-kormány pártját, ezúttal pedig ismét az alkotmányos rend mellé állt az összehívandó nemzetgyűlés kérdésében. A találkozót követően Vilmos jelét adta, hogy rendkívül jó benyomást tett rá az ifjú mati nemzetségfő. Toptaninak több sem kellett ahhoz, hogy politikai terveire nézve veszélyesnek ítélje meg unokaöccsét. Toptani megpróbálta tehát letartóztatni unokaöccsét, de igyekezete Vilmos ellenállásán megbukott, és Zogolli szabadon hazatérhetett. Mati sasfészkébe érve azonban a tapasztaltak alapján levonta magának a következtetést, hogy Vilmos hosszan nem fog uralkodni az albán nemzeten, és bizonyos volt abban, hogy nagybátyja valamely úton-módon magához ragadja a hatalmat.

Egy ízben Toptani a következőket mondta Eqrem Vlorának az ifjú Zogolliról: „Megnézted már magadnak jól ezt a fiatalembert? Nagy sikereket érhet el az országban és mindnyájunkat félre fog állítani, ha csak jó időben meg nem kurtítom a lábait.”

Esat Toptani eközben elkezdte felfegyverezni párthíveit és a Shijak környékén letelepedett bosnyák menekülteket, hogy előkészítse – a feltételezések szerint Olaszország által pénzelt – felkelését. Azt remélte, hogy egy általános lázadás aláásná Vilmos tekintélyét, és megnyílhat az út az előtt, hogy ő váljék Albánia uralkodójává. Toptani azonban több ponton elszámította magát. Egyfelől a mögötte állók tömege nem érte el azt a kritikus szintet és fegyelmezettséget, amire szükség lett volna, másfelől Vilmos fejedelem neszét vette felségsértő tevékenységének, és csak az alkalomra várt, hogy ezt rábizonyíthassa. Miután Toptani észlelte a kialakult helyzetet, merész lépésre szánta el magát. Május 8-án benyújtotta a lemondását, és a fejedelemtől kért kihallgatáson drámai eszközökkel ecsetelte az őt ért méltánytalanságot, hogy a hazáért tett több éves szolgálatai ellenére a felségsértésnek akár csak a gyanúja is felmerül személyével kapcsolatban. Vilmos nem fogadta el Toptani lemondását, sőt, buzdította a munka folytatására. Toptani ismét biztonságban érezte magát, és folytatta magánmilíciája szervezését. Május 17–18-án utasítására Shijakban felfegyvereztek kétszáz embert, színleg azzal a céllal, hogy az északepiróták ellen küldje őket harcolni, valójában azzal az utasítással, hogy Durrës ellen vonuljanak. A főváros katonai parancsnoka, a holland Johan Sluys őrnagy a hír hallatán megtette az első lépéseket a város védelmének megerősítésére. Az eddigre már ismét Durrësban tartózkodó Toptani azonban hadügyminiszteri minőségében az előkészületek felfüggesztésére utasította, és közölte Sluysszal, hogy városparancsnoki jogait és feladatait átruházta egy eladdig ismeretlen olasz tüzérkapitánynak, bizonyos Moltedónak. Vilmos azonban ismét közbelépett, Sluyst a posztján hagyta, Toptanit pedig felszólította a lemondásra. Másnap, május 19-én az esti órákban volt minisztere letartóztatását is elrendelte. A fejedelmi palota kertjének lőállásaiban elhelyezkedő Sluys emberei fegyvereiket Toptani közeli házára szegezték, és megadásra szólították fel a bent lévőket. Toptani azonban nem adta meg magát, így csakhamar tűzharc alakult ki, amelynek során egy tüzérségi lövedékkel eltalálták a Toptani-ház hálószobáját. A túlerőt látva Toptani megadta magát, és miután a fejedelem magántitkára, Duncan Heaton-Armstrong letartóztatta, a partoknál horgonyzó osztrák–magyar Szigetvár cirkáló fedélzetére kísérték. Másnap a durrësi olasz nagykövet, Carlo Aliotti hevesen tiltakozott az eljárás ellen, és – a román nagykövet támogatásával – követelte, hogy protezsáltjuk, Esat Toptani szabadon Olaszországba távozhassék, ahol biztosítják számára a közéleti tevékenység szabadságát. Vilmos fejedelem az osztrák–magyar tiltakozás ellenére ezt jóváhagyta, azzal a feltétellel, hogy a fejedelem engedélye nélkül többet albán földre nem lép és albán trónigényéről is lemond, így Toptanit átadták az olaszoknak, akik Bariba szállították. Katonáit és legközelebbi fegyvertársait az albán kormányszervek letartóztatták.

Másnap, 1914. május 20-án a Përmeti-kormány formálisan feloszlott, majd azonnal újjáalakult, ám a Toptani híveiül számító kormánytagok nélkül. Toptani helyét Aqif Elbasani vette át a bel- és hadügyi tárcák élén, a külügyi tárca élére Prenk Bibë Doda került, Aziz Vrioni mezőgazdasági és kereskedelmi minisztert Abdi Toptani váltotta fel, a pénzügyek irányítását Filip Noga vette át Adamidi Frashëritól, Midhat Frashëri pedig a közmunkaügyi tárcát irányítását kapta meg Hasan Prishtina távozásával. Az eredeti Përmeti-kabinetből a miniszterelnökön kívül csupán Myfit Libohova igazság- és vallásügyi, valamint Mihal Turtulli oktatásügyi miniszter folytathatta a munkát. Egy hónappal később, 1914. június 22-én a külügyi tárca éléről menesztették Prenk Bibë Dodát, és 25-én az emigrációból időközben hazatért Ismail Qemalit, az 1912-es első nemzeti kormány miniszterelnökét nevezték ki a helyére.

Az albán belpolitika szempontjából nagy megkönnyebbülést jelentett az intrikus Toptani és híveinek eltávolítása, több, az eseményeket addig távolról szemlélő albán hazafi támogatólag a fejedelem kormánya mellé állt. Az ezt követő titkosrendőrségi vizsgálatok és kihallgatások során fény derült arra, hogy Toptani és májusi puccskísérlete mögött valóban az olaszok álltak, akik rajta keresztül kívántak befolyást gyakorolni az albániai belpolitika alakulására. Ennek következményeként június 5-én több olasz tisztet lefogtak és száműztek Albániából. Befolyásuk azonban nem szűnt meg, az elkövetkező hónapok felkeléseinek hátterében továbbra is olasz kezek mozgatták a szálakat.

A közép-albániai felkelés

Esat Toptani eltávolításával korántsem oldódott meg a belpolitikai helyzet. Május 21-én zavargások törtek ki Kavajában, amelynek során a Toptani letartóztatásán felháborodott városlakók a török lobogót húzták fel az albán zászló helyébe. A durrësi kabinet május 22-én a holland Saar kapitány vezetése alatt mintegy nyolcvan csendőrből és kormánykatonából álló, géppuskával felszerelt alakulatot küldött Kavajába, hogy leverjék a lázadást. Útközben azonban, ahogy áthaladtak Shijakon, súlyos incidens történt: a kormánycsapat tévedésből lelőtt három helyi lakost, miután lázadóknak gondolták őket. A felháborodott lakosság megtámadta a különítményt, lefegyverezték a tagjait, majd elfoglalták a Durrës keleti határában fekvő rashbulli magaslatot, ahol a kormányerők nehézfegyverzeti támadásaiknak voltak kitéve. Másnap, május 23-án a lázadók Haxhi Qamili vezetésével megindultak és egy puskalövés nélkül, akadálytalanul bemasíroztak a fővárosba. Az olasz követ, Carlo Aliotti azonnal felkereste az uralkodót, és a veszélyt felnagyítva felajánlotta, hogy az olasz Misurata jachton védelmet biztosít a fejedelem és családja számára. Vilmos először tiltakozott, csak felesége és gyermekei számára kérte a védelmet, de végül felesége rábeszélésének engedve mégis élt az ajánlattal. Még mielőtt a jachtra értek volna, meggondolta magát és visszasietett a városba, hogy részese legyen az eseményeknek, de eddigre a meneküléséről értesülő durrësiak szemében már elveszítette a becsületét.

Bár a lázadásban részt vevő, döntően paraszti elemek politikai szervezettségéről nem lehet beszélni,, a felkelés vezetői eleinte Mustafa Ndroqi és helyettese, Xhenabil Adili voltak, hamarosan azonban Haxhi Qamili lett a lázadás meghatározó vezéralakja. Mellettük meghatározó szerepet játszott a fegyveres felkelők csapatait irányító Qamil Haxhi Fejza és Tirana muftija, Musa Qazimi. Május 26–28-án a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság tárgyalásokat folytatott a felkelők vezetőivel. Ennek során kiderült, hogy a fő felbujtók ideológiailag az ifjútörök mozgalomhoz köthetőek, és lázadásuk mutat némi vallási jelleget is. Elsősorban Esat Toptani, „a muszlim hit mártírja” eltávolítását jelölték meg felkelésük közvetlen kiváltó okául, de fő céljuk az oszmán fennhatóság visszaállítása volt. Ez utóbbit tükrözte jelmondatuk is: „A szultánt akarjuk!” (Duam Babëri!). Igényt formáltak arra, hogy a Nemzetközi Ellenőrző Bizottságnak legyen egy muszlim tagja, hozzáértő és kompetens államférfiakból alakuljon új kormány, valamint garanciákat kértek arra, hogy az északi hegyvidék katolikus törzsi harcosait a kormány nem küldi ellenük. A tárgyalás során felmerültek az ország infrastrukturális elmaradottságából fakadó egyéb olyan követelések is, mint több iskola létesítése, jobb úthálózat kiépítése és a csendőrség megerősítése. A felek nem tudtak megegyezésre jutni, és a lázadás folytatódott. A lázadók június 3-ai kavajai gyűlésén egyfajta forradalmi kormányzatot alakítottak, és korábbi követeléseik mellett új igényeket fogalmaztak meg, például a török mint államnyelv vagy legalábbis az arab betűs albán ábécé bevezetését.

Június 1-jére hétszáz harcos élén megérkezett Durrës térségébe a mirditai nemzetségfő – egyúttal a Përmeti-kormány külügyminisztere – Prenk Bibë Doda és Marka Gjoni, valamint a gyakori hadakozásokban magát kitüntető lezhai római katolikus püspök, Luigj Bumçi. Ennek ellenére június 15-én a mindaddig a rashbulli magaslaton várakozó lázadók megindultak Durrës felé, de végül a helyi kormányerők, az északi katolikus és koszovói harcosok egyesített erővel megfutamították őket. Maga Vilmos fejedelem is a frontvonalban harcolt. Könnyű győzelemről nem volt szó: a kormányoldalon negyvenen vesztették életüket, köztük a korábban hadseregparancsnokká és Durrës városparancsnokává megtett holland Lodewijk Thomson tábornok, a lázadók soraiból pedig több százan estek el. Másnap, június 16-án ismét Durrës ellen vonultak a felkelők, de a fejedelem serege és a Duncan Heaton-Armstrong kapitány vezette tüzérség visszaverte őket. Ez alkalommal az idős kormányfő, Turhan Përmeti is a lövészárokban biztatta a katonákat. Június 17-én ezer hegyvidéki (malësor) harcos élén Henri Kroon csendőr őrnagy is megérkezett Durrësba, és az elesett Thomson helyére lépve átvette a város védelmének irányítását. Ugyanakkor a lázadók is utánpótlást kaptak, és még aznap sikeresen áttörték Durrës védelmét. A kormánycsapatok mintegy fele megadta magát, négyszázan pedig életüket vesztették. 1914. június 18-án Vilmos fejedelem rajtaütést szervezett a rashbulli magaslaton állomásozó felkelők ellen, de a kormányt támogató megmaradt katonai erők vezetői között hosszas vita alakult ki a stratégiát illetően, így a mozgósításról értesülő lázadók fel tudtak készülni a támadásra. Ezen, valamint az északi harcosok fegyelmezetlenségén megbukott a katonai akció, nyolcvanan elestek, további százhúszan megsebesültek, a megmaradt sereg nagy része pedig fegyvereiket hátrahagyva fejvesztve menekült Rashbull mellől. Egyedül Kroon őrnagy csendőrosztaga és az Isa Boletini vezette koszovói harcosok álltak helyt, és bár végül ők is visszahúzódtak Durrësba, súlyos veszteségeket okoztak a lázadók oldalán. A hadsereg holland tisztjei, látván Doda katonáinak fegyelmezetlenségét, azt javasolták a fejedelemnek, hogy a mirditaiakat vonják ki a hadsereg kötelékéből, és helyezzék a csendőrség parancsnoksága alá.

A főváros szorult helyzetét látván a mirditai Prenk Bibë Doda a lázadók krujai csoportjával tárgyalt az ellenségeskedés megszüntetésének feltételiről. Aziz Vrioni – az előző hónapban menesztett mezőgazdasági miniszter – kormánykatonák élén még június 17-én Beratból északra nyomult, és Kavajáig szorította vissza a felkelőket, később azonban vissza kellett húzódnia a felkelők ellentámadása elől, s magát Vrionit pedig a lushnjai lázadókkal való együttműködés vádjával letartóztatták. Június 19-én kormányhű önkéntesekből, holland csendőrtisztek irányításával fegyveres csapatok szerveződtek Vlorában is azzal a céllal, hogy Lushnjából és Peqinből is kiverjék az inszurgenseket.

A Përmeti-kormány új belügyminisztere, Aqif Elbasani június 21-én muszlim imámokat menesztett a lázadók táborába tárgyalni. Az egyeztetések során a felkelők kijelentették, hogy csak abban az esetben hajlandóak Vilmos fejedelem és az albán zászló fennhatóságát elismerni, amennyiben tíz évre mentesülnek a katonai szolgálat és az adózás alól, teljes amnesztiában részesülnek és a fegyvereiket sem kell beszolgáltatniuk. Emellett háromnapos tűzszünetet kértek, amit Vilmos másnap, június 22-én ki is hirdetett annak dacára, hogy a hadsereg holland tisztjei ezt ellenezték, úgy gondolták ugyanis, hogy a tűzszünetet a lázadók a Durrëstől északra állomásozó Prenk Bibë Doda megtámadására használják fel. Eközben Doda a tűzszünetet megszegve Durrëstől északra, az Ishëm völgyében bocsátkozott harcba a lázadókkal, de június 23-án Slinzában a felkelők foglyul ejtették. Később elengedték, és Doda, amint neszét vette a shkodrai muszlimok és katolikusok közötti villongásoknak, elvonult északnak. Jóllehet, néhány hátrahagyott alakulata a tirana–shijaki országútig szorította vissza a felkelőket, kormánykörökben mégis elterjedt, hogy Doda átállt a lázadók oldalára, és már június 22-én menesztették a külügyi tárca éléről (utódja Mehmet Konica lett). Maga Doda cáfolta ezeket a híreszteléseket azzal, hogy június 26-án emberei élén ismét Preza és Shijak térségében harcolt a felkelők ellen. Június végén Ismail Qemali szervezett kormánycsapatokat Vlorában és az attól délre fekvő városokban, hogy a felkelők és a délen előrenyomuló epiróták támadásait visszaverjék.

Időközben június 24-én a tűzszünet is véget ért, és a harcok kiújultak a kormányerők és a lázadók között húzódó front más szakaszain is. Egyidejűleg Shijakban ismét tárgyalóasztalhoz ültek a fejedelem és a lázadók képviselői, de a megbeszélések ismét eredménytelenül zárultak. A fejedelem és az albán kormány helyzete egyre reménytelenebbé vált. A lázadók még aznap, június 24-én elfoglalták Elbasant is, és a város helyőrségéből ágyúkat és géppuskákat zsákmányoltak. Berat ugyanaznap szintén a felkelők kezére került, Fierből pedig a Bertashi Zagrani vezette lázadók futamították meg a kormánycsapatokat. A harc kilátástalanságát tapasztalva egyre többen dezertáltak a hadseregből és tértek vissza otthonaikba. Magában a fővárosban sem volt feszültségektől mentes a hangulat, a helyi katolikusok egy csoportja Vilmos trónfosztására szövetkezett, s a kormány néhány tagját is megnyerték ügyüknek. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy június közepétől a Dél-Albániát elfoglaló epiróták és a közép-albániai fegyveres felkelők több vidéken együttműködtek.

Június 27-én George Fraser Phillips ezredes ismét találkozott Shijakban a lázadók képviselőivel, akik továbbra is elutasították Vilmost és egy muszlim uralkodót követeltek. A hadsereg holland tisztje, Sluys őrnagy türelmetlenül megüzente a lázadóknak, hogy a továbbiakban amennyiben tárgyalni akarnak, Durrësba kell jönniük. Përmeti miniszterelnök ezzel nem értett egyet, és a fejedelemnél kezdeményezte Sluys őrnagy áthelyezését a fővárosból. Ugyancsak június 27-én Doda elfoglalta a lázadók kezén lévő Prezát, majd rávette Ahmet Zogollit, hogy kétezer fegyveresével siessen a kormányerők segítségére. Zogolli csatlakozott a felkelők elleni harchoz, s előbb kiűzte a lázadókat Krujából, majd csapatai elfoglalták állásaikat Tirana mellett. A támadásra azonban nem szánta el magát, embereinek egy része ugyanis nyíltan rokonszenvezett a muszlim felkelők céljaival, de a közömbösebbek is húzódoztak a testvérháború gondolatától. Seregéből sokan hazatértek, csapatai megfogyatkoztak, ezzel szemben a tiranai felkelők számban egyre gyarapodtak és egyre nyilvánvalóbban túlerőben voltak. Ennek oka az volt, hogy július folyamán a lázadás központja áttevődött Shijakból Tiranába, ahol a felkelők afféle kormányszervként megalakították saját végrehajtó testületüket, és megtették az előkészületeket a Toptani-féle 1913-as Közép-albániai Köztársaság újraszervezésére. A felkelők tárgyalásokat folytattak Zogollival is. Egyes források szerint saját érdekeit szem előtt tartva felajánlotta szolgálatait a felkelőknek, de valószínűbb, hogy éppen a felkelők hívták Zogollit a soraikba, amit ő Vilmosnak tett hűségesküjére hivatkozva visszautasított. Végül dolgavégezetlen és Vilmos ellenkező értelmű parancsával szembeszegülve elvonult Tirana mellől, kiürítette Kruját és visszatért burgajeti várkastélyába.

Zogolli meg volt győződve arról, hogy Vilmos fejedelem helyzete reménytelen, és bár elviekben támogatta egy nyugati típusú, demokratikus alkotmányos monarchia létrejöttét, de tudta azt is, hogy Albániában nyugati típusú, demokratikus politikával nem lehet célt érni. Ennek ellenére még július folyamán közreadott egy kiáltványt, amelyben 150 ezer muszlim albán nevében kinyilvánította, hogy az albánok továbbra is hűek Vilmos fejedelemhez, és a felkelés csupán a külföldi agitátorok által feltüzelt kisebbség műve. Válaszul a lázadók berati csoportja egy ellenkiáltványt fogalmazott meg, amelyben a felkelésükhöz való csatlakozásra szólították fel az albánságot, hogy közös erővel űzhessék el az idegen uralkodót, egyúttal utaltak rá, hogy mozgalmuk a nagyhatalmak támogatását is élvezi. A Zogolli-féle hamis képet festő kiáltvánnyal szemben az uralkodó és kormánya nagyon is nehéz helyzetben volt. Zogolli visszavonulása után Prenk Bibë Doda is megtorpant Shijaknál, és ahelyett, hogy megtámadta volna a lázadókat, visszavonult északra és feloszlatta a seregét.

A shijaki felkelők képviseletében Mustafa Ndroqi július 19-én tárgyalni hívta a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság tagjait, de a nagyhatalmak képviselői válaszlevelükben világossá tették, hogy a megbeszéléseknek a fővárosban kell lezajlaniuk, vagy – amennyiben a felkelők nem éreznék szavatolva a biztonságukat – valamelyik, a Durrësi-öbölben horgonyzó hadihajó fedélzete is szolgálhat a tárgyalás helyszínéül. A találkozó azonban nem jött létre.

Az 1914-es közép-albániai felkelés motívumairól megoszlanak a történetírói vélemények. Ennek megfelelően hol eszadista (Esat Toptani politikai céljait követő), hol a keresztény fejedelemmel szembehelyezkedő oszmanista (az Oszmán Birodalom fennhatóságát, oszmán uralkodó trónra lépését követelő) felkelésről esik szó. Esetenként a mozgalom vallási jellegét emelik ki az iszlamista jelzővel, máskor pedig a lázadás társadalmi bázisát kihangsúlyozó parasztfelkelésként említik. Ezekből a példákból kiviláglik, hogy nem jól meghatározott célért, azonos érdekek mentén szerveződő csoportok politikai akciójáról, hanem egy spontán módon kirobbanó és mozgatórúgóiban, céljaiban a későbbiekben is heterogén mintázatot, széttartó fejlődési irányokat mutató, alulról szervezett felkelésről volt szó. A közvetlen kiváltó okokat tekintve valóban az Esat Toptani eltávolítása és Olaszországba való száműzése feletti felháborodás ötvöződött oszmanista politikai elképzelésekkel, amelyeknek a birodalmi zászló használata adott hangsúlyt. A felkelés politikai és társadalmi céljainak tarka kavalkádjában ezek a motívumok végig kitapinthatóak voltak. Más történeti munkák azonban a felkelés társadalmi hátterét is kidomborítják. Nevezetesen azt, hogy a feudális földtulajdon-szerkezettel és az ország fő politikai tényezőjének számító földbirtokosréteggel, a bégekkel elégedetlen nincstelen parasztok csalódva látták, hogy helyzetük jobbítását Vilmos fejedelemtől sem várhatják, az uralkodó ugyanis a privilégiumaikhoz ragaszkodó, konzervatív bégekkel vetette körbe magát. Valóban, a felkelők az ellenőrzésük alá került területek – különösen Tirana és Elbasan környékének – nagybirtokait június folyamán többször feldúlták, és ez már az eszadista motívumok erodálását jelezheti, hiszen Esat Toptani latifundumait sem kímélték. Mindehhez hozzájárult Vilmosnak az albán néplélek számára megbocsáthatatlan gyávasága, az tudniillik, hogy a felkelők május 23-ai durrësi bevonulása idején a fejedelem családjával együtt a Misurata jachtra menekült. Jóllehet, szinte rögtön vissza is tért a városba, mindez azonban súlyos arcvesztéssel járt számára, az albánok egy része többé nem tekintett rá uralkodóként. Így kaphatott a felkelés során egyre erősebb hangsúlyt Vilmos fejedelem személyének és az őt képviselő szervekkel folytatott tárgyalásoknak az elutasítása, és öltött a felkelés egyre határozottabban kormányellenes jelleget.

Más feltételezések Törökország, Görögország, Olaszország vagy Szerbia mesterkedését – vagy éppenséggel mind a négy ország támogatását – sejtették a felkelés hátterében el odáig, hogy ezen országok katonatisztjei is részt vettek a felkelők harci cselekményeinek irányításában. Végeredményben megállapítható, hogy a közép-albániai felkelés nagyban hozzájárult nem csupán Albánia destabilizálásához és végső soron Vilmos fejedelem meneküléséhez, de a nemzetköziség szemében bizonyítékként szolgált arra, hogy az albánok éretlenek és képtelenek saját államiságuk megszervezésére.

A szerb hadsereg betörései Albániába

Noha a szerb hadsereg a londoni egyezmény szellemében 1913. november 7-éig kivonta csapatait az albán területekről, 1914 tavaszán a határ menti villongások kiújultak. Ezeregyszáz katonája élén Popović tábornok több ízben betört albán területre, s nem kímélték sem az útjukba eső falvakat, sem azok lakóit. A koszovói és macedóniai albánságot hasonló atrocitások érték; a szófiai L’Indépendance Albanaise 1914. március közepi beszámolója szerint ötvenhárom albán falut értek támadások Peja, Gjakova, Prizren, Dibra és Ohrid környékén, 359 lakóházat romboltak le és meghaladta az 1800-at a polgári áldozatok száma. Az osztrák–Magyar Monarchia felszólította Szerbiát az albán államhatárok tiszteletére, de ez csak tovább szította a szerbek Ausztria-ellenes érzelmeit.

Dél-Albánia görög megszállása és az Észak-epiruszi Autonóm Köztársaság

Az albán–görög államhatárt véglegesítő, 1913. december 17-én aláírt firenzei egyezmény szellemében a nagyhatalmak felszólították Görögországot, hogy csapataikat ürítsék ki az Albániának ítélt területekről, Korça, Përmet és Gjirokastra vidékéről. Miután a görög kormány 1913 végéig nem engedelmeskedett a felszólításnak, a nagyhatalmak 1914. január 18-áig meghosszabbították csapataik evakuálásának végdátumát. Időközben a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság is interpellált a nagyhatalmak kormányainál, és arra figyelmeztetett, hogy a dél-albániai helyzet alááshatja az ország konszolidálására irányuló erőfeszítéseket. A nagyhatalmak azonban türelmesnek bizonyultak, a január 18-ai határidőt még kétszer módosították, és a görög csapatok evakuálásának végső dátumát 1914. március 1-jében jelölték meg.

A görög kormány jóhiszeműségét látszott igazolni, hogy – a nagyhatalmi ultimátumnak megfelelően – 1914. március 1-jén megindult Korça városának kiürítése. A görög alakulatok evakuálását irányító Kontúlisz ezredes kemény kézzel elnyomott minden autonomista törekvést, és még aznap átadta a várost a Doorman kapitány vezette albán csendőrségnek. Az albán függetlenség 1912. novemberi elnyerése óta először húzták fel az albán lobogót a városban. A helyi kórházban és szanitécállomásokon azonban számos görög katona maradt, arra hivatkozásul, hogy nincsenek szállítható állapotban és kezelésüket folytatni kell. Egy hónappal később, április 11-én aztán a kórházat elhagyó görög katonák a városba beszivárgó epiróta gerillákkal egyesülve heves utcai harcok során megtámadták és elfoglalták a korçai csendőrőrsöt és más középületeket. Themistokli Gërmenji, Leon Ghilardi és Doorman kapitány vezetésével száz albán csendőr rohanta meg a várost, majd miután április 15-én sikeresen kiszorították az epirótákat, Germanósz ortodox püspököt és a városi tanács húsz görögbarát tagját letartóztatták.

Éppen mielőtt az ultimátum által megszabott nap elérkezett volna, 1914. február 28-án az elszakadáspárti görögök felkelést robbantottak ki Dél-Albániában, és Gjirokastra fővárossal kikiáltották az Észak-epiruszi Autonóm Köztársaságot. A fővároson kívül Saranda, Himara, Delvina, Përmet és Korça vidékét magában foglaló, mintegy 6500 km²-es államalakulat elnöke az a Jeórjiosz Hrisztákisz-Zográfosz lett, aki 1909-ben a külügyminiszteri tárcát vezette a görög kormányban. A Venizélosz-kabinet tagadta, hogy Görögország keze is benne lett volna az epiróták elszakadási kísérletében. Az ő olvasatukban a görög hadsereg kötelezettségeinek megfelelően kivonult Albániából, pusztán a terület görög lakossága fejezte ki így Görögországgal szembeni szimpátiáját, sőt, Venizélosz az athéni országgyűlés pártjait felszólította, hogy ne álljanak Zográfosz észak-epiruszi törekvései mellé. Egyes történeti munkák szerzői ennek ellenére úgy gondolják, hogy görögországi politikusok részvétele az epiróta kormányban arra utal, hogy az eseményeket Athénból irányították. Emellett az érintett területeken a görögök kisebbséget alkottak az albánokkal szemben, felkelésük sikeres véghezviteléhez fegyvert és lőszert mindenképpen kapniuk kellett a görög hadseregtől. Jóllehet, nem mindenütt jártak sikerrel: Korça mellett (lásd a keretes írást) a sarandaiak is kikergették az epirótákat a településükről, ezért március 9-én Görögország a tenger felől blokád alá vette a sarandai partszakaszt.

A Dél-Albánia teljhatalmú főbiztosává kinevezett holland Lodewijk Thomson ezredes – a diplomáciai megoldás híveként – március 11-én Korfu szigetén tárgyalásokba kezdett Alékszandrosz Karapánosz északepiróta külügyminiszterrel, aki mellesleg Zográfosz unokaöccse volt. A helyzet megoldásaként felajánlotta, hogy Észak-Epirusz az Albán Fejedelemségen belül autonómiát kapjon, de mérsékelt önrendelkezéssel, ugyanakkor hevesen ellenezte azt a követelést is, hogy az észak-epiruszi területeken a görög az albánnal egyenértékű államnyelv legyen. Az epiróták azonban nem engedtek a követeléseikből, és teljes autonómiát akartak, kijelentették, hogy a Vilmos fejedelem irányította Albániához nem kívánnak tartozni. Thomson dolgavégezetlen távozott, s miután visszatért Durrësba, a katonai megoldást támogató – Olaszországtól és a Monarchiától fegyvereket is vásárló – albán kormány megrótta, miután a maguk részéről a részleges autonómiát is elfogadhatatlannak tartották.

Az ezt követő időszakban sajátos események helyszíne volt Dél-Albánia. A reguláris görög hadsereg a nagyhatalmak követelésének engedve fokozatosan kivonta csapatait Albániából, de helyüket az Észak-epiruszi Autonóm Köztársaság irreguláris, görög fegyverrel és hadi felszereléssel harcoló gerillaalakulatai vették át. Gjirokastrából, az epiróták fővárosából 1914. március 27-én kezdték meg a visszavonulást a görög helyőrség katonái, útközben azonban epiróta gerillák „támadták meg” őket, akiknek ellenállás nélkül átadták fegyvereiket, köztük néhány ágyút. A Përmeti-kabinet március 29-én azzal a kéréssel fordult a Nemzetközi Ellenőrző Bizottsághoz, hogy befolyásukat vessék latba a dél-albániai helyzet rendezésére, ugyanis bár a görög katonaság kivonul, helyét felfegyverzett felkelők veszik át.

A görög kormány még két hónappal korábban, 1914. február 21-én azzal fordult a nagyhatalmakhoz, hogy alávetik magukat a döntésnek, de a határvonal kisebb kiigazítása mellett garanciákat kértek a dél-albániai görögök vagyoni és személyi biztonságának, jogainak megőrzésére. Április 24-én a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság a nagyhatalmak képviseletében végül válaszolt a görög kormány februári memorandumára, és garantálták a szabad vallásgyakorlás és nyelvhasználat elvét az epiruszi területeken, valamint garanciákat ígértek a görög nyelv szabad használatára a hivatali ügyintézés és az igazságszolgáltatás területén is. Egyúttal ajánlást tettek az albán kormány felé, hogy ennek megfelelően szervezze meg görög anyanyelvűek felvételét a dél-albániai közigazgatási szervek és a csendőrség soraiba. Továbbá kérték azt is, hogy a Përmeti-kormány a görögök által felvetett kisebb határmódosításokat fogadja el. A kedvező válasz hatására a görög reguláris csapatok evakuálása felgyorsult, és 1914. május közepéig kiürítették Albánia területét, jóllehet visszavonulásuk során százötven dél-albániai falut feldúltak. Április végén tizenegy muszlim falut gyújtottak fel Kolonja és Frashër vidékén, de a legvéresebb atrocitásra a Tepelena környéki Kodrában került sor 1914. április 29-én, amelyről a helyszínen járt holland Willem de Veer ezredes, a csendőrség parancsnoka adott számot. A görögök 220-230 falubelit – a férfiak mellett öregeket, nőket, gyerekeket – zártak be a helyi ortodox kolostorba. Az összeterelt tömegre ráomlasztották az épület tetejét, majd géppuskákkal és kézi fegyverekkel fejezték be a mészárlást. A holttesteket lefejezték. Albán lapok beszámolói szerint 1914 májusában a görögök felégették Borovát, és tizenhárom, míg Gostivishtban tizennyolc nőt becstelenítettek meg; Luarasban húsz muszlim gyereket öltek meg, négy másikat pedig erőszakkal megkereszteltek; Panarit korábban elüldözött, de a faluba visszatérő háromszáz muszlim lakóját lemészárolták. A régióban utazgató amerikai újságíró, William W. Howard hasonló szörnyűségekről számolt be: az Erseka közelében fekvő Qinamban, miután albán önkéntesek kiűzték onnan a görögöket, az egyik házban többször megbecstelenített nők meztelen holttesteire bukkantak; görög katonák elpusztították Nikolica (Miras) és Hormova (Tepelena) teljes lakosságát. További felbecsülhetetlen eszmei veszteséget jelentett, hogy a dél-albániai területeken mintegy nyolcvan bektási tekkét tettek a földdel egyenlővé. A becslések szerint mintegy 300 ezer albán hagyta el otthonát, a Vlora és Elbasan környékén kialakult menekülttáborokban 100 ezren várták sorsuk jobbra fordulását. A görög kormány általában is elhárította magáról annak felelősségét, hogy ezekhez a véres eseményekhez az országból kivonuló katonáiknak bármi közük lett volna.

Eközben a háttérben az albán kormány az albán–északepiróta egyezmény megszövegezésén dolgozott. Zográfosz, az északepiróták vezetője 1914. május 6–7-én Sarandában tárgyalóasztal mellé ült a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság képviselőivel, hogy az egyezményben foglaltakról tovább tárgyaljanak. Előzőleg azonnali tűzszünetet hirdettek, és felfüggesztették az ellenséges csapatmozgásokat Dél-Albánia területén, kivéve Korça vidékét, ahova nem jutott el a tűzszünet híre, és az északepiróták tovább támadták a Morava-hegységben állomásozó albánokat. Május 12-én albán részről szegték meg a tűzszünetet, amikor gerillák egy csoportja ostrom alá vette az északepiróta fővárost, Gjirokastrát. A város felmentésére a görög hadsereg a Papúliasz tábornok vezetése alatt álló gyalogsági és tüzérségi hadosztályt vezényelte Gjirokastrába, jóllehet a görög kormány ezúttal is tagadta, hogy bármi köze lenne az újólagos dél-albániai csapatmozgásokhoz.

E közjátékok ellenére a tárgyalások – immár Korfu szigetén – tovább folytak a háttérben, és 1914. május 17-én az északepiróták és a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság képviselői a korfui Bella Venezia hotelban megegyeztek a korfui egyezmény néven ismert dokumentum végleges változatáról. Az egyezmény fő vonalakban visszaállította az 1913-as firenzei egyezménnyel kijelölt államhatárokat, de Korça és Gjirokastra körzetében elismerte az északepiróták önrendelkezési jogait, és hatáskörükbe utalta e két kerület közigazgatási, katonai, rendvédelmi és közoktatási kérdéseit, valamint elismerte a görögök nyelvhasználati jogait a közoktatás és a vallásgyakorlás területén egyaránt. A nagyhatalmak ugyanakkor kikötötték, hogy az autonóm Észak-Epirusz az Albán Fejedelemség része, az északepiróták uralkodójukul ismerik el Vilmost és képviselőket küldenek az albán nemzetgyűlésbe. A nagyhatalmak végül 1914. június 18-án Athénban írták alá a korfui egyezményt. A görög állam képviselői ugyan sem akkor, sem később nem írták alá a dokumentumot, de Sazan szigetét átengedték Albániának. Egy héttel később, 1914. június 25-én az albán Përmeti-kormány is ellenjegyezte a korfui egyezményt, így a nagyhatalmak július 1-jei hivatalos leiratukban arról értesíthették a görög kormányt, hogy az Észak-epiruszi Autonóm Köztársaságot elismerik. Mindez azonban nem volt több írott malasztnál, a háttérben zajló nemzetközi konfliktusok, az első világháború közelgő kitörése, az albán fejedelem és kormánya érdekérvényesítő képességének hiánya eleve kudarcra ítélte a korfui egyezményt, amelyről a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság brit tagja, Harry Lamb is elismerte, hogy a körülményeket figyelembe véve teljességgel irracionális és a szemétdombon fogja végezni.

Így is történt: az északepiróták gyakorlatilag akadálytalanul és a reguláris görög hadsereg támogatásával folytatták katonai akcióikat. Július 9-én az északepiróták a közép-albániai felkelőkkel szövetkezve, háromnapos csata után elfoglalták Korçát, a holland csendőrséget kiűzték a városból. Július 13-án kiverték az albán kormánycsapatokat, a bolgár önkénteseket és a holland csendőri alakulatokat Berat városából, emellett Tepelena és Këlcyra is a kezükre került. A görög határon gerilláknak maszkírozott reguláris alakulatok léptek át és nyomultak előre Dél-Albániában, és folytatták a helyi albán, s főként a muszlim lakosság elleni tavaszi atrocitásaikat. Július 18-áig már Vlora térségéig nyomultak előre, június közepétől ráadásul a közép-albániai felkelés lázadói is több helyen csatlakoztak hozzájuk. A fenyegetett vloraiak a nagyhatalmak beavatkozását sürgették, ezért Olaszország három hadihajót és hat rombolót vezényelt a térségbe. Leon Ghilardi osztrák–magyar tiszt nyolcszáz, a kormányhoz lojális albánból hadosztályt toborzott, és a Vjosa völgyében felvette a harcot a felkelőkkel. Durrësban minden eshetőségre felkészülve kikötött az osztrák–magyar Panther torpedócirkáló és a német Breslau cirkáló (később visszavonták őket). A nagyhatalmi nyomásra 1914. július végén Elefthériosz Venizélosz görög miniszterelnök elismerte, hogy valóban sokan dezertáltak a görög hadseregből azért, hogy Észak-Epirusz ügye mellé álljanak, de az ily módon megnyilvánuló görög nemzeti érzelmekkel szemben kormánya tehetetlen, azokat eltiporni nem kívánja.

Eközben az albánok ellen elkövetett atrocitások szemtanúja, William Willard Howard amerikai újságíró New Yorkban megalapította az Albán Segélyalapot (Albanian Relief Fund), amelynek célja a lakhelyükről elüldözött albánok tömegeinek segélyezése volt. Az ügynek megnyerték Richard R. Crane iparmágnás támogatását is. Működésük alatt az alapítvány által bérelt és Albania névre keresztelt hajón több élelmiszer-szállítmányt (liszt, bab, búzakorpa stb.) juttattak el a balkáni országba.

Nemzetközi reakciók az albániai válsághelyzetre

A nagyhatalmak az 1913-as statútumban ugyan garanciát vállaltak az Albán Fejedelemség önállóságának és semlegességének garantálására, és a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság is nagyhatalmi mandátummal működött közre az ország közigazgatásának szervezésében – jóllehet, Vilmos fejedelem döntéshozatalaiban jobbára mellőzte a testületet –, anyagi és katonai téren mégsem segítették hatékonyan az albán államszervezők erőfeszítéseit. Távolról nézve az Albán Fejedelemség ügyének két legfőbb támogatója az Osztrák–Magyar Monarchia és Olaszország volt, valójában a színfalak mögött egymással rivalizálva igyekeztek a másikat megelőzve befolyást szerezni a kis balkáni országban. A Durrësi-öbölben horgonyoztak hadihajóik, és legénységeik Esat Toptani májusi puccskísérletekor aktiválták is magukat. Olaszországnak jól meghatározott politikai és katonai céljai voltak Albániával, és miután Vilmos fejedelmet az osztrákok bábjának és osztrákbarátnak gondolták, leginkább a fejedelem hatalmának destabilizálásán fáradoztak, többek között Toptani pénzelésével. Emellett a „kulturális expanzió” híveiként országszerte több olasz tannyelvű iskolát működtettek, amelyekben 1914 közepén már csaknem félezer albán gyerek tanult, valamint a bevételre szoruló albán kormányzat közreműködésével halászati, erdőművelési és távíróvonal-üzemeltetési koncessziós jogokat szereztek. Ezzel szemben az osztrák–magyar hatóságok éppen Toptani félreállítását kívánták elérni, továbbá az észak-albániai római katolikus népesség körében igyekeztek befolyást szerezni, leginkább vallási vonalon. Időközben a Vilmost protezsáló osztrákok elveszítették türelmüket. Az első világháború előestéjén Bécsből egyre nagyobb nyomást gyakoroltak a fejedelemre, hogy Albánia a központi hatalmak oldalán lépjen be az európai konfliktusba. Vilmos azonban ragaszkodott országa semlegességéhez, így a Monarchia felfüggesztette az Albán Fejedelemség pénzügyi támogatását, ami hozzájárult a kincstár gyors kiürüléséhez.

E két nagyahatalom mellett számottevő szerepet játszott az Albán Fejedelemség rövid életében Hollandia és Románia. Az albán csendőrséget irányító holland tisztek a fejedelemség egyik legütőképesebb fegyveres alakulatát szervezték meg és erőfeszítéseikkel hozzájárultak az elkerülhetetlen összeomlás hátráltatásához. 1914 májusában még 2500 főt tettek ki az északepiróták ellen harcoló csendőri erők, a nyárra azonban az északepirótákkal és a közép-albániai felkelőkkel vívott folyamatos harcok erodálták a testület harci kedvét és motiváltságát. Ehhez hozzájárult az is, hogy a testület főparancsnoka, Willem de Veer tábornok már június 4-ét követően elhagyta Albániát, miután Vilmos fejedelem riválisát és rang szerinti helyettesét, Lodewijk Thomsont tette meg haseregparancsnokká, maga Thomson pedig június 15-én a felkelőkkel folytatott harc során elesett. 1914. július 27-én de Veer formálisan is lemondott főparancsnoki tisztéről, ezzel a holland irányítású nemzetközi csendőrség megszűnt. A román kormány szintén jelezte, hogy részt venne az ország pacifikálásában, amennyiben a nagyhatalmak erre felhatalmazzák, és először 1914. július 7-én Cristescu kapitány vezetésével több száz, július 17-én pedig további ötszáz román önkéntes hajózott be Durrësba, hogy fegyvereiket Vilmos szolgálatába állítsák. Mellettük osztrák, német és bolgár önkéntesek is harcoltak albán területen a felkelők és az északepiróták ellen, az amerikai aktivista, Harold Sherwood Spencer pedig saját költségén, önkéntesekből toborzott csapata élén védte az albánok és Vilmos fejedelem érdekeit az északepiróták ellen vívott harcokban. 1914. június 29-én a brit Lordok Házában és a parlament alsóházában ugyan megvitatták és elítélték a dél-albániai görög atrocitásokat, és Edward Grey külügyminiszter megerősítette, hogy elkötelezettek az autonóm Albánia ügyében, de a küszöbön álló első világháború miatt katonai lépésre nem szánták el magukat.

Július 10-én Vilmos egy feljegyzést küldött a nagyhatalmak képviselőihez, amelyben az Albániával kapcsolatos kötelezettségeik ellátására figyelmeztette őket. A válsághelyzet elemeinek ismertetése mellett kiemelte az állandó ember- és pénzhiányt, és amennyiben a nemzetközi világ támogatását a továbbiakban is nélkülözniük kell, ő lemond a trónról. A nagyhatalmak válasz nélkül hagyták feljegyzését. Mindeközben a kormány vezetője, Turhan Përmeti is európai körútra indult, hogy támogatókat nyerjen meg az albánok ügyének – ez időben a kormányfői feladatokat Myfit Libohova látta el –, de július végén ő is dolgavégezetlen tért haza. Albánia ügye a szarajevói merénylet és a nyomában körvonalazódó szövetségesi rendszerek kialakulása mellett, az első világháború árnyékában elsikkadt, és a már Albániában állomásozó, a fejedelmet támogató katonai egységeket is fokozatosan visszahívták. Július 24-én a holland kormány bejelentette, hogy megtette az első lépéseket Albániában állomásozó, a csendőrséget irányító kontingense visszahívására, és augusztus 4-éig a hollandok el is hagyták az országot. Augusztus 2-án az addig az országban harcoló osztrák és német önkéntesek is kihajóztak Durrësból.

Tétova válságintézkedések 1914 júliusában

Az albánok és Vilmos fejedelem tehát, a szórványos nemzetközi támogatást nem tekintve, magukra maradtak. A fejedelemhez hű vloraiak és az őket szervező Ismail Qemali július 19-én arra kérték az uralkodót és a Nemzetközi Ellenőrző Bizottságot, hogy a helyzetet megoldani képtelen Përmeti-kabinetet menesszék, és az ország végrehajtó hatalmául a Nemzetközi Ellenőrző Bizottságot jelöljék ki. Úgy vélték, hogy a nagyhatalmak képviselőiből álló testület a delegáló kormányokon keresztül eredményesebben képviselheti Albánia területi egységének ügyét, és elejét veheti annak, hogy albánok további százezrei váljanak földönfutóvá. Egyúttal Qemali arról is tájékoztatást adott, hogy a Vilmos fejedelemhez hű vlorai, gjirokastrai, tepelenai és delvinai politikusokból megalakították egy, az ország ügyeit előmozdítani szándékozó közjóléti bizottságot. Másnap, július 20-án a fejedelem összehívta a munkáját segítő tanácsot, és az ülésen számba vették a válságból kivezető lehetőségeket, ütköztették a helyzettel kapcsolatos véleményeket. A vita során az a megoldás kezdett körvonalazódni, hogy a Përmeti-kormányt menesztik, az uralkodó bizonytalan időre elhagyja az országot, és Albániát három kormányzósági területre osztják, a központi a visszahívott Esat Toptani, az északi Prenk Bibë Doda, a déli pedig Ismail Qemali irányítása alatt állna. A terv ellen szólt, hogy Doda jelezte, anyagi támogatás nélkül nem tudja a feladatot elvállalni, mások pedig annak adtak hangot, hogy a kormányzósági rendszer kiépítése helyett éppen időszerű lenne, ha az uralkodó több joghatóságot biztosítana a némileg mellőzött Nemzetközi Ellenőrző Bizottság részére. Isa Boletini ugyanakkor éles hangon kikelt az ellen a terv ellen, hogy az uralkodó akár csak ideiglenesen is elhagyja az országot; mint megjegyezte, az albán hazafiaknak szent kötelességük az alkotmányos uralkodó támogatása. Vilmost fellelkesítették Boletini szavai, így a terveket félresöpörte, az ország elhagyásának gondolatát elvetette, így lényegében bármiféle megoldás vagy érdemi változás nélkül ért véget az ülés.

1914. július 25–26-án Vilmos fejedelem Zsófia fejedelemné társaságában és az udvar néhány tagjával Vlorába hajózott a Misurata jachttal, ahol nagy tömeg fogadta őket. A városban találkozott a görög atrocitások áldozataival, Dél-Albániából elüldözött bektásik képviselőivel. Visszatérése után, július 27-én végiglátogatta Ausztria–Magyarország, Franciaország, Németország és Olaszország durrësi legátusait, és újólag figyelmeztette a nagyköveteket, hogy az epirótakérdéssel és a felkeléssel súlyosbított belpolitikai helyzet dacára kevés támogatást kap a nagyhatalmaktól, és a helyzet rendezésére azonnali katonai és pénzügyi segítséget kér. A nagyhatalmak képviselői válasz nélkül hagyták kérését, figyelmüket már a küszöbön álló világháború kötötte le, így az Albán fejedelemség összeomlása elkerülhetetlennek látszott.

Vilmos fejedelem menekülése és a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság feloszlása

1914. augusztus 2-án a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság durrësi ülésén a testület tagjai abban egyeztek meg, hogy Vilmos fejedelmet az ország ideiglenes elhagyására buzdítják, ők pedig a Përmeti-kormánnyal karöltve stabilizálják a belpolitikai helyzetet. A durresi német követ ennél messzebb ment, és egyenesen a trónról való lemondásra szólította fel Vilmost. Vilmos azonban nem hallgatott a bizottság tanácsára, a helyzet azonban a kincstár tartalékainak augusztus 13-ai kiürülésével végképp tarthatatlanná vált. Augusztus 17-én a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság brit tagja, Harry Lamb távozott az országból. Augusztus 22-én végül Vilmos fejedelem úgy döntött, hogy legalább a gyermekeit, Károly Viktor herceget és Mária Eleonóra hercegnőt biztonságba helyezi, és magántitkárát, Duncan Heaton-Armstrong kapitányt bízta meg azzal, hogy a gyermekek kíséretében Zsófia németországi otthonába, Waldenburgba utazzék.

Mindeközben arról érkeztek hírek, hogy a szerbek ismét átlépték az albán határt; Hasan Prishtina már szervezte a fegyveres alakulatokat a szerb hadsereg megfékezésére. Augusztus folyamán a kormányellenes felkelők Haxhi Qamili vezetésével bevették Lushnját, majd szeptember 1-jén bevonultak Vlorába is, és kitűzték az oszmán birodalmi zászlót. A helyzet kilátástalanságát érzékelve a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság képviselői már augusztus 31-én Shijakba mentek, hogy tárgyaljanak a felkelők vezetőivel, de megérkezésük után azonnal visszarendelték őket Durrësba. Az albán csendőri testületben zendülés tört ki, és a felkelők fegyveres támogatásával fenyegetőztek, amennyiben a fejedelem zsoldjuk kifizetését elmulasztva hagyná el az országot. A rendkívüli helyzetet kihasználva a felkelők egy csoportja megtámadta Durrëst, és lövéseket adott le a fejedelmi palotára. Noha többen csatlakoztak a fejedelem védelmét biztosító testőrséghez, a felkelők végül behatoltak a városba és felhúzták az oszmán lobogót. Az ország más pontjain is megindult a felkelők offenzívája, így például megtámadták Vlora városát is és az éppen Osman Haxhi elnöklete alatt ülésező közjóléti bizottságot. A felkelők szeptember 1-jén levelet intéztek a Nemzetközi Ellenőrző Bizottsághoz azzal a követeléssel, hogy Vilmos azonnal hagyja el az országot, ellenkező esetben megadásig tűz alá veszik a fejedelmi palotát.

Vilmos két nappal később, 1914. szeptember 3-án elfogadta a felkelők követeléseit és a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság hasonló szellemű tanácsát, és az olasz Misurata jacht fedélzetén Zsófia, Turhan Përmeti miniszterelnök és a kormány néhány tagja társaságában reggel hét órakor elhagyta Albániát. Elismerte, hogy az áprilisban elfogadott alaptörvénynek nem volt képes érvényt szerezni, hatalmát és a kormányzási funkciókat átadta a Nemzetközi Ellenőrző Bizottságnak, a trónról azonban nem mondott le. Albánia népének még indulása előtt egy kiáltványban üzent, amelyben külföldre távozását ideiglenesnek nevezte és „kedvező körülmények” esetére kilátásba helyezte visszatérését, valamint jóindulatáról biztosította az albánokat. Formálisan Vilmos soha nem is mondott le az albán koronáról, de az országba soha többé nem tért vissza.

Vilmos távozása után a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság vette át újra az államügyek irányítását, de az első világháború kirobbanásával a hat európai nagyhatalom küldötteiből álló testület is működésképtelenné vált, így 1914. szeptember 6-án feloszlatta önmagát. Az Albán Fejedelemség államszervezeti kereteit meghatározó alaptörvény ezzel de facto érvényét vesztette, csak az 1920. januári lushnjai kongresszus állította vissza, az 1925. március 2-án elfogadott köztársasági alaptörvény pedig hatályon kívül helyezte.

Albánia 1914 utolsó harmadában

Esat Toptani visszatérése és a Krujai Liga

Az oszmán restaurációért küzdő közép-albániai lázadók 1914. szeptember 6-án – három nappal azután, hogy Vilmos fejedelem elmenekült az országból, és aznap, hogy a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság is feloszlott – bevonultak Durrësba, felvonták a török lobogót és bebörtönözték az uralkodónak a városban maradt híveit. Szeptember 11-én a lázadók Mustafa Ndroqi vezetésével összehívták szenátusukat, amely kimondta az Oszmán Birodalom fennhatóságának restaurációját és a török államnyelvi státusának visszaállítását, egyúttal felajánlották az albán koronát az 1909-ben trónfosztott II. Abdul-Hamid oszmán szultán negyedik fiának, Mehmed Burhaneddin Efendinek. A török haditengerészetnél hadnagyi rangban szolgáló 29 éves Burhaneddin céljaiknak megfelelő választásnak tűnt: öt évvel korábban már perbe fogták az alkotmányos rend megdöntésére és az abszolutizmus visszaállítására tett előkészületek vádjával. Ezzel a szimbolikus aktussal azonban véget is ért az oszmanista albán felkelés története. Noha szeptemberre már Vlora és Pogradec környéke is az ellenőrzésük alatt állt, már a szenátusi ülés alatt is kimutatkoztak és később tovább mélyültek a vezetők közötti véleménykülönbségek, az ország északi és déli részének albánjai pedig elhatárolták magukat a közép-albániai muszlim felkelők céljaitól. Másfelől Esat Toptani pasa is visszatérni készült az országba.

Toptani augusztus második felében – az olasz kormánytól kapott 5 millió frankos pénzügyi támogatással – elhagyta Olaszországot, majd Athénen keresztül Nišbe utazott, ahol megszerezte Nikola Pašić szerb miniszterelnök elvi beleegyezését és anyagi támogatását ahhoz, hogy szerb földön szervezett zsoldoshadsereggel visszaragadja magához a hatalmat. Szeptember 17-én a Szerbiához csatolt Dibra városába érkezett, és három nap alatt ötezer önkéntest fegyverzett fel. Élükre állva szeptember 20-án átlépte a szerb–albán határt. Október 2-án érte el Durrëst, és miután az érkezését előkészítő párthívei előzőleg meggyőzték Ndroqit, hogy intézzen támadásokat a Dél-Albániát elfoglaló epiróták ellen, Toptani akadálytalanul foglalhatta el a védtelenül hagyott várost. Három nappal később, október 5-én Albánia állam- és kormányfőjévé, valamint a hadsereg főparancsnokává kiáltatta ki magát, a lázadók szenátusának tagjait pedig életveszélyesen megfenyegette, hogy ezen jogaiban elismerjék. Beköltözött a Vilmos menekülése óta elhagyatott durrësi fejedelmi palotába, majd hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának, hogy ezzel is jelezze az antanthatalmakkal való szimpátiáját.

Puccsal szerzett hatalma és erőszakos kormányzása ellenérzést váltott ki az albánság nagy tömegeiben, akik eleve árulónak tartották Toptanit, a Vilmoshoz hű és a letartóztatástól megmenekült tisztviselők pedig az északi Shkodra városában vagy Észak-Albániában húzták meg magukat. Noha Toptani kísérletet tett az északalbán törzsi vidékek meghódítására, Prenk Bibë Doda mirditai serege élén visszaverte Toptani csapatait, és ellenőrzését kiterjesztette Shkodra, Lezha és Shëngjin térségére. November végén aztán a hátország felől érte támadás Toptanit. 1914. november 23-án Közép-Albánia-szerte kormányellenes felkelések törtek ki, jórészt ugyanazokkal a lázadóvezérekkel a háttérben, akik korábban Vilmos fennhatósága ellen lázadtak fel, mi több, kezdetben Vilmos visszatérését fogalmazták meg céljuknak. A lázadásnak két nagyobb központja körvonalazódott ki: Haxhi Qamili és Musa Qazimi vezetésével Tiranában, illetve Qamil Haxhifeza irányítása alatt Elbasanban szerveződtek meg a nagyobb ellenálló csoportok. Toptani Tirana környéki birtokait szétosztották a nincstelen parasztok között, tiranai szeráját porig égették. December 20-án a Toptani-ellenes felkelők Mehmet Gjinali elnöklete alatt összegyűltek Abdi Toptani – az 1914-es Përmeti-kormány mezőgazdasági minisztere – Kruja melletti házában, és megalakították a Krujai Liga néven ismert szövetséget, amelynek vezetőjéül Haxhi Qerimit választották meg. December 29-én közzétett kiáltványukban ismertették céljaikat: Esat Toptani durrësi kormányának elűzése, a török fennhatóság restaurálása, az albán korona felajánlása az Oszmán-ház egyik tagjának. Felkelésükhöz több északalbán nemzetségfő is csatlakozott, a Toptani-kormány hatalma a körülzárt Durrës határain túlra nem terjedt, s maga Toptani is egy a Durrësi-öbölben horgonyzó olasz hadihajón keresett menedéket. Ugyanakkor a Krujai Liga ellenőrzés, bár magában foglalta Tirana, Shijak, Kavaja, Peqin, Lushnja, Fier, Elbasan és Berat vidékét, nem terjedt ki Közép-Albánia egészére. A Mat vidékét kormányzó Ahmet Zogolli nem csatlakozott a lázadáshoz, és igyekezett befolyását kiterjeszteni más, Vilmos fejedelemhez hű területekre (pl. Dibra), emellett Mirdita és Malësia vidékének törzsei is megőrizték függetlenségüket.

Külső támadások

Az első világháború kitörése után Albánia valamennyi szomszédja az antanthatalmak szövetségese volt – ha Görögország és Olaszország még nem is deklarálta –, ami kedvezőtlen helyzetet teremtett Albánia számára. Északon megsűrűsödtek a montenegrói és szerb határvillongások. 1914 szeptemberében a montenegrói csapatok behatoltak a Kelmendi törzs területére, és feldúlták Selca, Vukël, Tamara és Nikç falvakat, kilencven albánt kivégeztek, és tízezrével hajtották el a lábasjószágot. Észak-Albánia teljes frontos lerohanására azonban még nem szánták el magukat, ezzel szemben Dél-Albánia erőteljes csapatmozgások helyszíne volt. 1914 októberétől – noha Görögország deklaráltan semleges maradt az első világháború kitörésekor – a görög csapatok megkezdték előretörésüket Dél-Albániában, eljött az ideje a görögök lakta földeket egy birodalomban egyesíteni vágyó Megáli Idéa (’nagy eszme’) megvalósításának. A helyben lakó albánok üldöztetése folytatódott, toszkok tömegei menekültek Vlora, Elbasan és Shkodra környékére, vagy éppen Olaszországba, ugyanakkor a muszlim lakosság egyes elemei is bandákba szerveződtek és támadásokat intéztek az ortodox keresztények ellen. Olaszország – miután a színfalak mögött már szemet vetett Vlora kikötőjére és a katonai támaszpontnak kiváló, a Vlorai-öböl bejáratánál fekvő Sazan-szigetre – október 19-én diplomáciai csatornákon keresztül jelezte a nagyhatalmaknak, hogy mint az 1913-as albán statútum ratifikálóját, aggodalommal tölti el Albánia semlegességének és területi egységének a görögök általi veszélyeztetése, ezért katonai akcióval elejét kívánja venni a további területek elszakadásának. A brit külügyminiszter, Edward Grey október 23-ai válaszában jelezte, hogy kormányát elsősorban a muszlim bandák garázdálkodása aggasztja, és a görög csapatok jelenlétét garanciának látja a helyzet megnyugtató rendezésére. Erre reakcióként Görögország október 26-án hivatalosan is jelezte, hogy miután a Jeórjiosz Hrisztákisz-Zográfosz vezette északepiróták nem képesek a rendet fenntartani, ideiglenesen bevonulnak a korfui egyezmény alapján Albániához tartozó Észak-epiruszi Autonóm Köztársaság területére. A nagyhatalmak október 29-én jelezték, hogy amennyiben valóban ideiglenes jellegű katonai akcióról van szó, beleegyezésüket adják a tervhez. A görögök ezt követően október 31-éig de facto felszámolták az Észak-epiruszi Autonóm Köztársaság közigazgatását és politikai-katonai fennhatóságukat megszilárdították Himara, Saranda, Gjirokastra, Tepelena, Përmet és Korça körzeteiben; 1914 decemberében Zográfosz formálisan is lemondott „államfői” hivataláról. Olaszországnak több sem kellett, és október 30-án elfoglalta Sazan szigetét. Az európai kormányok egyike sem tiltakozott az első világháborúban egyelőre független Olaszország katonai lépése ellen, miután Sazan elfoglalásánál és Albánia területi integritásának veszélyeztetésénél többet nyomot a latban, hogy Olaszországot a saját táborukba édesgethessék. Ezen felbátorodva, valamint a Krujai Liga lázadóitól megszorongatott Esat Toptani kormányának a beavatkozást sürgető hívására 10. bersaglieriezred egyik alakulata – Patris ellentengernagy vezetésével – 1914. december 26-án partra szállt és elfoglalta a várost. Az olasz hatóságok élére katonai kormányzói címmel Fortunato Castoldi ezredest nevezték ki, a vlorai közjóléti bizottságot korábban vezető Osman Haxhi pedig polgári kormányzóként folytatta a munkát. Hivatalos kommünikéjében az olasz kormány megerősítette, hogy ideiglenes jellegű és Vlorára korlátozódó lépésüket kifejezetten az albán függetlenség és az országban tartózkodó olasz állampolgárok megvédésének igénye váltotta ki. Franciaország és Oroszország tudomásul vette Olaszország „ideiglenes” vlorai akcióját, a szófiai albán társaság azonban levélben tiltakozott a nagyhatalmak kormányainál, amiért Albánia függetlenségének megsértését eltűrik.

---

1914 végére tehát Albánia hat részre szakadt: Shkodrát a helyi, muszlimokból és keresztényekből álló tanács kormányozta; az északi törzsek és nemzetségek – a malësorok, a mirditai Prenk Bibë Doda és a Mat-vidéki Ahmet Zogolli – megőrizték függetlenségüket és önkormányzatukat; Durrës és szűk körzete Esat Toptani és kormánya befolyása alatt állt; a közép-albániai vidékek urai a Krujai Unió lázadói voltak; Vlora olasz, Dél-Albánia többi vidéke pedig görög megszállás alatt állt. A káoszba hullott országról állapította meg Szazonov orosz külügyminiszter: „Albánia meghalt, még mielőtt megszülethetett volna.”

Az Albán Fejedelemség 1915-től 1925-ig

A Toptani-ellenes lázadók, a későbbi Krujai Liga soraiból 1914 végén már hallatszottak olyan hangok, amelyek a fejedelem visszatérését követelték. 1915. februári elbasani ülésükön ismét felmerült a gondolat, hogy amennyiben nem lehet az Oszmán-ház valamely tagja az albán uralkodó, abban az esetben visszahívják Vilmos fejedelmet a trónra. Maguk a felkelés vezetői, Haxhi Qamili és Musa Qazimi – akik az előző évi közép-albániai felkelés során Vilmos ellen harcoltak – hevesen ellenezték a tervet, ahogy az Osztrák–Magyar Monarchia kormánya is. Vilmos – Kruja grófja (Graf von Kruja) néven – ekkor már a német hadsereg állományában, a keleti fronton szolgált. 1915. október 14-én áthelyezték a bolgár I. Ferdinánd hadseregének állományába, ami táptalajt szolgáltatott azoknak a spekulációknak, hogy Vilmos a trónja visszafoglalására készül. Ezt látszott alátámasztani – és Vilmos illúzióit oktalanul táplálni – a német kormány 1915. november 28-ai közleménye is, amely szerint a központi hatalmak elszántak az Albán Fejedelemség restaurálására, és készek visszahelyezni Vilmos fejedelmet a trónjára. Maga Vilmos is kijelentette az 1915-ös év folyamán, hogy kész újra elfoglalni a trónját, amennyiben ez az albánság egyöntetű akarata.

Miután 1916 elején után az Osztrák–Magyar Monarchia bevonult Észak-Albániába, Bulgária pedig az ország középső részeire, Esat Toptani kormánya egyre inkább a főváros, Durrës határain belülre szorult. A hatalmi vákuumot kihasználva Ahmet Zogolli szervezőmunkába fogott abból a célból, hogy Vilmos fejedelmet visszahívják a trónra. 1916. február 18-án Elbasan városában össze is ült a nemzetgyűlés. Ennek során Aqif Elbasani vezetésével megalakítottak egy ideiglenes ellenkormányt, amelynek feladata a közügyek irányítása lett volna Vilmos visszatértéig. A küldöttek szükségesnek látták továbbá, hogy egy összalbán kongresszuson döntsenek az albán állam jövőjéről, amelynek időpontját 1916. március 18–20-ában jelölték meg, és az előkészítő munkát a Zogolli vezette szervezőbizottságra bízták. Zogolli időközben fegyveresei élén Durrësba menetelt, és Vilmos nevében kitűzte a lobogót a fejedelmi palotára, március 7-én pedig Elbasanban és Tiranában is megünnepelték Vilmos trónra lépésnek második évfordulóját. Amikor azonban a szervezők a megszálló osztrák–magyar hadsereg által szervezett közigazgatás polgári vezetője, August Kral beleegyezését kérték a terveikhez, csalódniuk kellett. A Monarchia az albán államiság visszaállítására irányuló törekvéseket csírájukban elfojtotta, alakulataik még a kongresszus kitűzött időpontja előtt bevonultak Elbasanba, a kongresszust betiltották, később pedig feloszlatták az Elbasani-kormányt, a szervezkedők egy részét pedig külföldre deportálták.

Az első világháborút lezáró Párizs környéki béketárgyalás küldötteinek intézett levelében Vilmos jelezte, hogy mint a törvényes albán kormányzat feje, kész újra elfoglalni trónját, de a tárgyaló felek figyelmen kívül hagyták levelét. A lushnjai kongresszus 1920. január 30-án visszahelyezte hatályába az 1914-es alkotmányt, így Albánia továbbra is alkotmányos monarchia maradt. Bár Vilmos fejedelem formálisan nem mondott le, így szóba került visszahívása is, a kongresszus résztvevői hosszas vita után végül úgy döntöttek, hogy az ország közjogi helyzetének stabilizálása érdekében az albánság egységét veszélyeztetné a befolyásolható és erélytelen Vilmos visszatérése. Emellett az is komoly aggodalomként merült fel, hogy az első világháborúban a német hadsereg kötelékében harcolt Vilmos melletti döntés kompromittálná az új albán döntéshozókat az antanthatalmak szemében. Ezért az 1914-es alkotmányt kiegészítő, lushnjai statútum néven ismert dokumtumban megalakították a fejedelem távollétében az államfői feladatokat ellátó, négy főből álló, régenstanácsként működő Legfelsőbb Tanácsot. A Legfelsőbb Tanács első tagjai a négy fő albániai vallási irányzat képviseletében Aqif Elbasani (bektási), Abdi Toptani (szunnita muszlim), Luigj Bumçi (katolikus) és Mihal Turtulli (ortodox) voltak. Az ország közjogi helyzetét rendező lushnjai kongresszus azzal a meghagyással oszlott fel, hogy az ország államformáját majd egy későbbi alkotmányozó nemzetgyűlés rendezi megnyugtatóan. Az 1922. december 2-ai nemzetgyűlési beszédében a miniszterelnökké választott Ahmet Zogolli, pontosabban immár nyugatosított nevén Ahmet Zogu ígéretet tett a lushnjai statútumok kiegészítésére, és december 8-án egy 128 paragrafusos alkotmánytervezetet terjesztett a parlament elé. Ez lényegében az 1914-es alaptörvény alapján megerősítette, hogy Albánia államformája az örökletes monarchia, egyúttal helyén hagyta az 1920-as lushnjai statútum alapján felállított Legfelsőbb Tanácsot. Egyszóval ezúttal sem született döntés Vilmos visszatéréséről, jóllehet, Zogu ellenzékében is sokan számítottak a fejedelem hívének, így például Luigj Gurakuqi vagy Sami Vrioni.

Az 1924-es júniusi forradalmat bevezető politikai válság idején, áprilisban Vilmos ismét jelezte, hogy kész visszatérni az Albán Fejedelemség trónjára. A forradalom leverését követően a hatalomba visszatért Ahmet Zogu összehívta az alkotmányozó nemzetgyűlést, amely 1925. január 21-én kikiáltotta az Albán Köztársaságot. Ezzel az Albán Fejedelemség de iure is megszűnt létezni, a régenstanácsot feloszlatták. A nemzetgyűlés január 31-én Zogut választotta köztársasági elnöknek február 1-jei hatállyal. 1925. március 2-án életbe lépett a köztársasági alkotmány, Albánia harmadik organikus alaptörvénye, amely hatályon kívül helyezte az Albán Fejedelemség 1914-es alkotmányát. Amikor három esztendővel később Zogu immár arra készült, hogy az albánok királyává kiáltassa ki magát, 1928. augusztus 24-én Vilmos sajtóközleményt tett közzé, amelyben bejelentette, hogy jogot formál Albánia trónjának elfoglalására, miután arról soha nem mondott le és az albánok többsége is üdvözölné visszatértét. Az alkotmányozó nemzetgyűlés 1928. szeptember 1-jén Tiranában megszavazta az 1925-ös alkotmány első paragrafusának megváltoztatását azzal, hogy Albánia államformája a monarchia, uralkodója pedig – I. Zogu III. Szkanderbég néven – Ahmet Zogu legyen. Vilmos azonban nem veszítette el a hitét. Évekkel később, 1931-ben a Pesti Naplónak azt nyilatkozta, hogy albániai hívei és nemzetközi lobbistái továbbra is dolgoznak visszatérése előkészítésén.

Vilmos fejedelem élete

Wilhelm Friedrich Heinrich zu Wied a Rajna-parti Neuwiedban született 1876. március 26-án, evangélikus nemesi család sarjaként, Wilhelm zu Wied (1845–1907), Wied ötödik hercege és a holland Mária hercegnő (1841–1910) harmadik fiaként. Dinasztikus kapcsolatokkal is rendelkezett: apai részről nagynénje volt Erzsébet román királyné, távoli rokona pedig I. Vilmos német császár.

Középiskolai tanulmányait 1896-ban fejezte be Jénában, majd lovassági tiszti rangban megkezdte katonai karrierjét a porosz hadseregben. 1906. november 30-án a szászországi Waldenburgban feleségül vette Sophie von Schönburg-Waldenburg hercegnőt, akitől két gyermeke született, Marie Eleonore (1909–1956) és Karl Viktor herceg (1913–1973). 1911 márciusában a 2. ulánusezred kapitányává nevezték ki, és a következő két évben Potsdamban teljesített szolgálatot. A potsdami tisztek egyik legnépszerűbbike volt, rátermett katonának ismerték, aki mellékesen irodalom- és művészetkedvelő ember hírében állt, és sportemberként is kitüntette magát.

Albániából való hazatérése után szolgálattételre jelentkezett a német hadseregben, és előbb Flandriában, majd a keleti fronton szolgált. Érdekességként megemlítendő, hogy szolgálati lapján a Kruja grófja (Graf von Kruja) megnevezés szerepelt, és albán tisztként egy Lengyelországban állomásozó hadosztály vezérkarához vezényelték. 1915. október 14-én áthelyezték a bolgár I. Ferdinánd hadseregének állományába. 1917-ben Denkschrift über Albanien (’Emlékirat Albániáról’) címen megírta 82 oldalas visszaemlékezéseit, amelyekben hat hónapos uralkodásának eseményeiről számolt be. (E ponton említendő, hogy a fejedelem brit magántitkára, Duncan Heaton-Armstrong először 2005-ben publikált kéziratos naplója további elsődleges forrásul szolgál Vilmos hat hónapos uralkodásának eseményeihez.)

Az első világháború lezárultát követően családjával előbb Waldenburgban éltek, majd 1925-ben felesége romániai, fântânelei birtokára költöztek. Vilmos 1945. április 18-án hunyt el Predealban, földi maradványait a bukaresti evangélikus templomban helyezték örök nyugalomra. Fia, az akkor 31 éves Károly Viktor – akit az albánok 1914-ben mindközönségesen „a kis Szkander bégnek” címeztek – herceg bár névleg ő lett a fejedelmi Wied-ház feje, de soha nem tartott igényt a trónra.

Vilmos fejedelem uralkodásának értékelése

Ha csak Vilmos uralkodásának kézzelfogható eredményeit tekintjük, bizonyosan megállapítható, hogy képtelen volt hatalmát Durrësen és Vlorán túl a belső országrészekre is kiterjeszteni és konszolidálni, kormánya hathatós politikai támogatás és pénzügyi segítség nélkül folyamatos ostromállapotban volt, a társadalmi elmaradottság és a különféle politikai érdekek mentén széttöredezett albánság állami létében számottevő gazdasági és infrastrukturális kihívással kényszerült szembenézni. A függetlenség 1912. novemberi kikiáltása után az államépítés munkáját megkezdő Qemali-kormány bár hasonló bel- és külpolitikai nehézségekkel szembesült, mégis az albánság akaratát képviselő és támogatását maga mögött tudó vlorai nemzetgyűlés után kezdhette meg a munkát. A nagyhatalmak által megszövegezett albán statútum – és az annak nyomán a trónra jelölt európai uralkodó – azonban egy kívülről az országra erőltetett, és nem az albánság akaratából megszületett döntés eredménye volt. A kor neves alkotmányjogásza, Robert Redslob véleménye szerint Albánia statútuma, majd 1914 áprilisában életbe lépett alkotmánya, ahogy maga Vilmos fejedelem is, pusztán papíron léteztek.

A történeti értékelések általában is egyetértenek abban, hogy Vilmos tapasztalatlansága és személyes jellemvonásai eleve alkalmatlanná tették őt a sikeres uralkodásra. Jó szándéka ellenére az anarchikus bel- és külpolitikai helyzet megoldására nem volt képes, és a nagyhatalmi alkuk eredményeképpen létrejött uralkodása dicstelenül zárult. Még magántitkára, a brit Duncan Heaton-Armstrong kapitány is azt emelte ki visszaemlékezéseiben, hogy bár Vilmos széles látókörű és nagylelkű ember volt, de túlságosan erélytelen és határozatlan, ami az albánok kezdeti tiszteletét és bizalmát gyorsan erodálta: óvatosságát félelemnek, szívélyességét gyengeségnek tartották. Mindezt tetézte azzal, hogy a legközelebbi támogatóival sem találta meg a hangot. Népszerűségének az sem használt, hogy durrësi palotájának falai közé zárkózott, és nem igyekezett személyes jelenlétével megismerni és megnyerni magának az albán népet. Uralkodása alatt Vilmos mindösszesen három ízben hagyta el a fővárost: egy rövid kavajai kirándulást követően 1914. április 23-án Turhan Përmeti és Esat Toptani társaságában Tiranába látogatott el, július 25–26-án pedig Zsófia fejedelemné társaságában és az udvar néhány tagjával Vlorába hajózott. E három alkalmon kívül még a durrësi fejedelmi palotát is csak erős fegyveres kísérettel hagyta el. Vilmos a nyilvánosság erejét is alábecsülte, és uralkodása alatt elzárkózott attól, hogy a hozzá érkező újságíróknak interjút adjon; a sajtó képviselői hamar ellen fordultak, még szülőhazájában, Németországban is. Mindez alapvetően megkönnyítette az ellene szervezkedő, tapasztaltabb és ambiciózusabb riválisai, különösen Esat Toptani dolgát.

Néhány elemzés abban is egyetért, hogy egy jóval rátermettebb, a balkáni politikában tapasztaltabb, a kül- és belföldi intrikákat kezelni képes államférfi képes lett volna felülkerekedni a válsághelyzeten. Ahogy a brit Albánia-szakértő, Edith Durham megfogalmazta: „Hibáztathatjuk persze Wiedet a hozzá nem értéséért, de csak egy kivételesen erős jellemű, az országról közvetlen ismeretekkel rendelkező ember lett volna képes ellenszegülni az ellene szövetkező erőknek.” Jóllehet ugyanő egy magánlevelében már így jellemezte a fejedelmet: „Mihaszna fickó, erélytelen fajankó. Erőnek, diplomáciai érzéknek és modornak egyaránt híján van, és teljességgel tájékozatlan az ország dolgai felől. A fejedelemasszony minden gondolata a jótékonykodás körül forog, virágcsokrokat és kitüntetéseket osztogat a sebesülteknek, és helyi motívumokkal borított tarka ingeket hímez.”

Csaplár-Degovits Krisztián a fejedelemé mellett a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság felelősségét is felveti Albánia 1914-es összeomlásában. Úgy véli, a nagyhatalmak által delegált tagokból álló szervezet ahelyett, hogy erős kézzel konszolidálta volna az albán államiságot, jobbára csupán az események tanúja volt és mindenben az egyébként is gyengekezű, a Nemzetközi Ellenőrző Bizottságot egyébként is mellőző fejedelem akaratának rendelte alá magát. Ugyanakkor úgy véli, hogy az államalapítási kísérlet kudarcos befejezése ellenére az 1912 és 1914 közötti időszak hozzájárult ahhoz, hogy az albánság esélyt kapjon a nemzetállami létre, legyen az mégoly gyenge és törékeny is. Egyfelől a későbbiekben az albán nemzeti identitás fontos alapkövévé váltak ezek az évek, másfelől az ország – geopolitikai szempontból bizonyos mértékig, nemzetközi jogi aspektusból pedig határozottan – saját jogán került megkerülhetetlen tényezőként Európa térképére. Léte a nagyhatalmi politikában ellensúlyt képezett az északi szláv szomszédsággal szemben, megakadályozta a montenegróiak és a szerbek expanziós törekvéseit. Végül, de nem utolsósorban az elkövetkező világháborút lezáró béketárgyalások során az 1913-as Albánia – államhatárai, területi integritása és államjogi státusa – a visszaállítandó status quo szerepét töltötte be.

Zsófia fejedelemné élete

Zsófia fejedelemné (albán Princeshë Sofia), születési nevén Sophie Helene Cecilie von Schönburg-Waldenburg, házassága után Sophie zu Wied hercegné 1885. május 21-én született Potsdamban, Victor von Schönburg-Waldenburg herceg (1856–1888) és a román hercegi családból származó Lucia von Sayn-Wittgenstein-Berleburg (1859–1903) gyermekeként. Anyai részről távoli ősei között voltak az Albániából elszármazott nemesi Gjika/Ghica család tagjai is. Apját kisgyermekként, anyját pedig tizennyolc éves korában veszítette el, ezt követően anyai rokonságának romániai, fântânelei birtokán élt. Már ekkor közeli ismeretségbe került Erzsébet román királynéval, és végül az ő révén ismerkedett meg leendő férjével, Wilhelm zu Wied herceggel, akivel 1906. november 30-án keltek egybe a Schönburgok szászországi birtokán, Waldenburgban. Frigyükből két gyermek született: Mária Eleonóra (1909–1956) és Károly Viktor herceg (1913–1973).

Zsófia képzett énekes és zenész volt, több operaművet komponált. Az első világháború lezárultát követően családjával előbb Waldenburgban élt, majd 1925-ben a fântânelei birtokon telepedtek le. Zsófia itt halt meg 1936. február 3-án.

Források

• ↑ Austin 2012: Robert C. Austin: Founding a Balkan state: Albania’s experiment with democracy, 1920–1925. Toronto: University of Toronto. 2012. ISBN 9781442644359  
• ↑ Csaplár 1999: Csaplár Krisztián: Az albán nemzetállam megteremtésének első kísérlete. Világtörténet, tavasz–nyár. sz. (1999) 3–33. o.
• ↑ Csaplár 2010: Csaplár-Degovics Krisztián: Az albán nemzettéválás kezdetei (1878–1913): A Rilindja és az államalapítás korszaka. Budapest: ELTE BTK Történelemtudományok Doktori Iskola. 2010. ISBN 978-963-284-176-2  
• ↑ Durham 2001: M. Edith Durham: Albania and the Albanians: Selected articles and letters 1903–1944. Ed. by Bejtullah Destani. London: Centre for Albanian Studies. 2001. ISBN 1903616093  
• ↑ Elsie 2010: Robert Elsie: Historical dictionary of Albania. 2nd ed. Lanham: Scarecrow Press. 2010. = European Historical Dictionaries, 75. ISBN 9780810861886  
• ↑ Elsie 2013: Robert Elsie: A biographical dictionary of Albanian history. London; New York: Tauris. 2013. ISBN 978-1-78076-431-3  
• ↑ Fischer 2012: Bernd Jurgen Fischer: King Zog and the struggle for stability in Albania. Tirana: Albanian Institute for International Studies. 2012. ISBN 9789928412522  
• ↑ Gárdos 1990: Gárdos Miklós: Magyar királyné a tiranai trónon. Budapest: Akadémiai. 1990. = Századunk Emlékezik, ISBN 9630556359  
• ↑ Heaton-Armstrong 2012: D.[uncan] Heaton-Armstrong: The six months kingdom, Albania 1914: Memories of private secretary of Prince William of Wied. Ed. Albert Rakipi. Tirana: AIIS. 2012. ISBN 9992765941  
• ↑ Jacques 2009: Edwin E Jacques: The Albanians: An ethnic history from prehistoric times to the present. Jefferson: McFarland. 2009. ISBN 9780786442386  
• ↑ Jelavich 1996: Barbara Jelavich: A Balkán története I–II. Ford. Balabán Péter. Budapest: Osiris; 2000. 1996. = Europica Varietas, ISBN 9633791200  
• ↑ Niederhauser 1977: Niederhauser Emil: A nemzeti megújulási mozgalmak Kelet-Európában. Budapest: Akadémiai. 1977. ISBN 9630512394  
• ↑ Pearson 2004: Owen Pearson: Albania and King Zog: Independence, republic and monarchy 1908–1939. London; New York: Centre for Albanian Studies. 2004. = Albania In the Twentieth Century, 1. ISBN 1845110137   március előtt nem részletes
• ↑ Pearson 2005: Owen Pearson: Albania in occupation and war: From fascism to communism. London; New York: Centre for Albanian Studies. 2005. = Albania In the Twentieth Century, 2. ISBN 1845110145  
• ↑ Pollmann 2014: Pollmann Ferenc: Az első világháború kitörése és az osztrák–magyar Albánia-projekt. Aetas, XXIX. évf. 3. sz. (2014) 20–29. o.
• ↑ Pollo & Puto 1981: Stefanaq Pollo – Arben Puto: The history of Albania from its origins to the present day. Ass. by Kristo Frasheri, Skënder Anamali; transl. by Carol Wiseman, Ginni Hole. London: Routledge & Kegan. 1981. ISBN 071000365X  
• ↑ Réti 2000: Réti György: Albánia sorsfordulói. Budapest: Aula. 2000. = XX. Század, ISBN 9639215740  
• ↑ Szabó 1999: Szabó A. Ferenc: Albánia nehézkes születése. Valóság, XLII. évf. 6. sz. (1999) 78–87. o.
• ↑ Vickers 2014: Miranda Vickers: The Albanians: A modern history. 4th revised edition. London;  New York: I.B. Tauris. 2014.  
• ↑ Zavalani 2015: Tajar Zavalani: History of Albania. Ed. by Robert Elsie, Bejtullah Destani. London: Centre for Albanian Studies. 2015. = Albanian Studies, ISBN 9781507595671