Szent Ágoston tanítása a szabad akaratról

Hippói Szent Ágoston (354–430), a latin egyházatyák egyike

Szent Ágoston tanítása a szabad akaratról Hippói Szent Ágoston emberképének, erkölcstanának, kegyelemtanának és isteni gondviselésről szóló teológiájának egyik központi kérdésköre. Korai, három könyvből álló párbeszéde, a latinul De libero arbitrio voluntatis vagy rövidebben De libero arbitrio („A szabad akaratról”, pontosabban „A szabad választásról”) elsősorban a morális rossz eredetét vizsgálja: miként egyeztethető össze Isten jósága és mindenhatósága azzal, hogy az értelmes teremtmény rosszat cselekszik. Ágoston válasza szerint Isten minden természetet jónak teremtett, a bűn nem Istentől származó önálló valóság, hanem a teremtett szabad akarat rendellenes használata, amelyben az akarat a változhatatlan és magasabb rendű jóktól a mulandó és alacsonyabb rendű javak felé fordul.

A mű azonban nem foglalja össze Ágoston teljes, változatlanul kész tanítását. Az első könyv 387–388 körül, a második és harmadik könyv pedig több évvel később, körülbelül 391 és 395 között készült; ezalatt szerzője a megkeresztelkedett világi keresztényből pappá, majd püspökké lett. A párbeszéd antimanicheus kérdésfeltevését a későbbi művekben az eredendő bűn, a megsebzett emberi akarat, Isten kegyelme, Krisztus megváltása és a Szentlélek belső működése felől egészítette ki. A pelagiánus vita idején Ágoston következetesen fenntartotta az ember felelősségét és a szabad választás valóságát, ugyanakkor egyre határozottabban tanította, hogy az üdvösségre irányuló jó akarat kezdete, gyógyulása, működése és kitartása megelőző és segítő isteni kegyelmet kíván.

Ágoston felfogása ezért nem írható le egyszerűen sem a modern indeterminizmus, sem a teológiai determinizmus fogalmaival. A későbbi ágostoni szóhasználatban a liberum arbitrium a választás emberben megmaradó képességét, a libertas pedig e képesség rendeltetésszerű szabadságát jelöli: azt az állapotot, amelyben az ember nem csupán önként cselekszik, hanem a kegyelem által képessé válik a legfőbb jó szeretetére. A kegyelem ebben az értelemben nem versenytársa, hanem gyógyító és tökéletesítő oka a szabadságnak.

A mű helye Ágoston életművében

Keletkezése és műfaja

Ágoston a De libero arbitrio első részét röviddel 387-ben történt megkeresztelkedése után kezdte meg. Az első könyvet valószínűleg 388-ban, Rómában fejezte be; a további könyvek kidolgozására már Afrikában, pappá szentelése után került sor. A mű végleges alakja általában 395 körülre tehető, bár a belső rétegek pontos datálásáról a kutatásban részletkérdésekben eltérő álláspontok alakultak ki.

A három könyv dialógus Ágoston és barátja, Evodius között. Evodius történeti személy volt, később Uzalis püspöke és Ágoston levelezőpartnere, a párbeszéd szövege azonban nem gyorsírásos jegyzőkönyv, hanem tudatosan megformált irodalmi és pedagógiai mű. Az első könyvben a kérdés-felelet forma szorosabb; a későbbi részekben Ágoston hosszabb érvelései kerülnek előtérbe. A mű egyesíti a platonikus dialógushagyományt, a keresztény hitvédelmet, a bibliai teremtéstant, az erkölcsi elemzést és az ész útján végzett filozófiai vizsgálatot.

Az antimanicheus háttér

Ágoston megtérése előtt éveken át a manicheizmus híve volt. A manicheus világmagyarázat a jót és a rosszat két egymással szemben álló őselvhez kötötte, az ember bűnös tetteit pedig részben az anyagi és sötét természet kényszerítő befolyásával magyarázta. Ágoston keresztényként elutasította ezt a dualizmust. A teremtés egyetlen forrása a jó Isten; ezért a rossz nem lehet vele egyenrangú létező, önálló szubsztancia vagy az emberben működő idegen természet, amely megszüntetné a személy felelősségét.

A De libero arbitrio apologetikai célja ennek megfelelően kettős. Egyrészt megvédi Isten jóságát: Isten nem a bűn szerzője. Másrészt megőrzi az ember erkölcsi felelősségét: a bűnös cselekedet csak akkor tulajdonítható az embernek, ha értelmes és önkéntes elfordulásból fakad. A mű nem azt állítja, hogy minden szenvedés közvetlenül egy meghatározott személyes bűn büntetése, hanem a szenvedést, a halandóságot és a büntetést a teremtett rend, az isteni igazságosság és később az ádámi bukás tágabb összefüggésében vizsgálja.

A mű és Ágoston későbbi kegyelemtana

A mű könyvei részben eltérő életszakaszokból származnak. Az első könyv kérdésfeltevését elsősorban a manicheus szükségszerűség cáfolata határozza meg; a harmadik könyv már az egész emberiséget érintő bukásról, a tudatlanságról, a cselekvési nehézségről és az isteni segítség szükségességéről beszél. Ágoston 396–398 körül, a De diversis quaestionibus ad Simplicianum című művében még világosabban arra a következtetésre jutott, hogy nemcsak a már meglevő jó akarat végrehajtásához, hanem magához az Isten felé forduló jó akarathoz is kegyelem szükséges.

A kutatás egy része erősebb törést lát a korai és a késői Ágoston között, más szerzők inkább folytonos teológiai fejlődésről beszélnek. A korai műben a szabad akarat teremtett jósága, a bűn önkéntessége és Krisztus felemelő segítsége már jelen van; később Ágoston részletesebben dolgozta ki, hogy a bukott akarat saját erejéből nem képes az üdvösségre irányuló kezdetre és kitartásra.

Fogalmi alapok

Akarat, szabad választás és szabadság

Ágoston latin terminológiája nem minden művében változatlan. A voluntas az akarást, az akarati irányultságot vagy magát az akaróképességet jelölheti; a liberum arbitrium voluntatis a saját döntésünkben levő szabad választást hangsúlyozza. A későbbi szövegekben egyre jelentősebb a liberum arbitrium és a libertas megkülönböztetése:

• a szabad választás az értelmes személynek az a képessége, amely által önként cselekszik, beleegyezik, ellenáll, választ és felelősséget visel;
• a szabadság teljesebb értelemben nem egyszerű választási közömbösség, hanem az akarat képessége saját igaz javának, végső soron Istennek a szeretetére;
• a bűn nem semmisíti meg a választás képességét, de megsebzi és szolgaságba hajtja az akaratot, mert a rossz szokás, a rendezetlen kívánság és a szeretet helytelen tárgya akadályozza a jó megvalósítását;
• a kegyelem nem külső kényszerrel helyettesíti az emberi akarást, hanem belülről világosítja meg, gyógyítja, indítja és megerősíti az akaratot, hogy az ember valóban önként szeresse és tegye a jót.

E megkülönböztetés miatt pontatlan úgy szembeállítani a pelagiánusokat és Ágostont, mintha az előbbiek a szabad akaratot védték volna, utóbbi pedig tagadta volna. A vita középpontjában inkább az állt, hogy a bukott ember szabad választása milyen értelemben képes az üdvösségre irányuló jóra, és milyen elsőbbség illeti meg Isten megelőző kegyelmét.

A jó rendje

Ágoston szerint minden létező, amennyiben létezik és természettel rendelkezik, jó. A teremtett javak azonban nem azonos rangúak: vannak testi és lelki, változó és változhatatlan, időleges és örök javak. A bűn nem abban áll, hogy az ember valamely teremtett jót önmagában rossznak tart, hanem abban, hogy a javak helyes rendjét felcseréli, és az alacsonyabb rendű, elveszíthető dolgokat a magasabb rendű, közös és maradandó jó elé helyezi.

A rendezetlen kívánságot Ágoston a cupiditas vagy libido szavakkal írja le. Ez nem minden vágy elutasítása, hanem olyan szeretet, amely a mulandó javak birtoklását úgy keresi, mintha azok adnák meg az ember végső boldogságát. A jó akarat ezzel szemben az örök rendhez igazítja a részleges javak használatát.

A rossz mint hiány

A rossz Ágoston felfogásában nem önálló természet, hanem a jó rendjének hiánya, megromlása vagy megfogyatkozása. Ezt a későbbi hagyomány a latin privatio boni kifejezéssel foglalta össze. A bűnös akarat mozdulata ezért nem olyan pozitív „dolog”, amelyet Isten teremtett volna, hanem hiányos elfordulás: az akarat nem abba az irányba rendezi magát, amely természetének és céljának megfelel.

Ez nem jelenti a rossz tapasztalati vagy erkölcsi jelentőségének tagadását. A hiány valóságos lehet abban, amiben fennáll: a vakság nem külön szerv, mégis valós hiány a látásra rendelt élőlényben; hasonlóképpen a bűn nem külön teremtett szubsztancia, mégis valós rendellenesség az értelmes akaratban. A privációtan egyszerre szolgálja az egyistenhitet, a teremtés jóságának tételét és az emberi felelősség magyarázatát.

A De libero arbitrio tartalma

Az első könyv: a bűn, az örök törvény és a jó akarat

A párbeszéd Evodius kérdésével kezdődik: vajon Isten-e a rossz oka. Ágoston megkülönbözteti az elkövetett rosszat attól a rossztól, amelyet valaki elszenved. Az előbbi a bűnös akarat cselekedete; az utóbbit a gondviselés, az igazságos ítélet és a teremtett világ bukás utáni rendje felől vizsgálja. Isten nem tanítja és nem okozza a bűnt, mert a tanítás mint igaz megismerés jó, a bűn pedig nem valamely igazság elsajátítása, hanem az értelem által felismert rend elhagyása.

Ágoston a házasságtörés, az emberölés és a szentségtörés példájával mutatja be, hogy a külső tett erkölcsi minősége nem választható el a szándéktól és a rendezetlen kívánságtól. A bűn gyökere nem önmagában a tárgyi világ, a test vagy valamely külső dolog, hanem az a belső akarat, amely a teremtett javakat a helyes rend ellenére akarja birtokolni.

Örök és időleges törvény

A mű különbséget tesz az örök törvény (lex aeterna) és az időleges, politikai törvény (lex temporalis) között. Az örök törvény az isteni bölcsesség rendje, amely szerint helyes, hogy minden a maga megfelelő helyén és célja szerint álljon. Az emberi törvény akkor igazságos, ha ebből a rendből részesedik és a közösség időleges békéjét szolgálja.

Az időleges törvény nem büntethet minden erkölcsi rosszat. Feladata a társadalmi rend védelme, ezért bizonyos hibákat eltűrhet, ha azok teljes üldözése nagyobb kárt okozna, vagy meghaladná a politikai hatalom illetékességét. Ágoston érvelése így nem azonosítja az erkölcsi és a büntetőjogi rendet. A későbbi természetjogi hagyomány nagy hatással idézte azt a tételét, hogy az igazságosság nélküli rendelkezés tulajdonképpeni értelemben nem látszik törvénynek: lex esse non videtur, quae iusta non fuerit.

Az önvédelemről szóló párbeszéd sem foglalható össze azzal, hogy Ágoston minden körülmények között mereven megtiltja a támadó megölését. Megkülönbözteti az állam által megengedett cselekedetet a tökéletes erkölcsi rendtől, valamint a közfeladatot ellátó személyt a magánembertől. A mulandó testi élethez való ragaszkodás indítékát szigorúan vizsgálja, de e korai fejtegetésből nem vezethető le változtatás nélkül a későbbi keresztény igazságos háború-tan teljes rendszere.

Az értelem uralma és a négy erény

Az ember az érzéki élőlényekkel közös életfunkciókon túl önmagát is képes megismerni: nemcsak él, hanem tudja, hogy él. Az értelem feladata, hogy a szenvedélyeket és a kívánságokat a helyes rendbe illessze. Ágoston szerint egy alacsonyabb képesség nem győzi le kényszerítő erővel a magasabbat; a bűn akkor következik be, amikor az akarat beleegyez a rendezetlen kívánság uralmába.

A jó akarat (bona voluntas) annak akarása, hogy az ember helyesen és tisztességesen éljen, eljusson a bölcsességre, és az örök javakat a mulandók elé helyezze. E jó akaratban gyökerezik a négy hagyományos erény: az okosság a követendő és kerülendő dolgok megkülönböztetése, a bátorság a helyes rendhez való kitartó ragaszkodás, a mértékletesség a vágyak rendezése, az igazságosság pedig mindenkinek a megfelelő hely és járandóság megadása. Az erényes ember boldogsága nem pusztán külső szerencsétől függ, mert legfontosabb java az akarat helyes iránya.

A második könyv: miért jó adomány a szabad akarat?

A második könyv alapvető ellenvetése szerint Isten talán nem adott volna szabad akaratot az embernek, ha annak segítségével vétkezni lehet. Ágoston válasza nem csupán az, hogy a szabadság nélkül nem lehetne bűn, hanem az is, hogy szabadság nélkül helyes cselekvés, érdem, igazságosság és erkölcsi élet sem lenne. A szabad választás tehát önmagában jó teremtményi képesség; rosszasága nem természetéből, hanem használatából ered.

Az ismereti felemelkedés

Az érvelés első szakasza az ember önismeretéből indul ki: a beszélgető felek biztosak abban, hogy léteznek, élnek és értenek. Ágoston megkülönbözteti a külső érzékeket, az érzéki adatok összehangolására szolgáló belső érzéket és az ezeket megítélő értelmet. Az értelem magasabb rendű annál, amit megítél, de önmaga is változható és tévedhet.

Az emberi elme ugyanakkor változhatatlan igazságokat ismer fel, például a számarányok, a logikai összefüggések és a bölcsesség egyetemes szabályait. Ezeket nem egyetlen személy alkotja, és több ember egyszerre részesedhet bennük anélkül, hogy egymástól elvennék őket. Mivel az igazság mércéje magasabb a változó emberi értelemnél, Ágoston az igazság fölényéből Istenhez emelkedik. Ez az érvelés nem a későbbi skolasztikus istenérvek egyszerű előképe, hanem az isteni megvilágítás, az örök igazság és az értelmes rend egységén alapuló ágostoni út.

A szabad akarat mint középső jó

Ágoston a javakat nagyobb, középső és kisebb javakra osztja. Az erények és az örök igazságok olyan javak, amelyekkel nem lehet rosszul élni; a testi képességek alacsonyabb javak, amelyek jó és rossz célra egyaránt használhatók. A szabad akarat „középső jó” (bonum medium): szükséges a helyes élethez, de rosszra is fordítható.

A visszaélés nem cáfolja az adomány jóságát. A kéz, a szem vagy a beszédképesség is használható bűnösen, mégsem következik ebből, hogy természetük szerint rosszak. A helyes használat akkor valósul meg, amikor az akarat a nála magasabb javakhoz, az igazsághoz, a bölcsességhez és Istenhez ragaszkodik; a rossz használat az önmagához vagy az alacsonyabb javakhoz való rendetlen odafordulás.

A könyv végén Ágoston utal Krisztus segítségére is: az ember saját akaratából eleshetett, de önmagában nem képes ugyanilyen módon felemelkedni; szüksége van Isten feléje nyújtott kezére. Ez a rész fontos ellenpontja annak az értelmezésnek, amely a korai művet a kegyelemtől teljesen független emberi önmegváltás tanaként olvasná.

A harmadik könyv: előretudás, bukás és isteni segítség

Az isteni előretudás és a szabad cselekvés

Evodius azt kérdezi, összeegyeztethető-e az ember szabadsága azzal, hogy Isten tévedhetetlenül előre ismeri a jövőbeli cselekedeteket. Ágoston különbséget tesz az esemény ismerete és okozása között. Isten előre tudja, hogy az ember mit fog akarni, de az isteni tudás nem külső kényszerként hozza létre az akarást. Éppen az van előre tudva, hogy a személy saját akaratával cselekszik.

Az előretudás tévedhetetlensége tehát Ágoston szerint nem változtatja a szabad tettet nem önkéntes eseménnyé. Az ember akkor is azt akarja, amit akar; Isten tudásának bizonyossága nem helyettesíti az akarati aktust. A későbbi filozófiai irodalom ezt a problémát a következmény szükségszerűsége és a dolog önmagában vett szükségszerűsége közötti megkülönböztéssel elemezte, de Ágoston érvelését nem szabad minden további nélkül egy modern kompatibilista vagy libertárius elméletbe besorolni.

A teremtett természet jósága

A világban különböző fokú és tökéletességű létezők vannak. Egy alacsonyabb rendű természet nem azért rossz, mert kevésbé tökéletes egy magasabb rendűnél. A világ teljességéhez hozzátartozik a különböző teremtmények rendje; az értelmes teremtmény méltóságához pedig az is, hogy valóságos választási képességgel rendelkezik.

A megromlott természet is tanúsítja eredeti jóságát, mert csak olyan valami romolhat meg, amelyben van elveszíthető vagy csökkenthető jó. A bűn és a büntetés nem teszi Istent a bűn szerzőjévé: a természetet Isten alkotja, az akarati elfordulás hiánya viszont a teremtmény elégtelen cselekvéséből ered.

Ádám bűne, tudatlanság és nehézség

A harmadik könyvben Ágoston már számol Ádám bűnének egyetemes következményével. A bukott ember tudatlanságot és cselekvési nehézséget tapasztal: nem mindig látja világosan, mit kell tennie, és még a felismert jó végrehajtásában is gyönge. Ágoston e hiányokat nem az eredeti teremtés pozitív alkotóelemeiként, hanem a bűn következményeként értelmezi.

A szöveg több lehetséges elméletet mérlegel a lélek eredetéről, és azt vizsgálja, miként egyeztethető össze az öröklött állapot az egyéni felelősséggel. Nem minden kérdést zár le véglegesen. A későbbi ágostoni kegyelemtanban egyre világosabbá válik, hogy az embernek nemcsak külső tanításra, hanem belső isteni segítségre is szüksége van ahhoz, hogy a jót akarja és véghezvigye.

Gyermekek és állatok szenvedése

A könyv a csecsemők korai halálának és az állatok szenvedésének nehéz kérdését is tárgyalja. Ágoston válaszai saját korának keresztségi, eredendőbűn- és gondviseléstanához tartoznak, és nem minden elemük vált a későbbi katolikus tanítás változatlan tételévé. A szöveg történeti értelmezésekor különösen fontos elválasztani Ágoston kérdésfeltevéseit, ideiglenes magyarázatait és az Egyház későbbi tanbeli megfogalmazásait. A mai katolikus tanítás például a keresztség nélkül meghalt gyermekeket Isten irgalmára bízza, és nem teszi kötelezővé a mű egyes spekulatív magyarázatait.

A tanítás fő összefüggései

A morális rossz és az isteni okság

Ágoston alapvető megkülönböztetése szerint Isten a teremtményi természet, a képességek és minden pozitív lét oka, de nem a bűn erkölcsi hiányosságának szerzője. A bűnös tettben levő lét, erő és cselekvőképesség mint teremtményi jó Istentől ered; a tett rendetlensége és a helyes cél hiánya a véges akarat hibája.

E megkülönböztetés később a skolasztikus okságtanban pontosabb fogalmi formát kapott. Az isteni első ok és az emberi másodlagos ok nem azonos szinten versenyez egymással. Isten úgy ad létet és működést a teremtménynek, hogy az saját természetének megfelelően, az értelmes teremtmény pedig értelmesen és szabadon cselekszik. Az isteni okság egyetemességéből ezért nem következik, hogy Isten a bűn formális rosszaságának oka.

Felelősség, tudás és önkéntesség

A dicséret és a feddés feltétele az önkéntesség. Ágoston nem tagadja, hogy a tudatlanság, a szenvedély, a szokás és a bukott állapot befolyásolja az akaratot. Ezek azonban különböző módon korlátozzák vagy torzítják, nem pedig minden esetben teljesen megszüntetik a személyes felelősséget.

A rossz szokás különösen fontos Ágoston későbbi lélekelemzésében: az ismételt választások olyan belső szükségszerűséghez hasonló kötöttséget hozhatnak létre, amelyet az ember maga alakított ki, majd már nehezen képes megtörni. Ez a kötöttség nem azonos külső erőszakkal; a személy továbbra is akar, de akarata rendezetlen szeretetek és megszilárdult hajlamok foglya.

A szabadság célirányos fogalma

Ágoston nem a választási lehetőségek számában látja a szabadság tökéletességét. Isten nem azért kevésbé szabad, mert nem képes bűnt elkövetni; a boldogok végső szabadsága sem csökken attól, hogy a színelátásban már nem akarnak elszakadni a legfőbb jótól. A bűnre való képesség nem a szabadság tökéletessége, hanem a változó teremtményi szabadság fogyatékosságának lehetősége.

A szabadság történeti állapotai ezért különböznek. A modern kutatás gyakran négy szempont szerint rekonstruálja Ágoston fejlődő tanítását:

1. a teremtett akarat eredeti jósága és képessége;
2. a bukott akarat megosztottsága, tudatlansága és bűnös kötöttsége;
3. a kegyelemmel megújított akarat, amelyet Isten szeretete gyógyít és tesz képessé a jóra;
4. az eszkatologikus akarat, amely a boldogító istenlátásban szabadon és állhatatosan ragaszkodik a jóhoz, és már nem vétkezik.

Ez a négyes felosztás értelmezői összefoglalás, nem Ágoston egyetlen helyen közölt saját terminológiai táblázata, de jól érzékelteti, hogy tanításában a szabadság nem absztrakt, minden történeti állapottól független képességként szerepel.

A jó akarat, a szeretet és a boldogság

Ágoston későbbi gondolkodásában az akarat és a szeretet egyre szorosabban összekapcsolódik. A személyt nemcsak egyes döntései, hanem alapvető szereteteinek iránya határozza meg. A jó akarat végső formája a szeretet (caritas), amelyben az ember Istent önmagáért, a teremtményeket pedig Isten rendje szerint szereti.

A kegyelem nem egyszerűen új információt közöl, hanem új gyönyörűséget, vonzást és szeretetet ébreszt. Az ember azért cselekszik szabadon, mert azt teszi, amit akar; a gyógyító kegyelem pedig nem megszünteti az akarást, hanem átalakítja, hogy az ember örömmel ragaszkodjon az igaz jóhoz. A Szentlélek szerepe Ágoston érett teológiájában éppen az, hogy Isten szeretetét kiárassza a szívbe, és az akaratot belülről képessé tegye az engedelmességre.

A kegyelem és a szabad akarat Ágoston későbbi műveiben

A pelagiánus vita

A 410-es évektől Ágoston vitába került Pelagius és követői tanításával. A pelagiánus álláspont több történeti változatban jelent meg, de vitatott központi tétele szerint az ember természetes választási képessége elegendő lehet az erkölcsi törvény megtartásának és az üdvösség kezdetének magyarázatára; a kegyelem elsősorban külső tanítás, megbocsátás, Krisztus példája vagy a jó könnyebb végrehajtását segítő adomány.

Ágoston ezzel szemben azt tanította, hogy az üdvösségre irányuló hit kezdete, az Istenhez forduló jó akarat, a szeretet, a jó cselekedet végrehajtása és a végső kitartás mind Isten ingyenes kegyelmét feltételezi. Ez nem teszi fölöslegessé az ember beleegyezését: a kegyelem által maga az ember hisz, akar, szeret és cselekszik. Az elsőbbség azonban Istené, mert még a jó beleegyezés lehetőségét és tényleges létrejöttét sem lehet teljesen független, kegyelem előtti emberi érdemként felfogni.

Pelagius De natura című művében a De libero arbitrio egyes mondataira hivatkozott. Ágoston a De natura et gratia végén azt válaszolta, hogy a korai könyvben valóban megvédte a szabad akaratot, de nem tagadta Krisztus kegyelmének szükségességét. A Retractationes című, 426–427 körül készült művében ismét hangsúlyozta: a könyv közvetlen tárgya a rossz eredete és a manicheus szükségszerűség cáfolata volt, ezért nem fejtette ki mindenütt részletesen a kegyelem tanát; ebből nem következik, hogy az ember kegyelem nélkül képes helyesen és jámboran élni.

Folytonosság és fejlődés

Ágoston későbbi önértelmezését a kutatás nem minden részletében fogadja el azonos módon. Egyes történészek szerint a korai mű nagyobb önállóságot tulajdonít a teremtett akaratnak, mint a pelagiánus vita idején született írások. Mások arra mutatnak rá, hogy a műben már jelen van a bukás egyetemessége, a Krisztus segítségének szükségessége, az örök igazságtól való függés és az a tétel, hogy az ember önmagától nem képes úgy felemelkedni, ahogyan önként elesett.

A fejlődés ezért nem írható le egyszerű „visszavonásként”. Ágoston mindvégig fenntartotta:

• Isten minden természetet jónak teremtett;
• az ember bűne önkéntes, ezért az ember felelős;
• a bűn nem semmisíti meg teljesen a választási képességet;
• az üdvösségre vezető jó Isten ajándéka;
• az isteni kegyelem nem teszi az ember cselekedetét nem emberivé vagy külső kényszerré.

Változott és mélyült viszont annak magyarázata, hogy a bukás milyen mértékben érinti a jó akarás kezdetét, miként működik Isten belül az akaratban, és hogyan kapcsolódik a kegyelem Krisztushoz, a Szentlélekhez, az Egyházhoz és az üdvösségtörténethez.

De gratia et libero arbitrio és De correptione et gratia

Ágoston 426–427 körül az adrumetumi szerzetesek számára írta a De gratia et libero arbitrio („A kegyelemről és a szabad akaratról”) és a De correptione et gratia („A feddésről és a kegyelemről”) című műveket. Az első egyszerre védi a kegyelem elsőbbségét és az emberi akarat valóságát. Az isteni parancsok, buzdítások, ígéretek és feddések azért értelmesek, mert az ember akarattal rendelkező cselekvő; a jó teljesítéséhez azonban Isten kegyelme szükséges.

A második mű azt vizsgálja, miért van értelme a feddésnek, ha a jóhoz kegyelem kell. Ágoston válasza szerint a feddés maga is lehet a gondviselés olyan eszköze, amely által Isten felébreszti és megváltoztatja az akaratot. A kegyelem nem a személy helyett cselekszik, hanem úgy hat, hogy maga a személy akarjon és tegyen.

Egyházi recepció

A második orange-i zsinat

Az 529-ben tartott második orange-i zsinat a dél-galliai kegyelemtani vitákban számos ágostoni és aquitaniai Prosperhez köthető formulát fogadott el. A zsinat szerint Ádám bűne az egész embert megsebezte; a hit kezdete, a hitre irányuló vágy és minden üdvösséges jó Isten megelőző kegyelmének ajándéka; még a megkeresztelt és szent életet élő embernek is kérnie kell a segítséget a kitartáshoz. Ugyanakkor a zsinat kifejezetten elutasította azt a tanítást, hogy Isten bárkit rosszra vagy kárhozatra rendelne.

A zsinat nem fogadott el minden későbbi, Ágostonra hivatkozó teológiai rendszert, és nem oldotta meg a kegyelem hatásmódjáról szóló valamennyi vitát. Meghatározta azonban a katolikus tanítás két határát: az üdvösség kezdete nem vezethető vissza kegyelem nélküli emberi kezdeményezésre, Isten viszont nem szerzője a bűnnek és nem rendel senkit eleve rosszra.

A tridenti zsinat

A tridenti zsinat megigazulásról szóló határozata a reformáció korának vitáiban ugyancsak együtt állította a kegyelem elsőbbségét és a szabad emberi beleegyezést. A megigazulásra készülő ember nem indulhat el Isten megelőző kegyelme nélkül, de a kegyelemtől indítva nem marad teljesen passzív: beleegyezhet és együttműködhet, miközben a kegyelmet el is utasíthatja. A zsinat elutasította azt az állítást, hogy Ádám bűne teljesen kioltotta a szabad akaratot, valamint azt is, hogy Isten közvetlenül a bűnös tettek szerzője volna.

A tridenti megfogalmazás nem azonosítható minden részletében egyetlen ágostoni szöveggel. Inkább az Egyház későbbi tanbeli szintézise, amely Ágoston örökségét más patrisztikus és skolasztikus hagyományokkal együtt fogadta be. A katolikus teológiai iskolák – többek között a tomista, az ágostoni, a molinista és a kongruista irányzatok – eltérően magyarázták a kegyelem hatékonyságát, de közös határként elfogadták, hogy a kegyelem szükséges és ingyenes, az emberi cselekvés valóságosan szabad, Isten pedig nem oka a bűn erkölcsi rosszaságának.

A katolikus tanítás későbbi összefoglalása

A katolikus egyház mai katekizmusa szerint Isten az embert értelmes és szabad személynek teremtette; a szabadság a cselekvés vagy nem cselekvés, valamint a különböző tettek közötti választás képessége, amely az igazságban és a jóban éri el tökéletességét. A bűn csökkenti és megsebzi a szabadságot, Krisztus kegyelme azonban nem versenyez vele: minél inkább engedelmeskedik az ember a kegyelem indításának, annál inkább növekszik belső szabadsága.

Ez a megfogalmazás Ágoston egyik alapvető intuícióját viszi tovább: a szabadság legmagasabb formája nem a jó és rossz iránti közömbösség, hanem a személy képessége arra, hogy a kegyelemben önként és szeretetből ragaszkodjon igaz céljához.

Hatástörténet

A skolasztikus hagyomány

Canterburyi Szent Anzelm Ágoston nyomán a szabadságot az akarat helyességének megőrzésére való képességként határozta meg. A bűnös emberben a választás képessége megmarad, de a helyes rend kegyelem általi helyreállításra szorul.

Aquinói Szent Tamás az ágostoni örökséget az arisztotelészi cselekvéselmélet, az aktus és potencia, az értelem és akarat, valamint az első és másodlagos okság fogalmaival dolgozta át. Az ember akarata azért szabad, mert az értelem az egyedi, véges javakat nem szükségszerűen a teljes jóként mutatja be; az akarat ugyanakkor természetes módon a jó egyetemes fogalmára irányul. Isten mint első ok nem szünteti meg, hanem létrehozza és fenntartja a másodlagos okok saját működését, ezért az isteni mozgatás és a szabad emberi aktus nem ugyanazon oksági síkon versenyez.

Tamás az emberi törvény hatalmáról szóló kérdésben közvetlenül idézte a De libero arbitrio tételét: az igazságtalan törvény inkább a törvény megrontása, mint valódi törvény. E gondolat a természetjog, a lelkiismeret és a politikai kötelezettség későbbi vitáiban nagy hatást gyakorolt.

Reformáció és újkori kegyelemviták

A reformáció korában Luther Márton, Kálvin János és katolikus ellenfeleik egyaránt Ágoston tekintélyére hivatkoztak, de eltérően értelmezték a bukott akarat erejét, a megigazulást és a kegyelem hatását. Az ágostoni szövegek különböző rétegei valóban eltérő hangsúlyokat kínáltak: a manicheusok ellen a szabad választás és felelősség, a pelagiánusok ellen a kegyelem elsőbbsége került előtérbe.

A 16–17. századi katolikus kegyelemvitákban a domonkos tomisták, a jezsuita molinisták, a kongruisták és az ágostoni iskola egyaránt saját rendszerük előzményét keresték Ágostonnál. A janzenizmus ugyancsak ágostoni nyelvezetet használt, de több tételét az Egyház elítélte, mert a kegyelem és szabadság viszonyát úgy fogalmazta meg, hogy az veszélyeztette a valódi ellenállási lehetőséget, az egyetemes üdvözítő akaratot vagy a kellőképpen elégséges kegyelem tanát. Az Ágostonra hivatkozó későbbi rendszereket ezért nem lehet automatikusan azonosítani magának Ágostonnak a történeti tanításával.

Modern filozófiai és teológiai értelmezések

A modern kutatásban vita tárgya, milyen szerepet játszott Ágoston a nyugati akaratfogalom kialakulásában. Egyes filozófiatörténészek úgy beszélnek róla, mint aki az ókori cselekvéselméletből kiemelte és önállóbbá tette az „akaratot”; mások szerint a görög és római előzmények, a bibliai szívfogalom, a sztoikus beleegyezés és a platonikus vágyelmélet nélkül ez a fejlődés nem érthető meg.

Hasonlóképpen megoszlanak az értelmezések arról, mennyire egységes a De libero arbitrio. A mű hosszú keletkezése lehetőséget ad fejlődési rétegek kimutatására, de az egész párbeszédet összefogja a teremtett rend, a természet jósága, a felelősség, az igazságos ítélet és a legfőbb jóhoz való visszatérés témája. A kortárs kutatás egyre nagyobb figyelmet fordít arra is, hogy Ágoston akarattana nem pusztán elvont metafizika: krisztológiai, szentháromságtani, bibliaértelmezési, lelkipásztori és eszkatológiai összefüggésekben alakult ki.

Főbb kapcsolódó ágostoni művek

Mű	Hozzávetőleges keletkezés	Jelentősége a szabad akarat kérdésében
De libero arbitrio	387/388–395	A morális rossz eredete, az örök és időleges törvény, a szabad választás mint jó adomány, az isteni előretudás és az emberi felelősség.
De diversis quaestionibus ad Simplicianum	396–398	A Római levél értelmezése alapján a jó akarat kezdetét is az isteni kegyelemhez kapcsolja.
Confessiones	397–401	Az akarat megosztottságának, a szokás hatalmának és a megtérés kegyelmi jellegének önéletrajzi-teológiai elemzése.
De natura et gratia	415	Pelagius ellen a teremtett természet jóságát és a gyógyító kegyelem szükségességét egyszerre állítja.
De spiritu et littera	412	A törvény külső betűje és a Szentlélek belső, szeretetet adó működése közötti különbséget fejti ki.
De gratia et libero arbitrio	426–427	Kifejezetten a kegyelem elsőbbségének és a szabad emberi beleegyezésnek az összhangját tárgyalja.
De correptione et gratia	426–427	A feddés, a kitartás, a kegyelem és az akarat kapcsolatát vizsgálja.
Retractationes	426–427	Ágoston visszatekint korábbi műveire, és tisztázza a De libero arbitrio kegyelemtani értelmezését.

Források

Elsődleges források

• Augustinus: De libero arbitrio libri tres. Szerk. William M. Green. Corpus Scriptorum Ecclesiasticorum Latinorum 74. Bécs: Hölder–Pichler–Tempsky, 1956.
• Augustinus: De libero arbitrio. Szerk. William M. Green – Klaus-Detlef Daur. Corpus Christianorum, Series Latina 29. Turnhout: Brepols, 1970, 205–321.
• Szent Ágoston: „A szabad akaratról”. In: Fiatalkori párbeszédek. Ford. Hegyi Fábián. Budapest: Szent István Társulat, 1986.
• Augustine: On the Free Choice of the Will. Ford. Thomas Williams. Indianapolis: Hackett, 1993.
• Augustine: On the Free Choice of the Will, On Grace and Free Choice, and Other Writings. Ford. Peter King. Cambridge: Cambridge University Press, 2010.
• Heinrich Denzinger – Peter Hünermann (szerk.): Compendium of Creeds, Definitions, and Declarations on Matters of Faith and Morals. 43. kiadás. San Francisco: Ignatius Press, 2012.

Szakirodalom

• Burns, Daniel E.: „Augustine's Introduction to Political Philosophy: Teaching De libero arbitrio, Book I”. Religions, 6/1. (2015), 82–91. DOI: 10.3390/rel6010082.
• Chadwick, Henry: Augustine. Oxford: Oxford University Press, 1986.
• Dodaro, Robert: Christ and the Just Society in the Thought of Augustine. Cambridge: Cambridge University Press, 2004.
• Harrison, Simon: Augustine's Way into the Will: The Theological and Philosophical Significance of De libero arbitrio. Oxford: Oxford University Press, 2006.
• Kantzer Komline, Han-luen: Augustine on the Will: A Theological Account. New York: Oxford University Press, 2020.
• Roberts, David E.: „Augustine's Earliest Writings”. The Journal of Religion, 33/3. (1953), 161–181. DOI: 10.1086/484434.
• Schütz Antal: Dogmatika. Budapest: Szent István Társulat, több kiadás, a kegyelemről, az eredendő bűnről és a szabad akaratról szóló fejezetek.
• New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás. Detroit: Gale, 2003, „Grace (Theology of)”, „Pelagius and Pelagianism”, „Orange, Councils of” szócikkek.

További olvasmányok

• Brown, Peter: Augustine of Hippo: A Biography. Javított kiadás. Berkeley: University of California Press, 2000.
• Clark, Mary T.: Augustine: Philosopher of Freedom. New York: Desclée, 1958.
• Gilson, Étienne: The Christian Philosophy of Saint Augustine. New York: Random House, 1960.
• Moro, Emanuele: „A Reader's Guide to Augustine's De libero arbitrio”. Forum, 7/1. (2021).
• Williams, Thomas: „Augustine on Free Will”. In: Eleonore Stump – Norman Kretzmann (szerk.): The Cambridge Companion to Augustine. Cambridge: Cambridge University Press, több kiadás.

Külső hivatkozások

• A De libero arbitrio latin szövege az Augustinus.it honlapján
• A Katolikus Egyház Katekizmusa: „Az ember szabadsága”