Zipernovszky Ferenc

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Zipernovszky Ferenc
SzületettZipernowsky Ferenc
1883. július 29.
Budapest
Elhunyt1957. február 10. (73 évesen)
Budapest
Állampolgárságamagyar
Nemzetiségemagyar
Foglalkozása
IskoláiMagyar Királyi József Műegyetem (–1905)
SírhelyeFarkasréti temető (8/2-1-7/8)[1][2]
A Wikimédia Commons tartalmaz Zipernovszky Ferenc témájú médiaállományokat.
SablonWikidataSegítség
Zipernovszky Ferenc síremléke a Farkasréti temetőben.
Zipernovszky Ferenc síremléke a Farkasréti temetőben

Zipernovszky Ferenc, eredetileg Zipernowsky Ferenc (Budapest, 1883. július 29.Budapest, 1957. február 10.)[3] gépészmérnök, feltaláló, egyetemi tanár, a Világítástechnikai Állomás alapítója.

Élete[szerkesztés]

Zipernovsky Ferenc és Perci Jolán fiaként született, nagybátyja Zipernowsky Károly volt. 1905-ben szerzett gépészmérnöki képesítést a József Műegyetemen. A diploma megszerzése után két évig az egyetem Elektronikai Tanszékének tanársegédje volt, majd a Ganz-gyár szolgálatába állt. Kétéves ipari gyakorlatszerzés után a Műegyetem ösztöndíjával Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban tett tanulmányutat. Külföldi tapasztalatokkal gazdagodva 1911-ben a Részvénytársaság Villamos és Közlekedési Vállalatok Számára nevű cégnél vállalt állást, amelynek később főmérnöke, 1925-1945 között pedig műszaki igazgatója volt. Új munkahelyén az áramfejlesztő és hálózati létesítmények korszerűsítésével kezdett foglalkozni. Nevéhez köthető a Balaton-melléki villamosításnál a zamárdi és aszófői szabadtéri kivitelű transzformátorállomás 30 kV feszültségű része. A gyöngyösszőlősi erőmű építésekor tipizálta a transzformátorállomásokat és az elosztó hálózatokat. Már 1906-ban előadást tartott a Magyar Elektrotechnikai Egyesületben az „Egyfázisú elektromos vasutak”-ról. 1908-tól szerkesztőként Stark Lipót főszerkesztő mellett tevékenykedett az Elektrotechnika lapnál. Közéleti tevékenysége tovább fokozódott, amikor 1918-ban megválasztották a Magyar Villamosművek Országos Szövetsége főtitkárává. Széles körű ismereteit és műveltségét jelzi, hogy 1918-ban közgazdasági pályadíjat nyert. 1930-ban tanulmánya jelent meg „Világítástechnika és racionalizálás” címmel, melyben a mai napig megfontolandó megállapításokat tesz: „... az ipari termelés tökéletesítése érdekében fokozott mértékben van szükség műszaki kultúrára, mert a gyakorlati műszaki tudományok nyújtják a gazdaságos termelés leghatásosabb eszközeit ... A jelszó: többet, jobbat, olcsóbban termelni, amely célra jó munkaerőkre, korszerű berendezésekre, valamint jó világításra van szükség!”

Érdeklődése az 1920-as évek végén fordult a világítástechnika felé. A Magyar Villamosművek Országos Szövetsége keretében 1927-ben létrehozta a Világítástechnikai Állomást. Ez az intézmény - a berlini után - második volt Európában, hetvenöt éven keresztül működött, egészen 2002-ig. Ennek megszervezésével - melyet szükség esetén saját pénzzel támogatott - létrejött egy olyan világítástechnikai gyakorlat, melyben a nagyközönség, és az ipari szakemberek megismerkedhettek a jó világítás jelentőségével, megvalósításának lehetőségeivel. Másfél éves szemináriumot tartott és képezte a világítástechnikát megalapozó mérnököket. A Világítástechnikai Állomást folyamatosan fejlesztette, megtervezte az előadó- és fényarchitektúra termeket. Erre külföldön is felfigyeltek, megbízták a Lisszabonban létesítendő bemutató- kiállítási terem, valamint egy kifejezetten világítástechnikai bemutatóterem tervezésével. A terv megvalósítását a háború akadályozta meg. Kidolgozta a természetes nappali világítás számítási módszerét úgynevezett térszögvetületi eljárással. Gondot fordított a világítótestek fejlesztésére, hogy tökéletes fényelosztású, jó hatásfokú lámpatestek álljanak rendelkezésre. Hitvallása volt, hogy jó világítás csak a tervező és az építész együttműködésével készíthető. Megállapításait már 1940-ben összefoglalta „Villamosművek és építészek együttműködése” tanulmányában.

Korán felismerte a szabványosítás fontosságát is. Gondoskodott arról, hogy az általa vezetett vállalat csak szabványos anyagokat használjon.

1945 után munkásságát elsősorban a világítástechnikára összpontosította. 1948-1952 között több, mint 60 jelentősebb létesítmény mesterséges vagy természetes világítási tervét, illetve részletes szakmai értékelését készítette el. Munkabírására, szakmaszeretetére is jellemző, hogy tíz év alatt 1300 előadást tartott ebben a témában. Ezek mellett számos szakcikket írt. A Műegyetemen és a Mérnöktovábbképző Intézetben is előadott.

Szívkoszorúérrög, tüdővizenyő és szívizomelfajulás miatt 1957. február 10-én bekövetkezett haláláig fáradhatatlanul dolgozott, és szinte az utolsó órájáig azon volt, hogy hozzájáruljon a világítási kultúra emeléséhez.

Felesége Lázár Erzsébet volt, akivel 1916-ban kötött házasságot Budapesten.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. https://epa.oszk.hu/00000/00003/00030/adattar.html
  2. https://epa.oszk.hu/00000/00003/00030/nevmutato.html
  3. Halálesete bejegyezve a Bp. V. ker. állami halotti akv. 61/1957. folyószáma alatt

Források[szerkesztés]