Székács Elemér

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Székács Elemér
Székács Elemér.jpg
Született 1870. szeptember 23.
Pest
Elhunyt 1938. május 16. (67 évesen)
Budapest
Nemzetisége magyar
Foglalkozása növénynemesítő,
gazdasági író,
mezőgazdász
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Székács Elemér témájú médiaállományokat.

Székács Elemér (Pest, 1870. szeptember 23.Budapest, 1938. május 16.) magyar növénynemesítő, gazdasági író, mezőgazdász.

Életpályája[szerkesztés]

Gimnáziumi tanulmányait Budapesten és Nagyszebenben végezte el, majd a Magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémián tanult. 1892-ben gazdatiszt lett, 1915-ben pedig jószágigazgató Árpádhalmon. 1906-ban kezdte meg búzanemesítő munkáját, amely híressé tette. 1917-ben ő alapította a Vetőmagnemesítő és értékesítő részvénytársaság]ot, amelynek vezérigazgatója is volt. Az ő érdeme, hogy 1911 óta kötelezően oktatják a növénynemesítést a gazdasági akadémiákon.

Székács már fiatal pályakezdőként - a kor haladó szellemének követőjeként - új talajművelési, műtrágyázási, talajápolási módszerek alkalmazásával törekedett a terméshozamok növelésére. Hasonló céllal kezdett Soósdpusztán a növények nemesítéséhez is. Első eredményeként a szegedi rózsadohány dohánylevelének tömegét mintegy 20%-kal tudta növelni.

A tiszavidéki búza nemesítésére egykori magyaróvári tanára, Cserháti Sándor hívta fel figyelmét. 1906-ban az ő kezdeményezésére egyedszelekcióval és pedigrétenyésztéssel különítette el a birtok búzatábláin kiválogatott és továbbszaporított rozsdabetegségre kevésbé érzékeny, korai érésű egyedeket. Amikor visszakerült a Csongrád megyei Árpádhalomra, 4 kg alapanyaggal folytatta tovább a növény nemesítését.

Székács a gazdaság irányítása mellett tanítómestere - a szintén magyaróvári gazdász Grábner Emil - segítségével alapos elméleti tudásra tett szert és ízig-vérig nemesítővé vált. Rendszeresen járta a birtok búzatábláit és saját maga választotta itt is ki a továbbszaporításra alkalmasnak látszó kalászokat. Barátai e tevékenységéért "kalászvadász"-nak nevezték, miután a kikalászolt növények között az árnyalati előnyöket sejtető változásokat is képes volt észrevenni. Új búzafajta jelöltjeivel a Sopron megyei uradalmakban is állított be kísérleteket, hogy azok viselkedését az alföldi viszonyoktól eltérő körülmények között tanulmányozhassa. Munkája eredményeként 1912 őszén már a birtok valamennyi búzatábláját az általa nemesített búzával vetették be.

Székács nem elégedett meg eredményeivel, újabb típusokat gyűjtött és kért a termelőktől a fajta továbbjavításához. Munkája nagyságát bizonyítja, hogy 1906-ban kísérletbe vont 214 elit tővel szemben 1919-ben 1512 volt a búzakísérleteibe vett elit tövek száma.

A Székács-féle nemesített búzafajtákat a magyaróvári Növénynemesítő Intézet is bevonta kísérleteibe. Ezek a kísérletekbe vett fajták közül különösen rozsdaellenálló képességükkel tűntek ki. Az 1910-es években nagyobb hozamukkal, jobb minőségükkel az egész Alföldön kiszorították a tiszavidéki búzát.

1919-ben Székács kilenc nemesített búzafajtája kapott elismerést. Közülük ebben az időszakban különösen az Sz17 és az Sz266 fajta volt közkedvelt. 1923-ban újabb hat búzatörzsét részesítették elismerésben. Ezek közül az Sz1055, az Sz1230 és az Sz1242 1928-ban államilag törzskönyvezett fajta lett. Búzái közül az Sz1055 és az Sz1242 búzafajtát a Földművelésügyi Minisztérium 1931-ben a magyar búzatermesztés egyöntetűvé tételéhez kijelölt 4 fajta közé sorolta. Bár az utóbbi fajták a II. világháború alatt leromlottak, de az 1945-1950-es években a Bánkúti, a Fleischmann, a Lovászpatonai és a Karcagi fajtákkal együtt értéküket ismét helyreállították. Így az 1950-es évek elején az Sz1055 búzafajta a forgalomba hozatalra engedélyezett szabad fajták közé került. A századfordulón kezdett foglalkozni a hatsoros tavaszi takarmányrépa és az őszi árpa nemesítésével is. Először tömegkiválasztással javította a tavaszi árpa vetőmagját, majd 1917-ben pedigré tenyésztési eljárással nemesítette. Eredményeként a hatsoros Székács15 tavaszi árpa 1943-ban állami elismerést kapott. Az őszi árpa nemesítésekor a terméshozam növelésén kívül a szárszilárdság kialakítását, a fagyállóság és a kalász törékenységének mérséklését tűzte ki célul. Nemesített ősziárpa-fajtái közül 7 fajta kapott 1923-ban állami elismerést. Közülük a Székács31 őszi árpát fajtafenntartó nemesítéssel az 1960-as évek végéig termesztették hazánkban.

Az árpádhalmi gazdaságban 1909-ben fehér magyar zabból 36 anyatő elkülönítésével kezdett a zab nemesítéséhez. A termés növelésén túl szilárd szalmájú, telt szemű, finom pelyvájú fajta előállítására törekedett. Az általa kinemesített Sz8 és Sz23 zabfajtát 1924-ben államilag elsőként törzskönyvezték. Közülük a kiváló minőségű Sz8 zab négy évtizedig volt köztermesztésben.

Székács sokat munkálkodott a búza előveteményként termesztett kukorica érési idejének megrövidítésén is. Ilyen célból foglalkozott a Pignolettó és a közönséges magyar kukorica természetes hibridjének, a "Putyi" kukoricának nemesítésével.

Az olajos tartalmú növények közül elsőként nemesített lent. Az általa előállított, államilag minősített "Székács-olajlen" kéthasznú típusú volt. Úttörő szerepet vállalt a köles nemesítésében is. Foglalkozott a lucerna, a mohar nemesítésével. Ugyancsak bekapcsolódott az 1920-ban kezdődő országos fűmagtermesztési kísérletekbe vad alapanyag beállításával. Mindezek minőségének javításában ugyancsak jó eredményeket ért el.

Székács Elemért 1917-ben megválasztották az újonnan alapított Vetőmagnemesítő és Értékesítő Részvénytársaság vezérigazgatójává. A részvénytársaság átvette az árpádhalmi és a peresznyei uradalmak nemesítő telepét és további anyatelepet létesített Kompolton és Törökbálinton, hogy az itt előállított vetőmagvakkal biztosítsák a hazai vetőmagszükségletet. Ebben az időben még szorosabbá vált kapcsolata Fleischmann Rudolffal. A kukorica nemesítésénél átvette Fleischmann módszerét, míg a másik nagy hazai növénynemesítő Kompolton a Székács-féle búzákkal állított be keresztezési kísérleteket. 1931-ben a részvénytársaság feloszlott. Ezzel egyidőben állami növénynemesítő telepek alakultak és Székácsot megbízták a mezőhegyesi, a bábolnai, a kompolti telepek főfelügyeletével. Ekkor foglalkozott behatóbban a rozs, a lucerna, a kender, a különböző fűfélék, a ricinus és a takarmánynövények nemesítésével.

A kitűnő gazdaságvezető és növénynemesítő kiváló szakíró és előadó is volt. Önálló munkáin kívül elsősorban a Gazdasági Lapokban és a Köztelekben jelentek meg írásai. Érdeme, hogy az 1911. évi IX. Gazdakongresszuson határozatot hoztak a növénynemesítés kötelező oktatásának bevezetéséről a gazdasági akadémiákon. Neki köszönhető, hogy 1913-ban az Országos Magyar Gazdasági Egyesület Növénytermelési Szakosztályán belül megalakult a vetőmagnemesítő bizottság. 1918-ban megalapította a Növénynemesítő Szemlét, amelynek szerkesztését is elvállalta. Ez volt az első hazai növénynemesítő szaklap, jóllehet csak két száma jelent meg.

Székács Elemér és társai domboeműve
Székács Elemér sírja Budapesten. Kerepesi temető: 41-1-27.

A növénynemesítő bizottság 1921-ben az ő szorgalmazására hozta létre a "Magyar nemesítők I. országos kiállítása" rendezőbizottságát is, amelyben Baross László, Grábner Emil, Kerpely Kálmán társelnökkel közreműködve az elnök tisztségét látta el. A jól sikerült kiállítást a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban 1922 tavaszán rendezték meg.

Székács a mezőgazdaság szinte valamennyi ágazatának elismert szaktekintélye volt. Árpádhalmán korszerű tehenészetet létesített, megjavította az uradalom lóállományát. A birtok vizesebb részeit fásította és mintaszerű vadvédelmet szervezett, bár maga sohasem vett részt vadászaton.

Közismert volt humanitásáról. Az árpádhalmi uradalomban fokozatosan megszüntette a közös konyhás lakásokat, bár a cselédek sorsán gyökeresen nem tudott változtatni. 1919-ben szakmai tudását, humánus magatartását a Tanácsköztársaság is elismerte. A szegvári Direktórium rendeletileg biztosította zavartalan továbbműködését a növénynemesítő telepen.

Székács szakmai tudását évtizedeken át széles körben gyümölcsöztette. 14 évig volt a Gazdatisztek Országos Egyesületének elnöke. 2 évtizedig ellátta az Országos Gazdasági Szakoktatási Tanács alelnöki tisztét. Vezetőségi tagja volt a Mezőgazdasági Kísérletügyi Tanácsnak, a Molnár Céhnek. Élete utolsó szakaszában hat éven keresztül tartott előadásokat a rádióban a kisparaszti gazdálkodás jobbításáért.

A hazai növénynemesítés nesztora a századfordulótól közel négy évtizeden át munkálkodott a magyar mezőgazdaság, ezen belül elsősorban a növénynemesítés kifejlesztéséért, a magyar búza korábbi nemzetközi jó hírének visszaállításáért.

1938. május 16-án hunyt el Budapesten.

1970-ben, születésének 100. évfordulója alkalmából munkásságát bemutató kiállítást rendezett a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen az egyetem, a Magyar Agrártudományi Egyesület és a Magyar Mezőgazdasági Múzeum.

Címei, kitüntetései[szerkesztés]

Megjelent művei[szerkesztés]

  • A zöldtrágyázás és meszezésről (Temesvár, 1904)
  • Gyakorlati búzanemesítés (Budapest, 1912)
  • A magyar búza nemesítésének kérdése (Hódmezővásárhely, 1914)
  • A búza magyar nemesítésének és az árpádhalmi nemesített búzák rövid ismertetése (Gyoma, 1915)
  • Az őszi vetési munkák előkészületei és végrehajtása (Budapest, 1928)
  • több folyóiratban is publikált (pl. Gazdasági Lapok, Köztelek, Növénynemesítő Szemle)

Emlékezete[szerkesztés]

Forrás[szerkesztés]