Szatír

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Szatírok szócikkből átirányítva)
Agostino Carracci: A Szatír és a Nimfa
Dionüszosz és szatírok (ca. i.e. 480)

A történelemben a szatírok (szatüroszok) görög mitológiai alakok, a fák és a hegyek istenei, Hermész fiai.

A szatírok Dionüszosz isten kíséretéhez tartozó ló vagy kecskefarkú, disznófülű, a nimfákat bujaságukkal egyre zaklató könnyelmű, vidám erdei félistenségek. Törzsük, a karjuk és az arcuk emberformájú, de roppant szőrös volt. A homlokukon apró szarvak voltak, füleik hegyesek, orruk kampós. A földművesek tisztelték őket, ezért bárányt áldoztak nekik, és nekik ajánlották az első termést is.

A nimfák különösen szép helyekhez vagy tájakhoz kötődnek; otthonaik a hegyek, völgyek, hűs barlangok, ligetek, fák, patakok és folyók; dús réteken táncolnak, virágos mezőkön pajzánkodnak, mindig jókedvűek és gyakori célpontjai az életerős szatírok szerelmi vágyainak. Istenek, istennők kísérői; ők Artemisz vadásznői, Apollón prófétái, Dionüszosz – a mulatozás és a fák istenének – partnerei (sőt, Dionüszosz szerelme, Alphesziboia is nimfa), megjelennek a pásztoristenek, Pán és Hermész oldalán, de szívesen rajta felejtik szemüket a szép, délceg halandókon is.[1]

A híres fiatal szatír Ampelosz, Dionysos kedvence volt, aki amikor egy szilfa ágain ülve, egy felfutó szőlőtőkéről fürtöt szakított, lebukott és meghalt. Zeusz ezután szőlőtőkévé változtatta. A hosszú lófarokkal ábrázolt Szilénosznak, aki nagyon szerette a bort és fiatal korában a szép nimfákat, sok-sok fia született, akiket Szilénoszoknak neveztek.

A római mitológiában Pán, Silvanus, Faun vagy faunok néven említették őket. A szlávoknál Ljeschi volt a nevük.

A szatíra műfaj az enyhébb humorral szemben az alantasság kategóriájába tartozó, negatív jelenségeket bíráló, a gúny eszközeit alkalmazó humor groteszk fajtája. A görögöknek még nem volt külön szavuk a komikus-gúnyos versek megjelölésére, csak a cinikus és a paródia kifejezést ismerték. A 16. században általánosan elterjedt nézet lett, hogy a szatíra elnevezés a görög szatír (szatürosz) szóból származik. Mivel a szatírok Dionüszosz kísérőiként az ókori görög szatírjáték állandó szereplői voltak. Ez a szófejtés azt a felfogást támasztotta alá, hogy a szatíra maró, mint Juvenalis gúnyversei, és nem szelíd mint Horatius humoros költeményei.

Ábrázolásuk[szerkesztés]

Szilénosz Hermész fia, Dionüszosz nevelője és kísérője, aki ábrázolásain lófüleket és farkat visel

A festett vázákon erős testfelépítésű, lapos orrú, nagy hegyes fülű, hosszú göndör hajú, szakállas érett férfiakként ábrázolták, túlméretezett, erektált hímvesszővel. A későbbiekben szőrös kecskelábbal ábrázolták. A szatírok ábrázolása hatott a középkori ördögképre is. A szatírok kecskeszerű jellege Pán istentől ered, akivel később a szatírokat azonosították. [2]

Modern szóhasználat[szerkesztés]

Mai jelentése: kéjsóvár, fiatal lányokkal vagy idősebb nőkkel szexuálisan erőszakoskodó, azokat tettleg zaklató, vagy meztelen nemi szervének mutogatásával riogató, molesztáló férfi.

Források[szerkesztés]

  • ókor Ókorportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap