Staro Petrovo Selo

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Staro Petrovo Selo
A vasútállomás.
A vasútállomás.
Közigazgatás
Ország Horvátország
MegyeBród-Szávamente
KözségStaro Petrovo Selo
Jogállás község
Polgármester Željko Kočijašević (HSS)
Irányítószám 35420
Körzethívószám (+385) 35
Népesség
Teljes népesség1572 fő (2011)[1] +/-
Földrajzi adatok
Tszf. magasság125 m
Terület33,1 km²
Időzóna CET, UTC+1
Elhelyezkedése
Staro Petrovo Selo (Horvátország)
Staro Petrovo Selo
Staro Petrovo Selo
Pozíció Horvátország térképén
é. sz. 45° 13′ 45″, k. h. 17° 31′ 15″Koordináták: é. sz. 45° 13′ 45″, k. h. 17° 31′ 15″
Staro Petrovo Selo weboldala

Staro Petrovo Selo falu és község Horvátországban, Bród-Szávamente megyében.

Fekvése[szerkesztés]

Bródtól légvonalban 39, közúton 43 km-re nyugatra, Pozsegától légvonalban 16, közúton 29 km-re délnyugatra, Nyugat-Szlavóniában, a Pozsegai-hegység déli lejtői alatt, az Újgradiskát Bróddal összekötő főút, az A3-as (Zágráb-Lipovac) autópálya és a Zágráb-Belgrád vasútvonal mentén fekszik. A község északi része felnyúlik a hegység déli lejtőin, míg a déli rész a Száva árteréhez tartozott, mely a védtöltés megépítéséig mocsaras, erdős terület volt. Miután a töltést megépítették és a talajmeliorációt elvégezték alkalmas lett a mezőgazdasági művelésre.

A község települései[szerkesztés]

A községhez Blažević Dol, Donji Crnogovci, Godinjak , Gornji Crnogovci, Komarnica, Laze, Oštri Vrh, Starci, Staro Petrovo Selo, Štivica, Tisovac, Vladisovo és Orbova települések tartoznak.

Története[szerkesztés]

A régészeti leletek tanúsága szerint a község területe már a legrégibb idők óta lakott volt. Ezt igazolják az Oštri Vrh felett, a Pozsegai-hegység déli lejtőin előkerült kő, agyag és bronzleletek. Mivel a terület régészeti feltárása még nem történt meg erről a korról csak szórványos ismeretekkel rendelkezünk. A római korban ez a terület Pannonia Inferior tartományhoz tartozott, melynek a legközelebbi jelentős városa Siscia, azaz Sziszek volt. Sisciát, Marsoniát (Bród), Cibalát (Vinkovci) és Mursát (Eszék) kötötte össze az a fontos kereskedelmi és hadiút, amely egykor itt, a Pozsegai-hegység lábánál haladt át, mivel a Száva mocsaras árterülete akkor még járhatatlan volt. Az út mellett több őrállomás és település sorakozott. A Római Birodalom szétesésével a római utak elvesztették értelmüket, elhagyták őket és a középkor állandó háborúi miatt a népesség a biztonságosabb hegyvidéki falvakba költözött, pusztulni hagyva az út menti településeket.

A középkorban e vidék ura a Borics nemzetség volt, akik rokonságban álltak a 15. században nagy hatalomra szert tett Szapolyai-családdal. A család ősi központja az innen mindössze 5 km-re nyugatra fekvő Szapolya (Zapolje) volt. 1455-ben a család a községhez tartozó Tisovacon várat épített, ez azonban csak felemelkedésének kezdete volt. A 16. századra az akkori Magyar Királyság egyik legjelentősebb családja lett, akik két királyt is adtak az országnak. A Szapolyaiak kővári várának várnagya volt az a Petrovics Péter, aki a mai Oštri Vrh felett felépítette Pétervárát. A középkorban az újkapelai plébánia iratai között ezen a területen említik Dimitrovac települést is, mely a cserneki plébánia filiája volt. 1361-ben „Dymytrolch” néven bukkan fel először. 1476-ban Mátyás király „Dimitrowcz” birtokát vásártartási joggal Radványi Lászlónak adományozta. [2] Dimitrovacnak egy nagyobb településnek kellett lennie, mivel idővel plébánia székhelye lett. Feltételezik, hogy a mai Staro Petrovo Selo elődjének Petrović Selonak, vagy egy részének felelt meg, neve pedig a Petrovics család egyik Demeter nevű tagjának nevéből származhatott. Fontos kiemelni, hogy a mai település elődje a középkori Petrović Selo nem itt, hanem a mai Oštri Vrh közelében feküdt, ahol még 1730-ban is láthatók voltak középkori Szent László templomának romjai. A falu végében állt Pétervár vára. A középkori település 1536 körül a török hódítás során pusztulhatott el. Staro Petrovo Selo csak 1765 óta fekszik a mai helyén.

A térség 1691-ben szabadult fel a török uralom alól. A török kiűzése után az új határ a Száva folyó lett. Boszniából a határ őrzésére horvát katolikusok és pravoszláv szerbek települtek ide. 1698-ban a kamarai összeírásban „Petrovoszelo” néven hajdútelepülésként szerepel a török uralom alól felszabadított szlavóniai települések között. [3] Lakói határőrszolgálatuk fejében földet kaptak és mentesültek az adófizetés alól. Békeidőben mezőgazdasággal, állatartással foglalkoztak. 1730-ban 30 katolikus ház állt a településen. 1746-ban 46 házában 238 katolikus lakos élt. 1760-ban 60 házában 124 család élt 699 fővel. 1764-ben a település századparancsnokság székhelye lett. A katonai célokra a régi római út nyomvonalán új utat építettek. Az út megépülésével a régi hegyi településekből (Petrović selo, Kućišta, Gornja Vrbova és Paklena) a lakosság az út mellé települt át, ahol új településeket létesített. Ekkor települt be a mai Staro petrovo Selo területe is. 1765-ban már állt Szent Antal tiszteletére szentelt, fából épített katolikus kápolnája, 1766-ban pedig már plébánia székhelye volt. [2] 1775-re felépítették az új barokk Szent Antal plébániatemplomot. A határőrök mellé később kézművesek (kovácsok, molnárok, csizmadiák, szabók) települtek, míg az ipart főként a faipar és az élelmiszeripar képviselte. Az iskolarendszer kiépítése 1802-ben kezdődött, melynek központja Staro Petrovo Selo lett.

Az első katonai felmérés térképén „Petrovoselo” néven található. A gradiskai ezredhez tartozott. Lipszky János 1808-ban Budán kiadott repertóriumában „Petrovoszello” néven szerepel. [4] Nagy Lajos 1829-ben kiadott művében „Petrovo Szello” néven 260 házzal, 1169 katolikus és 116 ortodox vallású lakossal találjuk. [5] A katonai közigazgatás megszüntetése után 1871-ben Pozsega vármegyéhez csatolták. 1875-ben megalakult Staro Petrovo Selo község. Az életminőséget javította 1889-ben a vasútvonal átadása. Ezzel egyidőben a Kordun, Lika és Banija területéről horvát lakosság települt be. A lakosság összetételét betelepülő német és cseh ajkú családok is színesítették. 1890-ben megalapították az önkéntes tűzoltóegyletet.

A falunak 1857-ben 1167, 1910-ben 2088 lakosa volt. Az 1910-es népszámlálás szerint lakosságának 73%-a horvát, 9%-a szerb, 8%-a cseh anyanyelvű volt. Pozsega vármegye Újgradiskai járásának része volt. Az első világháború után 1918-ban az új szerb-horvát-szlovén állam, majd később (1929-ben) Jugoszlávia része lett. A lakosság nagy része kivándorolt. A főbb célországok az Egyesült Államok, Ausztrália és Németország voltak. A második világháború után Damáciából és a Zagorje vidékéről újabb horvát családok érkeztek. Ugyanakkor a jobb munkalehetőségek miatt megindult a fiatalok városokba költözése. A település 1991-től a független Horvátországhoz tartozik. 1991-ben lakosságának 87%-a horvát, 7%-a szerb nemzetiségű volt. A délszláv háború során a megye nyugati községeiből a harcok elől érkező menekültek árasztották el a települést, melyet közvetlenül nem érintettek a harcok. Ellátásuk nagy erőfeszítésbe került, melyben élen járt az egyház, a tűzoltóság és az egészségügyi szolgálat. 2011-ben 1572, a községnek összesen 5186 lakosa volt, akik mezőgazdasággal, állattartással foglalkoztak.

Lakossága[szerkesztés]

Lakosság változása[6][7]
1857 1869 1880 1890 1900 1910 1921 1931 1948 1953 1961 1971 1981 1991 2001 2011
1.167 1.134 1.117 1.671 1.669 2.088 1.980 2.292 2.298 2.382 2.309 2.280 2.239 2.327 2.034 1.572

Gazdaság[szerkesztés]

A helyi gazdaság alapja a mezőgazdaság és az állattartás. Jelentős még a turizmus, a kereskedelem, a vendéglátás és a kézművesség. A település nevezetes tejtermeléséről. A legértékesebbek az itt termelt házi tehéntejből régi receptek szerint készült sajtok.

Nevezetességei[szerkesztés]

Páduai Szent Antal tiszteletére szentelt római katolikus plébániatemploma 1773 és 1775 között épült barokk stílusban. Építőanyagként főként a középkori gornja vrbovai Szent György templom anyagát használták fel. Felszentelése 1777-ben történt. A szentélyben három freskó található, melyek Jézus születését, színeváltozását és az utolsó vacsorát ábrázolják. Valamennyi Antun Keller munkája 1819-ből. A templom belső festését 1920-ban végezte Rihardo Rajnik.

Szent Lukács evangélista tiszteletére szentelt szerb pravoszláv templom 1828-ban épült. A templomot 1941-ben az usztasák földig rombolták. A helyén, a falu közepén ma egy harangláb áll, melynek harangja a régi templomból származik.

Kultúra[szerkesztés]

  • 1952-ben a termelőszövetkezet keretében és az iskola támogatásával 250 kötettel megnyílt a nemzeti olvasókör, melynek állománya még az évben 430-ra nőtt.
  • KUD „Tamburica” kulturális és művészeti egyesület

Oktatás[szerkesztés]

Az itteni iskoláról az 1775. évi egyházi vizitáció jelentésében történik az első említés. Akkor a diákok még csak írást, számolást, német nyelvet és hittant tanultak. Nem mindig volt tanító, így az oktatás gyakran szünetelt. 1802-ben megnyílt a német iskola, melynek első tanítója Mato Elger volt. 1889-ben az iskolát négy osztályban 111 fiú és 120 leány látogatta. 1919-ben feljegyezték, hogy a gyerekek nem rendszeresen járnak az iskolába, mert a háború következményei miatt segítettek házimunkában. 1941-ben az iskola hétosztályos volt. Az iskolában 7 tanár dolgozott. A második világháború idején az iskola teljes berendezése megsemmisült. A háború utáni első év fenyődeszkák vásárlásával indult, hogy padokat tudjanak csináltatni. Sok olyan gyerek jelentkezett, akik a háború idején nem tudtak odajárni, de tanárok is hiányoztak, mivel a legtöbbet a háború alatt megölték. A rendes tanítás csak 1950-től működött újra. Az 1953/54-es tanévtől az iskola nyolc osztállyal működik. 1961. április 23-án az iskola felvette Ivan Goran Kovačić nevét. 1985-ben felépítették az iskola mai épületét, melyet 2005-ben teljesen felújítottak. Ugyanebben az évben új tornaterem épült. Az intézménybe ma mintegy 250 tanuló jár. Területi iskolái működnek Godinjak, Tisovac, Donji Crnogovci és Štivica településeken.

Sport[szerkesztés]

  • NK Slavija Staro Petrovo Selo labdarúgóklub a megyei 2. ligában szerepel
  • RK Slavija kézilabdaklub a horvát második ligában szerepel

Jegyzetek[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]