Pszaltérion
| Pszaltérion | |
 | |
| Pszaltérion egy apúliai vázán, Kr. e. 320–310 | |
| Más nyelveken | |
| görög: ψαλτήριον latin: psalterium | |
| Besorolás | |
| kordofon → hárfa pengetős | |
| Rokon hangszerek | hárfa |
| Hangszerjátékos | pszaltész, pszaltria |
A pszaltérion (görög ψαλτήριον)[1] húros, pengetős hangszer, ókori görög hárfa. A görögök a legfontosabb húros hangszerük, a pengetővel megszólaltatott, héthúros líra mellett használtak sokhúrú, ujjakkal pengetett[2] hangszereket, hárfákat is, ezek általános neve volt a pszaltérion.[3] Ókori vázafestmények gyakran ábrázolnak – szinte mindig nők kezében – hárfaféleségeket, az írott forrásokban előforduló péktisz, trigónosz, magadisz, szambüké, epigoneion stb. hangszernevek ilyen típusú hangszereket jelölhettek.
A pszaltérion szó latin megfelelője, a psalterium, pszaltérium a középkortól kezdve sokhúrú keret- vagy lapciterák elnevezése.
A vázafestményeken[szerkesztés]
Az ókori görög ábrázolásokon, vázafestményeken a Kr. e. 5. század második felétől kezdve jelennek meg hárfák, azaz függőleges helyzetben tartott, a hangolásnak megfelelően változó hosszúságú húrokkal felszerelt, a két kéz ujjaival pengetett hangszerek. Ezeknek három jól megkülönböztethető típusa van.[4]
- Az egyik típus nyitott szöghárfa, tehát olyan hárfaféle, melynek nyaka és teste egymással szöget zár be, és hiányzik róla a mai nyugati hárfákon megszokott oszlop, amely a nyak és a test végeit köti össze. Ebben hasonlít az ókori keleti hárfákhoz, melyek valószínűleg kivétel nélkül nyitottak voltak.
- Egy másik típus sokban hasonlít az előzőre, de fontos különbség, hogy ez kerethárfa, tehát a nyak és a test végeit oszlop köti össze. Az ilyen megoldás nagyobb húrterhelést, ennek eredményeként nagyobb hangerőt tesz lehetővé.
- Feltűnően eltér ezektől egy harmadik típus, amely egyenlő szárú háromszöget formázó kerethárfa. Hangsugárzó teste orsóformájú, tehát középen kihasasodó, a végein elvékonyodó alakú. A mai hangszertudomány ezt orsóhárfának is nevezi.
Ívelt hárfák[szerkesztés]
Az első két típus használat közben „fejjel lefelé” áll, helyzete éppen fordítottja a mai nyugati hárfáktól megszokottnak: a nyak – egy vékony, egyenes rúd – alul, vízszintesen az ülő zenész bal combján nyugszik, míg a hozzá csatlakozó hangszertest a zenész felsőteste mentén ívelten felfelé nyúlik, kiszélesedik, a vége felé visszahajlik. A húrok függőleges helyzetben vannak, a zenészhez közelebb a rövidebb, magasabbra hangolt húrok, távolabb a mélyek; a nyakon alul mindegyik a hangolást lehetővé tévő egy-egy bőrgyűrűhöz (a görög lírákról ismert kollopsz) csatlakozik. Néha ez alatt a rúd alatt, vele párhuzamosan egy második rúd is van, amely talán a terhelés egy részét átveszi, és védi a hangológyűrűket, nehogy játék közben elmozduljanak.[5]
Orsóhárfa[szerkesztés]
A harmadik, orsóhárfa típus csak az 5. század végéig szerepel vázafestményeken. Az előző típusokhoz hasonlóan a hangszer vékony, rúdszerű nyaka a behangoló apparátussal alul, vízszintesen van, de meglepő módon itt az oszlop van a zenész testéhez közelebb, az orsó alakú test a hangszer háromszögének távolabbi oldalát képezi. A hosszabb, mélyebb hangolású húrok vannak így a zenészhez közelebb, a magasak távolabb.
Az orsóhárfa egy ábrázolásán a húrok nem függőlegesen állnak, hanem átlósan, így a leghosszabb húr a háromszög csúcsa, a nyak és az oszlop találkozása felől fut az orsószerű test közepéhez, vele párhuzamosan mindkét oldalon egyre rövidülő húrok sorakoznak. Ez lehet a festő tévedése is, de nem nélkülöz bizonyos logikát: a legmélyebb húr a test legszélesebb, legmélyebben rezonáló részéhez, a többi pedig hangolásának megfelelően a test egyre vékonyodó részeihez fut.[6]
A görög íróknál[szerkesztés]
Péktisz, trigónosz[szerkesztés]
A költészetben a vázaképeknél korábbi utalások is vannak: a Kr. e. 6. század elejétől kezdve Szapphó, Alkaiosz, Anakreón és Pindarosz műveiben egyaránt szerepel egy paktisz vagy péktisz (πηκτίς)[7] nevű, hárfaként azonosítható zeneszerszám.[8] A klasszikus görög írók ezt lüdiai eredetű, kézzel pengetett, sokhúrú hangszernek írják le, melynek jellemzője valamiféle oktávpárhuzamban való játék.[9] Attikai írók egy trigónon vagy trigónosz (τρίγωνος = ’háromszögletű’)[10] nevű hangszert is gyakran említenek, amit a péktisztől különbözőnek, de hozzá hasonlóan „sokhúrúnak” tekintenek;[11] néhol trigónon pszaltérionnak is nevezik. Bár semmilyen bizonyíték nincs erre, a vázaképeken ábrázolt hangsúlyosan háromszög formát mutató orsóhárfa talán a trigónosszal hozható párhuzamba, Szapphó és Alkaiosz péktisze pedig a fentebb említett típusok közül az első kettővel, az ívelt testformájúakkal rokonítható.[12]
Magadisz[szerkesztés]
A magadisz (μάγαδις)[13] szó elsőként egy Alkman idézetben, majd Anakreón egy töredékében bukkan fel, hogy azután komoly fejtörést okozzon az utókornak.[14] Anakreón szövegében ez a szó egy húsz húros hangszer pengetéséhez kapcsolódik, ami nyilván hárfa, de cseppet sem biztos, hogy a neve lenne a magadisz. A későbbi ókor több tudósa hangszernévként azonosította, de nemigen tudta eldönteni, hogy ez voltaképp hárfának, kitharának vagy aulosznak a neve, és ha hárfáé, akkor azonos-e a péktisszel.[15][16]
A magadizó (μαγαδίζω)[17] ige elsősorban a kórusénekben, de talán az auloszjátékban is egy olyan zenei előadásmódra vonatkozik, melyben a dallam oktávpárhuzamban szólal meg. A magadisz eszerint ilyen jellegű játékmódra készült, esetleg oktávban duplázott húrú péktiszt jelölhet, de az is lehet, hogy a szó Anakreón töredékében és másutt nem is külön hangszerre, hanem magára erre a sajátos hangzásra, játéktechnikára utal.[18] Az ókori görög zene alapvetően vokális: a dallamok, így a hangszerek is legtöbbször az emberi hang ambitusára szorítkoztak. A „sokhúrú” pszaltérionon előadott dallamok is bizonyára e határok között maradtak; a több oktávnyi hangterjedelmet arra használhatták, hogy a melódiát oktávpárhuzamban megkettőzzék, vagy talán egy oktávval magasabban vagy mélyebben visszhangozzák az alapdallamot.[19]
Szambüké[szerkesztés]
A szambükét (σαμβύκη; latin sambuca)[20] az írott forrásokban gyakran rokonítják a trigónonnal és a magadisszal, de megkülönböztető jegyei nem derülnek ki világosan.[21] Egyes írók szerint rövid húrokkal ellátott, magas hangú hárfaféle volt.[22] A Kr. e. 4. századi és későbbi irodalomban a szambükén játszó nőt jelentő szambükisztria kifejezést (mint általában a női hárfást jelentő pszaltria szót) kurtizánokra használták.[23] A római korban sambuca volt a neve egy ostromgépnek, amelynek alakja az ilyen nevű hangszerre hasonlított: ez egy hajótestekre épített létra- vagy daruszerű alkalmatosság volt, amellyel vizesárokkal védett vagy vízparton emelt erődítéseket lehetett támadni. Már az ókorban sem tudták eldönteni, vajon a haditechnikai eszköz kapta-e nevét a hangszerről, vagy fordítva.[24][25]
A sambuca, szambúka a középkorban a symphonia, azaz a duda és a tekerőlant (sambuca rotata) másik elnevezése volt.[26]
Epigoneion és szimikion[szerkesztés]
Az epigoneionnak (ἐπιγόνειον) kivételesen sok, 40 húrja volt. Nevét állítólag a Kr. e. 6. század második felében élt Sziküóni Epigonosztól kapta, majd a későbbi korokban „függőleges pszaltérionná” alakították.[27] A szimikion (σιμίκιον) ehhez kapcsolódó, de csak 35 húros zeneszerszám.[28] Egy feltételezés szerint az epigoneion (és talán a szimikion is) eredetileg a lapciterák családjába tartozhatott, vagyis egy lapos hangszertestből, és annak síkjával párhuzamosan egyik oldalától a másikig kifeszített húrokból állt. Az a kitétel, hogy a későbbiekben függőleges helyzetben használták, arra utal, hogy kezdetben vízszintesen, talán ülve a térdekre helyezve szólaltatták meg.[29] Elképzelhető, hogy eredetileg nem zenei előadás céljára, hanem a hangsorok, hangközök tanulmányozására készültek.
A Bibliában[szerkesztés]
Az ószövetségi írások között Dániel próféta könyve négy helyen sorol fel a Kr. e. 6. század elején uralkodott II. Nabú-kudurri-uszur udvarában használatos hangszereket (Dn 3:5, 7, 10, 15).[30] A rész arámi nyelven íródott, de a hangszernevek között feltűnik néhány görög jövevényszó, köztük kettő olyan, ami a görög íróknál hárfaféleséget jelent: a szabbechá és a pszantérín.[31]
A szabbechá (שַׂבְּכָא vagy סַבְּכָא) a szambükével rokonítható, de a görög hangszernév maga is idegen, közel-keleti, talán föníciai eredetű. A középkor bibliamagyarázataiban sokféleképp próbálták a hangszert meghatározni. Sevillai Szent Izidor ókeresztény író például a fúvós hangszerek közé sorolta,[32] Papiasz ezen kívül „népi citeraként”[33] is elképzelte. Újabban kisebb függőlegesen tartott hárfaként szokás azonosítani.[34]
A pszantérín (פְּסַנְטֵרִין vagy פְּסַנְתֵּירִין) a pszaltérion származéka. Lehetséges, hogy a Kr. e. 7. századi Újasszír Birodalomból ismert vízszintesen tartott, verővel megszólaltatott szöghárfához hasonlított.[35] Ugyanebből a görög szóból, talán az arámi pszantérín közvetítésével lett a perzsa szantur és variánsai, a szantir, szantari, egy verőkkel megszólaltatott trapéz alakú citeraféle neve, ami a cimbalom rokona.[36]
A héber Biblia Kr. e. 300 körül készült görög fordítása, a Septuaginta néhány esetben a kinnór, többször a nével hangszernevet a pszaltérion szóval adja vissza, az 5. század elején készült latin nyelvű Vulgata pedig a psalterium kifejezést használja.
Használata[szerkesztés]
Az ábrázolásokon a hárfa húrjait a két kéz ujjaival pengetik, a pengető használata kivételes.[37] A hárfajátékos szinte mindig ülő helyzetben látható,[6] legtöbbször nő, sok esetben múzsa. Gyakran házassági ceremónián szerepel a hangszer, a hárfás itt maga a menyasszony, vagy annak társnője. Viszonylag kevés esetben látható a vázaképeken hivatásos női muzsikus, ami bizonyos fokig ellentmond az írott forrásoknak, a klasszikus kor komédiaíróinak, akik a hárfát sokszor házasságtörő, erotikus női magatartással hozzák kapcsolatba.[38]
A vázafestményeken a húrok száma kilenc és húsz közötti, ez jól egyezik az írott források adataival. A háromszögletű orsóhárfának rendszerint jóval több húrja van, mint az ívelt típusoknak. Az mindenképpen feltételezhető, hogy az ilyen hangszerek hangterjedelme jóval meghaladta az egy oktávot.[39]
Görög szerzők a Kr. e. 4. század során bírálták bizonyos hangszerek „sokhúrú” mivoltát, azt a képességét, hogy többféle harmóniában, tehát hangnemben, hangsorban lehetett rajtuk játszani, egyikből a másikba áttérni. Platón az Állam című művében a nemkívánatos „sokhúrú” hangszerek között sorol fel két pszaltériumfélét, a trigónoszt és a péktiszt.[40] Arisztotelész Politicájában a hárfaféléket, a péktiszt, egy bizonyos heptagónoszt, a trigónoszt és a szambükét nem javasolja zenetanulás céljára, szerinte ezek csak gyönyörködtetnek, de nincsenek hasznára az erénynek.[41]
Története[szerkesztés]
A hárfafélék valószínűleg a húros hangszerek legősibb típusából, a zenélő íjból fejlődtek ki. Legegyszerűbb változata, az ívhárfa hangteste és annak nyúlványaként kinövő nyaka egybefüggő, felajzott íjhoz hasonló ívet alkot, a húrok az ív végeit kötik össze. A sumerek Kr. e. 3400 körül, az egyiptomiak Kr. e. 2500 táján már használtak ilyen hangszert. Mezopotámiában Kr. e. 2000 körül egy új hárfatípus, a szöghárfa vette át a helyét, ami pár évszázad elteltével Egyiptomban is megjelent. Ennél a típusnál a hangszer nyaka derékszögben, a későbbi korokban hegyes szögben csatlakozik a testhez. Ez a típus a Kr. e. 2. évezredben ciprusi ábrázolásokon is feltűnik.
Az Égei-tenger térségében a Kr. e. 3. évezredben a kükladikus kultúra hagyott hátra hárfás férfiakat ábrázoló márványszobrocskákat. Ezek a hangszertörténet által ismert legrégebbi ábrázolások, melyeken kerethárfa ismerhető fel, olyan hárfa, melynek testét és nyakát egy harmadik elem, oszlop köti össze, ezzel teljes háromszöggé egészítve ki a hangszer formáját. Hasonló hangszert vélnek a kutatók felfedezni a minószi civilizáció egyes pecsétnyomóin is a Kr. e. 1900–1700 közötti időszakból.
Az ezt követő ezer évben, a görög bronzkorban majd korai vaskorban alig találhatók az Égei-tenger vidékén hárfára utaló nyomok. Az első adatok Kr. e. 600 körüliek, a görög ábrázoló művészetekben pedig csak a Kr. e. 5. század közepétől jelenik meg a hárfa. Az írott források a hárfát Kis-Ázsiához, Lüdiához kapcsolják.[42]
A rómaiak a hárfát sosem fogadták be, az ikonográfiában való előfordulása kivételes. A latin nyelvben nem volt szó a hárfára, Iuvenalis chordæ obliquæ-ként („ferde húrok”) írja körül.[43][44][45]
A középkori – és ennek nyomán a mai – európai hárfa már csak hangszertani besorolása alapján tekinthető a görög pszaltérion rokonának; szemmel láthatóan az utóbbitól gyökeresen eltérő hagyományon alapul, valószínűleg kelta eredetű.[46]
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ Greek-English Lexicon – ψαλτήριον
- ↑ Greek-English Lexicon – ψάλλω pszalló = ’hangszert kézzel, ujjakkal pengetni’
- ↑ Barker, i. m. 16. o.
- ↑ West, i. m. 71, 72. o.
- ↑ Mathiesen, i. m. 276. o.
- ↑ a b Mathiesen, i. m. 277. o.
- ↑ West, i. m. 71. o. szerint a szó görög eredetű, a péktosz (πηκτός) Homérosznál fából összeillesztett, asztalosmunkával készített dolgokra vonatkozik, Szophoklész egy helyütt lírára használja. A péktisz a hellenisztikus költészetben lírát jelent, még később pánsípot jelöl.
Greek-English Lexicon – πηκτός - ↑ Barker, i. m. 132. o. szerint például Szapphó 156. töredéke
- ↑ West, i. m. 71. o.
- ↑ Greek-English Lexicon – τρίγωνος
- ↑ Barker, i. m. 269. o. szerint pl. Platón az Állam III. kötetében (399c)
- ↑ West, i. m. 72. o.
- ↑ Greek-English Lexicon – μάγαδις
- ↑ West, i. m. 73. o. szerint Alkman PMG 101 és Anakreón PMG 374.
- ↑ Barker, i. m. 49, 50. o. szerint pl. Athénaiosz 635c
- ↑ Athenaeus of Naucratis / The deipnosophists, or, Banquet of the learned of Athenæus volume III 1012. o–1016. old.
- ↑ Greek-English Lexicon – μαγαδίζω
- ↑ Landels, i. m. 41. o. szerint létezett magadisz aulosz nevű fúvós hangszer is
- ↑ West, i. m. 73, 74. o.; Mathiesen, i. m. 272-274. o.
- ↑ Greek-English Lexicon – σαμβύκη
- ↑ Mathiesen, i. m. 279. o.
- ↑ Mathiesen, i. m. 280. o. szerint Aristides Quintilianus: De musica 2.16
- ↑ Landels, i. m. 76. o.
- ↑ Athenaeus of Naucratis / The deipnosophists, or, Banquet of the learned of Athenæus volume III 1012. old.
- ↑ Mathiesen, i. m. 280. o. szerint Curt Sachs a sambucát egy Babiloni szabka nevű ostromgéppel hozza kapcsolatba
- ↑ Révai nagy lexikona – szambúka
- ↑ Mathiesen, i. m. 270. o. szerint Athénaiosz: Deipnosophistai 4.81.
- ↑ Mathiesen, i. m. 270. o. szerint Pollux: Onomasticon 4.59.
- ↑ West, i. m. 78. o. szerint Curt Sachs felvetése
- ↑ Dn 3:5 Károlyi Gáspár bibliafordításában: „Mihelyt halljátok a kürtnek, sípnak, cziterának, hárfának, lantnak, dudának és mindenféle hangszernek szavát: boruljatok le, és imádjátok az arany állóképet, a melyet Nabukodonozor király állíttatott.” Az eredeti, arámi nyelvű felsorolás: karná, masrókítá, kajterósz, szabbechá, pszantérín, szúmpónjá
- ↑ Braun–Stott, i. m. 32, 33. o.
- ↑ van Schaik, i. m. 25. o. szerint Etymologiae Lib. III, cap. 21,7 (latin sambucus = ’bodza’)
- ↑ van Schaik, i. m. 25. o. szerint az Elementarium doctrinae-ben „genus cytharae rusticae”
- ↑ Braun–Stott, i. m. 33, 34. o.
- ↑ Braun–Stott, i. m. 34. o.
- ↑ Bromiley, i. m. 446. o.
- ↑ West, i. m. 74. o. szerint csak két Kr. e. 4. századi itáliai vázaképen látható pengetővel megszólaltatott hárfa. Mezopotámiában létezett egy vízszintes helyzetű, pengetővel használt hárfa, de a függőlegesen tartott hárfákat ujjakkal pengették.
- ↑ Bundrick, i. m. 32, 33. o.
- ↑ West, i. m. 73. o.
- ↑ Platón az Állam III. kötetében (399c) így ír: „Eszerint tehát az énekben és a dallamban nem lesz szükségünk sokhúrú és minden hangnemben játszó hangszerekre (…) A trigónosz, a péktisz s általában a sokhúrú és sok hangnemben játszó hangszerek készítőit tehát nem támogatjuk.”
- ↑ Arisztotelész: Politika 122. old. (1341a-b)
- ↑ A történeti rész West, i. m. 70, 71. o. nyomán
- ↑ Lexicon Iconographicum Mythologiae Classicae (Organization), J. Paul Getty Museum. Thesaurus Cultus Et Rituum Antiquorum (ThesCRA). Getty Publications (2005). ISBN 0-89236-789-X 401. old. [1]
- ↑ Iuvenalis 3, 64:. [2009. április 10-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. szeptember 14.)
- ↑ Latin Dictionary – obliquus. [2014. április 7-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. szeptember 14.)
- ↑ Van der Meer, John Henry. Hangszerek az ókortól napjainkig. Zeneműkiadó (1988). ISBN 963 330 670 1 16, 19. old.
Források[szerkesztés]
- West, Martin Litchfield. Ancient Greek Music. Oxford University Press (1992). ISBN 019-814-975-1
- Mathiesen, Thomas J. Apollo's Lyre: Greek Music and Music Theory in Antiquity and the Middle Ages. University of Nebraska Press (1999). ISBN 080-323-079-6
- Barker, Andrew. The musician and his art: I. Cambridge University Press (1989). ISBN 0 521 389 119
- Bundrick, Sheramy D.. Music and Image in Classical Athens. Cambridge University Press (2005). ISBN 052-184-806-7
- Landels, John Gray. Music in ancient Greece and Rome. Routledge (1999). ISBN 041-516-776-0
- Geoffrey W. Bromiley: International Standard Bible Encyclopedia, K-P, Wm. B. Eerdmans Publishing, 1995. – ISBN 0-8028-3783-2
- Joachim Braun, Douglas W Stott: Music in ancient Israel/Palestine, B. Eerdmans Publishing, 2002. (angolul) – ISBN 0-8028-4477-4
- Marinus Jan Hendrikus van Schaik: The harp in the Middle Ages: the symbolism of a musical instrument, Rodopi, 1992. (angolul) – ISBN 9051833679
