François Truffaut

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
François Truffaut
SzületettFrançois Roland Truffaut[1]
1932. február 6.[2][3][4][5][6]
Párizs 17. kerülete[1]
Elhunyt1984. október 21. (52 évesen)[2][4][5][6][7]
Neuilly-sur-Seine[8][1]
Állampolgárságafrancia[9]
ÉlettársaFanny Ardant
Foglalkozása
Kitüntetései
Halál okaagydaganat
SírhelyeMontmartre-i temető
Rendezői pályafutása
Aktív évek1971–2015
Díjai
BAFTA-díjak
Legjobb rendező
Amerikai éjszaka (1974)
César-díjak
Legjobb rendező
Az utolsó metró (1981)
Legjobb forgatókönyv
Az utolsó metró (1981)
Legjobb film
Az utolsó metró (1981)
A Wikimédia Commons tartalmaz François Truffaut témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

François Truffaut (Párizs, 1932. február 6. – Neuilly-sur-Seine, 1984. október 21.) háromszoros César- és BAFTA-díjas francia kritikus, filmrendező, a francia új hullám emblematikus figurája. Egyedülálló utat járt be, hiszen úgy került a kamera mögé, hogy nem érettségizett le és tudását nem iskolákban, hanem autodidaktaként szerezte.

Élete és pályafutása[szerkesztés]

Truffaut házasságon kívül született, anyja és mostohaapja, Roland Truffaut nevelte fel. Sohasem találkozott vér szerinti apjával. Apja műszaki rajzoló volt, anyja titkárnő egy hetilapnál. Nehéz gyermekkora volt, gyakran lázadozott a szülei és általában mindenféle hatalom ellen. Truffaut-nak meglehetősen mozgalmas, sőt zűrös ifjúsága volt, csavargott, kimaradt az iskolából, s emiatt elmérgesedett a viszonya családjával. Kifutófiúként, majd gyári munkából próbált megélni, s közben egy klubban elmaradhatatlan résztvevője volt minden filmvitának.

Megismerkedett az Elle című lap irodalmi vezetőjével, aki filmrecenziók írásával bízta meg, így otthagyta a gyári munkát. Egy munkás filmklub alapításán fáradozott, amikor egy szélhámos miatt pénzügyi zűrbe keveredett, és apja intézkedésére fiatalkorúak nevelőintézetébe került – ennek emlékeivel találkozhatott a néző a Négyszáz csapásban.

Élete filmjében romantikus fordulat következett: levelet írt André Bazinnek, a legnagyobb francia filmkritikusnak és filmesztétának, aki kihozatta az intézetből és két helyen is munkát szerzett neki. A fiú éjjel-nappal a Cinématheque (a párizsi filmmúzeum) vetítésein ült, az iskola és a család elől is a moziba menekült. Egy szerelmi csalódás 18 évesen a katonasághoz kergette, ám fél év németországi kiképzés után Vietnamba vezényelték volna. Ehhez persze nem volt kedve, s katonaszökevény lett; ismét Bazin mentette meg, aki leszereltette védencét.

Truffaut az ötvenes évek elejére már a Cahiers du Cinéma című szaklap ismert kritikusa volt, amely Bazin védőszárnya alatt lett az úgynevezett francia újhullám fészke. Truffaut leghírhedtebb vitacikke – „A francia film bizonyos irányzata" – támadás volt a hagyományos film és filmesek ellen. Élőhalottnak nevezte a korabeli francia filmművészetet, követelte a szerzői filmet, amelyben szabadon bontakozhat ki a rendező teremtő egyénisége.

A filmkészítés gyakorlatával 1956-ban, az olasz Roberto Rossellini asszisztenseként ismerkedett meg.

1957. október 29-én feleségül vette Madeleine Morgensternt. Ebből a házasságból két gyermeke született: Laura (1959) és Eve (1961). Apósa – aki filmproducer és -értékesítő volt – segítette Truffaut-t karrierje elindításában.

François Truffaut és Claude Jade harmadik közös filmjük, a Menekülő szerelem premierjén (1979)

Dolgozott Jacques Rivette és Jean-Luc Godard stábjában, rendezett két rövidfilmet, majd 1959-ben elkészítette első, önéletrajzi ihletésű filmjét. Az 1959-es Négyszáz csapást is nagy részben saját gyermekkoráról mintázta. Truffaut négy további filmjének is, amelyek Antoine Doinel (Jean-Pierre Léaud) életének 20 évét ölelik át, Claude Jade partnereként, aki előbb a barátnőjét, majd a felesége, Christine szerepét játszotta. A gyermekkor gyötrelmeiről szóló Négyszáz csapás tizenkét nemzetközi díjat, közte a cannes-i legjobb rendezés díját hozta, s azonnal a filmművészet nagyjai közé emelte. A film főhőse, Antoine – Jean-Pierre Léaud megformálásában – Truffaut megszemélyesítője és filmjeinek visszatérő figurája, felbukkan a Húszévesek szerelme egyik epizódjában (1961), az Antoine és Colette-ben (1962), a Lopott csókokban (1968), a Családi fészekben (1970), majd az Antoine Doinel-történeteket lezáró Menekülő szerelemben (1979).

A Cahiers köré tömörült művészek közömbösek voltak a hagyományos filmművészet iránt, lazább szövegkönyvvel és szabadabb vágási technikával dolgoztak. Közülük is kitűnt Truffaut, a Négyszáz csapás, majd az Lőj a zongoristára (1960) változatos, újszerű ötleteivel tűnt fel és ki. Bár többször visszatért a klasszikusabb látásmódhoz, művészetére végig jellemző volt a különböző műfajokkal való kísérletezés. Truffaut mégsem a képi világával, formanyelvével hozott újat a filmművészetben, hanem avval, hogy megteremtette az úgynevezett személyes filmet.

Filmjeinek többsége regényből készült, de ezeket csak alapötletként használta, s a témát maga formálta új, önálló művé. A Jules és Jim (1962) Henri-Pierre Roché elfelejtett regényéből lett a francia filmes új hullám alapműve. A történet közel húsz évet, három ember különös és megrendítő kapcsolatát, szerelmüket, barátságukat és halálukat öleli át.

1965-ben elvált feleségétől. Truffaut három dolog mozgatta: a film szeretete, a férfi-nő kapcsolat iránti kíváncsiság és a gyermekkor bűvölete. Műveiben eredetien ábrázolta a szerelem gyötrelmeit, a fiatalkor ártatlanságát és magányérzetét.

Tulajdonképpen minden filmje a barátságról, vagy a barátságról és a szerelemről, a szerelem és halál közelségéről szól, így a Bársonyos bőr (1964), A menyasszony feketében volt (1968), A Mississippi szirénje (1969), Zsebpénz (1976), amelyben Madeleine Morgensteintől született két lánya, Laura és Eva is szerepelt, A férfi, aki szerette a nőket (1977), Az utolsó metró (1980), a Szomszéd szeretők (1981) vagy a Végre vasárnap! (1983). A francia új hullámos rendezők gyakran utaltak korábbi filmjeikre, ill. filmjeikben válaszoltak egymás filmjeire is. A Mississippi szirénje filmet Jean-Luc Godard Bolond Pierrot című filmjére válaszul rendezte meg Truffaut.

Ismertebb filmjei még: a Ray Bradbury fantasztikus novellájából készült 451 Fahrenheit (1966), A vad gyerek (1970), az Amerikai éjszaka (1973), amely elnyerte a legjobb külföldi film kategóriájában az Oscar-díjat és A zöld szoba (1978), amelyben ő maga is játszott. Színészként láthattuk Steven Spielberg Harmadik típusú találkozások (1977) című filmjében. Későbbi élettársa Fanny Ardant színésznő, akitől 1983-ban gyermeke is született (Joséphine). A szerelmi kapcsolatok témája vezérfonalként húzódik végig munkásságán. Második felesége a jellegzetes szépségű Fanny Ardant volt a Végre vasárnap és a Szomszéd szeretők női főszereplője.

François Truffaut filmjeinek meggyőző ereje finom jellemábrázolásaiban és a tapintatosan háttérben maradó rendezésben rejlik. A drámai csúcspontokat sosem játszotta ki, csupán sejttette a legfontosabb mozzanatokat. Már kritikusként is vallotta, majd filmjeiben követte azt a nézetet, hogy a film csakis a legszemélyesebb tapasztalatokról szóljon, arról beszéljen, amiről van mondanivalója.

Truffaut nagyon nagyra tartotta és kiválóan ismerte Hitchcock munkásságát, interjú- és beszélgetéskötetet is összeállított róla. Utolsó filmje, a Végre vasárnap! című fekete-fehér thrillerkomédia akár Hitchcock-parafrázisnak is tekinthető.

1983-ban agytumort diagnosztizáltak nála. Nem sokkal később, 52 évesen egy Neuilly-sur-Seine-i amerikai kórházban hunyt el. A párizsi Montmartre-i temetőben temették el.

Filmográfia[szerkesztés]

Magyar nyelvű kötetei[szerkesztés]

  • Önvallomások a filmről; összeáll. Anne Gillain, ford. ifj. Benda Kálmán, szerk., filmográfia, jegyz. Zalán Vince; Osiris, Bp., 1996 (Osiris könyvtár. Film)
  • Hitchcock; közrem. Helen Scott, ford. Ádám Péter, Bikácsy Gergely, szerk., fotóvál., filmográfia, bibliográfia Bokor Nándor; Magyar Filmintézet–Pelikán, Bp., 1996

Portréfilm[szerkesztés]

  • François Truffaut – Ellopott arcképek (François Truffaut: Portraits volés, francia portréfilm, 89 perc, 1993, r: Michel Pascal)

Szakirodalom[szerkesztés]

  • François Truffaut (a Filmmúzeum barátai; Budapest, 1970, Magyar Filmintézet)
  • Kiss Tibor (szerk.): François Truffaut (Montázs Füzetek III. szám; Nyíregyháza, 1991, Berzsenyi Dániel Főiskola)
  • Bikácsy Gergely: Bolond Pierrot moziba megy – a francia film ötven éve (Budapest, 1992, Héttorony Könyvkiadó – Budapest Film)
  • Henri-Pierre Roché: Jules és Jim (Budapest, 1993, Móra Ferenc Könyvkiadó)
  • François Truffaut: Önvallomások a filmről (Osiris Könyvtár – Film; Budapest: 1996, Osiris)
  • François Truffaut: Hitchcock-Truffaut interjúkötet. (Budapest, 1996, Pelikán – Magyar Filmintézet, ford. Ádám Péter és Bikácsy Gergely)
  • Ray Bradbury: Fahrenheit 451 (Budapest, Göncöl)
  • Ádám Péter: A férfi, aki szerette a mozit (in: Filmvilág, 2008/10-12. és 2009/1.)

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ a b c Fichier des personnes décédées. (Hozzáférés: 2022. szeptember 22.)
  2. ↑ a b Integrált katalógustár (német nyelven). (Hozzáférés: 2014. április 9.)
  3. ↑ Nagy szovjet enciklopédia (1969–1978), Трюффо Франсуа, 2015. szeptember 28.
  4. ↑ a b Francia Nemzeti Könyvtár: BnF források (francia nyelven). (Hozzáférés: 2015. október 10.)
  5. ↑ a b Encyclopædia Britannica (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  6. ↑ a b SNAC (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  7. ↑ Enciclopédia Itaú Cultural (portugál nyelven). Itaú Cultural. (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  8. ↑ http://www.homenapier.com/tag/francois-nel
  9. ↑ RKDartists (holland nyelven). (Hozzáférés: 2020. június 30.)

További információk[szerkesztés]

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=François_Truffaut&oldid=26988977”