Bobby McFerrin

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
 Ez a szócikk nem tünteti fel a független forrásokat, amelyeket felhasználtak a készítése során. Emiatt nem tudjuk közvetlenül ellenőrizni, hogy a szócikkben szereplő állítások helytállóak-e. Segíts megbízható forrásokat találni az állításokhoz! Lásd még: A Wikipédia nem az első közlés helye.
Bobby McFerrin
Életrajzi adatok
Születési névRobert McFerrin, Jr.
Született1950. március 11. (74 éves)
Manhattan, New York
Gyermekei
  • Taylor McFerrin
  • Madison McFerrin
SzüleiRobert McFerrin
Iskolái
  • California State University, Sacramento
  • Juilliard School
  • Oberlin Conservatory of Music
  • Cerritos College
  • Cathedral High School
  • University of Illinois at Springfield
Pályafutás
Műfajok
Aktív évek1970–
Kapcsolódó előadó(k)Chick Corea, Herbie Hancock
Hangszerének, zongora, klarinét
Díjak
  • Grammy Award for Best Jazz Vocal Performance, Male (1985, Jon Hendricks)
  • Grammy Award for Best Vocal Arrangement for Two or More Voices (1985, Cheryl Bentyne)
  • Grammy Award for Best Jazz Vocal Performance, Male (1986)
  • Grammy Award for Best Jazz Vocal Performance, Male (1987)
  • Grammy-díj az év daláért (Don’t Worry, Be Happy, 1988)
  • Grammy-díj az év felvételéért (Don’t Worry, Be Happy, 1988)
  • Grammy Award for Best Jazz Vocal Performance, Male (Don’t Worry, Be Happy, 1988)
  • Grammy Award for Best Jazz Vocal Performance, Male (1992)
  • National Endowment for the Arts
Tevékenység
  • énekes
  • karmester
  • dzsesszzenész
  • beatboxer
  • előadóművész
  • dalszerző
  • egyetemi oktató
KiadókManhattan Records, Blue Note Records, Elektra Records, Sony Classical
IPI-névazonosító00120772304
Bobby McFerrin weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz Bobby McFerrin témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Bobby McFerrin (Robert Keith McFerrin Jr.) (New York, 1950. március 11. –) amerikai dzsesszénekes, improvizatőr, karmester.

Élete[szerkesztés]

Édesapja Robert McFerrin Sr., az első afroamerikai operaénekes, aki szerződést kapott a New York-i Metropolitanben. Kiváló baritonként jelentős szerepei voltak. Édesanyja Sara Cooper, dzsesszénekes és hangképzéstanár, a kaliforniai Fullerton College nyugalmazott professzora. Húga Brenda McFerrin, dzsesszénekes és hangképzéstanár. 1975 óta házas, felesége Debbie Green. Három gyermekük van: Taylor, a nagyobbik fiú szintén zenével foglalkozik, Jevon színész, Madison lányuk még tanul.

Zenei pályafutása[szerkesztés]

Bár a legtöbben Don’t Worry, Be Happy című slágerével azonosítják, Bobby McFerrin jelentős komolyzenei képzettséggel rendelkezik. Eredeti hangszere a zongora volt, emellett megtanult fuvolán és klarinéton játszani. Az 1970-es évek végén a Utahi Egyetem modern táncok tanszékének zongorakísérőjeként dolgozott, egyúttal egy helyi bárban is zongorázott. A bár meghallgatására öt számmal ment, így első munkanapja előtt vagy egy hónapig naponta egy számot megtanult.

Első jelentős fellépései 1979-ben voltak, New Orleansben zongoristaként, San Franciscóban már énekesként. Első külföldi turnéját 1984-ben tartotta, az NSZK-ban. Ezt követően készített lemezt a Weather Reporttal. Az 1984-es The Voice című album volt a zenetörténet első 100%-ban vokális szóló dzsesszlemeze. 1987-ben ő énekelte a The Cosby Show zenéjét, hamarosan pedig a Cadbury csokoládé reklámhangja is ő lett. 1989-ben megalakította tíz tagból álló, „Voicestra” nevű kórusát, akik közreműködtek az 1990-ben megjelent Medicine Music című albumán, illetve a Common Threads című dal felvételében. A Common Threads-et gyakran felhasználják AIDS-ellenes társadalmi célú hirdetések aláfestő zenéjeként.

Sok zenésszel dolgozott és dolgozik együtt, ezen együttműködések között is a legismertebb Chick Coreával való legendás zenei és emberi kapcsolata. Erről készült a We Play című dokumentumfilm, amely a kettejük által szerzett Spain című klasszikus-jazz darab svájci bemutatójára való felkészülést követi nyomon. Gyakran zenél a híres csellistával, Yo-Yo Mával, a billentyűs Herbie Hancockkal, a bendzsóművész Béla Fleckkel, vagy a dobos Tony Williamsszel.

Az 1990-es évek elején kezdett karmesterként tevékenykedni. Elmondása szerint először csak azért hívták, mert Don't worry, be happy című slágere miatt a koncertszervezők jó reklámnak és pikáns ötletnek tartották Bobby McFerrin és egy szimfonikus zenekar kombinációját. Ő azonban komolyan belevetette magát a karmesterkedésbe, többek között Leonard Bernsteintől is tanult. Vezényelte a San Franciscói Szimfonikusokat, a New York-i Filharmonikusokat, a Chicago Szimfonikusokat, a Cleveland Szimfonikus Zenekart, a Philadelphia Szimfonikus Zenekart, a Los Angeles-i Filharmonikusokat, a Londoni Filharmonikusokat és még nagyon sok zenekart. Sajátos stílusban vezényel, a Tell Vilmos című opera nyitányát például rendszeresen hangszer nélkül dúdoltatja el a zenészekkel, aminek mindig óriási sikere van.

Vokális technikája[szerkesztés]

Egyedülálló a capella előadásmódjával, rendkívül széles, négy oktávnyi hangterjedelmével, valamint a szavak nélküli scat-vocaljával vált ismertté. Gyakran vált mellhangról fejhangra, vagyis falzettre, ezzel polifonikus hatást keltve, így képes a kísérő szólamot és a főszólamot is ritmusra pontosan reprodukálni. A ritmushangszereket beat-box technikával, illetve különböző hangképzési technikák felvonultatásával idézi fel. Képes multifonikus éneklésre is, vagyis egy időben két hangot meg tud szólaltatni. Ezt a bámulatos képességét Drive című számában hallhatjuk.

Zenéhez való viszonya[szerkesztés]

Bobby McFerrin zenepedagógusként is különböző feladatokat vállal; gyakran hívják rendhagyó énekórákra általános, közép- és főiskolákra, egyetemekre. A zenei nevelést szívügyének érzi, célja, hogy a komolyzenészek ne „kényelmesedjenek el”, hanem kotta nélkül is tudjanak zenélni – gondolkodásra, improvizálásra „kényszerüljenek”.

2009-ben Daniel Levitin zenetudóssal készítettek egy díjnyertes dokumentumfilmet (The Music Instinct – kb. „A zenei ösztön”), amely Levitin bestseller könyvén ("This is Your Brain on Music") alapult. Ugyanez évben együtt működtek közre a World Science Festival workshopjában, ahol McFerrin a közönség részvételével demonstrálta, mennyire alapvető a pentaton-hangsor az ember zenei gondolkodásában.

Albumai[szerkesztés]

Grammy-díjai[szerkesztés]

  • 1985 „Another Night In Tunisia” Jon Hendricksszel
    • A legjobb vokál két vagy több hangra
  • 1985 „Another Night in Tunisia” Cheryl Bentyne-nal
    • Legjobb férfi jazz előadó
  • 1986 „Round Midnight”
    • Legjobb férfi jazz előadó
  • 1987 „What Is This Thing Called Love”
    • A legjobb jazz vokál előadás
  • 1987 „The Elephants’s Child” Jack Nicholsonnal
    • Best Recording for Children
  • 1988 „Don’t Worry, Be Happy”
    • Az év dala
    • Az év felvétele
    • A legjobb pop férfi előadó
  • 1988 „Brothers”
    • A legjobb jazz vokál előadás
  • 1992 „Round Midnight”
    • A legjobb jazz vokál előadás

További információk[szerkesztés]

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Bobby_McFerrin&oldid=27053771”