Szúrós luc

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Infobox info icon.svg
Szúrós luc
Ezüstfenyő (Picea pungens 'Glauca')
Ezüstfenyő (Picea pungens 'Glauca')
Természetvédelmi státusz
Nem fenyegetett
Status iucn EX icon blank.svg Status iucn EW icon blank.svg Status iucn CR icon blank.svg Status iucn EN icon blank.svg Status iucn VU icon blank.svg Status iucn NT icon blank.svg Status iucn LC icon.svg
IUCN2.3
Rendszertani besorolás
Ország: Növények (Plantae)
Törzs: Toboztermők (Pinophyta)
Osztály: Tűlevelűek (Pinopsida)
Rend: Fenyőalakúak (Pinales)
Család: Fenyőfélék (Pinaceae)
Nemzetség: Lucfenyő (Picea)
Fajcsoport: Casicta
Faj: P. pungens
Tudományos név
Picea pungens
Engelm.
Elterjedés
Picea pungens levila.png
Hivatkozások
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Szúrós luc témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Szúrós luc témájú médiaállományokat és Szúrós luc témájú kategóriát.

Érett toboz
Éretlen toboz

A szúrós luc (Picea pungens) a fenyőfélék (Pinaceae) családjában a lucfenyő nemzetség egyik faja. Kékeszöld, vastag viaszréteggel borított levelű változata az ezüstfenyő.

Elterjedése[szerkesztés]

Észak-Amerika nyugati részén honos Délkelet-Idahótól és Délnyugat-Wyomingtól Utah és Colorado államokon át délre Arizonáig és Új-Mexikóig. Eredeti termőhelyén kék lucnak nevezik. 1750-3000 méterig hatol fel, de a sziklás-hegységi szürke luctól (Picea engelmannii) eltérően az alhavasi öv határát, a felső fahatárt nem éri el. Leggyakrabban völgyekben, vízfolyások mentén nő, ahol a talaj nedvesebb, mint amit a kevés csapadék indokolna.[1][2]

Tisztán szúrós lucosok ma már nem léteznek.

Megjelenése, felépítése[szerkesztés]

Középtermetű, örökzöld fa: többnyire 25-30, nagyon ritkán 46 méter magasra nőhet, törzsének átmérője mintegy másfél méter lehet. Szabályos, nagyon kihegyezett kúp formájú koronát növeszt igen sok ággal, a korona a fa korosodásával hengeresebbé válik. A nagyobb ágak vízszintesek, az idősebb példányokon a talajhoz közeliek enyhén lecsüngenek. A hajtástengelyek fényes világosbarnák, kopaszok.

Kérge vékony, barnásvörös vagy barnásszürke, 5–10 cm-es pikkelyekben durván hámlik. Fiatal ágai sárgásbarnák vagy csaknem fehérek, szinte szőrtelenek. A keskeny-tojásdad alakú, kb. 6 cm-es rügyeken sok lándzsaszerű rügypikkely látható.

Rombusz keresztmetszetű tűlevelei a körkörösen nőnek, de a hajtások felső oldalán sűrűbben, csúcsukon csomóban. Hosszuk 1,5–3 cm, igen merevek, szúrósak, enyhén előre- és felívelők. Több csík húzódik végig rajtuk gázcserenyílásokkal, csúcsuk élesen kihegyezett.[1][2][3] Színük a ritka teljesen zöldtől a szürkészöldön át a kékeszöldig terjed; a vad populációkban többnyire kékeszöld, ritkán egészen zöld, de fáról fára igen különböző lehet — a kultúrváltozatok leggyakrabban kékes- vagy hamvas szürkészöldek.

A kissé meggörbült, karcsú hengeres termős tobozok lelógnak az ágakról. Fiatalon barnás-bíbor színűek, éretten szürkésbarnák, hosszuk 6–11 cm, zárt állapotban 2 cm, kinyílva 4 cm szélesek. A lazán elhelyezkedő, papírszerű, 20–24 mm hosszú tobozpikkelyek szegélye hullámos, a csúcsnál finoman fogazott. A megporzás után 5-7 hónappal érnek be. Magjai 3–4 mm hosszúak, karcsú, 10–13 mm hosszú szürkésbarna szárnnyal.[1][2]

A szúrós luc általában nem képez hibrideket más lucfajokkal, csak nagyon ritkán a sziklás-hegységi szürke luccal (Picea engelmannii).[2]

Életmódja, termőhelye[szerkesztés]

A legigénytelenebb fenyők közé tartozik; szinte bármilyen talajon megél. A szárazságot és a szennyezett levegőt is elviseli. Hazája az Egyesült Államok délnyugati része, de állományt nem alkot. Bár párás klímában és jó talajon fejlődik legszebben, elég jól tűri a szárazabb, páraszegény klímát is, különösen a viaszosabb lombú, ezüstös-kékes fajták. A nálunk elterjedt Picea-fajok közül a legvárostűrőbb és talán a legdekoratívabb faj.[4]

Változatai[szerkesztés]

Tűlevelei közelről

Európai kertekben, arborétumokban a zöldebb törzsalak igen ritka, a feltűnő, kékes-ezüstös tűlevelű ezüstfenyő viszont népszerű. Ezt botanikailag egy alak (P. pungens f. glauca).[5][6]

  • Picea pungens f. Glauca — ezüstfenyő, a magvetésből kiválogatott, ezüstös lombú példányok gyűjtőneve. A válogatás után az igazán ezüstös lombú növényeket vegetatívan, oltással szaporítják tovább. 12–15 m magasra nő; koronája széles, szabályos kúp. 1,5–2 cm hosszú, szúrós levelei kékes- vagy szürkészöldek. Az oltványok a magoncoknál lassabban nőnek, és koronájuk is lassabban alakul ki.
  • Picea pungens 'Glauca Globosa' — az ezüstfenyő törpe növésű változata. Igen lassan nő (száraz levegőn még lassabban); 10 éves korában alig fél méteres, és később sem növi túl az egy métert. Ágrendszere fiatalon lazább, később besűrűsödik. Koronája széles, szabályos kúp.
  • Picea pungens 'Hoopsii' - nagyon szép kúpos alakú, közepesen erős növekedésű. Viszonylag hosszú tűi télen-nyáron kifejezetten ezüstösek. Jelenleg nálunk ez a legkedveltebb fajta.[7]
  • Picea pungens 'Hoto'
  • Picea pungens 'Iseli Fastigiata'
  • Picea pungens 'Koster' - lombozata feltűnően hamvas ezüstöskék színű
  • Picea pungens 'Oldenburg'
  • Picea pungens 'Thomsen'

Felhasználása[szerkesztés]

Európában homokos területek fásítására használják, de parkokban, kerti díszfaként is a legismertebb észak-amerikai fenyőfélék közé tartozik. A ezüstfenyő karácsonyfának is igen keresett.

Kártevői[szerkesztés]

A többi lucfenyőhöz hasonlóan gyakran a gubacstetű támadja meg.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ^ a b c Farjon, A. (1990). Pinaceae. Drawings and Descriptions of the Genera. Koeltz Scientific Books ISBN 3-87429-298-3.
  2. ^ a b c d Flora of North America: Picea pungens
  3. Gymnosperm Database: Picea pungens
  4. Szürke luc Ezüstfenyő Picea pungens fajták. https://www.tuja.hu
  5. Bruno P. Kremer: Fák: Őshonos és betelepített fafajok Európában. Ford. Dani Tivadar, illusztrálta Hans Held. Budapest: M-Érték Kiadó Kft. 2006. 34. o. = Természetkalauz, ISBN 963 7304 80 0 ISSN 1219-3178  
  6. Owen Johnson: Európa fái. Ill. David More, ford. Illés Beatrix. [Budapest]: Kossuth. 2011. 114. o. ISBN 978-963-09-6602-3  
  7. Schmidt Gábor - Tóth Imre: Kertészeti dendrológia. Budapest, Mezőgazda Kiadó, 2006. ISBN 963-286-318-6

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]