Szaljut–7

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A Szaljut–7 egy rákapcsolódott űrhajóval

A Szaljut–7, más jelzéssel DOSZ–5–2 1982-ben indított szovjet űrállomás volt. A Szaljut–6 programjának folytatásaként állították pályára a Szaljut-program utolsó tagjaként. Ezen az űrállomáson dolgozott az első francia űrhajós, az első indiai űrhajós és a második szovjet űrhajósnő is. Az állandó személyzetek új űrrepülési időtartamrekordokat is beállítottak.

Első (Iszkra–2) és második (Iszkra–3) alkalommal indítottak az űrállomás zsilipkamrájának segítségével műholdat.

1985-re kiderült, hogy a Szaljut–7 használhatatlan állapotban van, a kapcsolat megszakadt vele, a rendszerek fagyott állapotba kerültek. Mivel tartani lehetett tőle, hogy az amerikai Skylab-hez hasonlóan irányítatlanul fog belépni a légkörbe és ott előre nem látható kárt okoz, elhatározták, hogy két tapasztalt űrhajóssal felméretik az űrállomás műszaki állapotát. Vlagyimir Alekszandrovics Dzsanyibekov és Viktor Petrovics Szavinih a Szojuz T–13 fedélzetén 1985. június 6-án indultak el. A Szojuz–T13 két nap múlva ért a –7 közelébe. Először a külső állapotát mérték fel, majd az új, lézeres dokkoló berendezéssel hozzákapcsolódtak. A kéttagú legénység oxigénmaszkban és melegen öltözve hatolt be az állomásra. A helyzetét úgy stabilizálták, hogy a napelemek a Nap felé nézzenek, és legyen energia a berendezések működtetéséhez. A legénység helyreállította az állomás életfenntartó rendszerét, de közben többször visszatértek a Szojuzra, hogy testüket felmelegítsék. A kommunikációs rendszert június végére sikerült helyreállítaniuk és kijelentették, hogy az űrállomás ismét üzemképes.

1985. június 23-án megérkezett a Progressz–24 teherűrhajó, ami további felszerelést és üzemanyagot szállított. A személyzet ekkora már földmegfigyelő kísérleteket is végre tudott hajtani. A Kozmosz-1669 július 21-én dokkolt. A legénység augusztus 2-án ötórás űrsétát hajtott végre, melynek során újabb napelemtáblákat helyeztek el. A Kozmosz-1669 augusztus 28-án vált le, és ellenőrzött visszatérést hajtott végre a légkörbe két nappal később.

A Szojuz T–14 1985. szeptember 18-án csatlakozott az űrállomáshoz. Dzsanibekov, és a T14 egyik tagja, Georgij Mihajlovics Grecsko szeptember 25-én levált az állomásról a Szojuz T–13-mal és automatikus leszállást hajtott végre. Ők voltak az első űrhajósok, akik más űrhajóval kerültek orbitális pályára és másik űrhajóban tértek vissza a Földre.

Ezután az új szovjet űrállomás, a Mir építése miatt már kevés űrhajós kereste fel a Szaljut–7-et. Repülése alatt két modult csatoltak rá, ezek a Koszmosz–1443 és Koszmosz-1686, amelyek katonai célra tervezett TKSZ űrhajók voltak. Az első modult biztonsági okokból még lakatlan állapotban kapcsolták az űrállomáshoz.

A Szaljut–7 egyik legfontosabb feladata a Mir moduláris űrállomáson használható technikák kipróbálása volt.

Az utolsó személyzet, amely meglátogatta, a Mir első személyzete volt, amely manőver egyben a Szojuz űrhajók manőverezési képességeit is demonstrálta.

A Szaljut–7 és a Koszmosz-1686 kísérleti modulegyüttes 1991. február 7-én lefékeződve irányítás nélkül tért vissza a Föld légkörébe, ahol szétesett, és darabjai Chile és Argentína lakatlan területeire zuhantak.[1][2]

Adatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Tömeg: 19 t;
  • Lakott időtartam: 730 nap;
  • Repülési idő: 3216 nap;

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A Mir lehozatala: Orosz rulett
  2. Szabó Attila, Horváth András:Űrkorszak, Ekren Kft. 2008, 214 old., ISBN: 9638756541

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Elődje:
Szaljut–6

Szaljut-program
1971–1982

Utódja:
Program vége