Szék (település)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Szék (Sic)
A széki főutca
A széki főutca
Közigazgatás
Ország  Románia
Történelmi régió Erdély
Fejlesztési régió Északnyugat-romániai fejlesztési régió
Megye Kolozs
Község Szék
Rang község
Polgármester Sallai János
Irányítószám 407540
SIRUTA-kód 59425
Népesség
Népesség 2459 fő (2011. okt. 31.)[1]
Magyar lakosság 2306 (2011)
Népsűrűség 49 fő/km²
Földrajzi adatok
Tszf. magasság 294 m
Terület 56,37 km²
Időzóna EET, UTC+2
Elhelyezkedése
Szék (Románia)
Szék
Szék
Pozíció Románia térképén
é. sz. 46° 55′ 47″, k. h. 23° 53′ 46″Koordináták: é. sz. 46° 55′ 47″, k. h. 23° 53′ 46″

Szék (korábban Székakna, románul Sic, németül Secken) falu, az azonos nevű község központja Romániában Kolozs megyében.

Fekvése[szerkesztés]

A település az úgynevezett Erdélyi Mezőségen, a Kis-Szamos egyik mellékvölgyében, dombos vidéken, hegyoldalakkal, völgyekkel szabdalt, nádasokkal, tavakkal tarkított, kopár vidéken fekszik. A község három nagyobb egységre tagolódik: Felszegre, Csipkeszegre és Forrószegre, melyek élesen elkülönülnek egymástól. Ennek megfelelően a határhasználat is három részre oszlott, és mindhárom faluegységnek megvolt a maga szántóföldje, csordája, nyája, kondája. Az erdőket, tavakat, réteket a község közösen használta.

Szék kiesik a főút- és a vasúthálózatból, zsákfalu – talán ezért is tudta megőrizni oly sokáig a hagyományait. Mivel több völgy találkozásában helyezkedik el, a házak a dombokon és a réteken terülnek el. A központ a református templom, innen indul ki a három utca.

Szék természetrajzilag illeszkedik a mezőségi tájhoz: erdő kevés van errefelé, azok is a falutól messze helyezkednek el. Korábban jóval több erdőt lehetett találni a környéken, az erdőirtás felerősítette a talajeróziót. A szántóföldek a szikes talaj miatt nem túl termékenyek. Nem véletlen, hogy a mezőgazdaság csak a sóbányászat lehanyatlása után kezdett fellendülni. Szék viszont bővelkedett halastavakban, melyek jól kiegészítették a lakosság élelmezését. Ezek közül kiemelkedik a nagy kiterjedésű Csukás-tó a Szamosújvár felé vezető úton.

Szék története jóformán a 19. századig összefonódik a sóbányászattal, azóta pedig a néprajz szemszögéből tűnik kincsesbányának.

Nevének eredete[szerkesztés]

Forrásainkat vizsgálva a falu többféle elnevezésével is találkozunk: Zeek, Szék-akna stb. A Szék írásmód a 16. század elején, 17. század végén állandósult. A név eredetével kapcsolatban többféle elképzelés is felmerült.

A hivatalos írásmódnak a következő lehet a magyarázata: a Szék-akna elnevezés országszélen lévő sóbányát jelenthet, ahol a határ valamikor a gyepű lehetett (a cseh sek szóból, amelynek jelentése: vágás, irtvány). Ezt a magyarázatot erősíti az is, hogy az Aranybulla előírása alapján a sót az ország közepén nem lehet tartani, hanem csak az ország peremterületein. A helyiek viszont önmagukat szíkieknek nevezik, ami lehet az í-ző nyelvjárás eredménye is, ugyanakkor az elnevezés eredeztethető abból is, hogy Szék környékén a termőtalaj szikes a sótartalom miatt.

Szék története a középkorban[szerkesztés]

Szék környékén a sót már a római császárkorban ismerték és bányászták. Ugyanez elmondható a közeli sólelőhelyekről: Désaknáról, Tordáról és Kolozsról is. Dacia provinciában a sóbányák állami tulajdonban voltak, de bérlők művelték és szállították a sót. Úgy tűnik, hogy a sóbányászat a népvándorlás idején is töretlen marad; a későbbi idetelepülő avarok is művelték a környéken a bányákat.

A honfoglaló magyarok 895-ben szállták meg az Erdélyi-medencét. Itt amellett, hogy lakhatásra alkalmas helyeken telepedtek le, elfoglalták a sóbányákat és megkezdték földvárak építését. A későbbi Doboka megye környékét Anonymus szerint Tétény vezér szállta meg, akinek leszármazottja Gyula, Szent István királyunk anyai nagyapja.

Honfoglaló őseink vezetői azután sem mondtak le a sóbányákról, miután a népesség nagy része továbbköltözött. Az erdélyi sóbányák fokozatosan az Árpádok kezébe kerültek. Székről a források 1002-ben tesznek először említést Zeek néven, és valószínűsíthető, hogy már a 11. században központilag művelték itt a sót. Az erdélyi Gyula legyőzése után körülbelül ez időben juthatott I. István kezébe a széki sóbánya. A sót a középkor kezdetétől a Meszesi kapun át szállították a Tiszáig, ahol hajóra rakták és szétosztották az országban.

Erdélyben, mint ismeretes, nem alakult ki még ekkor olyan megyerendszer, mint az ország középső területén – itt határispánságok létesültek. Az egyházszervezés azonban ide is kiterjedt: István királyunk létrehozta a Gyulafehérvár székhelyű erdélyi püspökséget, melynek egyik része a dobokai esperesség.

A 13. században Doboka megye is belépett abba a folyamatba, amelyet nemesi vármegyék kialakulásának nevezünk, ahol a király egyre inkább elveszítette a tényleges hatalmát. IV. (Kun) László 1279-ben a területet egy nógrádi főúrnak adományozta.

Szolnok-Doboka vármegye monográfiája Szék alapítását IV. Béla király uralkodása (1235-1270) idejére teszi. 1291-ben III. András királyunk egy oklevélben megadja Tordaaknának azokat a jogokat, amelyeket Dés(akna), Szék(akna) és Kolozs is élvezett. Itt a következő kiváltságokról van szó: 1. Csak a király vagy a tárnokmester ítélkezhet felettük. 2. A település erőszakos megszállása és bírság kivetése tilos. 3. Csak a falunagy (villicus) bíráskodhat közöttük. 4. Vámmentes hetivásárt lehet tartani. 5. Az ott élő kereskedők vámmentesek.

A mai református templomot a 13. század közepén ciszterciek építették, gótikus stílusban. Építését ugyanaz az építő- és kőfaragó műhely végezte, mint a kerci templomot és ciszterci monostort (egykori Fogaras vármegye, ma Szeben megye). A templom az 1770-es években leégett, de újjáépítették.

A „kiskirályok” uralma idején ez a terület (mint minden királyi birtok Erdélyben) az erdélyi vajda, Kán László birtokába került, aki azonban hatalma leáldozása után, 1310-ben adta át Dést, Széket és Kolozst I. Károly királynak. 1312-15-ben pápai tizedszedők járták az országot, akik gondos felmérést is készítettek munkájukról. Az ő kimutatásuk alapján Szék egy összegben adózott és átlagosan 112 dénárt fizetett évente.

Doboka megyében 1332-ig nincs román népességre vonatkozó adat. A román etnikum a 14. századtól fokozatosan szivárog be Erdély területére, a Mezőség területén hamarosan különálló tömböket alkot. Szék viszont magyar többségű falu marad egészen korszakunkig.

1366-ban Széket az a megtiszteltetés érte, hogy maga Nagy Lajos király látogatta meg. A városnak hosszan elhúzódó vitái voltak a szomszédos Bonchidával a határok ügyében, amelyet a király jött elsimítani. Nem tudni pontosan mennyit időzött Széken, de a várban bizonyára járt. Ennek a látogatásnak az emlékét őrzi a Királydomb nevezetű hely.

Szék története jóformán a 19. századig összefonódik a sóbányászattal. Kamaraispánjainak neve a 14. század második felétől ismeretes. Habár a sóbányászat királyi monopólium, a régiót birtokló főurak rendre ráteszik a kezüket a sóra vagy az abból származó jövedelemre, de ugyanígy az egyház is. A sóbányák jövedelmeit gyakran el is zálogosítják, így az egyház is részesült belőlük. 1326-ban Károly király elismerte, hogy az erdélyi püspök birtokolja a széki akna sótizedét.

Egy 1444-es oklevél szerint, Hunyadi János, akkor már erdélyi vajda, parancsba adja, hogy az ő részére a dési és a széki kamarákból egy tumenia sót adjanak át. Ugyanő, egy 1448-as oklevélben utasításokat ad a máramarosi só vágására, a széki és a dési pecsét őrzőjének személyére, és a só szállítására vonatkozólag. A halastavak jelentőségéről már középkori forrásaink is tudósítanak. Egy 1454-es oklevél szerint Vízaknai Miklós és leányai arra kérik Odwardus dési kamarást, hogy tartózkodjék a Szék város határán lévő halastó bitorlásától, mivel abból ők is részesedni kívánnak. 1471-ben Mátyás király megerősítette Széket eddigi jogaiban. Vagyis ugyanaz a jogköre, mint Kolozsvárnak, Budának és Esztergomnak. 1513-ban keletkezett oklevél tanúsága szerint, a szomszédos Székuláj Szék részeként szerepel. Az oklevél Szék város polgárai és a falu jobbágyai Kendi Gál és Petki Ferenc vasasszentiványi birtokára rontottak, és elhajtották onnan az állatokat. Egy 1523-ban kiadott oklevél arról tudósít, hogy a széki kamarából lopják a király sóját, ezért Daróczy Pál széki alkamarás megbízza Kálnay Andrást, a kolozsmonostori apátság adminisztrátorát, hogy nyomozzon az ügyben.

Szék története a kora újkorban[szerkesztés]

1555-ben Széken az ágostai hitvallásúak zsinatot tartottak, ahol a katolikus egyházzal szembeni álláspontot Dávid Ferenc védelmezte (később Erdély unitárius püspöke).

Széket a 16. század második felében a Kendyek birtokolják. Először 1534-ben, Kendy Ferenc kapta meg Szapolyai Jánostól a széki sókamara jövedelmét. A család birtoklását sorban megerősítette Fráter György, János Zsigmond, majd a Báthoryak is. A Kendyek nevét Székkel kapcsolatban az is nevezetessé teszi, hogy a család egyik tagja, Kendy István, aki Báthory Gábor alkancellárja volt, más urakkal összeesküvést szervezett a fejedelem ellen. Kendy Kornisékkal, Kovacsóczy Istvánnal és Sennyei Pongráccal Széket szemeli ki a gyilkosság helyszínéül, de a megbízott merénylő nem tudja teljesíteni a feladatot. A krónikások szerint az összeesküvés megszervezésében a főurak nagyravágyása mellett szerepet játszott a fejedelem nőcsábászsága is. A pártosokat a besztercei országgyűlés fej- és jószágvesztésre ítélte, az ítéleteket Kolozsvárott és Szamosújvárt hajtották végre.

A sóbánya a 16-17. században is jó szolgálatot tett az országnak. Az Erdély történetében olvashatjuk, hogy a széki akna terméke (más sóbányák mellett) segítette az országot, midőn Kücsük pasa 1662-ben külön megsarcolta az erdélyieket.

Az Erdélyi Fejedelemség kialakulásával természetesen a fejedelmek monopóliuma lett a sóbányászat. 1665-ből fennmaradt a széki sókamara-ispán utasítása: melyben – többek között – a következő rendelkezések születnek: csak a kamaraispántól szabad sót vásárolni, a sóvágók kötelesek hetente bejárni az aknákat, a halastavakat rendben kell tartani, a kamaraházat és a majorságot megfelelően el kell látni. A bérezés megegyezés szerint történik. Az irat megemlíti, hogy a megelőző időszakban több visszaélés történt a sóforgalmazással kapcsolatban.

1717-ben Széket hatalmas szerencsétlenség érte: egy tatár támadás söpört rajta végig, mintegy 100 élő lelket hagyva maga után. Erre a tragédiára emlékeznek a székiek minden év augusztus 24-én, Szent Bertalan napján. Ekkor fogadták meg, hogy öltözékük alapszíne ezentúl a fekete és a piros lesz. A német etnikum ebben az időben tűnt el Székről, habár a német (szász) hatás még ma is megfigyelhető a széki táncokban. A falu benépesítésére Magyarországról és Székelyföldről hoztak betelepülőket, ami a névanyagban is tettenérhető. A románság viszont ekkortájt jelent meg Széken, ha kis számban is, a királyi kincstár és Mikes gróf jobbágyai révén.

1727-ben elkészült a város új úrbére, amely szerint a következő szolgáltatásokkal tartoznak a széki lakosok: a sókamarai épületeket és birtokokat a posztós sóvágókkal együtt kell ellátniuk. A tized felét be kell szállítaniuk a kamaraházba, a halastavakat gondozniuk kell. Cserébe kősót, gabonát, kosztot kaptak.

1787-ben Szék határában egy új település jött létre Kis-Szék néven (ma Săcălaia). Erre azért került sor, mert Szék nem tartozott szolgálattétellel a sóbányának, ezért létre kellett hozni egy jobbágyfalut. Ide már jórészt román nemzetiségűek költöztek.

Szék a 19. században[szerkesztés]

Magyarországon a 18-19. században katonai felméréseket végeztek, így Erdélyben is. Ezek a felmérések jól kirajzolják a település szerkezetének alakulását, a község terjeszkedését. Csipkeszeg területe két évszázad alatt egyre nőtt, létrejött a Városvégnek nevezett terület, amely ma már több utcára is tagolódik.

A 19. század elejére a sótermelés Széken gazdaságtalanná vált, jórészt a nagyobb hozamú máramarosi bányáknak köszönhetően. Ezt a helyzetet tetőzte, hogy 1812-ben bányaomlás történt, ami után végleg bedöngölték a járatokat, még a szerszámokat is elásták. Ezzel párhuzamosan Szék folyamatosan lehanyatlik. 1828-ban a dobokai vármegyeházat Székre helyeztették, de nem sokáig volt ott, hamarosan a börtönnel együtt Bonchidára vitték.

Az 1848-49-es eseményekben székiek is részt vettek: Bárdi István vezetésével nemzetőrség alakult, akik a románok ellen bocsátkoztak harcba. Sokan adományokat folyósítottak Kossuth felhívására. A Bem tábornok elől menekülő Urban megsarcolta Széket, és a románokkal fel akarta gyújtatni, de ez nem sikerült.

Az 1876-os megyerendezés értelmében (1876./XXXIII. tc.) létrejött Szolnok-Doboka megye, Dés székhellyel. Szék a szamosújvári járáshoz tartozott. Magyarország Helységnévtárából pontos információkat tudhatunk meg Szék község lakosságára vonatkozólag. Az 1870-es évek elejétől 1910-ig, a Monarchia utolsó népszámlálásáig, Szék demográfiailag nem mutat nagy változásokat. A házak száma nagyjából 700-800 körül mozog, a lakosság száma pedig 2800-3500 főre tehető. Az itt élők túlnyomó többsége magyarajkú, román családok csak elvétve fordulnak elő. Jelentősebb etnikumot képez a cigányság, akik a Cigánysoron (a falu északi részén) élnek, és jellemzően kubikolásból és zenélésből tartják fenn magukat.

Az 1882-es összeírás leltárt ad a településen található infrastruktúráról: posta-takarékpénztár, sósfürdő-részvénytársulat, a vöröskereszt-egylet fiókja, illetve a ferences rend szerzetesháza is működik itt. 1877-ben Széket rendezett tanácsú várossá, 1884-ben nagyközséggé nyilvánították. 1890-ben a filoxéra vész Széken is súlyos pusztítást végzett a szőlőtermésben. A járvány előtt mintegy 9-10 hegyen szüreteltek, bár az ebből a szőlőből készült bor eléggé savanyú. Ezután gyümölcsöseket telepítettek, melyek közül túlnyomó többségre tett szert a szilva. Az ebből készült pálinka viszont kiváló minőségű.

1895-ből származó mezőgazdasági statisztikák szerint a falu a következő területekkel rendelkezik (a számok kataszter holdban értendők): szántóföld 4707, kert 183, rét 1690, beültetett szőlő 116, legelő 1435, erdő 1811, nádas 157, nem termő terület 424. Ez összesen 10523 kataszter hold földet jelent.

1899-ben Széket súlyos tűzvész pusztította, melynek áldozata lett a falu nagy része, alig maradt épület, amely ne rongálódott volna meg, ne dőlt volna össze. Ez a szerencsétlenség – a közjogi intézkedéseken kívül – még inkább hozzájárult ahhoz, hogy Szék a községek státuszába süllyedt.

Szék a 20. században[szerkesztés]

A 20. században megszaporodnak Székkel kapcsolatban a néprajzi adatok. Bartók és Kodály néprajzi kutatásai nyomán, melyek 1905 körül indultak, egyre több kutató felfigyelt az elmúló paraszti világ értékeire. Megkezdődött egy évtizedeken keresztül tartó folyamat, amely azt célozta meg, hogy a Kárpát-medence tárgyi és szellemi népkincsét megőrizzék az utókor számára, és amely az 1970-es években meginduló táncházmozgalomban csúcsosodott ki. Az 1940-es évek elején Lajtha László végezte a széki gyűjtést.

1920-ban, a trianoni békeszerződés értelmében Szék is Románia része lett. 1940-ben – a 2. bécsi döntés értelmében – Erdély északi része a Székelyfölddel együtt visszatért Magyarországhoz. Ehhez a területhez tartozott Szék is, habár a határvonal pár kilométerrel délebbre húzódott. Természetesen az 1947-es párizsi békeszerződés visszacsatolta ezeket a területeket Romániához.

1949-től 1962-ig Romániában is lezajlott a kollektivizálás folyamata több lépcsőben, Széken is köztulajdonba kerültek a földek. 1965-től új rezsim vette kezdetét, amely 1989-ig tartott: a Ceaușescu-éra a magyarok számára elnyomást és szenvedést hozott, de Széken az éremnek van egy másik oldala: a bezártságnak köszönhetően egészen a rendszerváltásig a falu meg tudta őrizni a magyar nyelvterületen páratlan néprajzi kultúráját.

1990-től gyökeresen megváltozott a helyzet a településen. A határok megnyitásával a székiek – a magasabb jövedelem reményében – külföldön, elsősorban Magyarországon vállalnak munkát. A férfiak építkezéseken dolgoznak, a nők népművészeti munkáikat árulják vagy takarítást vállalnak. Az otthon maradt idősek, gyermekek azonban nem tudják ellátni a mezőgazdasági feladatokat.

1999 óta minden évben megrendezik a széki napokat, melyeken széki és mezőségi táncokat tanítanak az érdeklődőknek. Ennek a rendezvénynek egyrészt az a célja, hogy megismertesse a néprajz kedvelőit a helyi hagyományokkal, folklórral; másrészt, hogy összefogja a helyieket. A széki néptánctábor létrehozásában az önkormányzat mellett a Pro Urbe Szék Alapítvány és a Szék Városért Egyesület közreműködik. A fiatalok a Széki Szalmakalap Táncegyüttes keretében kapcsolódnak be a szervezésbe.

Szék lakossága – a népességre vonatkozó adatok szerint – folyamatosan csökken.

2002-ben már csak 2754 fő élt a községben. Közülük 2632 magyarnak, 110 románnak és 10 cigány anyanyelvűnek vallotta magát.[2]

2011-ben 2459 lakosa volt, ebből magyar 2305, román 89, cigány 10 fő. 55 lakos nem nyilatkozott.[3]

Híres emberek[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Populaţia stabilă pe judeţe, municipii, oraşe şi localităti componenete la RPL_2011 (román nyelven). Nemzeti Statisztikai Intézet. (Hozzáférés: 2014. február 4.)
  2. Szék község hivatalos weboldala. (Hozzáférés: 2016. augusztus 28.)
  3. Distribuția vorbitorilor de limba maghiară - județul Cluj (en nyelven). INSTITUTUL PENTRU STUDIEREA PROBLEMELOR MINORITĂŢILOR NAŢIONALE. (Hozzáférés: 2017. február 2.)

Források[szerkesztés]

Földünk térképeken Felelős kiadó: Vajda Béla: Világatlasz országlexikonnal. TOPOGRÁF Térképészeti Kft. 3.javított kiadás. Nyíregyháza: NYÍR-KARTA Bt. 2005. ISBN 9789639618015   14-15. oldal L5

További információk[szerkesztés]