Stonewall-lázadás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Stonewall-lázadás
A meleg felszabadítási mozgalom kialakulásához vezető események az Egyesült Államokban
Dátum 1969. június 28. és július 3. között
Helyszín Stonewall Inn, New York
Célok LMBT emberek jogi egyenlősége
Szembenálló felek
A Stonewall Inn melegbár vendégeirendőrök
Létszám
1. nap: 5-600 támogató a bár előtt. 2. nap: kb. 1000 támogató a bárban és az utcán1. nap: 10 rendőr (a bárban). 2. nap: több rendőri körzet

A Stonewall-lázadás (vagy Stonewall-felkelés) a meleg (LMBT) közösség tagjainak spontán, erőszakos tüntetéseinek sorozata, amely 1969. június 28-án a kora reggeli órákban kezdődött, válaszul a a New York-i Manhattan Greenwich Village negyedében található Stonewall Inn kocsma vendégei ellen irányuló rendőrségi razziára.

A meleg amerikaiak az 1950-es és 1960-as években egy melegellenes jogrendszerrel szembesültek. Az Egyesült Államokbeli korai homoszexuális csoportok arra törekedtek, hogy bebizonyítsák, hogy a melegek beilleszkedhetnek a társadalomba, és a nem konfrontatív ismeretterjesztést helyezték előtérbe. A hatvanas évek utolsó éveiben azonban számos társadalmi-politikai mozgalom aktív volt, ideértve az afroamerikai polgárjogi mozgalmat és a vietnámi háború ellenes mozgalmat. Ezek a befolyások, valamint a Greenwich Village liberális környezete szolgáltak katalizátorként a Stonewall-lázadáshoz.

Nagyon kevés vendéglátó hely fogadott nyíltan meleg embereket az 1950-es és 1960-as években. Leginkább bárok álltak rendelkezésre, ám a bártulajdonosok és az üzletvezetők maguk ritkán voltak melegek. Abban az időben a Stonewall Inn a maffia tulajdonában volt.[1] [2] [3] Vendégköre az LMBTQ közösség legszegényebb és leginkább perifériára szorult tagjai közül került ki: butch leszbikusok, nőies fiatal férfiak, drag queen, férfi prostituáltak, transznemű emberek, és a hajléktalan fiatalok. A melegbárok ellen folytatott rendőrségi razziák az 1960-as években rutineseményeknek számítottak, ám a a Stonewall Inn esetében a rendőrök gyorsan elvesztették az események irányítását. A New York City-i rendőrség és Greenwich Village meleg lakosai közötti feszültség másnap este, majd napokkal később ismét kiélesedett. A Vuillage lakói heteken belül aktivista csoportokat szerveztek azzal a céllal, hogy létrejöjjenek olyan biztonságos helyek a melegek és leszbikusok számára, ahol nyíltan vállalhatják szexuális irányultságukat a letartóztatás veszélye nélkül.

A Stonewall-lázadást követően fél éven belül két melegaktivista szervezet jött létre New Yorkban, a konfrontációs taktikákra összpontosítva, és három újságot alapítottak az LMBTQ személyek jogegyenlőségének előmozdítása érdekében. Néhány éven belül melegjogi szervezetek alakultak az Egyesült Államokban és a világ minden táján. 1970. június 28-án New Yorkban, Los Angelesben és San Franciscóban[4] sor került az első meleg büszkeség-menetre, és Chicagóban is megemlékeztek a zavargások évfordulójáról. Hasonló felvonulásokat szerveztek más városokban is. A Stonewall Nemzeti Emlékművet 2016-ban hozták létre a helyszínen.[5] Ma az LMBT Pride rendezvényeket évente az egész világon tartják június végén, a Stonewall-lázadásról megemlékezve. 2019. június 6-án James P. O'Neill New York-i városi rendőrbiztos hivatalosan elnézést kért a a New York-i Rendőrkapitányság nevében a rendőrök Stonewallnál 1969-ben elkövetett tetteiért.[6] [7]

Háttér[szerkesztés]

A homoszexualitás a 20. században az Egyesült Államokban[szerkesztés]

A második világháború társadalmi változásait követően az Egyesült Államokban sok ember heves vágyat érzett arra, hogy "visszaállítsa a háború előtti társadalmi rendet és ellenálljon a változás erejének" - mondta Barry Adam történész.[8] Az antikommunizmus országos ösztönzése során Joseph McCarthy szenátor meghallgatásokat folytatott az amerikai kormányban, az amerikai hadseregben és más kormányügynökségekben és intézményekben megbúvó kommunisták felkutatására, ami nemzeti paranoiahoz vezetett. Az anarchistákat, kommunistákat és más nem amerikainak tekintett embereket biztonsági kockázatokként kezelték. Az Egyesült Államok Külügyminisztériuma az LMBTQ személyeket is ide sorolta azzal az indoklással, hogy ezek az emberek potenciálisan zsarolás áldozatai lehetnek. 1950-ben egy Clyde R. Hoey elnökletével folytatott szenátusi vizsgálat egy jelentésben megjegyezte: "Általánosan elfogadott tény, hogy a nyílt perverz cselekedeteket elkövető személyek nélkülözik a normális emberek érzelmi stabilitását"[9] és a kormány összeshírszerző az ügynöksége "teljes mértékben egyetért abban, hogy a szexuális perverzek a kormányzatban biztonsági kockázatot jelentenek".[10] 1947 és 1950 között 1700 szövetségi álláspályázatokat utasítottak el, 4380 főt szereltek le a katonaságból, és 420-at kirúgtak kormányzati állásaikból homoszexualitás gyanúja miatt.[11]

Az 1950-es és 1960-as évek során az Egyesült Államok Szövetségi Nyomozó Irodája (FBI) és a rendőrségek nyilvántartották az ismert homoszexuálisok, kedvelt létesítményeik és barátaik listáját; a posta nyomon követte azokat a címeket, ahová a homoszexualitással kapcsolatos anyagokat kézbesítették.[12] Állami és helyi önkormányzatok követték ezt a példát: a melegbárokat bezárták, ügyfeleiket letartóztatták és nevüket újságokban tették közzé. A városok „takarításokat” szerveztek a melegek által látogatott környékek, parkok, bárok és strandok megtisztítására. Tiltották az ellenkező nemű ruhák viselését, és az egyetemek kizárták azokat az oktatókat, akiket homoszexualitással gyanúsítottak.[13]

A Stonewall Inn[szerkesztés]

A Christopher Street 51-53. alatt található Stonewall Inn, valamint a város számos más vendéglátóhelyéhez hasonlóan a Genovese maffiacsalád tulajdonában állt.[14] [15] 1966-ban a maffia három tagja 3500 dollárt fektetett be, hogy a korábban étteremként és éjszakai klubként működő Stonewall Innt melegbárrá alakítsa át. Hetente egyszer egy rendőrtiszt kenőpénzt vett át egy borítékban, mert, a hely nem rendelkezett italmérési engedéllyel.[16] [17] A bárpult mögött nem volt folyóvíz - a használt poharakat vízzel teli kádakban kiöblítették, és azonnal újra felhasználták.[15] [18] Tűzkijáratok nem voltak, és a WC-k rendszeresen eldugultak.[19] Noha a bárt nem használták prostitúcióra, a drogértékesítésre és más „készpénzes tranzakciókra” sor került. Ez volt az egyetlen bár a melegek számára New York Cityben, ahol a tánc megengedett volt;[20] a tánc volt a legfőbb vonzereje, mióta melegklubként nyitott meg újra.[21]

A bár látogatóit 1969-ben egy kidobó fogadta, aki megnézte őket az ajtóban lévő kémlelőnyíláson át. A törvényes alkoholfogyasztási életkor 18 év volt, és azért, nehogy véletlenül civil ruhás rendőröket engedjenek be (akiket „Lily Law”, „Alice Blue Gown” vagy „Betty Badge”[22] gúnyneveken emlegettek), csak olyan vendégeket engedtek be, akiket a kidobó ismert, vagy akik melegnek néztek ki. A belépő hétvégén 3 dollár volt, ezért a vendég két, italra beváltható bónt kapott. A látogatóknak alá kellett írniuk nevüket egy könyvben annak igazolására, hogy a bár egy privát „palackklub” volt, amelyben a klubtagok által hozott alkoholt fogyasztották el és árusítás nem történt. Természetesen ritkán használták a valódi nevüket.[23] A Stonewallban két táncparkett volt; a belső teret feketére festették, így bent nagyon sötét volt, pulzáló színes vagy UV-fényekkel. Ha rendőrök jelenlétét észleltek, akkor felkapcsolták a lámpákat, jelezve, hogy mindenki hagyja abba a táncot és ne érjenek hozzá egymáshoz.[22] A bár hátsó részében egy kisebb helyiség volt, amelyet „királynők” látogattak; a Stonewall annak a két bárnak az egyike volt, ahol a sminket és nőies frizurát viselő (bár férfi ruházatba öltözött) férfiak jártak.[24] A kidobók csak néhány transzvesztitát vagy teljesen átöltözött férfit engedtek be. A vendégek „98 százaléka férfi” volt, de időnként néhány leszbikus is ellátogatott a bárba. A közeli Christopher Parkban lakó hajléktalan kamasz fiúk gyakran megpróbáltak bejutni, hogy a vendégek italokat vásárolhassanak nekik.[25] Az ügyfélkör kora jellemzően késői tizenéves és a korai harmincas évek között volt, és a faji összetétel egyenletesen oszlott meg a fehérek, feketék és latinok között.[24] [26] Az emberek változatossága, a helyszín és a tánc vonzerejének köszönhetően a Stonewall Inn volt „a melegbár a városban”.[27]

A melegbárokban gyakoriak voltak a rendőrségi razziák - minden bárban átlagosan havonta egyszer. Számos helyen tartalék italt tartottak a pult mögött található titkos rekeszben vagy egy utcán parkoló kocsiban, hogy az alkohol lefoglalása esetén a lehető leggyorsabban folytassák az üzletet.[28] [29] Az üzletvezetők a rendőrségi forrásaiknak köszönhetően általában már előre tudtak az ellenőrzésekről, amelyek elég kora este lezajlottak, így a rendőrség elvonulása után folytatódhatott az üzletmenet.[30] Egy tipikus razzia során felkapcsolták a lámpákat, vendégeket pedig felsorakoztatták, és ellenőrizték igazolványukat. A nem azonosítható vagy az ellenkező nem ruháiba öltözött személyeket letartóztatták; a többieket hagyhatták elmenni. A nőknek legalább három női ruhadarabot kellett viselniük, ellenkező esetben letartóztatták őket. Az alkalmazottakat és a bárok üzletvezetőit általában szintén letartóztatták.[30] Az 1969. június 28-át közvetlenül megelőző időszakot a helyi bárok gyakori rendőri zaklatása jellemezte - ideértve a zavargások előtti kedden a Stonewall Innben történt razziát[31] -, valamint a Checkerboard, a Tele-Star és két másik klub bezárását a Greenwich Village-ben.[32]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Duberman, p. 183.
  2. Carter, pp. 79–83.
  3. Stonewall Uprising: The Year That Changed America - Why Did the Mafia Own the Bar?. American Experience. PBS, 2011. április 1. (Hozzáférés: 2019. június 5.)
  4. Heritage | 1970 Christopher Street Liberation Day Gay-In, San Francisco. SF Pride, 1970. június 28. [2014. október 22-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. június 28.)
  5. Nakamura, David: With Stonewall, Obama designates first national monument to gay rights movement, 2016. június 24. (Hozzáférés: 2016. június 24.)
  6. Gold. „Stonewall Riot Apology: Police Actions Were ‘Wrong,’ Commissioner Admits”, The New York Times, 2019. június 6. (Hozzáférés ideje: 2019. június 6.) (en-US nyelvű) 
  7. New York City Police Finally Apologize for Stonewall Raids. advocate.com, 2019. június 6. (Hozzáférés: 2019. június 6.)
  8. Adam, p. 56.
  9. Edsall, p. 277.
  10. David K. Johnson (2004). The Lavender Scare: The Cold War Persecution of Gays and Lesbians in the Federal Government. University of Chicago Press, pp. 101–102, 114–115 ISBN 0226404811
  11. Adam, p. 58.
  12. Edsall, p. 278.
  13. Adam, p. 59.
  14. Duberman, p. 183.
  15. a b Stonewall Uprising: The Year That Changed America - Why Did the Mafia Own the Bar?. American Experience. PBS, 2011. április 1. (Hozzáférés: 2019. június 5.)
  16. Duberman, p. 185.
  17. Carter, p. 68.
  18. Duberman, p. 181.
  19. Carter, p. 80.
  20. Duberman, p. 182.
  21. Carter, p. 71.
  22. a b Duberman, p. 187.
  23. Stonewall Uprising: The Year That Changed America - Why Did the Mafia Own the Bar?. American Experience. PBS, 2011. április 1. (Hozzáférés: 2019. június 5.)
  24. a b Duberman, p. 189.
  25. Duberman, p. 188.
  26. Deitcher, p. 70.
  27. Carter p. 74.
  28. Duberman, p. 183.
  29. Stonewall Uprising: The Year That Changed America - Why Did the Mafia Own the Bar?. American Experience. PBS, 2011. április 1. (Hozzáférés: 2019. június 5.)
  30. a b Duberman, pp. 192–193.
  31. Carter, pp. 124–125.
  32. Teal, p. 4.

Fordítás[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Stonewall riots című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.