Klausztrofóbia
A klausztrofóbia (a latin claustrum „zárt hely” és a görög phobosz „félelem” szavakból) egyenlő a zárt terektől, a bezártságtól és korlátozottságtól való súlyos (az egyént normális életvitelében nagymértékben akadályozó) félelemmel (ellentéte: klausztrofília). Tipikusan szorongásos zavarként tartják számon, mely gyakorta vezet pánikrohamokhoz. Egy tanulmány kimutatta, hogy a Föld népességének 5-7%-a súlyos klausztrofóbiában szenved, de csupán ezen emberek kis százaléka fogad el problémájára bármilyen nemű kezelést.[1]
A klausztrofóbia alapvető tünetei[szerkesztés]
Jellemzően úgy gondolják, a klausztrofóbiának két fő tünete létezik: a szűk helyektől és a fulladástól való félelem. Egy tipikus klausztrofóbiás beteg félelmet fog érezni a következő helyek legalább egyikétől (ha nem többtől): kicsi szobák, zárt szobák, autó, alagút, pince, lift, földalatti, barlang, repülőgép és zsúfolt helyek. Sőt, mi több, a korlátozástól való rettegés egyes klausztrofóbiásoknál odáig fajulhat, hogy egészen triviális dolgoktól tartanak, például akár attól is, ha egy fodrászszékben kell ülniük vagy sorban állniuk a zöldségesnél.
Mindamellett a klausztrofóbiások általában nem maguktól a helyektől félnek, hanem inkább attól, mi történhetne velük, ha bezárják őket ezekre a helyekre. Ilyen esetben a beteg gyakran fulladástól kezd félni, mert úgy véli, egyszer csak elfogyhat a levegő ott, ahová őt bezárta valaki.
Rohamai során számos klausztrofóbiás megszabadul öltözékétől, mert úgy hiszi, ezzel a tünetektől is megszabadítja magát. A fent említett tünetek néhány kombinációja súlyos pánikrohamhoz vezethet. A legtöbb klausztrofóbiás mindent megtesz, ami tőle telik annak érdekében, hogy elkerülje ezen a szituációkat.[1]
A klausztrofóbia okai[szerkesztés]
A klausztrofóbia úgy alakul ki, hogy az agyunk összefüggésbe hozza a kicsi helyeket a közvetlen veszéllyel. Ez gyakran múltbéli nyomasztó tapasztalatok hatására következik be (például ha a beteg csapdába esett valamikor egy sötét, szűkös helyen), akár kora gyermekkorban, akár későbbi életszakaszban. Az ilyen okokra való visszavezetés sikeressége önmagában cáfolja azt a gyakori tévhitet , mely szerint a klausztrofóbia öröklődő, genetikai rendellenesség.
Valójában a klausztrofóbia kondicionált válasz egy ingerre. Onnan származhat, amikor egy egyén összefüggésbe hoz egy nagymértékű szorongást és pánikrohamot egy zárt hellyel. Mivel ez az inger az agyba programozódik, így ez a válasz, mely ebben az esetben a hatalmas mennyiségű szorongás. Ennek eredményeképpen a zárt tér megegyezik a szorongó válasszal.
Diagnózis[szerkesztés]
A klausztrofóbia a szorongásos mentális zavarok közé tartozik.
Klausztrofóbia-skála[szerkesztés]
Ezt az eljárást klausztrofóbiával diagnosztizált betegek adatainak értelmezése segítségével és a rendellenesség diagnózisáról szóló különféle tudományos cikkek olvasása révén fejlesztették ki 1979-ben. Egyszer egy kezdeti skálát fejlesztettek ki, melyet a terület szakértői teszteltek és csiszoltak. Napjainkban ez 20 kérdésből áll, melyek meghatározzák a szorongás mértékét és bizonyos helyzeteket el kívánnak kerülni. Számos tanulmány bebizonyította, hogy ez a skála eredményes a klausztrofóbia diagnózisában.[2]
Klausztrofóbia kérdőív[szerkesztés]
Rachman és Taylor fejlesztette ki ezt az eljárást, ezen terület két szakértője, 1993-ban. Ez a módszer hatékony a tünetek elkülönítésében, melyek a fulladástól és megszorítástól való félelemből táplálkoznak. 2001-ben 36-ról 24 részre változtatta meg szakértők egy másik csoportja. Más tanulmányok bebizonyították, hogy ez a tanulmány igen eredményes.[2]
A korlátozástól és fulladástól való félelem elkülönítése[szerkesztés]
Számos kutató, aki tanulmányozta a klausztrofóbiát, úgy véli, két elkülöníthető tényezőből áll: fulladástól való félelemből és megszorítástól/korlátozástól való félelemből. Ezen kijelentést bebizonyítandó, három szakértő kidolgozott egy tanulmányt annak érdekében, hogy tisztán látszódjon a különbség. Egy kérdőívet osztottak ki az MRI-vizsgálatos páciensek körében. A legsúlyosabb esetek vizsgálata kimaradt, mert éppen azok nem tudtak eleget tenni az MRI vizsgálatnak.[3] Az adatokat egy „félelem-skálává” állították össze elkülönítve a skálát a fulladás és a korlátozás számára. A tanulmány sikeres volt, hiszen bebizonyította, hogy a tünetek elkülönülnek. Tehát a tanulmány szerint, annak érdekében, hogy hatékonyan megszüntessük a klausztrofóbiát, mindkét okot le kell küzdeni.
Kezelés[szerkesztés]
Kognitív terápia[szerkesztés]
A kognitív terápia széles körben elfogadott formája a legtöbb szorongásos zavar kezelésének.[4] Sőt úgy vélik, különösen eredményes az olyan zavarok leküzdésében, amikor a beteg valójában nem érez félelmet egy szituációtól, hanem attól tart, mi lehet a kimenetele annak, hogy ő ebben az említett helyzetben van.[4] A kognitív terápia végső célja megváltoztatni az elferdített gondolatokat vagy a téves értelmezéseket, melyek összefüggnek bármivel, amitől fél egy adott személy; az elmélet jelenti ezen a gondolatok módosítását, hogy azok csökkentsék a szorongást, illetve számos szituáció elkerülését.[4] Például, a kognitív terápia megkísérelheti meggyőzni egy klausztrofóbiás beteget arról, hogy a liftek nem veszélyesek, hanem valójában nagyon hasznosak abban, hogy eljuttassák őt oda, ahova gyorsabban el szeretne jutni. S. J. Rachman, az elismert szakértő tanulmánya megmutatta, hogy a kognitív terápia csökkentette a félelmet és a negatív gondolatokat/másodlagos jelentéseket a tesztelt klausztrofóbiás betegek mintegy 30%-ánál, ezzel bebizonyítva, hogy egy meglehetősen eredményes eljárásról van szó.[1]
In vivo expozíció[szerkesztés]
Ez az eljárás arra kényszeríti a betegeket, hogy konfrontálódjanak saját félelmeikkel. Számos tanulmány kimutatta, hogy ez egy hatásos eljárás arra, hogy legyőzzünk különféle fóbiákat, beleértve a klausztrofóbiát is.[4] S. J. Rachman is kísérletezett ennek a módszernek a hatékonyságával klausztrofóbia kezelése során, és arra a következtetésre jutott, hogy csökkenti a félelmet és a negatív gondolatokat/másodlagos jelentéseket pácienseinek közel 75%-ánál.[1] Azon eljárások közül, melyeket tesztel egyedi tanulmánya során, messze ez volt a legjelentősebb.[1]
Interoceptív expozíció[szerkesztés]
Ez az eljárás megkísérli újjáteremteni a belső fizikai érzékeléseket a betegen belül egy szabályozott környezetben és egy kevésbé intenzív formája az in vivo expozíciónak.[4] Ez volt az utolsó módszere a S. J. Rachman 1992-es tanulmánya által tesztelt kezelésnek.[1] Mintegy 25%-kal csökkentette a félelmet és a negatív gondolatokat/másodlagos jelentéstartalmakat.[1] Ezek a számok nem igazán mérhetők össze az in vivo expozíció- vagy kognitív terápia-béliekkel, de mégis jelentős redukciót eredményeznek.[1]
A kezelés más formái, melyek szintén meglehetősen eredményesnek tűntek: pszichoedukáció, regresszív hipnoterápia. Gyakran előírnak gyógyszeres kezeléseket, hogy elősegítsék a klausztrofóbia feldolgozását, úgymint antidepresszánsok és béta blokkolók, amelyek csökkentik a heves szívverést, mely gyakran összefüggésben áll a pánikrohammal.
MRI eljárás[szerkesztés]
Mivel képesek előidézni fulladástól és korlátozástól való félelmet egyaránt, az MRI eljárások gyakran bonyolultnak bizonyulnak a klausztrofóbiás betegek számára.[5] Valójában a páciensek 4-20%-a pontosan ebből az okból kifolyólag megtagadja a vizsgálatot.[3] Egy átlagos MRI vizsgálat körülbelül 50 percig tart; ez több, mint elegendő idő ahhoz, hogy felébressze a félelmet és szorongást a legtöbb klausztrofóbiás betegben. A tanulmányt három cél érdekében végezték:
- Felfedezni a szorongás mértékét egy MRI-eljárás során,
- Megtalálni a szorongás előjeleit az MRI segítségével,
- Megfigyelni a pszichológiai tényezőket.
Nyolcvan beteget választottak ki véletlenszerűen ehhez a tanulmányhoz és vetették alá számos diagnosztikus tesztnek, hogy kiértékeljék a klausztrofóbiás félelem szintjét; közülük egyiket sem diagnosztizálták korábban klausztrofóbiával. Más teszteket is végeztek rajtuk az MRI után, hogy fény derüljön arra, nőtt-e a szorongás mértéke. Ezen kísérlet arra enged következtetni, hogy a szorongás elsődleges összetevői, melyeket a páciensek tapasztaltak, a legközelebbi kapcsolatban állnak a klausztrofóbiával.[5]
A virtuális valóság alkalmazása a klausztrofóbia mérséklésére[szerkesztés]
Sok kutató kísérletezett a fóbia különböző válfajaival Virtuális Valóság (Virtual Realiy) használatával. A Delfti Műszaki Egyetem kutatói az Amszterdami Egyetem Pszichológiai Karával együttműködve szintén számos kutatási projektet végzett. A projektben alkalmazott VR-rendszert a Delfti Egyetemen fejlesztették ki. Számos VR-t hoztak létre a fóbia különböző válfajaira. Közülük kettő virtuális tűzlépcső és tetőtéri terasz az akrofóbia kezelésére. Vannak olyan fajták is, melyek kifejezetten a klausztrofóbia kezelésére lettek tervezve, úgymint virtuális folyosó, virtuális wécé és liftek. Virtuális repülést és repülőteret is kifejlesztettek, hogy kezeljék a repülési fóbiában szenvedőket. Bár a Delfti Egyetem azon célja, hogy szociálfóbiára és agorafóbiára irányuló terápiát fejlesszenek ki, még nem valósult meg.[3]
Virtuális valóság (SL) az expozíciós terápia egy harmadik válfaját engedte meg, mely biztonságosabb, kevésbé zavaró, s nem annyira költséges, mint megjeleníteni a való világ helyzeteit. A helyzetek mögött létrehozható az, ami nehezen található meg a való életben és még valósághűbb, mint a veszély elképzelése. Már számos kísérlet bebizonyította, hogy a VR egy hasznos eszköz a specifikus fóbiák kezelésében, úgymint a magasságtól való félelem, pókiszony, repülési fóbia és klausztrofóbia, valamint az agorafóbia. Viszont a legtöbb vizsgálat, melyet VR-en végeztek, egyes eseteken végzett tanulmányokból áll és ellenőrzött csoporttanulmányokra van szükség ahhoz, hogy alátámasszák az esettanulmányok következtetéseit. Az ezen a területen való kutatás még gyerekcipőben jár, de gyorsan fejlődik.[6]
Ahhoz, hogy a Virtuális Valóság (fokozatos) Expozíciót (VRE) a kísérleti laborból a pszichológusok mindennapi gyakorlatába helyezzük, további kutatásokra van szükség. A Delfti Műszaki Egyetem és az Amszterdami Egyetem vállalkozott erre a feladatra. Négy éven belül kiépítünk egy olyan teljes gyakorlati rendszert, mely az adott szituációknak megfelel. Továbbá értékes adatokkal rendelkezünk, melyekkel támogatjuk a VRE hatékonyságát a fóbiák kezelésében (tériszony, klausztrofóbia, repülési fóbia).[7]
A valószínűség értékelése klausztrofóbiás és nem klausztrofóbiás betegeknél[szerkesztés]
A következő tanulmányt 98 emberen végezték, melyek közül 49 klausztrofóbiával diagnosztizált volt, a másik fele kontrollcsoport. A kísérlet célja, hogy megtudják, vajon a klausztrofóbiások elméjét torzítják-e szorongást keltő események (ún. klausztrofóbiás események) olyan szinten, hogy azt hiszik, ezek nagy valószínűséggel megtörténnek. Minden személy három eseményt „kapott” – egy klausztrofóbiásat, egy általában negatívat és egy általában pozitívat - s arra kérték őket, értékeljék, mennyire tartják valószínűnek azt, hogy ez velük bekövetkezhet. Ahogyan az elvárt volt, a klausztrofóbiával diagnosztizáltak a klausztrofóbiás eseményeket jelezték vissza, mint jelentősen nagyobb valószínűséggel előfordulókat. Nem volt számottevő különbség sem a pozitív, sem a negatív események között. Viszont ez a tanulmány potenciálisan hibás, mivel a klausztrofóbiás embereket már diagnosztizálták.[8]
Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ a b c d e f g h Phobias: A Handbook of Theory, Research, and Treatment. Chichester ; New York: Wiley, 1997.
- ↑ a b Öst, Lars-Göran. "The Claustrophobia Scale: A Psychometric Evaluation." Behaviour Research and Therapy 45.5 (2007): 1053–64.
- ↑ a b c Harris, Lynne M., and John Robinson. "Evidence for Fear of Restriction and Fear of Suffocation as Components of Claustrophobia." Behaviour Research & Therapy 37.2 (1999): 155.
- ↑ a b c d e Choy, Yujuan, Abby J. Fyer, and Josh D. Lipsitz. "Treatment of Specific Phobia in Adults." Clinical Psychology Review 27.3 (2007): 266–86.
- ↑ a b McIsaac, Heather K., et al. "Claustrophobia and the Magnetic Resonance Imaging Procedure." Journal of Behavioral Medicine 21.3 (1998): 255–68.
- ↑ PDF Ebook Virtual Reality For Social Phobia and Agoraphobia Treatment
- ↑ Valentiner, David P., and Michael J. Telch. "Cognitive Mechanisms in Claustrophobia: An Examination of Reiss and McNally's Expectancy Model and Bandura's Self-Efficacy Theory." Cognitive Therapy & Research 20.6 (1996): 593–612.
- ↑ Ost, Lars-Goran, and Peter Csatlos. "Probability Ratings in Claustrophobic Patients and Normal Controls." Behaviour Research & Therapy 38.11 (2000): 1107.
Fordítás[szerkesztés]
- Ez a szócikk részben vagy egészben a Claustrophobia című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
- Pszichológiai lexikon. Budapest : Helikon, 2007. Klausztrofóbia lásd 230. p. ISBN 978-963-227-084-5
